Reszkető kézzel kötöttem rá a bagoly lábára a pársoros, macskakaparásnak alig nevezhető üzenetet, bízva benne, hogy Eric el tudja majd olvasni a megszokottnál is kuszább betűket. A Mungóban vagyok, bent tartanak. Hozd be a cuccaimat és egy doboz cigit. Köszi: H. Bármikor máskor ennél bővebb magyarázattal láttam volna el az unokaöcsémet, de nem tudtam többet írni, a sorok összefolytak a szemem előtt egy elmosódott tintapacává, a kimerültség, a fejemet ért ütés, mikor az a faszom medve földhöz vágott, a sérült bordáim és a lórúgás fájdalomcsillapító megtették a hatásukat. A kórházi ágy szélén ültem, a fények bántották a szemem, a háttérzaj elmosódott - pedig talán ha nagyon figyeltem volna, akkor hallok valamit beszűrődni a folyosóról, elcsípett információfoszlányokat a többiek hogylétéről, hogy hogyan sikerült ellátniuk Lorit és Castillot, mi van Jerryvel, Chrysával és Hestiával, de nem tudtam koncentrálni -, az agyam glitchelt, mint egy elbaszott tíz éves openworld videojáték. Minden maradék erőmet és önuralmamat abba a kibaszott levélbe öltem, eddig tudtam magamat tartani és most egyszerre zúdult rám az este és az elmúlt hetek minden ólomsúlyú stressze. Nem tudtam kiverni a fejemből a képet, ahogy Lori ott feküdt a Byrne villa pincéjének padlóján, a teste ernyedt volt, a légzése gyenge, a Cruciatus átok megtörte testileg és lelkileg. Szinte éreztem, hogy milyen volt szorosan fogni Mrs. Byrne karját, éreztem a mellkasomnak ütődő hátát, mikor odarántottam magamhoz és pálcát szegeztem rá. Hallottam a vendégek sikolyait, mikor elszabadult a pokol, fel tudtam idézni a medencevíz klóros szagát, a felboruló svédasztalok édes koktél-és gyümölcsillatát, a vér fémes ízét, mikor az asztal üveglapja apró szilánkokra robbant alattam és a medve alatt, a Mrs. Byrne gerjesztette szélvihar pedig tovább sodorta az éles üvegdarabokat. Még most is úgy éreztem a mellkasomból kipréselődő levegőt, mintha William Byrne medve képében most is rám nehezedett volna emberfej méretű mancsaival, a csontok törésének borzalmas hangja újra és újra ott reccsent a fülemben, ahogy a fájdalmas üvöltés is, amikor a reflexből kilőtt átkom eltalálta Williamet, felhasította a hasát és a mellkasát, a vér forrón lepte el az arcomat és a legjobb öltönyömet, én pedig csak feküdtem a fűben és forgott velem a világ, még akkor, amikor Jerry felrángatott és nyüszíteni tudtam volna az éles fájdalomtól, mint egy csapdába esett kutya. És most itt voltam. A jelvényem hiánya olyan volt, mint egy levágott végtag utáni fantomfájdalom. A zakóm szakadtan pihent egy székre hajtogatva, az ingemre rászáradt William Byrne vére, keveredve a sajátommal. Az egykor hófehér anyag most alvadt vértől, fűfoltoktól és ki tudja még mitől volt mocskos. Elfogott a hányinger, de nem tudtam levenni a szemem a foltokról. Egyszerre éreztem magam végtelenül fáradtnak és olyan ébernek, mint még soha. A kezem, de talán az egész testem remegett, már nem is próbáltam uralkodni rajta, nem maradt elég erőm hozzá. Tudtam mi ez, ahogyan azt is, hogy felesleges küzdeni ellene. Mindig ez volt, tartottam magam rendületlenül, amíg teljesítenem kellett, amíg irányítanom kellett azokat, akiknek a biztonságáért én feleltem, csak utólag hagytam, hogy egyszerre, kíméletlenül és minden átmenet nélkül öntsön el a pánik. Ilyenkor már megengedhettem magamnak. Nem tudtam, meddig ültem így, a két kezem közé szorítva a fejem, szigorúan a kórházi járólapot bámulva, számolva az elmosódó fehér kockákat, a fülemben doboló vértől semmit sem hallva, összeszoruló torokkal és tisztán megragadható gondolatok nélkül. Csak abban voltam biztos, hogy kurvára féltem - attól, ami ezelőtt történt, a jelen pillanattól és attól is, hogy mi lesz ezután. Fogalmam sem volt róla, Eric mióta állhatott előttem, mire eljutott a tudatomig a jelenléte. Az ajtó nyitódását és csukódását nem vettem észre, ha szólt is hozzám, nem hallottam, de értelmezni legalábbis biztosan nem tudtam. Kurvára szedd össze magad. Meg fogod ijeszteni. Szedd össze magad, baszd meg... - Kösz, hogy bejöttél. Hoztál cigit? - préseltem ki magamból két erőtlen mondatot, elszakítva a tekintetem a fehér padlóról. - Meg valami tiszta ruhát, az is jó lenne... Köhögtem egy sort, a hangom bizonytalan elcsuklását próbálva leplezni.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Szomb. Jan. 22, 2022 11:42 pm
Holden & Eric
A hero of war, is that what they see?
Időnként, amikor nagyon besokalltam apám ostoba döntéseitől, fogtam magam, és elmentem az egyetlen helyre Londonban, ahol kiszellőztethettem a fejemet anélkül, hogy bárki is rám talált volna. Természetesen, ez nem jelentette azt, hogy Holden egyik embere ne lihegett volna a sarkamban, a medence parton mégsem érdekelt az auror jelenléte. London egyetlen varázslóknak és boszorkányoknak fenntartott wellness hotelében húztam meg magamat: napközben a medencék körül pihentem, éjszaka pedig újabbnál újabb koktélokat terveztem megkóstolni. Ha már jót nem cselekedhettem úgy, hogy apám ne talált volna benne kivetnivalót, hát visszatértem ahhoz a jó szokásomhoz, hogy a gondosan összelopott pénzét a saját igényeimet kielégítve vertem el. Csendes napnak ígérkezett a mai. Miután fél órát úszással töltöttem, beletelepedtem a medence szélén lévő nyugágyba, hogy folytassam a relaxációmat. Felvettem a napszemüvegemet, amely csupán azt a célt szolgálja, hogy a fények ne vakítsanak el, miközben az életem értelmén merengtem. Arra azonban nem számítottam, hogy az egyik alkalmazott megzavarja az elmélkedéseimet. − Mr Briggs? – szólított meg bizonytalanul, mire feltoltam a fejem tetejére a napszemüvegemet, és hunyorogva a mellettem állóra pillantottam. – Elnézést kérek a zavarásért, de levele érkezett. Lassan felültem. Szinte sejtettem, hogy a békémet apám idióta üzenetei fogják megbolygatni. Bosszúsan sóhajtva feltápászkodtam, belebújtam a köntösömbe, és követtem az alkalmazottat, ugyanis a medence közelébe nem engedték be a baglyokat. Egy félreeső helyiségbe vezettek be az engem őrző auror társaságában, ahol nem apám baglya várt, hanem Holdené. Homlok ráncolva léptem közelebb, és vettem le az üzenetet a madár lábáról, majd azzal a lendülettel léptem egyet hátrébb. Sápadtan pillantottam le a pársoros levélre, majd az arcvonásaimat rendezve útjára engedtem a baglyot. − Átöltözök, aztán indulunk – fordultam az auror irányába, majd átfurakodtam közöttük, hogy a folyosón végigcsattogjak a papucsommal, összegyűrtem az üzenetet, és siettem a ruháimért, hogy miután felöltöztem már hoppanáljunk is át a nagybátyám lakásához. A házban már én is elengedtem magam, kiparancsoltam a beosztottját a lakásából, majd kétségbeesetten kutakodni kezdtem a táskája és a cuccai után. Pár pálcasuhintás és Invito segítségével összeszedtem mindent, majd feltéptem a bejárati ajtót, bevágtam magam után, és visszazártam a lakását. Szó nélkül mentem tovább a Szent Mungóba, ahol lezártam a testőrömet. Hazudtam volna, ha nem aggódtam volna azért az idiótáért, ahogy akkor is hazudtam volna, ha azt állítottam volna, hogy nem érdekelt mi történt vele. Nem tudtam milyen állapotban volt, vagy mi történt vele, de abban biztos voltam, hogyha esetleg úgy adódna, akkor az utolsó veszekedésünk legyen az, amire emlékezni fogok vele kapcsolatban. Próbáltam leplezni, hogy mennyire idegesen nyúltam a kilincs után, szinte kopogtatás nélkül nyitottam be, és raktam be magam után az ajtót. Lefagytam a látványtól, ami ott fogadott: a széken pihenő, tépett, véres zakó, a sebekkel borított, pocsékul festő Holden… Sose nem láttam még ilyennek, és soha nem aggódtam még annyira, mint amikor kézhez kaptam az üzenetét. A döbbenettől leeresztettem a kezemet, amellyel a táskáját tartottam, s erőtlenül ejtettem a földre a cuccait. Képtelen voltam megszólalni addig, amíg ő észre nem vett engem. Először nem is találtam a szavakat, pedig ritkán esett meg az, hogy ne tudtam volna megszólalni, most mégis, ahogy Holdent néztem, egyszerre éreztem keserű, tehetetlen dühöt, amiért ilyen idióta volt és tönkretette magát, másrészt szégyent, mert ő valakiért küzdhetett odakint, amíg én egy szállodában sajnáltattam magamat. − Minden benne van a táskában – feleltem remegő hangon, hiszen továbbra sem tudtam felfogni, hogy mi történt azzal az emberrel, akit ennyire szerettem a családomból. Lehajoltam a táska pántjáért, hogy ismét felemeljem, és lassú léptekkel megindultam az ágya felé, hogy óvatosan mellé helyezhessem a cuccait. Még szerencse, hogy a napszemüvegtől nem váltam meg, így nem láthatta a könnyeimet. − Mi történt? – kérdeztem óvatosan, miközben megálltam előtte, és a saját dohányomból nyújtottam felé egy szálat.
Ha Eric meg is próbálta leplezni a rémületét, akkor nem sikerült neki - ez még az én ködös, tompa gondolataimon is átjutott, át a saját félelmemen, a fülemben doboló véren, a fájdalomcsillapítótól és kimerültségtől homályos látásomon. Nem ezt akartam, de már ahhoz sem volt erőm, hogy bocsánatot kérjek vagy bármi megnyugtatót mondjak neki. Halványan rémlett egy emlék, jó tizenöt évvel ezelőttről: Eric apró alakja ott ült a kórházi ágy mellett, a bepólyált karomat tanulmányozta, fel sem fogta a sérülés súlyosságát, inkább menőnek és izgalmasnak találta, mintsem rémisztőnek, hiszen a gyerekek ilyenek, nem érzik még semminek az ólomsúlyát, a halálról és maradandó károkról nincs fogalmuk. Vigyorgott, úgy, ahogyan csak egy gondtalan kisgyerek tud és azt mondta, ő sokkal jobb auror lesz nálam, ha felnő, aurorparancsnok, aki majd rám is vigyáz. Ez a helyzet azonban nem olyan volt, mint akkor régen, Eric felnőtt és értett mindent, túlságosan is. - Kösz... - Lassú, bizonytalan mozdulattal vettem el a cigarettát, a pálcám viszont nem volt kéznél, hogy meg is gyújtsam. Nem maradt energiám felkelni az ágyról és elmenni érte, sejtettem, hogy talán nem is sikerült volna. Csak ültem az ágyon, mint egy rakás szerencsétlenség, ajkaim között a meggyújtatlan cigarettával, kerülve Eric pillantását, zúgó fejjel, fájó bordákkal, képtelenül arra, hogy legalább a véres ruháimat átvegyem. A kérdés csak hosszú fáziskéséssel jutott el a tudatomig, megfordult a fejemben, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyom. Hogyan lehetett volna ennyi mindent szavakba önteni? Minden megtörtént, leginkább, aminek soha nem kellett volna megtörténnie. De ez nem Eric terhe volt, csak az enyém, még akkor is, ha jelenleg a felét sem bírtam el annak, ami a vállamat nyomta. - Rohadt neo-halálfaló gecik, az történt - préseltem ki magamból a választ. - De asszem kicsináltam a faszszopót, aki nekem jött. Fogalmam sem volt róla, hogy William Byrne túlélte-e az átkomat. Közelről, telibe kapta, viszont animáguson - különösen egy medveméretűn - még sosem teszteltem a kaszabolóátkomat, nem tudhattam, hogy tompította-e a hatását. Reméltem, hogy nem. Azt akartam, hogy Byrne kínok között dögöljön meg, az összes nyomorult társával együtt, akik bántották Lorit, akik ártottak azoknak, akik nekem fontosak voltak. - Elvették a jelvényem. Kurva vicces, nem? Csinálod a munkád, véded az ártatlanokat, aztán jön valami korrupt pöcs és van pofája annak a két lábon járó pénisznek, baszd meg, azt mondani, hogy én vagyok az aurorszakma szégyene és nem vagyok alkalmas a munkavégzésre. Én, basszák meg, én... - Idegesen beletúrtam a hajamba, még az is ragadt Byrne alvadt vérétől. - Elegem van. Annyira kibaszottul elegem van. A hangom elkeseredetten megremegett, egyszerre akartam darabokra szedni ezt az egész kórtermet és csak sírni, mint egy gyerek. Idegesen megtöröltem a szemem, csak reméltem, hogy Eric figyelmét elkerülte a mozdulat.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Kedd Feb. 08, 2022 7:51 pm
Holden & Eric
A hero of war, is that what they see?
Minden egyes lépésemnél, amit megtettem a folyosón Holden kórterméig egyre nagyobbat dobbant a szívem. Akármilyen idióta volt néha, mégis a nagybátyám volt, és nem szerettem volna, ha egy bevetés közben, vagy éppen utána lelné a halálát, azt pedig végképp nem, hogy ha mégis így adódna, akkor ne tudnék elbúcsúzni tőle. Egészen addig, amíg meg nem ragadtam a kilincset, remekül lepleztem a saját félelmemet és érzéseimet, de abban a pillanatban, hogy Holdenre tévedt a pillantásom, valami megtört bennem. Gyerekként egyáltalán nem fogtam fel mindennek a súlyát, nem voltam tisztában azzal, hogy az emberi test és lélek mennyire törékeny volt. Akkor hittem abban, hogy Holden a sérülései ellenére halhatatlan volt, és mindig velünk lesz majd. Naiv voltam. Gyermek voltam. Most, ahogy szembesültem vele, egyszerűen nem tudtam feldolgozni a látványt, s a kezdeti sokkból a padlón puffanó táska zökkentett ki. Össze kellett szednem magamat. Nem mutatkozhattam gyengének, így a lassú mozdulataimba megpróbáltam határozottságot csempészni, miközben az ágya felé haladtam, hogy letegyem rá a táskáját. Miután cigarettával kínáltam, egy halk sóhaj kíséretében előhúztam az öngyújtómat, és felé nyújtottam. − Erre is szükséged lesz – köszörültem meg a torkomat, amikor láttam, hogy nem nagyon mozdult a pálcája irányába. Amíg ő vélhetően meggyújtotta a szálat, addig én elsősorban az ablakhoz léptem, hogy kiszellőztessek, másodjára pedig a szobában lévő székhez fordultam. Óvatosan leemeltem onnan a szakadt, véres zakóját, majd a széket letettem vele szemben. A zakóval a kezemben ültem le vele szemben, miközben válaszokat vártam tőle. − Jól hangzik – feleltem óvatosan, miközben az ölemben lévő ruhadarabra pillantottam. – Akkor… Ez az övé? – csengett a hangom bizonytalanul, ahogy a vérre utaltam. Nem tudtam, hogy mit kezdhettem volna ezzel a szituációval, hosszú idő óta először éreztem azt, hogy kirántották a talpam alól a talajt. − Az élet ilyen rohadtul igazságtalan, Holden – csóváltam a fejemet, miközben még mindig nem voltam hajlandó eltávolítani a napszemüvegemet. Nem akartam, hogy lássa a tekintetemben lévő aggodalmat. − De ne aggódj, apa úgyis elintézi. – Mert apa mindent elsikáltat, ha valami fontos neki. Ezt a gondolatot inkább nem mondtam ki, de talán ő is sejthette, hogy erre gondoltam. − Egyébként meg… Mióta érdekel téged más nyomorult, alkalmatlan seggfejek véleménye? Briggs vagy, az egyik legjobb az aurorszakmában. Ártatlanokat mentesz meg. Ne érezd magad szarul azért, mert a felettesed agyatlan – próbáltam… Bátorítani? Lelket önteni belé? Vigasztalni? Nem is tudom, sose voltam jó ezekben. Én nem voltam olyan, mint anya, vagy Naomi. Mégis rettentően fájdalmas volt végignézni, ahogy a hajába túrt. − Na jó. Nem maradhatsz így. Szívd el a cigarettádat, aztán valahogy megtisztítalak a mocsoktól, mert nem maradhatsz így. Nem is értem miként engedhetik ezt meg… Aztán beszélünk, kiadhatod magadból, hogy miből mennyire van eleged – tápászkodtam fel a székről, mert rossz volt nézni, hogy Holden ilyen rossz bőrben volt. A zakóját visszatettem a széktámlára, majd kibújtam a kabátomból, és az ágyára fektettem azt. Még az ingem ujjait is feltűrtem, bár fogalmam se volt arról, hogy hogyan kellett egyáltalán másokat megmosdatni. Mégsem engedhettem, hogy akár a saját, akár másnak a vére mocskolja be.
Csak valami elmormogott köszönömfélére futotta, mikor felém nyújtotta az öngyújtót. Nem akartam, hogy túl nagy figyelmet szenteljen a cselekvőképtelenségemnek, hogy akár csak egyetlen szót pazaroljunk erre - bár azt nem tudtam volna megfogalmazni, hogy miről akartam beszélni, már ha egyáltalán akartam bármiről is. Mármint vele, mert Merlin bassza meg, a nyelvem hegyén ott volt minden, de tényleg kurvára minden, ami a lelkemet nyomta, szinte alig tudtam magamban tartani azt a mérhetetlen csalódottságot, a magányt, a fájdalmat és legkevésbé azt a hatalmas dühöt, ami emésztett belülről. De Eric volt itt, az unokaöcsém, akitől már az is túl nagy kérés volt, hogy hozza be a cuccaimat, nem várhattam el, hogy minden lelki nyomorom kitörésének is ő legyen a szerencsétlen áldozata. Hiába ült le velem szemben, a megtépett, véres zakót szorongatva, magamtól nem beszéltem volna, pedig még olyan élénken élt bennem a partin történtek minden nyomorult másodperce, hogy egy mugli film sem adhatta volna vissza ilyen pontosan az adrenalintól túltengő emlékeket. De Eric nem tágított, kérdéseket tett fel, és bár fizikailag nem mászott egyre és egyre jobbban bele a személyes terem közepébe, mégis olyan érzést keltett bennem. Pedig távol kellett volna maradnom tőle, nem szabadott volna tudnia semmiről, nem keverhettem bele ebbe őt is... A szavak mégis automatikusan jöttek, nem maradt elég erőm, önkontrollom és végképp nem önzetlenségem, hogy magamban tartsak mindent, ahogy máskor tettem. Talán csak a fájdalomcsillapító bájital tompított el, talán most telt be a pohár, ami mostanság amúgy is csordultig volt már. Faszom se tudja, de képtelen voltam tovább hallgatni, úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, amikor talán még sosem volt ennyire kaotikus minden. - Nagyrészt. Felkoncoltam a nyomorultat. - Máskor büszkeséggel töltött volna el, hogy leterítettem William Byrne-t, de most még csak elégedettséget sem éreztem. Részben, mert ő is darabokra zúzta nem egy csontomat, részben pedig azért, mert tudtam, hogy kibaszottul semmit nem nyertem meg, csak még jobban magamra haragítottam a Magic is Might minden tagját. William Byrne akár túlélte az átkomat, akár nem, biztos lehettem benne, hogy mostanra szép kis vérdíjat tűztek ki a neo-halálfalók a fejemre, ahogy mindenki máséra is, akik betörtek Byrne-ék partijára. - Faszomat intézi el - horkantam fel idegesen, amint szóba hozta Maurice-t. - Persze, Moe és Russ elintéznek mindent, ami nekik is érdekük. De én kényelmetlen vagyok nekik, zavaró tényező mostanság. Szarnak a fejemre, Eric, te is nagyon jól tudod. Nem érdeklem őket, talán soha nem is érdekeltem, mindegy mit csinálok, ha ölök a kedvükért, nekik az sem elég. Nekik soha, semmi nem elég. Mélyet szívtam a cigarettából, majd dühösen kifújtam a füstöt. Mostanság túl sokszor szíven ütött a felismerés, hogy semmit nem jelentettem a testvéreimnek, hogy az irántuk érzett szeretetem és lojalitásom soha nem volt viszonzott és soha nem is lehet az. Hiába tettem meg értük a legszörnyűbb dolgot, az sem volt elég ahhoz, hogy többre tartsanak egy használható, ide-odapakolható kis sakkbábunál. - Ártatlanokat mentek meg... Hát ez egy ideje megdőlt. Mert Russel nem ártatlan, igaz? Meg apád sem. Russ kurvái ártatlanabbak náluk, bassza meg... - Idegesen megráztam a fejem. - Tettem néhány szörnyű dolgot, Eric. Talán megérdemlem ezt az egészet. Bármikor máskor röhögőgörcsöt kaptam volna még az elképzeléstől is, hogy Eric kórházi ápolót akart játszani. Eric, aki még egy szendvicset sem tudott egyedül elkészíteni, nem hogy kimosdasson valakit a vérből és minden mocsokból... - Nyugodtan menj haza, megoldom egyedül is. Csak gyűjtöm az erőt, de megoldom. Csak bordatörés és agyrázkódás, semmi egetrengető, nem lettem magatehetetlen. Nem kell őrizned meg ápolgatnod, amúgy is szar lennél benne. - Jobb lett volna, ha hazamegy, még mielőtt tényleg minden maradék önuralmam odalett volna és a nyakába zúdítottam volna mindent, ami darabokra törte az életemet legalább annyira, mint William Byrne a bordáimat.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Vas. Feb. 13, 2022 12:31 am
Holden & Eric
A hero of war, is that what they see?
Bármennyire is szerettem volna letagadni ezt az oldalamat, de igenis képes voltam aggódni mások iránt, főként, ha a tulajdon családomról volt szó. Holden többet foglalkozott velem, mint a saját apám, és olyan volt nekem, mintha a testvérem lett volna. A viszonyunk furcsa kettőssége miatt talán többet is megengedtem magamnak, mint amit kellett volna, mégis aggódva pillantottam végig rajta. Vághattam bármit a fejéhez, játszhattam a sértettet, ettől függetlenül nem vált kisebbé a szememben – igen, még a proli természetével sem −, ugyanis számtalan dolgot tőle tanultam el, és gyermekként sem véletlenül mondtam azt mindig, hogy ő volt az én példaképem. Épp ezért volt olyan borzasztó és gyötrő végignézni, ahogyan megtörten, fájdalmak közepette ült előttem. Csak halovány elképzeléseim lehettek arról, hogy mit élt át, apró rezdülések csiklandozták a tudatalattimat, amelyeket nem tudtam szavakba önteni. A véres zakót szemléltem, miközben némán hallgattam őt. A szavai súlyosan lebegtek közöttünk, miközben én óvatosan végigfutattam az ujjamat egy szakadás mentén. Még mindig felfoghatatlan volt számomra, hogy Holden kezéhez vér tapadt. Mégsem hibáztattam azért, mert mások védelmében cselekedett, meg aztán… Ki voltam én, hogy ítélkezzek felette, amikor tettem hasonlóan rossz dolgot, amelyre nem voltam büszke? − Tehát meghalt? – kérdeztem csendesen, ahogy felpillantottam a zakóról, és a tekintetem végigvándorolt Holdenen. Ezúttal ügyesen elrejtettem a hangom remegését, nyoma sem volt a bizonytalan kételynek. Mostanában elég sok időm volt átértékelni az életemet, vagy úgy általánosságban a világot, és bizony egyre inkább arra jutottam, hogy amire egykor legyintettem, vagy nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, azzal manapság nem tudtam napirendre jutni. − Nekik is érdekük, hogy eltakaríts utánuk, ráadásul – bár már ezerszer mondtam neked, hogy így van −, de ha szarnak a fejedre, attól még félhetnek, hogy kiteregeted a szennyesüket. Kell nekik egy olyan ember, aki nem kérdez, csupán cselekszik és tartja a hátát nekik, márpedig ezért nem fognak leszarni téged. Lehet, hogy valamivel megbüntetnek, vagy porba tapossák az önbecsülésedet, de hidd el, hogy te jobban kellesz nekik, mint bármelyikőtök gondolná. És ne mondd azt, hogy hülyeségeket beszélek, nem vagyok sem kisgyerek, sem pedig vak – feleltem nyugodtan, hiszen pontosan tudtam, hogy miféle fenyegetést jelentett volna apának és Russelnek az, ha valamelyikünknek eljárt a szája. Holden pedig nem sejtette, hogy igazából ő volt az, aki sakkban tarthatta volna őket. A tény felett pedig, miszerint egy gyilkos volt, csupán megpróbáltam jótékonyan elsiklani, s magamban elkönyveltem, hogy múltkor jól értettem azt a beszélgetésfoszlányt. − Az, hogy naiv lojalitásból és szeretetből úgy ugrasz, ahogy ők fütyülnek, és félsz ellentmondani ezért hülyeségeket követsz el, szerintem megint más dolog. Mindannyian az ő rabjaik vagyunk, ezt mondom már neked mióta – babráltam tovább a zakót, miközben a mellkasomban lévő feszültség nőttön nőtt a gondolattól. Utáltam az életemet, pontosan azért, mert nem lehettem szabad, mert nem tehettem azt, amire valójában vágytam volna. Tönkretettek és megtörtek minket, közben pedig elvárták, hogy mindezt mosolyogva tűrjük. Elég volt. Belefáradtam. − Én hiszek a feloldozásban – jegyeztem meg halkan, bár azt inkább nem is mertem elmondani Holdennek, hogy az elmúlt pár hétben sokat beszélgettem egy mugliszármazású diákkal, akinek a családja vallásos volt, én is azon töprengtem, hogy ellátogatok egy ilyen helyre. Holden kiröhögött volna érte. Ezért inkább hallgattam róla. − Ha már elcibáltál a wellness hotelből, ahol voltam, akkor most már kénytelen leszel elviselni a társaságomat – mosolyodtam el halványan, hiszen nem hagytam, hogy olyan könnyen lerázzon. − Valóban, agyrázkódás és bordatörés… Pikk-pakk helyrejössz – válaszoltam cinikus éllel a hangomban, majd a következő szavaira egy fásult sóhaj kíséretében feltoltam a napszemüveget a fejem tetejére. − Nos, abban viszont nem lennék szar, hogy kivágjalak az ablakon. Nem igazán vagy olyan állapotban, hogy megvédd magad – vágtam vissza neki, miközben a kezemet nyújtottam felé. Segíteni akartam, akár tetszett neki, akár nem. Talán nem én voltam a világ legjobb ápolója, de képtelen voltam tétlenül ülni, és végignézni, ahogy sanyargatta magát.
Talán életemben most először tudatosult bennem teljes súlyával, hogy Eric felnőtt. Nyilván sosem feledkeztem el a koráról - ugyan, hogyan is tettem volna, mikor minden évben talán én készültem a legjobban a születésnapjára -, de az évről évre növekvő számoknak nem volt túl nagy jelentőségük a szememben, Eric hiába töltötte be a huszonkettőt, eddig mégis nehezemre esett elkülöníteni a szőke kisfiútól, akit nem is olyan régen még könnyedén a vállamra ültettem. Most azonban, ahogy arról beszéltünk, nyíltan és finomkodás nélkül, hogy hidegvérrel megöltem valakit, szíven ütött a tény, hogy velem szemben egy felnőtt férfi ült, nem pedig egy kisgyerek - idősebb volt, mint én akkor, amikor először a karomba adták kapálózó újszülöttként. Egy gyerek nem kérdezett volna vissza ilyen rezzenéstelen komolysággal. Túl sok erőm azonban nem maradt elmélkedni ezen a felismerésen, félreraktam ezt is a későbbi órákra, mint sok minden mást is, ami most a lelkemet nyomta. - Nem tudom, de remélem. Nem volt lehetőségem ellenőrizni, alig voltam magamnál, ha Jerry nem rángat el onnan, akkor nekem annyi. - Egyszerre tűnt úgy, mintha egy örökkévalóság és csupán néhány másodperc telt volna el azóta, hogy Jerry felhúzott a földről és kitámogatott a Byrne birtokról, miközben körülöttünk átkok repkedtek és mindenki az életünkre akart törni. Ezt azonban lehetetlen lett volna elmesélni Ericnek, aki még nem élt át ilyen halálközeli élményt, az nem érthette, és nem is feltétlenül akartam az unokaöcsémet ilyen mélyen beavatni a részletekbe. Értelme úgysem lett volna. - Ennél jobban már nehezen taposnák porba az önbecsülésemet - horkantam fel. - És úgyis tudják, hogy nem jelentek rájuk fenyegetést, ha képes lennék rá, már rég megtettem volna, de nem vagyok és nem is akarom megtenni. Könnyedén börtönbe juttathattam volna őket, éppen olyan könnyedén, ahogy ők hagyták volna legutóbb, hogy elvigyem helyettük az egész balhét. Akkor sem léptek volna közbe, kisebb áldozat lett volna nekik, ha az öccsüket Azkabanba zárják egy gyilkosságért, amire ők kényszerítettek, mintha Russelt elítélik. Tudták, hogy úgysem teregettem volna ki a szennyesüket, hogy függtem tőlük és túl hűséges voltam. Ha Cassie Black akkor nem segít, már az Azkabanban ültem volna - kivéve, ha a többi rab agyonver, ahogy azt Cassie is jogosan megjósolta. - Tudod, Eric, néha örülök, hogy anyánk már nem él. Megszakadna a szíve, ha látná, hogy mi lett a fiaiból... - Anya nem így nevelt minket, becsületes, jó embereket akart faragni belőlünk, de egyikünk sem lett az. Nem tudtam volna megmondani, hogy ennek volt-e bármi köze a halálához vagy amúgy is ilyen elbaszottak lettünk volna, követve az apai mintát. - Én nem hiszek benne, mindenkinek együtt kell élnie a sok szarral, amit tett. Megpróbálhatod jóvá tenni, talán a lelked is könnyebb lesz tőle, de ami megtörtént, azon nem lehet változtatni. - Túl fáradt voltam ahhoz, hogy eljusson a tudatomig, valójában nem csak az én bűneimről beszéltünk most, hanem azokról is, amiket ő követett el. Bár a véleményemen ez sem változtatott volna. Szerettem Ericet, bármit megtettem volna érte, akármit elsikáltam volna neki, kérdés nélkül, de amit elbaszott, annak cipelnie kellett a súlyát, és ez így volt rendjén. Ezekből tanult, mert ő velem ellentétben legalább előnyére változott. - Tőled még akkor is meg tudnám védeni magam, ha leszakadt volna mindkét karom. - Az arcomra halvány, inkább fájdalmas fintornak ható mosoly kúszott. Bármennyire is nyomorultul éreztem magam, bármennyire is féltem, még ezen a rengeteg belső vívódáson keresztül is sikerült utat törnie magának a szokatlan hálának, amiért törődött velem. Nem ehhez voltam hozzászokva, mindig én segítettem másoknak és nem fordítva, általában nem állt mellettem senki, de... de most Eric itt volt. Merlin bassza meg, tényleg felnőtt ez a gyerek... Be kellett látnom, hogy muszáj volt elfogadnom a segítségét, egyedül három lépést sem tudtam volna megtenni. Szinte teljes súlyommal Ericre kellett támaszkodnom, hogy fel tudjak kelni a kórházi ágyról, még szerencse, hogy legalább egyformán magasak voltunk - ezzel lényegesen lehagyva a család összes többi férfi tagját. - Ha ezt elmeséled bárkinek, akkor feldugom a fejed a hippogriffed seggébe...
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Szomb. Feb. 19, 2022 10:49 pm
Holden & Eric
A hero of war, is that what they see?
Minden alkalommal, amikor nem tudtam kezelni egy helyzetet, elképzeltem, hogy álarcot öltök magamra. Ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy ne lássanak gyengének, hiszen, ha kihátráltam volna az ehhez hasonló szituációkból, akkor csak sebezhetőnek tituláltak volna. Ezt pedig nem engedhettem meg sem a saját, sem pedig a családom érdekében. Hálát adtam Merlinnek, hogy a rezzenéstelen arckifejezés gyakorlására bőven akadtak éveim, s áldottam a saját eszem is, amiért egy milliméternyire sem mozdítottam el az orromon ülő napszemüveget. Nem akartam, hogy Holden lássa a tekintetemben ülő aggodalmat, vagy éppen rádöbbenjen, hogy a véres zakót tartva bennem is lassan realizálódtak az események. És mindezek ellenére továbbra is hittem benne, és abban, hogy a jószándék vezérelte, amikor ilyesmire vetemedett. Képtelen lettem volna megbirkózni a gondolattal, hogy Holden sem volt apámnál, vagy Russelnél. − Igazán nyugdíjaztatnád magadat – jegyeztem meg halkan. A mondatom végén összepréseltem az ajkaimat, hiszen megannyi szó kikívánkozott még belőlem, de pontosan tudtam, hogy mikor kellett lakatot tennem a számra. – Mindenesetre, örülök, hogy a sérüléseid ellenére még köztünk vagy. Ilyen őszinte vallomásokat sem gyakran hallottak a számból, Holden pedig végképp nem, hiszen ott kötöttem bele, ahol csak tudtam… Elvégre, olyan volt nekem, mintha a bátyám lett volna. − Nos, ha te nem is vagy képes rá, de én igen. És most leszögezem neked, hogy ha még valami hülyeségre rávesznek, vagy még jobban beléd rúgnak, akkor én fogom tönkretenni az életüket – emeltem fel a fejemet. A hangom komorsága pedig bőven tükrözte azt, hogy mennyire komolyan gondoltam, és mennyire untam már azt, amikor apámék csináltak. Cselekedni akartam, mert én is láttam, hogy ez a helyzet nem maradhatott így. − Tudod, én valahol inkább sajnálom, mert ha még köztünk lenne, akkor talán mindez nem történt volna meg – sóhajtottam fel halkan, bár bevallom, nem sokra emlékeztem belőle. Haloványan derengtek még a róla szóló történetek, amiket elcsíptem néha valamelyik családtagtól. − Nem teljesen úgy értem. De hiszek abban, hogy ha megbánod, amit tettél, és képes vagy tanulni belőle, akkor az általad cipelt terhek az évek során könnyebbé válnak. – Nem tartottam magamat túl jó embernek. Hagytam, hogy hülyeségekbe keverjenek bele, idővel pedig én találtam ki ezeket az őrültségeket. Kihasználtam és bántottam másokat. Hagytam azt is, belülről tegyék tönkre a családomat. Túlságosan is gyenge és tehetetlen voltam. A mai napig számtalanszor magamat okoltam, amikor Naomira pillantottam. Tisztában voltam vele, hogy az én kezem is benne volt abban, hogy olyanná vált, amilyen most is. A kezeim remegését azzal rejtettem el, hogy az ujjaimat belemélyesztettem Holden tépett zakójába. − Igazán értékelem, hogy még te is lebecsülsz engem – feleltem fojtott hangon, bár jelenleg nem igazán hatottak meg Holden szavai. Inkább csak segíteni akartam rajta, mert igenis borzasztó volt így látni őt. Először a kezemet nyújtottam, hogy felhúzhassam őt, s igyekeztem nem tudomást venni a karomba nyilalló fájdalomról, amikor Holden hozzám ért. Egy apró fintor kíséretében, óvatosan segítettem neki, hogy a karját átvesse a vállamon, bár minél több pont ért hozzám, annál jobban szétterjedt a mellkasomban a fájdalom. Finoman megráztam a fejemet, és próbáltam elhessegetni azt a gondolatot, hogy mégis miért volt nekem olyan ismerős ez az érzés, amikor Holden hangja kizökkentett a gondolataimból. − Ha megpróbálod, Hades letépi a fejedet, ezt is nagyon jól tudod – erőltettem mosolyt az arcomra, miközben igyekeztem Holden súlyát megtartani. – Nem mondta még neked valamelyik alkalmi partnered, hogy vissza kellene venned a súlyodból? – ráncoltam össze a homlokomat, mialatt megtettük az első lépéseket. − Tudod mit? Erre inkább ne válaszolj, inkább azt mondd meg, hogy hol lehet itt megmosdatni téged.
- Lehet, hogy te örülsz, de azok a faszjankók biztosan nem. - Nem tettem hozzá hangosan, hogy voltak tippjeim a fejemre kitűzött vérdíj igencsak magas összegéről. Mert nem hazudhattam még magamnak is, tudtam, hogy ennyivel nem ért véget, hiába sikerült elmenekülnünk, biztosak lehettünk benne, hogy mindannyiunk Corban Yaxley hosszú halállistájának az élére került, és egy hozzá hasonló rohadéknak nyilván megvoltak a maga emberei arra, ha el akart tenni valakit láb alól. Csakhogy ezúttal nagy fába vágta a fejszéjét, én biztosan nem adtam magam egykönnyen, ahogyan Jerry sem. És nem is szartam be tőle, addig nem, amíg a családomat békén hagyták - csak éppen ez volt a baj, a saját életemet nem féltettem, de kibaszottul tudtam, hogy hamar rájönnek majd, mivel tudják megtorolni a kerti partin történteket. Ezt azonban nem akartam közölni Eric-el, legalábbis nem most, amikor úgysem tudtam volna értelmes választ adni a kérdéseire és még kevésbé tudtam volna biztosítani róla, hogy kerüljön bármibe, vigyázni fogok rájuk. A helyében biztos nem hittem volna magamnak. - Nem szorulok a segítségedre, végképp nem ebben. Amúgy sem értheted, Eric... - ráztam meg erőtlenül a fejem. - Lehetnek akármilyenek, attól még a testvéreim, és nélkülük nem lennék sehol. Tartozom apádnak, mindenért. Képtelen voltam nem felidézni Cassie Black szavait, és bár a lelkem mélyén egyetértettem vele, mégsem tudtam szabadulni ettől a mélyen beágyazódott érzéstől, hogy tartoztam a bátyáimnak. Felneveltek, otthont biztosítottak, segítettek, hogy tanulhassak, és minden alkalmat megragadtak rá, hogy valamilyen módon erre emlékeztessenek is. Tudtam, hogy kihasználtak, tudtam, hogy érzelmileg zsaroltak, nem voltam ostoba és vak... de attól még igazat mondtak. Tényleg nem lettem volna nélkülük most ott, ahová jutottam. De ezt Eric nem érthette, bármilyen is volt a viszonya az apjával vagy velem, ebbe nem láthatott bele. - Talán... Tudod, mielőtt meghalt, apád és Russel sem voltak ilyenek. Sőt, azt hiszem, még közvetlenül utána sem. De valami akkor ment tönkre, végérvényesen, és azóta csak egyre lejjebb és lejjebb kerülünk... Néha úgy érzem, hogy azóta egyszer sem voltam igazán boldog. És ez kurvára gyerekes, mert bassza meg, eltelt azóta huszonöt év, de attól még így van. Sokáig azt gondoltam, hogy ha megtalálom a gyilkosait, akkor minden megjavul, le tudom zárni végre, de egyre inkább látom, hogy az sem lesz elég. - Idegesen tördeltem a kezem, kerülve Eric tekintetét. - Tudom, hogy túl kéne lépnem rajta. De mindig ott van az a kurva harag bennem miatta, és mindegy, hány kitüntetést szerzek és hány szar alakot átkozok darabokra vagy juttatok Azkabanba, nem múlik el. Nagyon csalódott lenne, ha ezt látná. De lehet az akkori önmagam is kurva csalódott lenne... Gyerekként nagyon idealista elképzeléseim voltak arról, hogyan fogom megváltoztatni a világot, hogyan segítek majd aurorként azoknak, akik rászorulnak. Mostanság viszont egyre inkább azt éreztem, hogy teljesen kisiklott az életem és kezdtem mindent elveszíteni, amit korábban fontosnak tartottam. - Vagy csak érzéketlenné válsz a sok szartól. - Néha azon kaptam magam, hogy amit régen elképzelhetetlennek tartottam vagy lelkileg mindennél jobban megviselt, az mostanra rutinná vált. A bátyáim ügyeinek elsimítása, a durvábbnál durvább ügyek aurorként, a súlyos sérülések és halálok, amiket okoztam... már nem volt olyan súlyuk, mint egykor. Az ember egy idő után belefásul vagy beleőrül, más út nem igazán volt - a kilépésen kívül, persze, de arról hallani sem akartam. Éreztem, hogy Eric térde megroggyant a súlyom alatt, persze nem volt ebben semmi meglepő, nem véletlenül hívtak a Minisztériumban emberi tanknak a hátam mögött, ami mellesleg elég nevetséges volt annak fényében, hogy roxfortos éveim végéig inkább emlékeztettem egy gyerekek által rajzolt kis pálcikaemberre, mint arra, ahogyan a húsz éve tartó kíméletlen testedzés után kinéztem. Nem akartam a szó legszorosabb értelmében is teher lenni az unokaöcsém számára, igyekeztem megtartani a saját súlyomat, amennyire csak tudtam. - Akkor is megéri. - Megvontam volna a vállam, ha a sérült bordáim miatt nem okozott volna mérhetetlen fájdalmat. - Nem, veled ellentétben rám nem szoktak panaszkodni a nők. Ma felszedtem egy üresfejű aranyvérű libát, eszembe is jutott közben, hogy mit szólnál hozzá, hogy a proli nagybátyádnak sikerült. Persze csak munka volt, kell a faszomnak egy varázsnáci... Fájdalmasan felemeltem a szabad karom, hogy a mosdó irányába mutassak. Lassan araszoltunk el az ajtóig, minden lépésnél élesen a bordáimba nyilallt a fájdalom, mintha William Byrne újra és újra összetörte volna őket. De eljutottunk a mosdóba, én pedig próbáltam elnyomni magamban az undorodó gondolatot, hogy mennyire kibaszottul gyűlöltem a retkes közösségi fürdőhelyiségeket. - Nincs nálad Domestos, mi? - Megpróbáltam egyedül levenni a véres inget, de nem jutottam vele semmire, akárhogy igyekeztem, egyedül nem tudtam kibújni belőle. Máskor dühített volna a saját magatehetetlenségem, de most túl fáradt voltam ahhoz, hogy ezen dühöngjek, csak hagytam Ericnek, hogy segítsen. A véráztatta anyag alatt lilás-vöröses véraláfutások és mély karmolásnyomok jelezték, hol találkozott a testemmel a medve óriási mancsa - persze elfért a régi sérülésnyomok között, vágások és átkok után maradt hegekből bőségesen összegyűlt az évek alatt, csupán a szerencsének köszönhettem, hogy mindet eltakarta a ruha a hétköznapokban és nem feltűnőbb helyeken őrizték a balul elsült párbajok és átkokkal való kísérletezés emlékét.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Szomb. Ápr. 02, 2022 4:39 pm
Holden & Eric
A hero of war, is that what they see?
− Igazán értékelhetnéd, hogy valaki legalább értékeli, hogy életben vagy, arról nem is beszélve, hogy bármit is terveznek, nem hinném, hogy az ispotály falain belül bármit is tennének. – Őrültség lett volna egyetlen ember miatt ennyit kockáztatni, sőt, mivel vélhetően őket is értek veszteségek, így nem gondoltam azt, hogy azonnal meg akarnák torolni a történteket. Bár, inkább elhessegettem az erre irányuló gondolataimat, mert túlságosan is nyomasztóak voltak. − Persze, nem szorulsz a segítségemre, én nem érthetek semmit, én csak egy gyerek vagyok, aki rohadtul nem ért semmihez, nem igaz?! – fakadtam ki, de olyan hirtelen buktak ki belőlem a szavak, hogy magam is megrémültem tőle. − És ők fognak elkárhoztatni téged, ha így folytatod. Hát nem veszed észre, hogy az az ember, aki annak idején segített neked, nem ugyanaz, akinek a seggét nyalod, mert úgy érzed, hogy tartozol neki?! De tényleg, én aztán végképp nem érhetek semmit. – Egyre indulatosabb lettem, ahogy apámék szóba kerültek. Hullámokban tört rám. Az egyik pillanatban még békés voltam, a következőben úgy éreztem magam, mint egy időzített bomba. Egész testemben reszkettem a haragtól, hiszen hiába próbálta megmagyarázni a történteket, felmenteni apát és Russelt, tudtam jól, hogy csak magát akarta áltatni. Magát akarta hamis hitbe ringatni, megnyugtatni, de a helyzet közel sem olyan volt, mint amilyennek ő látta. Vettem egy mély levegőt, a körmeimet a tenyerembe vájva megpróbáltam kitisztítani az elmémet. Elzártam a képzeletbeli csapot, amelyből nem ömlött, hanem fröcsögött, áradt az a mérhetetlen mennyiségű rossz érzés, ami felhalmozódott bennem. Nem rajta kellett volna levezetnem. Nem ő volt a hibás. Csitítottam magam, majd amikor ismét rápillantottam, valamivel higgadtabban folytattam. − Ez sajnos nem így működik. Ha elégtételt is vehetnél, ha megbosszulhatnád, akkor sem lenne egyszerűbb. – Képtelen voltam azt mondani, hogy fogadja el, és lépjen túl rajta, mert a helyében én sem lettem volna képes rá. De nem engedhette meg magának, hogy a múltja tönkre tegye a jelenjét és a jövőjét is. − Hidd el, hogy csalódottabb lenne, ha látná, hogy apáék mit művelnek. Nem vagy rossz ember, ezzel te is tisztában vagy, csak hülyeségeket csinálsz. – Sovány vigasz volt, tudtam jól. Én nem voltam olyan jó ebben, mint anya. Sőt, pocsék érzelmi támasz voltam, egyedül talán Naomit voltam képes megnyugtatni, senki mást. Keserűen elmosolyodtam, amikor az érzéketlenség esett terítékre. Tudtam volna mesélni róla. Hogy mennyire üres, elcseszett érzés volt. Mintha lebegtél volna, mintha a saját életednek csupán külső szemlélője lennél. Pontosan tudtam milyen. A rám nehezedő teher mégis más volt. Magam sem értettem mi történt velem azóta, hogy átléptem a küszöböt, de minden olyan követhetetlenné vált számomra. − Én nem gondolnám ezt – feleltem halkan, miközben próbáltam úgy fogást találni rajta, hogy ne okozzak neki fájdalmat. − Ki mondta, hogy rám szoktak panaszkodni? Nem engem hívnak tanknak – forgattam meg a szemeimet, igyekezve kizárni az elmémet elárasztó gondolat- és érzelemkavalkádot. – Legalább jól nézett ki? Mondjuk, ha üresfejű, akkor nehezen tudom elképzelni róla, hogy varázsnáci lenne. Ahhoz érteni kellene mit takar pontosan ez a szó. Eltámogattam a mosdók irányába, azonban minden egyes lépésnél, amikor megtorpantunk, az én mellkasomba is fájdalom nyilallt. Pocsékul éreztem magam, de nem hagyhattam Holdent magára. − Csak azzal járok – morogtam a súlya alatt, bár fogalmam se volt arról, hogy miről hadovált. Delíriumos lázálomnak tudtam be, vagy valami olyan bájitalnak, ami talán kevésbé lesz retkes, de inkább nem kérdeztem rá, nem tértem ki rá, ahhoz túlságosan is megviseltek voltunk mindketten. − Mi lenne, ha egyszer az életben nem tartanál világi nyomoréknak, és hagynád, hogy segítsek? – sandítottam rá, miközben az inggel szerencsétlenkedett. Elvégre, volt már tapasztalatom mások vetkőztetésében – ugyan nem férfiakról volt szó −, csupán arra kellett ügyelnem, hogy közben ne okozzak neki fájdalmat. Már, ha engedte egyáltalán, és nem gondolta azt, hogy neki minden egyedül is sikerülhet. Végül csak engedte, hogy lehámozzam róla az inget, és talán mondanom se kellett, hogy micsoda döbbenet ült ki az arcomra, amikor megálltam a sérüléseit. − Hogy vagy még életben? – suttogtam halkan, szinte ledermedve, és hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy miért cipeltem át ide.
- Amit ma láttam... Az alapján hidd el, ezeknek semmi sem megy túl egy határon. - Egy kórházban, védtelen és beteg emberek között öldökölni? Undorító, erkölcstelen dolog, de Corban Yaxley és lelkes követői számára ez is éppen ugyanolyan merénylet lett volna, mint bármelyik másik. Egyedül abban bízhattam, hogy a morális megfontolással ellentétben a józan ész távol tartja majd őket a Szent Mungótól, hiszen nem gondolhatták, hogy észrevétlenül meggyilkolhattak itt valakit és utána még el is menekülhettek. Bár kétségkívül most lett volna a legegyszerűbb dolguk, ha végezni akartak velem, elvégre a karomat is alig bírtam felemelni, nemhogy még meg is védjem magamat. - Nem ezt mondtam, és nagyra értékelném, ha legalább most nem rajtam vezetnéd le minden frusztrációdat. Egyszerűen arra céloztam, hogy te nem vagy a helyzetemben, nem láthatod át ezt az egészet. - Erőtlenül megráztam a fejem, sem erőm, sem kedvem nem volt vitatkozni vele. Máskor talán megmondtam volna neki, hogy ne beszéljen így az apjáról és Russelről, hogy ne gondoljon rám zsinóron rángatható bábként vagy játékkatonaként, de túl jól ismertem már Ericet, tudtam, hogy ez egy parttalan, sehova sem vezető veszekedés lenne, nem tudnánk meggyőzni egymást és csak újabb ajtócsapkodós sértődés kerekedne a végére. Erre pedig most nem volt szükségem, amikor csak az ő segítségére számíthattam. Persze ott lett volna Becca is, ha minden kötél szakad, de a sógornőmet szerettem volna továbbra is megkímélni ettől, így is előre láttam, hogy halálra fog rémülni, mikor másnap mindent eldobva berohan majd hozzám a kórházba - mert abban egy másodpercig sem kételkedtem, hogy ez fog történni, és addigra talán rendbe tudtam szedni magamat annyira, hogy ne okozzak álmatlan éjszakákat Beccának. - Tudom. De legalább lezárhatnám végre. - Már ebben sem voltam biztos. Corban Yaxley-t is megtaláltam, mégsem éreztem úgy, hogy bármi is a helyére került a nagy találkozástól. Sőt, mintha minden csak még apróbb darabokra hullott volna, és négykézláb csúszva kellett volna összeszednem a szilánkokat. - Hülyeségeket... Meghalt ma egy gyerek, bassza meg, még nálad is fiatalabb volt. Ott sem kellett volna lennie, egy barom vagyok, hogy belementem, tudnom kellett volna, hogy ez lesz. Hidegvérrel megölték, egy másik pedig megsebesült... az én átkomtól, a kurva életbe, majdnem elvérzett. Ökölbe szorítottam a kezem, hátha ezzel leplezhetem az önkéntelen remegését. Hányinger tört rám, ahogy felrémlett a homályos kép Devon Selwyn összecsukló testéről és homályos tekintetéről, majd Cameron Castillo sápadt arcáról, miközben próbáltam csillapítani a nyaka környékén fel-felbugyogó vért. Nem gondolhattam most erre, nem készülhettem ki, nem terhelhettem még ezt is Ericre... Merlin bassza meg, de szerettem volna lekuporodni egy sarokba és a fejemet a hideg falnak nyomni, amíg a végkimerüléstől el nem dőlök... Ott volt a nyelvem hegyén a szurkálódó megjegyzés, hogy Eric mennyire puhány lett, amióta nem kviddicsezett, de végül nem mondtam ki. Túl feszült volt, hogy érzékelje a komolytalan, szarkasztikus élt a hangomban. - Engem sem a nők hívnak tanknak. És különben is, ki mondta, hogy a tank sértés? - Lassú léptekkel araszoltunk a kórház mosdója felé, csak remélni mertem, hogy Eric sportolás hiányában leeresztett izmai kibírják odáig és nem fogunk két krumplis zsák eleganciájával elterülni a kövön. - De még milyen jól, tízből tízpontos fajta. A legtöbb különben nem érti, mit takar a szó, csak vakon csinálja, amire nevelték. Nem, Diane Byrne valószínűleg nem volt igazán neo-halálfaló. Biztosan többnek gondolta magát másoknál, elvégre születése óta azt hallgatta, mennyivel többet ért a pórnépnél a vértisztaság és a privilégiumok okán, de nehezen tudtam elképzelni, hogy őszintén ártani akart másoknak. A sznobizmus és a tömeggyilkosság között igencsak széles szakadék húzódott. Éppen ezért nem érdemelte meg, amin ma neki is keresztül kellett mennie - még egy dolog, amire most nem akartam gondolni. Fájt minden mozdulat, csak állkapocsösszeszorítva, lassan bírtam kibújni a véráztatta ingből. A sérülések alatta pontosan úgy festettek, ahogy éreztem magam: borzalmasan. A sebeket összehúzták a medimágusok, a csontokat elkezdték összeforrasztani, de túl komoly sebesüléseket szereztem és túl későn jutottam el a kórházba ahhoz, hogy maradéktalanul helyre hozzanak egyetlen este alatt. - Szerencse, embertelen kiképzés és Jerry Preston. Ennyi a titka - próbáltam elviccelni, látva az arcára kiülő félelemmel vegyes döbbenetet. - Megmaradok, ne izgulj. Komolyan, Eric, tényleg rendben leszek, csak kell egy kis pihenés. Ez csak egy kis csonttörés és néhány seb, nem átkoztak meg, ez gyakorlatilag semmiség.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Pént. Május 27, 2022 3:29 am
Holden & Eric
A hero of war, is that what they see?
− Akkor is őrültség lenne megtámadni az Ispotályt, nem? – ráncoltam össze a homlokomat, miközben igyekeztem nem tudomást venni a torkomban növekvő gombócról. Nem akartam, hogy Holdennek baja még nagyobb baja essen, vagy hogy bármi is érje a családtagjaimat. Szerettem volna hinni benne, hogy azért mégis csak létezett egy határ még ezeknek az embereknek is, holott nagyon jól tudtam, milyen mocskos világot éltünk. Mégis, most olyannyira magukkal ragadtak az érzelmek, képtelen voltam józanul gondolkozni. − Mégis is folyamatosan mindenki ezt érezteti velem, leginkább te – húztam el a számat, mert eddig akárhányszor akartam segíteni neki, mindig azt vágta a fejemhez, hogy úgysem érthetem. Nem volt hát meglepő, hogy minden félelmem és fájdalmam hirtelen haraggá alakult, amelyet egy csípős megjegyzés kíséretében engedtem szabadjára. − Ez akkor sem mehet így tovább – ingattam a fejemet, mert szinte biztos voltam benne, hogy megint apának, vagy Russelnek kellett eltakarítaniuk valamit, és ezzel megint Holden húzta a rövidebbet. Manapság pattanásig feszültek az idegeim, és a türelmem sem volt már a régi. Egyre kevesebbet toleráltam már apámtól, és egy belső hang folyamatosan lázadásra késztetett. Túl sokat tűrtem és elég ideig ültem már csendben. − Úgy érzed, hogy ezzel lezárnulna? Hogy nem kísértene téged az emlék? Vagy hogy más nem fogja ugyanúgy megbosszulni az ő halálát? Mi van, ha megölöd, és utána megölik Lydiát, az ikreket, anyát, Naomit, vagy engem? – ingattam a fejemet, mert úgy gondoltam, hogy Holden ezzel csak beszállna egy végeláthatatlan körbe, és őszintén szólva, nem szerettem volna meghalni más hülyesége miatt. Csendben hallgattam végig, ahogy arról beszélt: megöltek ott valakit, mást pedig az ő átka által sérült meg. Erre nem volt válaszom. Nem tudtam volna sem lenyugtatni, sem pedig feloldozni ez alól. Tudtam, hogy magára vette annak a srácnak a halálát, és ez örökre nyomott fog hagyni rajta. Mintha éreztem volna, hogy mennyire megviselte ez az egész. A mellkasomból elkezdett kiszorulni a levegőt, a hányinger kerülgetett és csillagokat láttam. Kénytelen voltam megkapaszkodni a székemben, és óvatosan megrázni a fejemet, hogy kitisztuljon az elmém. Magamban próbáltam választ találni arra, hogy pontosan mi történt velem, mik voltak ezek a hangulatingadozások, vagy éppen miért tört rám hullámokban a fájdalom, ami miatt megrogyott a térdem, vagy éppen alig bírtam elrejteni a könnyeimet. Fájt. Borzasztóan fájt, és az egészben az volt a legborzasztóbb, hogy magam sem tudtam miből fakadt ez a kínzó fájdalom. Mégsem mutathattam ki, hogy mennyire pocsékul éreztem magamat, mert segítenem kellett Holdennek. Erős túlzással azt is mondhattam volna, hogy számított rám. − Ne haragudj, de szerintem mindenképpen az – sóhajtottam két lépés között, remélve, hogy kifújom ezáltal a növekvő kínt. Nyilván nem sikerült, s ha Holden nem lett volna mellettem, akkor bepánikoltam volna, hogy mégis mi a franc történt velem, de így… Így próbáltam egyben tartani a mentális állapotomat. – Á, valahogy mégsem izgat. Nem bírom az ostoba nőket. Volt egy időszak, amikor kihasználtam az ostoba, buta, népszerűségre hajtó lányokat, remekül elszórakoztam velük, megfektettem őket, de sose bírtam elviselni őket, amikor kinyitották a szájukat, és hülyeségeket hordtak össze. Nagyon lassan, már-már kínkeservesen szabadítottam meg az ingjétől, s valahol még nekem fájt őt így látni. Elborzadtam a sebeitől, sőt, tényleg szerettem volna elhányni magam. Mégsem tettem. Az önkontroll volt az egyetlen dolog, amit valaha apának köszönhettem. − Aha, persze… − Valahogy nehezen tudtam elhinni, hogy a szerencse, az „embertelen kiképzés és Jerry Preston” közrejátszottak. Szerintem csak tényleg mázlista volt, ennyi az egész. − Gyakorlatilag semmiség. Majdnem feltépték a mellkasodat, te meg azt mondod, hogy semmiség – nevettem fel keserűen, miközben elindultam keresni egy szivacsot, amivel megmosdathattam. Nem, inkább nem akartam mélyebben belemenni ebbe a témába se, mert meglett volna a véleményem. Helyette előkotortam egy egészen tűrhetőnek nevezhető szivacsot, amelyet a hideg víz alá tartottam, kicsit kinyomkodtam belőle a felesleget, és amikor már csak nedves volt, akkor léptem vissza Holdenhez. Tanácstalanul mértem végig, majd úgy döntöttem, hogy a kevésbé súlyos, vagy mély sérülések körül próbálom meg óvatos mozdulatokkal lemosni a vért.
Reszkető kézzel kötöttem rá a bagoly lábára a pársoros, macskakaparásnak alig nevezhető üzenetet, bízva benne, hogy Eric el tudja majd olvasni a megszokottnál is kuszább betűket. A Mungóban vagyok, bent tartanak. Hozd be a cuccaimat és egy doboz cigit. Köszi: H. Bármikor máskor ennél bővebb magyarázattal láttam volna el az unokaöcsémet, de nem tudtam többet írni, a sorok összefolytak a szemem előtt egy elmosódott tintapacává, a kimerültség, a fejemet ért ütés, mikor az a faszom medve földhöz vágott, a sérült bordáim és a lórúgás fájdalomcsillapító megtették a hatásukat.
