Whatever you are, be a bad one ⇢ Rabastan & Jericho Lestrange

A Newcastle-i kúria számos fejfájást okozott mindannyiunknak amióta Hera eltűnt. Tudtam, hogy biztonságban van ott ahová ment vagy menekült, részlet kérdése. Viszont a szüleim előtt el kellett játszanom, hogy mennyire haragszom rá emiatt. Hogy mennyire gyűlölöm a tettét és az én szememben mekkora csalódás volt. Nehéz volt. Mert valójában imádtam Hera-t és büszke voltam rá, függetlenül attól amit mondtam rá apám és anyám előtt. Persze, hogy ügyeltem még véletlenül se hallják meg ezt a testvéreim, mert ők tudják, hogy sosem mondanék ilyet Hera-ra, sőt éppen ellenkezőleg még őket is meggátolom ebben. Végső soron a nővérünk, akármit tesz, úgyis az marad. Nem hiszem, hogy sokáig játszhatom ezt a szerepet tovább, de amíg még megy, legalábbis az akadémiai tanítás kezdetéig ki kell tartanom. Hogy közben mi történik az kevésbé fog érinteni. Amiről nem tudnak az nem fáj és ez fordítva is érvényes.
Viszont sajnálom ezt a helyet, éppen ezért gondolkodás nélkül vállaltam, hogy eltakarítok a kutatások után. Volt itt minden, törött vázától elkezdve szétszaggatott függönyig, amit nem értettem minek kellett letépni, kétlem, hogy amögé bújt volna el Hera de mindegy. Ha egy exhalálfaló egyszer dühbe gurul nem kell a miérteket és az okokat keresni, ez aranyszabály. Én sem kerestem a logikát benne mert egyszerűen nem volt.
A házimanó testvéreket nem lehetett kifaggatni, túlságosan nyivákoltak és bántalmazták magukat, nekik nem kellett több ahhoz, hogy apám előtt meg húzzák magukat és így viselkedjenek. Az persze részlet kérdés, hogy inkább miattam hagyták ezt az egészet abba nem azért, mert apám rájuk förmedt, hogy fejezzék be ezt a zsivajt, a saját gondolatait nem hallja.
Nem volt olyan nehéz visszaemlékezni a rendetlenség között arra, hogy mi történt Hera kúriájában. Ide-oda lépkedtem a törmelékek között vigyázva arra, hogy megannyi Reparo és Suvickus között mindennek meglegyen a maga tiszta darabkája. Életképessé kell pofozni ezt a házat, mintha mi sem történt volna.
Ez jár a fejemben akkor is, amikor a nagy Lestrange címert akasztottam volna vissza a neki megfelelő helyére, azonban váratlanul megjelent előttem valaki. Az apám volt az, teljes valójában.
– Már majdnem kész vagyok, csak vissza kell illesztenem ezt a helyére és a saját kezemmel akartam elintézni. – csak kifogás, valójában belefáradtam a varázslásba és a nonverbális varázslás még nem megy. Nem is gyakorlom én azt annyit. Nem is az érdekel.
– Még a pince van hátra. – fel kell takarítani a szét tört korsókat és az üvegcséket amik használaton kívül voltak, de a polccal együtt, amit mérgében szépen a földre rúgott az én csodálatos apám, azt is össze kellett raknom még.
– Vannak komolyabb tervek ezzel a kúriával? – körbe pillantok és le is ugrom az emelvényről, miután sikeresen felakasztottam a címert a helyére.
– Rengeteg potenciál van ebben a helyben, kár, hogy a nővérem ezt nem látta és eldobta csak úgy. – lehet, hogy jobban is járt, de ez részletkérdése.