Athalea & Caelum

Athalea újra magára maradt, már egy hónapja léptem le az otthonából, ezzel magamra haragítva.
Hogy haragszik? Hogy gyűlöl? Az nem baj. Egyáltalán nem zavar, sőt - valamelyest még jól is esik, hogy végre hitelesnek tartom az érzéseit. Na nem azért, mert valaha is kételkedtem volna abban, hogy remekül érezzük magunkat, ha néhanapján együtt töltünk egy kis időt. Nem... Ha valaki felől igazi, női szeretetet kaptam, akkor az ő volt. Haragudjon, hordjon el mindennek abban a tudatban, hogy ettől én nem fogom elszégyellni magam, otthonosan mozgok már mások irántam táplált dühének kereszttüzébe.
És az, hogy az egyre fokozódó akarás is felüti a fejét, már teljességgel biztossá teszi számomra, hogy mégis csak jó az az út, amin járok. Jelen pillanatban csak az tart ott, ahol vagyok, hogy belátom a hibámat.
Fanyar műmosollyal koronázom meg gondolataimat, ami bár cseppet sem negédes, mégis őszinte.
Lassú, ráérős léptekkel indulok meg a sikátor nyirkos falai között, egészen közel a betonhoz. Újra magával ragad a lendület, hiszem, hogy ez majd mindent meg fog oldani, de valójában tűzoltás, tudom. Vannak dolgok, amik elől nem menekülhetünk, akkor sem, ha ideig-óráig be tudjuk húzni magunk mögött a függönyt.
A mágia ott létezik a mindennapjainkban. Az erdő szelének suttogásában, a városban, a jég repedésének kiáltásában, állatokban, sziklákban, a levegőben és bennünk. Szeretnék fellélegezni, de az események hangulata azt súgják, hogy ehhez még nagyon korán van. Se türelmet, se kellő aprólékosságot nem éreztem magamban semmihez sem. Az élet visszatért a viszonylagos "normál" kerékvágásába. Nem mondom, hogy a lassan egy hónapja történtek nyom nélkül a múlt részei már, mert az hazugság lenne. De az élet megy tovább és azzal együtt is, hogy igyekszem véget vetni a saját bosszúhadjáratomnak, még vissza kell zökkenni a család jelenleg kialakított életébe. Majd egyszer! Lehet nem lesz erre lehetőségem! Az elmúlt időszakban, abban a bő egy hónapban, mondhatni békés csendben húzódtam meg a Kiméra berkein belül betöltött posztom árnyékában, szabadidőmet pedig ahelyett, hogy a lánynak irogattam volna feleslegesen, a saját fejlődésem, előrelépésem érdekében mozgósítottam az erőmet, képeztem magam. Félig én választottam ezt az életet, félig kérés-kérdés nélkül a nyakamba varrták és vagy elviselem, vagy felakasztom magam.
Gyáva dolog az öngyilkosság.
Tettem egy ígéretfélét.
Lassan itt lesz az idő eleget tenni neki..

Lea & Caelum

em állítanám, hogy különösebben megviselt az az egy hónap, amióta nem hallottam Caelum felől. A köztünk lezajlott vitának még le kellett ülepednie bennem, erre pedig bőven alkalmas volt ez a pár hét. Teljességgel ugyan nem nyugodtam meg, hiszen igenis aggódom érte, de ismerem már annyira, hogy tudjam, képes vigyázni magára és esélyesen nem kér az én aggályaimból. Levelet én nem küldhetek számára, hiszen fogalmam sincs, éppen merre is jár tulajdonképpen. Csak a lebukását kockáztatnám, semmi mást.
Ma azonban sokkal fontosabb dolgom adódik, szóval félreteszem egy kis időre minden kétségemet és úgy döntök, akcióba lendülök. Újságíró-gyakornok vagyok ugyanis és elég meggondolatlan néha, ami az igazat illeti. Ennek révén pedig folyamatosan untatnak azok a munkák, amelyeket az én nyakamba varrnak. Ha cikket is kell írnom, általában semmitmondó kis beszámolók a nyugdíjazott tanárok magánéletéről vagy valamilyen hétköznapi eseményről. Szükségem van tehát valamire, amivel kitörhetek ebből a mókuskerékből és némileg megalapozhatom a jövőmet a Reggeli Prófétánál. Eme tervemnek pedig Caelum is szerves részét képezi. Beépülni a Kiméra Szindikátusba és megismerni a felépítését, működését, leleplezni a tagjait, akik általában igen befolyásos emberek közül kerülnek ki. Ez pedig igencsak veszélyes, egyedül nem fog menni számomra és itt kerül a képbe Cal... Csakis az ő segítségével leszek képes megtenni ezt a lépést és ő az egyedüli olyan ember a szervezetből, akit ismerek annyira, hogy megbízzak benne. Ám, ha én kérem meg erre, nyilván visszautasít, szóval kell egy B-terv is. Egy Százfűlé-főzet, melynek segítségével valaki más alakját ölthetem magamra és kijátszhatom Caelumot is. Egy idegennek esélyesen hamarabb mond igent, semmint olyasvalakinek, aki fontos számára.
A Zsebpiszok-közt veszem hát célba ezúttal, ahol a lehető leghamarabb juthatok hozzá ehhez a főzethez. Az anyagiakkal nincs gondom, hiszen egyelőre még William menyasszonya vagyok, szóval a pénzcsap nem zárult el, erre pedig sokkal nagyobb örömmel használom, mint a számláim fedezéseire. Azért egy ehhez hasonló bájital igen költséges jószág tud lenni, az előállítása pedig kifejezetten hosszadalmas és fáradtságos folyamat, ennek révén pedig képesek elég borsós összeget elkérni cserébe. A családom pénzét veszem hát igénybe ezúttal, még abban az esetben is, ha nem nagyon fűlik a fogam az ilyesmihez. Mégis, a szent cél érdekében bármit, ugyebár...
Lépteim a sikátorokon vezetnek keresztül, a lehető legkihaltabb helyeken annak érdekében, hogy ne lássanak a kelleténél többen itt engem. A vélaságom révén elég kirívó látvány szoktam lenni, ennek eredményekét sokan meg is bámulnak és ki tudja, mikor ismer fel engem valaki, akinek nem kellene. Nem szeretném ugyanis, ha visszajutna William vagy a szüleim fülébe ama információ, hogy egy ilyen veszélyes helyen csatangolok, méghozzá teljesen egyedül. Ennél nagyobb problémát még én se kívánhatnék magamnak...
- Ejnye-ejnye, mégis mit keres egy ilyen lepukkant helyen egy ilyen csinos kisasszony? - bukkan elő a semmiből egy vigyorgó, nagydarab alak, én pedig szinte egyből megtorpanok. Rosszat sejtek ugyan, de egyelőre nem érzékelem, voltaképp mekkora bajban is lehetek tulajdonképpen. A férfi egy cseppet sem vonzó, sörtől bűzlő, szakadt göncökben lévő figura, ráadásul még a testszaga sem túl bizalomgerjesztő számomra. Elém lép és a szűk kis helyen elállja az utamat, szóval csupán az a lehetőség maradt számomra, hogy hátraarcot vágjak és visszaforduljak. Mivel azonban a veszélyérzetem ezúttal cserben hagy, nem moccanok.
- Nem hiszem, hogy ez a maga dolga lenne, szóval jobban tenné, ha tovább engedne - szegem fel az állam és öltöm magamra a lehető legakaratosabb arcomat, amely mindenki irányába az öt percen belül bekövetkező hiszti ígéretét hordozza. És igenis, tudok követelőzni, ráadásul tisztában vagyok azzal, hol is van a férfiak leggyengébb pontja, ha esetleg odáig fajulna a dolog, hogy meg kell védenem magam. Egyelőre azonban nem gondolok bele még ennél is jobban, egészen addig, amíg valaki hirtelen meg nem ragadja a karjaimat, majd rántja őket hátra egyetlen, határozott mozdulattal, ezzel teljes mértékben fogságba ejtve engem.
 - Hé! - csattanok fel, de a tag majdhogynem azonnal a szám elé helyezi a tenyerét, miközben a másik kezével továbbra is engem fog le. Elég erős lehet a pasas, ha fél kézzel is képes ennyire megbénítani. A másik eközben egy teli szájas, fogatlan vigyorral lép közelebb hozzám, miközben ujjai már az övén matatnak.
- Csinos jószág - nyalja meg a szája szélét, rajtam pedig ebben a pillanatban suhan át a felismerés első rémisztő hulláma. Ugye nem arra készül?! - Fogd erősen, nehogy elillanjon. Ha végeztem vele, te jössz - biztosítja társát, majd - amint az öve lekerül róla - áll neki rólam is lesegíteni a nadrágot. Azonban még azelőtt, hogy egyetlen ujjával is hozzám érhetne, egyetlen, pontos rúgással találom el a nemesebbik részén, ő pedig kétrét görnyed a fájdalomtól, miközben a hátam mögül egy jóízű nevetés harsan fel. Esélyesen a társáé a hang...
- Te kis ribanc! - sziszegi az alkoholista a fájdalomtól a fogai közül a szavakat. - Ezt még megbánod! - teszi azért még hozzá, nehogy kétségeim legyenek afelől, hogy ezt büntetlenül megúszhatom. Én eközben pedig minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy ezúttal a társát rúghassam meg bármelyik testtáján, hátha a meglepetés ereje révén elenged engem, egyelőre azonban nem járok sikerrel. Fenébe!

Nem szóltam egy szót se, mert valahol megértettem, s inkább választottam a megértést, semmint szembenézzek azzal, mennyire nem tett boldoggá ez a látvány. Próbáltam nem belegondolni, milyen csendes és kihalt lesz a Black kúria. Sose gondolkodtam öngyilkosságon, ám fogalmam sincs, hogyan bírtam volna azzal a tudattal tovább létezni, hogy megöltem a szeretett nőmet, mert ő volt a visszatartó erő, mert hirtelen valami éppen elpattant bennem. Durván, kontrollálhatatlanul. Teljesen mindegy, miből indult ki az a röhejes veszekedés, ha ez lett belőle. Csak egy kicsit hagy sirassam magamban, nem úgy, ahogy Ő akarta, s nem úgy, ahogy mások elvárják, tartással, erővel, szobor vonásokkal. Ennyit akarok, nem többet. Az sem biztos, hogyha holnap felkelek, nem akarok majd nem tudomást venni erről az egészről, fogalmam sincs, egyszerűen most túlságosan is fáj az egész, hogy ellökjem megint, azt sem tudom, meddig lennék képes megtenni.
Belépve a sikátor másik fordulójában meg kell hogy álljak, kisebb csetepaté van készülőben. Két férfi és egy nő készülődik valamire...nem nagyon akartam a jelenet szem s fültanúja lenni, ám a női ruha és a hajszín ismerős volt, már ha az arcot  nem is nagyon láthattam. Lépteim könnyedén visznek a kis csapat felé, mintha ráérnék, mintha nem akarnék senkit a halálba küldeni. Pálcát ragadtam egyből, a fülemben zúgott a vérem és a haragom. Tekintetem szikrákat szórt. A lila köd az imént telepedett le elmémre. Jobb kezemben a pálca, eszelős a vigyor a számon, miként elegáns, mély T alakot véstem az egyikük alkarjába. Csontot ért, ez biztos. Élvezettel néztem, ahogy a kövér, vörös vércseppek megindultak belőle, belevésve magukat a hűvös nyirkos betonba. Az ütőér hevesen spricceli magából a vért, amaz felém fordul fájdalmas kiáltással, másikuk még a lányt fogja. Athalea-t. A tekintetem felé kap, látni akarom, elmondani, hogy nem haragszom, hogy már nem, hogy értem, és érzem, felfogtam, megemésztettem, mondjuk akárhogy.
Állj le… Hallod?! Bensőmben ordítva feszíteném a valóságtalanság áttörhetetlen falait… Az őrülteket megszégyenítő vigyor csak akkor lesz teljesebb, mikor a pálcám által lángolni kezd a már sérült férfi, és ahogy figyelem a lángoló üvöltőt, és hosszadalmasnak kinéző szenvedését...
- Nem gondoltad, hogy hagyom, ennyivel megúszd, ugye?! -  Mit tehetnék? Adjak neki egy még szilajabbat? Ereszem el őket élve?! Gondoltam rá, nem tagadom, mindenki mást csak megvetni tudok, a gondolat, a tett, az elv, ami a világra hozta mindezt, nem olyasmi, ami könnyen legurul a torkomon.
Érzem-látom miként esik térdre az egyébként az ereje teljében lévő fickó teste a görcsös fájdalomtól, és nem elég, hogy a test szenved, még a kétségbeesés is letaglózta.
Sok minden történt, történik folyamatosan, nehéz megemésztenem a történteket, nehéz elfogadnom bizonyos dolgokat, nehéz másként élnem, mint ahogy eddig tettem. Sokadjára menekülök az aktuális feszültségem vagy épp bármi elől, ami indokolatlan haragot gerjeszt bennem. Van ez így, kritikusabb és idegbajosabb is vagyok, ami azt illeti, és nem tűröm a legapróbb hibát sem. Semmi sem volt jó. Sem most, sem tegnap, sem hónapokkal ezelőtt. Látod ezt, Athalea? Nekem ez egyszerűen nem megy! Fogalmam sincs, hogy kell csinálni. Hogy engedjem el magam? Hogy engedjem be a boldogságot?! Hogy legyek kevésbé elcseszett? Érzelmileg rohadtul túlterhelődtem. Túl sok ez most, ráadásul még idegbeteg is lettem mellé. A másikra szegezem a pálcámat, nem érdekel az sem jelen pillanatban, hogy Lea-t maga elé tartja, mint valami pajzsot... ugyanúgy megrángatom, mintha a lány nem is volna ott...

Lea & Caelum

mikor ma reggel felkeltem, még a legvadabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy valami ilyesmi fog történni velem. A Zsebpiszok-köz veszélyes hely, ezt mindenki tudja, nem is számítottam hát arra, hogy csak úgy végigsétálhatok egymagam a forgalmas utakon. Pont emiatt esett a választásom a sikátorokra... A felmenőim révén véla-mágia is csörgedezik valamilyen mértékben az ereimben, ennek köszönhetően pedig akkor is felhívom magamra az ellenkező nem figyelmét, ha mindezt nem pont szándékosan teszem. El kellett hát kerülnöm az üzletek sokaságát, hogy ne tűnjek ki a tömegből és ne vonjam magamra még véletlenül se a kéretlen tekinteteket. A legszebb ebben az egészben pedig az, hogy ha mindez visszajut a családom vagy William fülébe, iszonyatos kalamajkába keveredhetek. Mert hát mégis mit kereshet itt egy hozzám hasonló háttérrel rendelkező hölgyemény? Egyedül, ráadásul? Ha anyám nem is, de William esélyesen gyanút fogna és onnantól kezdve elvárná, hogy a nap minden percét mellette töltsem. És nem a biztonságom miatt, hanem azért, hogy még véletlenül se csaljam meg őt. Mert mindene a látszat, ugyebár... Ha meg is üt, állandóan ügyel arra, hogy a sérüléseim ne lehessenek látható helyeken.
Itt és most azonban ezerszer jobban örülnék az erőszakos vőlegényem társaságának, semmint ennek a két tuskóénak. A szorítás a karomon egyre inkább erősödik, hiszen én rúgkapálok és eszem ágában sincs csak úgy hagyni magam. Ó, nem! Az ijedtség olyasmikre sarkall, amit normális esetben eszem ágában se lenne megtenni. Felkészítettek az ehhez hasonló szituációkra, de az elmélet megint más, mint maga a valóság. És hát őszintén szólva egyszer sem figyeltem oda különösebben. Sokkal jobban lekötött akkoriban az álmodozás, mint a kőkemény valóság. Meg hát biztos voltam abban, hogy a kastély falai biztonságot nyújtanak számomra és az iskola elvégzése után már Mrs. Black leszek, aki nem keveredik kétes társaságba. Hát, tévedtem...
- Hé! -  csattan fel az egyik fogva tartóm, amint valamilyen úton-módon sikerül a kezének húsába mélyítenem a fogaimat, majd rántja is el a kézfejét döbbenten az ajkaim elől. - Ez megharapott! - közli hitetlenkedve társával, aki eközben a kincseit markolászva áll fel ismét, de a tekintetén látom, hogy eléggé felbosszantottam. Amúgy meg, mégis mit várt? Hogy majd önként és dalolva adom át magam egy kósza numerára? Ennyire azért nem lehet ostoba.
- Te kis ringyó! -  horkant fel, majd veszi az irányt egyből felém, hogy megtorolja az iménti döntésemet, de valami történik... Annyira gyorsan megy végbe, hogy még időm sincs észbe kapni. Üvöltést hallat, elnyomva ezzel a reccsenés szörnyű hangját, majd sikoltva rogy térdre, vérző karját szorongatva. Vérző... Azt hiszem, ez elég enyhe kifejezés... Tekintetem azt a pontot keresi, ahonnan ez az egész elindulhatott és egy pillanatra ledermedek, amint megpillantom Caelumot közeledni. De nem, ez nem ő... nem lehet ő. Az arcán ülő kifejezés egyáltalán nem ismerős számomra. Inkább néz ki gyilkosnak, aki nemrég szabadult az Azkabanból, semmint annak a férfinak, akit volt szerencsém megismerni. Tisztában voltam ugyan azzal, hogy az évekig tartó bujkálás és menekülés valamit véglegesen tönkretett benne, de ez... szépen szólva is egy őrültre hasonlít, aki még nincs kezelés alatt.
- Ezt... ne... -  próbálom formálni a szavakat, igyekszem leállítani, de voltaképp hang sem jön ki a torkomon ebben a pillanatban. Elég hamar rájövök, mit is szeretne tenni, amint lendít egyet a pálcáján és beviszi a végső találatot. Az előttem heverő férfi lángra kap és a halálsikolyai a csontomig hatolnak. Összerezzenek, ahogy az előttem égő alakra pillantok, aki a földön vergődve küzd az életéért, mindhiába. Hamarosan elemésztik ugyanis a lángok, amit nekem végig kell néznem, hiszen a társa továbbra sem enged el egy pillanatra sem. A fejemet ugyan elcsapom, de a hangja újra meg újra a bensőmbe mar. Rossz ember volt, ezzel nyugtatom magam, igyekszem úrrá lenni a letaglózó felismerésen, de ez egyszerűen nem megy számomra. Cal megöli!
- Börtönbe akarsz kerülni, ficsúr? -  fröcsögi az engem fogva tartó férfi, némi félelemmel a hangjában és egyenesen engem tart Caelum irányába, mintegy pajzsként használva a testemet. Levegőért kapkodva meredek a férfira, arra, akit szeretek és aki egy teljesen más arcát mutatja most számomra. Mégis, az utolsó utáni pillanatig reménykedem abban, hogy miattam nem fog semmi olyasmit sem lépni, amivel árthat számomra. Tévedtem. Az átok úgy süvít el a fülem mellett, mint egy nagyobb széllökés, majd csapódik egyenesen a férfi arcába, aki torkaszakadtából üvöltve tántorodik hátra, mihelyst elengedett engem. Szabad vagyok, de mégis mihez kezdjek vele? Szoborrá dermedve állok továbbra is a helyemen, egy tapodtat sem mozdulva, miközben hitetlenkedve meredek Caelumra. Komolyan megkockáztatta, hogy esetleg bajom esik? Tényleg megtette? Remegő ujjaimat arcom azon feléhez emelem, ahol egy röpke pillanatra súrolt az átok, majd páni félelemmel állapítom meg, hogy vérzik... Hogy a fülem-e vagy az arcom egy kisebb pontja, azt egyelőre képtelen vagyok eldönteni, de akkor is vérzik. És maga a tudat, miszerint mindezt ő okozta, sokkal fájdalmasabb számomra, mint bármi más.
- Elég! Cal, hagyd már abba! -  csattanok fel, amint végre magamhoz térek, még mielőtt késő lenne és a másik tagot is megölné. - Hallod? Elég! -  ismétlem meg, mintegy megerősítve azt, hogy én nem szeretném, hogy végezzen vele. Pedig igen, jól esne, ha a férfi is szenvedne, akár a másik tette, de felismerem azt, miszerint Caelum ezúttal túl messzire ment. Hiszen még én is remegek félelmemben és ezt nem csak az imént történtek váltották ki belőlem. Egy röpke másodperc erejéig még az is megfordul a gondolataim között, hogy nemsokára rám is pálcát emel, de végül győz a józan eszem. Mégis miért tenné?
- Hagyd abba, már biztonságban vagyok! -  Beszéd közben igyekszem úgy helyezkedni, hogy valamennyire elálljam az útját a másik alakhoz, hacsak nem lett túl késő azóta. Na, nem mintha ez az imént bármilyen mértékben is visszatartotta volna... - Jól vagyok... - nyögöm ki végül, habár ez egyáltalán nem igaz. Hiszen nem vagyok jól, hogy is lehetnék? Eddig is tisztában voltam azzal, hogy Caelum már ölt embert, de ezt ennyire közelről is megtapasztalni már egészen más tészta. Nő létemre nem vagyok egy ijedős alkat, tényleg nem, de egy gyilkossal szembenézni nem pont könnyű feladat, még abban az esetben sem, ha az illető történetesen olyasvalaki, akit elméletileg ismerek...

A lány jelenléte olybá tűnik nyugtató hatásúnak, ám a zubogó fejem ezt máshogy társítja a haraggal. A vergődő fickó és a másik, aki épp az életéért könyörög...nem hatnak rám. Egyedül Lea hangja ér el hozzám, a fülembe tódul, eljut az agyam minden pontjáig, ám kell egy kis idő, míg a pálcámat le tudom ereszteni. Védekező mechanizmus. Aztán kieresztem végül a bent maradt levegőt, kapkodok az éltető levegőért, majd a lány mellé lépek, arcon rúgom a mögötte lévő még élő tagot, aztán a lányra nézek kissé ridegen.
- Mi járatban erre?! Nem meg lett tiltva évekkel ezelőtt ez a környék!? - most szerencséje volt, legközelebb lehet nem lenne ilyen szerencséje, sőt...lehet élve ki sem jutna innen! A lány arcán és testén, vagyis ruháján is végig futatom a tekintetem, hogy találok-e egy vérfoltot, bármit, ami sérükésre utalna...csak az arca sérült...persze az is miattam, az meg nem számit. Nem volt halálos, sem súlyos, csak karcolás...de majd leápolom, ha haza vittem.
- Sajnálom.  
Ennyit tudtam végül kinyögni, és csak lehajtott fejjel, de közel sem megalázkodva, vagy felkészületlenül vártam a reakcióját. Egyszerűen csak túl akartam lenni rajta, jöjjön bármi, ha nekem esik, jó, ha lehord mindennek, jó, ha egy szót sem szól, az is jó. Black vagyok, arrogáns dög, a szemem sem kellene, hogy rebbenjen egyikre sem. A pálcámat még mindig úgy szorítom magamhoz, a lábam mellé, hogy bármikor képes legyek vele újra támadni. Szabad kezem Lea sérült arcához ér. Nem vagyok se követelőző, se erőszakos, pusztán kíváncsi, mert érteni akarom őt, amennyire csak lehetséges. Hívatlan látogató érkezik a hátam mögül. A neszt, a lépteket hallom, hogy érkezik sietve. Épphogy mozdítottam a fejem halk hangra, szinte egész hozzászoktam, hogy mindig meghalljam - és figyelembe vegyek bárkit, aki hozzám szól, vagy hozzám ér. Egyelőre úgy álltam, hogy a lehető legtöbbet takarjam ki a lányból.

Lea & Caelum

em túlzok, ha azt állítom, hogy még soha életemben nem láttam ilyennek Caelumot. Döbbenten és némileg riadtan figyelem tehát a körülöttem zajló eseményeket, noha a saját életemet egy pillanatig sem féltem. Még ebben a helyzetben is képes vagyok kitartani amellett, miszerint számomra sohasem ártana. Noha az átok, amelyet ő lőtt ki a tag felé, elég szépen megkarcolta az arcom, továbbra is hiszek abban, hogy legalább a jelenlétem hatással lesz rá. Ha más nem, a hangom...
És végre megtörik a jég, fokozatosan tisztul ki a tekintete, majd újra a régi Cal tekint vissza rám, nem pedig az a vigyorgó félőrült, aki bemenetelt a megmentésemre. Levegő után kapkodva nézek vele farkasszemet, miközben igyekszem úrrá lenni a szívem kalimpálásán, amely nem pont a viszontlátás örömét hirdeti. Az imént átélt sokkhelyzet továbbra is hatással van az egész testemre, de igyekszem ezt annyira leplezni, amennyire csak lehetséges. Soha életemben nem állt szándékomban pont előtte gyengének tűnni. A Blackek nem szeretik a gyengéket. Inkább kíméletlenül eltapossák őket és Caelum ízig-vérig Black. Ha szeretem, erőssé kell válnom és olyasmit is el kell viselnem, ami nem feltétlenül van az én szám íze szerint.
- Volt egy kis... dolgom - igazítom meg válasz közben a ruhámat, amelyet az iménti incidens során elég szépen megrángattak, majd remegő ujjakkal fésülöm helyre kócos tincseimet is. Azért még ebben a helyzet is nő vagyok, akit eléggé aggaszt a külső megjelenése. - És mikor is voltál képes megtiltani számomra bármit is? - biccentem enyhén oldalra a fejem. Tudhatná már jól, miszerint nem olyasvalaki vagyok, aki csak úgy fejet hajt mások akarata előtt. Szeretek a saját hibáimból tanulni, újra és újra fejjel nekimenni a falnak. Voltaképp, ez volt az egyik oka is, hogy inkább elköltöztem a szüleimtől. Engem csak ne zárjanak be egy aranykalitkába és bújtassanak selyemruhácskákba, melyekben sokkal inkább érzem magam játékbabának, mintsem hús-vér embernek.
- Semmi gond, ez csak egy karcolás, semmi több - felelem végül a bocsánatkérése hallatán, noha igen vegyesek az érzelmeim ezzel kapcsolatban, de úgy döntök, ezúttal inkább nem feszítem tovább azt a bizonyos húrt. A fejéhez vághatnám, hogy lehetne ennél sokkal, de sokkal óvatosabb is, viszont valamilyen szinten meg érthető, hogy a jelenet láttán elszállt az agya. A lényeg az, hogy mostanra ismét magához tért és én  a jövőben ennél azért óvatosabb leszek, még véletlenül se adva okot számára arra, hogy bármibe is közbelépjen.
- Menjünk haza - szólalok meg végül, magamban eldöntve, hogy a lakásomon majd kellőképp átbeszéljük a nemrég történteket, majd érek ujjaimmal Cal arcomon pihenő kezéhez, hogy levegyem magamról. És akkor felbukkan ő... A tekintetem ismét elnyílik és most páni félelem tükröződik benne. Caelum háta mögött ugyanis William közeledik felénk, teljes életnagyságban, szeme előtt a jelenettel, amint a menyasszonyával szemben egy férfi áll és még meg is érinti őt! Gyűlöli, ha más férfiak társaságában vagyok, ráadásul kettesben és jelen pillanatban is széles léptekkel falja a köztünk lévő távolságot, majd ellentmondást nem tűrő, durva mozdulattal tolja félre előlem Calt.
- Lea! - szólít meg, majd arcomat a két tenyere közé kapja és úgy pillant rám. Teljesen ledermedve állok előtte, felkészülve arra, hogy itt és most meg fog ütni, de - legnagyobb meglepetésemre - nem teszi. Helyette aggódó tekintettel futtatja végig rajtam a pillantását, majd végül szemei az arcomat kezdik el pásztázni. - Megsérültél - jelenti ki szokatlanul gyengéden, miközben én teljesen elsápadva állok vele szemben. Caelum! Te jó ég, mi lesz, ha felismeri? - Ők tették? - bök a két áldozat irányába, amelyek közül az egyikből már csak egy kupac hamu maradt, de nem úgy tűnik számomra, mintha bármekkora mértékben is megviselné a látvány. Csupán szótlanul biccentek egyet, mire magához von, majd szorosan átölel. Nyom néhány csókot is a fejem búbjára, majd fordul Cal irányába: - Hálás köszönet, amiért közbeléptél - szólal meg végül, én pedig kíváncsian fülelek, miközben érzem, hogy a felsőjét számomra ismeretlen, női parfüm lengi körül. Ezek szerint pont az egyik szeretőjénél járt... Persze, én nem kérhetem számon, de abban biztos vagyok, hogy amint kettesben maradunk, ő ezt fogja tenni velem. Azt azonban, hogy Caelumot láthatóan nem ismeri meg, határozott megkönnyebbüléssel fogadom. - Ő a jegyesem - teszi azért még hozzá az információt, nehogy a - számára ismeretlen - férfinak eszébe jusson rám hajtani. - A nevem William Robinson, akit pedig nemrég megmentettél, Athalea Rowle - folytatja végül. - Ha eljössz velünk a birtokunkra, garantálom, hogy szép kis összeg üti majd a markod - ígérgeti, engem pedig teljes mértékben meglep az itt és most mutatott arca. Tisztában vagyok azzal, hogy egy kétszínű senkiházi, aki szeret nőket verni és rettegésben tartani, de eddig csakis a szüleimmel szemben vette elő a kedvesebbik énjét. Na, nem mintha egyébként egy társaságba járnék vele... Iszik, nőzik és gyakran űz mindenféle szerencsejátékokat, mint a hozzá hasonló gazdag fiatalok többsége.
- William, erre semmi szükség - próbálok meg lanyhán tiltakozni, mire a vőlegényem olyan pillantást vet rám, amely garantálja számomra, hogy ezért még valóban kapni fogok. Mindenesetre, a beígért pofonok se rémítenek meg annyira, mint ama lehetőség, miszerint a szüleim ismét találkozzanak a volt vőlegényemmel. - Az úriember esélyesen nem a jutalomért tette azt, amit tett - folytatom végül a mondandómat. Inkább engem üssenek, semmint Caelumot dugják be az Azkabanba. - Nem mondom, hogy ne háláld meg, de felesleges elrángatni a birtokra, amikor esélyesen ezerszer jobb dolga is akad ennél - szögezem le végül, majd egy sokatmondó pillantást vetek Cal irányába, amelyből hamar kiszűrheti, hogy talán itt lenne az ideje valami kifogásnak is részéről.

Mikor tilthattam meg neki bármit is? Rosszaló pillantást kap ezért, ám mire eltünhetnénk...bajság akad a közelünkben. A hang ismerős, ám hirtelen nem tudom hova tenni, így csak akkor pillantok a férfire, mikor az Athalea közelébe merészkedik...mit merészkedik? Siet. Haragom ismét előkerül, ám lenyelem a békát nagy nehezen. Kezem is ökölbe szorul, hogy csillapodni tudjak valamelyest. Ha nem is sokat, egy fokkal is elegendő. Hiszen Athalea nem hozzám tartozik...mások szerint, szerintem meg de. Túlontúl is őt akarom, de ahhoz túl sok mindent kell meglépnem. S mindez túl bonyolultá teszi ezt az egészet. Olyannyira, hogy lüktet tőle a fejem is. Az ahogy a férj jelölt félre tol a lány közeléből...csak dühöt táplál bennem, de nem mutatkozik rajtam mindez külsőleg. Csak figyelemmel kisérem a kibontakozó aggódó jelenetet. Aztán megszólal, a tekintetem feljebb emelem. Hozzám szól...
- Nem a pénz miatt mentettem meg a lányt. Hagyjuk... vigye magával a lányt...biztonságos helyen kellene lennie. nem pedig egy koszos sikátor kellős közepén. Mondjuk odahaza... - nem, nem vagyok hajlandó bemutatkozni, viszonozni mindezt. Lea megdorgált, hogy semmi közöm ahhoz, hogy megmondjam mit tehet és merre. Szerintem semmi keresnivalója itt... nem nézek Athalea-ra, akármennyire is engem szugerál a mondandója közben. Mérges rám? Legyen. Töltsön el egy estét a jegyesével, vagy legalább ez a vadmarha vigye haza...akármi.
- Vigyázzon a jegyesére mr. Vigye haza.  - azzal már hátat is fordítok az egész bagázsnak, hogy pár lépés megtétele után elhopponáljak. Még találkozunk, ámbár ezt mondanom sem kell a lánynak, alig várom, hogy bocsánatot, vagy valami hasonlót kérjek tőle, hogy látnia kellett azt az arcomat. Bár megindulok macska alakban a lakására, ott befogom várni. Az a marha haza viszi majd, szóval egyszerűbb lesz ott találkozni.