Vidámság. Az egyetlen dolog, amit itthon nem tudok az arcomra erőltetni, mert ha itthon vagyok, semmi sem vonja el a figyelmem a problémáinkról. Vannak olyan történések amik nem érintenek, mert nem érik el az ingerküszöbömet és amúgy sem tudom pontosan mit kellene reagálnom rá, itthon egyszerűen csak Clyde vagyok. Aki magasról tesz… tett, mindenre, amíg minden normális volt. Most mintha semmi sem lenne olyan, mint volt. Ugyan, hogyan is lehetne? Valószínűleg gondolkodás nélkül át kellett volna hívnom Elsa-t hozzánk, de nem akartam átragasztani rá ezt a furcsa érzést. Különben is, meg kell tanulnom egyedül is erősnek lenni, nem csak akkor vagánykodni, amikor mellettem van. Valami ehhez hasonló mélabúval nyitottam be reggel Bonnie-hoz, hogy szedje össze magát és jöjjön le reggelizni, mert ha nem teszi, akkor nem fogok hagyni neki semmiféle reggeli finomságot, amit anya készített. Legalábbis ezt akartam mondani neki, de nem mondtam ki, mert nem tudtam kimondani. Egyszerűen csak annyit mondtam, hogy jöjjön le ő is, legalább a reggelünket együtt kezdjük a családdal. Bár odalent hiába fogadott minket csupa finomság – anya próbált úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha nem aggódna semmi miatt sem – valamiért nagyon nehezen fogyott el a tányéromról az étel. De ezzel úgy vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Anya is csak turkálta az ételét, amíg az rendesen ki nem hűlt, most ha nagyon pimasz akartam volna lenni, akkor mondtam volna valami vicceset, de semmi nem jutott az eszembe. Vagyis ami az eszembe lett volna, azt egyedül maximum csak Bonnie hallhatta volna, de nem akartam senkit sem megbántani, hogy még ilyenkor is az jár az eszemben, hogy legyek komolytalan. Lehet, hogy most azzal nem felvidítanám őket, hanem még haragossá tennék mindenkit. Nem mintha nem gondoltam volna rájuk és nem vettem volna a fél nagy családnak valami ajándékot, mert ebben az évben szerintem sokkal több személyt sikerült megbántanom, mint azt terveztem. Leszögezném, hogy a reggeli, az tényleg nagyon silányul telt el, még Bonnie-t sem volt sok kedvem piszkálni, pedig… Pedig rajta talán tudtam volna segíteni azzal, hogy magamra vonom a figyelmét és esetleg elterelem a gondolatait, hogyha vannak a nagyinkról és minden szar helyzetről, ami esetleg vele történhetett. Ebédnél sem volt jobb a helyzet, a fél delet azzal töltöttem el, hogy próbáltam valami nagyon értelmeset kihozni magamból és elkezdtem levelet írni Elsa-nak, de végül inkább úgy döntöttem, hogy nem most a „legjobb” hangulatomban kellene írnom neki, hanem majd holnap vagy amikor nem érzek semmit sem ennyire nyomasztónak. Ezután pedig történt valami szokatlan. Nem, nem változtam át véletlenül sem macskává, hanem kopogtatni kezdtek az ajtónkon és nyilván nem én nyitottam ajtót, de a hangokból ítélve, nem egy idegen volt az, hanem... Lyanna? Nekem sem kellett több! Egyszerűen kipattantam a székemből, hagytam mindent úgy ahogy volt az íróasztalomon és már kettesével szedtem a lábaimat lefele a lépcsőn amikor ő tényleg ott állt anya mellett. Mondanám, hogy egyszerűen és nagyszerűen kivirágoztam és mindjárt értelmet is nyert a mai napom, de az a kis lelkesedés ami ide lehozott, csak két másodpercig tartott, amíg meg nem láttam az arcán azt a bizonyos kifejezést. Maradjunk annyiban, hogy ő sincs jobb passzban, mint én, de míg ő ölni is képes lenne a pillantásával, minden egyes rossz mozdulatomért, addig én teljesen üres tekintettel nézek. – Lyanna, ezt a meglepetést! – ha akarja, ha nem, én már meg is ölelem a kedvenc unokatestvéremet. – Engem keresel vagy Bonnie-t vagy mindkettőnket? – természetesen el engedem őt, még mielőtt eszébe jutna ellökni magától.
Miután sikeresen összevesztem Arminnal társasozás közben, és felhánytorgatta, hogy a nagynénénktől ő egy ajándék dezodorcsomagot kapott, amíg én a kedvenc íróm legújabb könyvét kaptam tőle, úgy döntöttem, hogy talán mégsem kellett volna otthon tölteni az ünnepet. − Ez is egy szar év volt– morogtam az orrom alatt, ahogy egy hatalmas szatyorba pakoltam Cornernék ajándékait. Ugyanis megígértem anyának, hogy valamikor majd átviszem őket, s ezt a pontot találtam a legfelelőbbnek, mielőtt még előkerült volna a családban évtizedek óta bontatlanul keringő bonbon. A nagyiból kinéztem volna, hogy az állapota ellenére valahonnan elővarázsolta volna azt a dobozt, és ragaszkodott volna ahhoz, hogy adjam át Lisa néninek. Nem akartam sokáig itthon lenni, mert akárhányszor a nagyira tévedt a pillantásom, sírhatnékom támadt, Armin puffogására pedig egyáltalán nem voltam kíváncsi, Hazel pedig még karácsonyra se jött haza. Elgondolkoztam rajta, hogy talán viszek valami finomságot Clyde-nak és Bonnie-nak, azonban csak szénné égett bejglivel tudtam volna szolgálni a számukra, azt pedig lehet nem értékelték volna. Felkaptam a szatyrot, amiben az ajándékokat tettem, majd ahogy lerobogtam az emeletről, úgy az előtérben lévő tálcából markoltam egy keveset a Bogoly Berti-féle Mindenízű Szaloncukorból, amely szerintem még a drazsénál is szörnyűbb volt, de Clyde szerette, így gondoltam, hogy az esetleges kérdéseit azzal terveztem megelőzni, hogy egy-egy szaloncukrot a szájába terveztem tömni. Eszembe jutott az is, hogy elviszem a Dióhéj aknakeresőjátékot, de tekintve, hogy Armin besértődött a vereségen, így úgy véltem, hogy az unokatestvéreimtől se számíthattam felnőttesebb hozzáállásra. Gyorsan elköszöntem anyától, megígértem neki, hogyha hazaérek, akkor segítek rendet rakni, aztán leléptem otthonról. Szerettem volna először egy hosszú levélben panaszkodni Leonak arról, hogy mennyire szar ez az ünnepi időszak, de nem akartam zavarni őt a saját nyomorommal. Arra is gondoltam, hogy Chrispynek hisztizek egy sort, viszont az ő karácsonyi hangulatát sem akartam elvenni, így nem maradt más, mint a családom másik fele, akikhez menekülhettem. Így amikor Lisa néni ajtót nyitott nekem, akkor az arcomról sugárzott a világ összes fáradalma, s egy fásult sóhajjal köszöntöttem őt. Miután beterelt a házba, Clyde mintha megérezte volna az érkezésem, szinte azonnal felbukkant. − Szia Clyde – üdvözöltem, és kívánhattam volna kellemes ünnepeket is, csakhogy ez a karácsonyi időszak minden volt, csak éppen vidám nem. Ettől függetlenül a szatyorban lévő, gondosan becsomagolt ajándékok eléggé árulkodóak lehettek, és nem is voltam rest a kezébe nyomni a terhemet, ha már egyszer ő volt a férfi, akkor igazán megszabadíthatott volna tőle. − Mondjuk úgy, hogy mindenkit – feleltem, miután hagytam, hogy megölelgessen, majd mellette belestem a nappaliba. – Ugye nem zavartam meg semmit? Tényleg nem akartam láb alatt lenni, mert ki tudja, hogy Elsa, vagy Melody náluk vendégeskedtek volna.
Vidámság. Az egyetlen dolog, amit itthon nem tudok az arcomra erőltetni, mert ha itthon vagyok, semmi sem vonja el a figyelmem a problémáinkról. Vannak olyan történések amik nem érintenek, mert nem érik el az ingerküszöbömet és amúgy sem tudom pontosan mit kellene reagálnom rá, itthon egyszerűen csak Clyde vagyok. Aki magasról tesz… tett, mindenre, amíg minden normális volt. Most mintha semmi sem lenne olyan, mint volt. Ugyan, hogyan is lehetne? Valószínűleg gondolkodás nélkül át kellett volna hívnom Elsa-t hozzánk, de nem akartam átragasztani rá ezt a furcsa érzést. Különben is, meg kell tanulnom egyedül is erősnek lenni, nem csak akkor vagánykodni, amikor mellettem van. 
• 
Gyorsan elköszöntem anyától, megígértem neki, hogyha hazaérek, akkor segítek rendet rakni, aztán leléptem otthonról. Szerettem volna először egy hosszú levélben panaszkodni Leonak arról, hogy mennyire szar ez az ünnepi időszak, de nem akartam zavarni őt a saját nyomorommal. Arra is gondoltam, hogy Chrispynek hisztizek egy sort, viszont az ő karácsonyi hangulatát sem akartam elvenni, így nem maradt más, mint a családom másik fele, akikhez menekülhettem. 
