Wendy még nem tudja mennyire szereti a karácsonyt itt az új családjánál, ahol nagyobb élet van, mint az Abszol úton, mikor Wendy bevásárolni megy oda. Ilyenkor Wendy csak kapkodja a fejét, hogy mikor mit csináljon, mert mindenki Wendyvel akar megcsináltatni mindent és hát, Wendy így hajlamos sok dologba belekezdeni és néha valamit nem befejezni. Wendy próbál mindig ott lenni mindenhol, de ez már szinte lehetetlennek tűnik. Wendy éppen a konyhában pakolja el a tiszta edényeket és már odakészítette az asztalra szánt szép tiszta karácsonyi abroszt, amikor a kis gazdái megérkeznek egy kisebb csapatban valami recepttel, hogy ők most Wendy segítségével sütni fognak. Wendy magában elkezd érthetetlenül morogni kicsit zsémbesen, mert hát épp most végzett Wendy a konyhával, minden szép és tiszta, ahogy azt a Lestrange anyuka kérte tőle. Wendy elteszi az abroszt biztonságos helyre, majd mikor megkapja Wendy a receptet, elkezdi nézegetni, mint aki ért az olvasáshoz és csak végigolvassa az egészet. Wendy még nem tanult meg olvasni rendesen, egy házimanónak nem kötelező az ilyesmi, de előző gazdája kérésére elkezdte Wendy azért. - Wendy segít kis gazdáinak megsütni ezt a mézeskalácsot, Wendy szerint ajánlott ehhez felvenni kötényt is - ki is veszi Wendy, amiket talál kötényeket, hogy átnyújtsa a sütemény sütő brigádnak, elvégre Wendy nem szeretne most még egy adag ruhát ki is mosni, meg vasalni meg ilyenek, Wendy örült, hogy végre jól haladt. - Wendy előkészítse a hozzávalókat? - érdeklődik Wendy a legidősebb Lestrange gazdájára pillantva és fel is ugrik a pultra, hogy ha igenleges választ kap, akkor Wendy levehesse a lisztet a helyéről.
Már akkor nyúzott képem volt, amikor anya és Leta váratlanul elment itthonról. Ez is azt jelezte, hogy ez a Karácsony is csak jól fog kezdődni. Nem tudtam mihez kezdhetnék magammal, amíg Lynette-t vártam. Minden egyes ajtó kopogtatásnál az ajtó előtt teremtem és csalódnom kellett. Először Rody bácsi-ra vigyorogtam rá, mintha ő lenne Lynette, másodszor pedig Olivia-ra aki biztos nagyon örült, hogy újra láthat engem, de biztos voltam, abban, hogy nem miattam jött ide. Mindegy is. Már kezdtem feladni a reményt, amikor újra kopogtatást hallottam az ajtótól. Nekem sem kellett több, ami köpenyt kaptam Wendy-től a sütés előkészítéséhez, olyan gyorsan le is tettem magamról és mentem egyenesen az ajtóhoz. Harmadjára végül Lynette volt az aki az ajtóban állt, mondanám, hogy eddig kivigyorogtam magam azokra akik bejöttek hozzánk, de csak most volt ám igazi az örömöm! Mindenkit vártam, de igazából Lynette-t a leginkább. Ezt persze nem mondtam ki hangosan, nyilván kaptam volna egy nyaklevest apától, Leo-tól, igazából mindenkitől. De most nem is ez számított igazán. Csak az, hogy végre itt volt nálunk. Felőlem cikizhetett a testvérem is, azzal kapcsolatban, hogy mennyire örülök Lynette-nek, az én füleim ma nem fogják meghallani az ő csipkelődő megjegyzéseit. – Örülök, hogy eljöttél. Épp anya receptje alapján fogunk mézeskalácsot sütni! Wendy segít a hozzávalókkal. – meg úgy összességében mindennel, de a dolog lisztes része már biztosan megvan és nem az én kezem által, ennyi a lényeg. Mert én vállaltam, hogy nyitogatni fogom az ajtót és beengedem a vendégeinket, de ez részlet kérdése ugyebár. – Anya és Leta nincs itthon, ezért meg akarjuk lepni őt! Apa ötlete volt! – és mivel anya megérdemli, hogy meglepjük őt, ez egyszer Karácsony alkalmából félre tettem a sérelmeimet és belementem az ötletébe. Persze legszívesebben ellenkezdtem volna, amikor meghallottam, hogy apa mit mond Wendy-nek, de végül anya boldogsága miatt úgy döntöttem, kiveszem a részemet a dologból. Addig sem fogom azt a megjegyzést kapni, hogy Thales ilyen meg olyan vagy, amiért te nem segítettél nekünk semmiben sem. – Van kedved segíteni nekem a díszítéssel? – ha rajtam múlna biztos bénán festeném fel a mézeskalácsokra a körvonalaikat a cukormázzal, ha az is kész lesz. – Kíváncsi vagyok anya mit szól majd, ha meglátja mivel készültünk neki! – ebben a pillanatban még elég izgatott voltam, mert előttem az volt, hogy anya örülni fog és büszke lesz ránk.
Vendég
Szomb. Dec. 18, 2021 6:35 pm
Lynn &Lestrange család
Nagyon izgultam, ugyanis még sose voltam másoknál karácsonykor vendégségben a saját rokonaimat leszámítva, ráadásul a családi kis ünnepségünk is eléggé káoszba fulladt attól az idegentől. Talán nem is volt hát olyan meglepő, hogy az ujjaim belefehéredtek a süteményes doboz szorongatásába, ugyanis nem akartam üres kézzel jönni. A táskámban ott pihent Thales ajándéka is, azonban nem engedhettem meg magamnak, hogy mindenkinek valamiféle aprósággal készüljek. Reméltem, hogy nem néznek le azért, mert csupán anyu díjnyertes fahéjas tekercseiből hoztam magammal. Sajnos, az én családom nem dúskált pénzben, így talán kicsit megszeppenten torpant meg a Lestrange család otthonának az ajtaja előtt. Mielőtt azonban meggondoltam volna magam, és visszaszaladtam volna apához, hogy inkább vigyen haza, mert nem akartam magam beégetni, addig apa eltűnt. Hátra lestem, de valóban nyoma sem volt már neki, így nagyot nyelve igazítottam meg a kötött sálat a nyakamban, és ha lehetséges volt, akkor úgy kapaszkodtam abba a sütis dobozba, mintha az életem múlott volna rajta. A szorongásom pedig percről-percre növekedett, ahogy az ajtó előtt ácsorogtam, végül csak rászántam magam arra, hogy kopogtassak. Fogalmam sincs, hogy mire számítottam. Azonban az, hogy Thales széles mosollyal fog ajtót nyitni nekem, egyáltalán nem állt a lehetőségek listáján. − Thales! Jaj, de örülök, hogy te nyitottál ajtót! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten, ahogy megláttam őt. Talán mondanom se kellett, hogy egyszerre dobbant hatalmasat a szívem, és éreztem magam kellemetlenül a múltkori miatt. Hiszen nem akartam belekeveredni a dolgaiba, de azt se hagyhattam, hogy bántsák őt. Halovány mosollyal az arcomon hallgattam őt, ahogy elmagyarázta a mai programot, majd megkértem rá, hogy vegye el tőlem a dobozkát, hogy a házba lépve kibújhassak a sálamból és a kabátomból. − Ez remek ötlet. Egyszer, ha gondolod, én is szívesen megadom a mi mézeskalácsunknak a receptjét. A bátyám isteni kalácsokat készít – mosolyodtam el, ahogy óvatosan felakasztottam a kabátomat. Ezúttal mellőztem a már jól megszokott karácsonyi Weasley-pulcsit, hanem egy régebbi ruhát alakítottam át az alkalomra. − Apukád nagyon figyelmes – tettem hozzá, ahogy körbepillantottam az otthonában. Sokkal, de sokkal nagyobb volt, mint a miénk, s szinte biztosra vettem, hogy az ő karácsonyukat nem árnyékolta be minden évben a macska és a karácsonyfa antagonisztikus viszonya. Nem úgy, mint a miénket, ugyanis Margit nem szerette ezt az ünnepet, vagy éppen a házban felállított és feldíszített fával volt baja. Sose jöttem rá. − Ezer örömmel segítek, úgyis van már gyakorlatom benne – derült fel az arcom, és próbáltam elengedni magamat, bár még mindig úgy éreztem magamat, mintha attól kellene tartanom, hogy családias azkabani hangulat fog fogadni engem, amikor találkozok a családja többi részével. Leoval egész jó viszonyt ápoltam, a nővérével sose beszéltem, a szüleihez pedig még nem is volt szerencsém. Egyedül Letát ismertem még egy kicsit közelebbről, de a tény, hogy a felnőttekkel még korábban nem találkoztam épp elég okot adott nekem arra, hogy aggódjak. − Biztos örülni fog neki, ha pedig nem sikerül, akkor a hozott fahéjas tekercsekre még ráfoghatjuk, hogy most csináltuk őket – pillantottam cinkos mosollyal Thalesre, mielőtt megkértem volna, hogy mutassa az utat. − Egyébként még nem volt alkalmam, de szeretném megköszönni a meghívást – fordultam ismét Thales felé, ahogy a konyha felé tartottunk. Eddig minden olyan békésnek tűnt, talán még az sem borította fel a lelki békémet, hogy a háttérben Celestina Warbeck karácsonyi slágerei szóltak. Az itteni karácsony máris sokkal nyugodtabb hangvételűnek tűnt, mint a saját családommal töltött. S bevallom, szükségem volt már egy kis lazításra, ugyanis nálunk mindennek tökéletesen kellett alakulnia, most azonban én voltam itt a vendég, nekem nem volt beleszólásom a dolgok kimenetelébe. Az idegrendszeremet is megítélték eddig a hülye szóviccektől, a pisisárga hótól, amiben a kisöcsém olyan vígan játszadozott, mert Celia nyitva felejtette az ajtót, Brutus pedig kilógott a macska után. Nem is értettem a húgomat, hiszen az öcsénk bármikor hipotermiát kaphatott volna odakint! Inkább próbáltam elfeledkezni a tegnapi napról, és igyekeztem kevésbé nyúzottnak tűnni, amikor a konyhába lépve köszöntem az egybe gyűlteknek, akik úgy láttam, hogy már nagy munkában voltak.
Vendég
Hétf. Dec. 20, 2021 10:25 am
Nem mozogtam otthonosan a konyhában. Jó, mondjuk ki: szökővente tettem be a lábam a konyhába és nehezen tudtam különbséget tenni egy serpenyő és egy fazék között is - egyáltalán volt különbség? Merlin se tudja, de ezek az apró hiányosságok nem vették el az ünnepi hangulattól és bortól fűtött kedvemet a sütéstől. Nem egy új hobbi volt nálam a mézeskalács dekorálás, de Ams igazán megérdemelte, hogy egy ilyen zűrzavaros év után, amikor amúgy is rengeteget dolgozott a tökéletes karácsony megteremtéséért, kicsit besegítsünk neki. Elvégre mi baj lehetett? Ott volt a családi titkos recept, Wendy ügyes volt a konyhában és a gyerekek is elég nagyok voltak már, hogy segítsenek és ne odaégett sütik ötven árnyalatával várjuk haza az anyjukat... és a vendégeket, ugyanis belőlük is volt idén szép számmal. Oliviát már jól ismertük mindannyian, Lynette-et egyedül az öcsém, hiszen a gyerekkori legjobb barátjának a lánya volt. És a mellékelt ábra szerint Thales barátnője, bár valószínűleg a fiam kézzel-lábbal tiltakozott volna, ha ezt szóvá merem tenni, mintha lett volna benne bármi kínos vagy apám és anyám jó szokását követve felváltva érdeklődtem volna, hogy "mikor házasodsz meg végre?" és "hol vannak már az unokák?". - Igen, Wendy, légy szíves készítsd elő a hozzávalókat, ott találod a receptet a polcon a többi között. Köszönjük - bólintottam egy kedves mosollyal a manó felé, a kötényre tett megjegyzését pedig egyszerűen elengedtem a fülem mellett, mert karácsonyi segítség ide vagy oda, nem akartam úgy kinézni, mint egy pék. - Úgy hallom, megérkezett Thales kis barátnője, mindjárt visszajövök, addig készíts elő mindent. Azzal magára is hagytam a házimanónkat, hogy üdvözöljem a vendégünket. A folyosón megpillantva őket az volt az első gondolatom, hogy Lynette Weasley le sem tagadhatta volna a családnevét, tiszta apja volt az égővörös hajával - bár már régóta nem találkoztam Lionel Weasley-vel, és az öcsém történetei alapján talán jobb is, valószínűleg már messze nem az a vidám, nagyképű griffendéles kölyök volt, akinek én megismertem diákként. A lánya ebben biztosan nem rá ütött, az arcán inkább bizonytalanságot és megilletődöttséget láttam tükröződni, nem mérhetetlen magabiztosságot, ami annak idején az apját jellemezte. A második gondolatom pedig az volt, hogy még túl a negyvenen is rettegtem a szalonban kilógatott karácsonyfadísztől, ami évtizedek óta keringett a családunkban, mint az a Lángnyelv whiskys bonbon, és állítólag elátkozott volt, amiben rajtam és Rodyn kívül elméletileg senki nem hitt, gyakorlatilag meg minden karácsonykor kitettük, akármilyen ocsmány is volt. - Örülünk, hogy megérkeztél. Thales már biztos mondta, de éppen mézeskalácsot sütünk, hogy meglepjük a feleségemet, kell még néhány segítő kéz a házimanónknak, Wendynek. - Odaérve hozzájuk a kezemet nyújtottam Lynette felé, az illendőség kedvéért, bár enélkül is tudtuk ki kicsoda. - Benedict Lestrange. De tegeződjünk nyugodtan, semmi Mr. Lestrange vagy ilyesmi. A konyhába visszaérve már ott vártak minket a pulton a kikészített hozzávalók és Wendy a házimanó méretű kötényében, miközben a háttérben halkan szóltak Celestina Warbeck karácsonyi slágerei, amiket amúgy gyűlöltem (anyám imádta őket, minden karácsonykor attól zengtek a Lestrange kúria termei). Ők idén Merlinnek hála elutaztak külföldre az ünnepekre, így nem kellett vendégül látnunk őket. Nem mintha Rodyval és a fiaim barátnőivel egy napon találkoztunk volna velük. A kisebbik fiuk nem létezett számukra, Olivia és Lynette származása pedig aligha nyerte volna el a tetszésüket. - Akkor neki is állhatunk a tésztának, valaki pedig kerítse elő a mézeskalács kiszúrókat - vettem át az irányítást a konyhában, mintha lett volna benne bármi gyakorlatom.
Vendég
Kedd Dec. 21, 2021 6:30 pm
Lösztranzsék ég a világ
Néha még mindig elképedek, hogy a legjobb barátnőm egy kastélyt hívhat az otthonának, így van ez most is, ahogy a dekorációnak szánt életre kelt törpéket kerülgetem az előkertjükben, akik seggen csúsznak a tükörjégen, majd mikor engem is meglátnak meglendítenek felém pár hógolyót. Előfordulna, hogy nem vagyok már szívesen látott vendég? - Helló Thales! - mosolyogtam rá, amint rendeztem a vonásaimat, mert te jó ég! Egyre jobban hasonlít a bátyjára. Egy pillanatra az ütő is megállt bennem, hogy egyenesen Leo nyitott ajtót. Szerencsére a langaléta öccse mögött érkező Sophie kivág a helyzetből vagy legalábbis ezt várom tőle. Azt viszont nem tudom kitörő örömmel fogadni, hogy a program változott és hirtelen egy családi mézeskalácssütésbe cseppentem. - Ez is egy szar év volt, de igazad van, minden jobbra fordul, ha a bátyáddal sütögetünk mézeskalácsot.. - nézek rá kerek szemekkel a barátnőmre, de nem beszélek túl hangosan, történetesen tökéletesen le tudja olvasni a számról - és az arcomról - a véleményemet, mégis hogy gondolhatta komolyan, hogy ez jó ötlet. - Különben is, nem azt mondtad, hogy Leo nem is lesz itthon? - vetek rá lesújtó pillantást. Aljas húzás lenne Sophietól, ha úgy hívna át magához, hogy drámába kényszerít. De az lenne csak a szívás, ha a drága barátnőm azon ügyködne, hogy a karácsonyi fagyöngy alatt kössünk ki mi ketten. Nem láttam még egyet sem a fejem felett, de ha egy háztartásban Celestina Warbeck karácsonyi slágerei felbukkannak, a fagyöngy se lehet messze.. A konyhába érve Wendy az én kezembe is kötényt nyom, én pedig üdvözlöm a többieket, de az egész helyzetet totál kínosnak érzem. Fogalmam sincs, hogy mennyit mondott el Leo a családjának arról, hogy mi éppen szünetet tartunk. Sophie és Thales valószínűleg tud róla, talán még Lynette is, de hiába nem szolgált rá, Mr. Lestrange-től mindig is tartottam egy kicsit. Hát még az anyjuktól... Azt a mondatot csak futólag kapom el, hogy Amelie és Leta nincs itthon, de talán ez az egyetlen dolog, aminek most őszintén örülni tudok. - Ha kapok egy kis segítséget merre keressem, intézem.. - vetek futó pillantást Benedictre, majd Wendyre. Utóbbira azért, mert valószínűleg ő a konyhai-mindenttudó és kelleni fog a segítsége, ha nem akarunk valami azonosíthatatlan szénné égett bejglitekercset kreálni mézeskalács helyett.
Vendég
Szer. Dec. 29, 2021 11:00 am
Gyilkos Mézik születése
Eredetileg nem így terveztem. Eredetileg semmit nem így terveztem, sokkal egyszerűbb lett volna Tylerrel lelépni valahová, ahol semmi felelősség és semmi kötelezettség nem vár ránk. De be kellett látnom a szomorú tudatot, hogy ő már házas volt, saját családdal, saját programokkal, amibe én már rég nem fértem bele. Ha még valamikor a napokban rá is ért meginni egy forraltbort velem a kedvenc helyünkön, utána már sietősen kapta fel a sálját és távozott a kijáraton. Én pedig csak néztem utána, mint borjú az új kapura, miközben csak az járt a fejemben, hogy basszus, meg sem kérdeztem tőle, hogy ráér-e ellógni a dekorálások elől. Végül az i-re Sophie tette fel a pontot, amikor megjegyezte, hogy kicsit lehetnék tekintettel az ünnepekre és félretehetném a nézeteltéréseimet apával, nem mellesleg meglephetném anyát azzal, hogy Lestrange-hoz méltón viselkedek végre és örömet okozok neki. Mit ne mondjak, hatott rám. Az utolsó csepp a pohárban tényleg az volt, hogy az utolsó haverom is írt, nem ér rá, én pedig úgy éreztem, hogy itt rekedtem a házunkban. Na nem akkora tragédia tényleg, elég volt egy kicsit rendezni a fizimiskám, hogy azért mégse úgy jelenjek meg a vendégek előtt, mint egy soknapos torzonborz ősember, aztán magamra is kaptam valami vállalható, de ünnepibb inget és ahogy hallottam, hogy legalább másodjára nyílik az ajtó és beszélnek a vendégekhez, már én is gyorsabbra vettem. Talán én leszek a sereghajtó itthon, valakinek annak is lennie kell, nem? De azt is mondhatnám, hogy aki a legközelebb lakik, az késik el a legjobban. Gyorsabban szedtem a lépcsőfokokat amikor már mindenkit a konyha felől hallottam, hogy aztán egy nagy levegőt véve betoppanjak közéjük. - Balra lent, második fiók. - nem tudtam eldönteni, hogy köszönés helyett miért Liv megjegyzésére válaszoltam először, de akkora zavart okozott a fejemben az, hogy megpillantottam, hogy szegény Lynettet mintha észre sem vettem volna. Ennyire nem lehetek faragatlan tahó! - Mindenkinek üdvözletem, örülök, hogy eljöttetek. Én is csatlakoznék a társasághoz, ha nem bánjátok. - azt már nem árultam el, hogy egyáltalán nem így terveztem ezeket a napokat, azt pedig főleg nem, hogy nem itthon. Igyekeztem nem átnézni apán, bár roppant nehéz volt. Attól is tartottam, hogy nem ússzuk megszurkálódásokkal, így csak Sophie kapott egy gyilkos pillantást, amiért nem szólt Oliviáról, majd inkább Thalest megkerülve Lynette másik oldalára érkeztem. - Fahéjas tekercseket emlegettél? Remélem Wendy mindenki motyóját elrendezte. - de nem is a manóra pillantottam, hanem az öcsémre, hátha esetleg ő volt olyan úriember, hogy megtette, ha már szeretett volna jó színben feltűnni, én őszintén csak segíteni szerettem volna neki. - Szóval... én miben segítsek?
Nem mozogtam otthonosan a konyhában. Jó, mondjuk ki: szökővente tettem be a lábam a konyhába és nehezen tudtam különbséget tenni egy serpenyő és egy fazék között is - egyáltalán volt különbség? Merlin se tudja, de ezek az apró hiányosságok nem vették el az ünnepi hangulattól és bortól fűtött kedvemet a sütéstől. Nem egy új hobbi volt nálam a mézeskalács dekorálás, de Ams igazán megérdemelte, hogy egy ilyen zűrzavaros év után, amikor amúgy is rengeteget dolgozott a tökéletes karácsony megteremtéséért, kicsit besegítsünk neki. Elvégre mi baj lehetett? Ott volt a családi titkos recept, Wendy ügyes volt a konyhában és a gyerekek is elég nagyok voltak már, hogy segítsenek és ne odaégett sütik ötven árnyalatával várjuk haza az anyjukat... és a vendégeket, ugyanis belőlük is volt idén szép számmal. Oliviát már jól ismertük mindannyian, Lynette-et egyedül az öcsém, hiszen a gyerekkori legjobb barátjának a lánya volt. És a mellékelt ábra szerint Thales barátnője, bár valószínűleg a fiam kézzel-lábbal tiltakozott volna, ha ezt szóvá merem tenni, mintha lett volna benne bármi kínos vagy apám és anyám jó szokását követve felváltva érdeklődtem volna, hogy "mikor házasodsz meg végre?" és "hol vannak már az unokák?". 
