silence speak when words can't

Csüt. Dec. 09, 2021 6:35 pm

to Bruno

Hirtelen azt sem tudtam, hogy pontosan mi is történik körülöttem. Csak a három fiút láttam magam előtt, akik közül kettő a varázspálcáját használva igyekezett felülkerekedni egymáson, a harmadik viszont... Ő már egészen máshogy érvényesítette az akaratát.
Először nem teljesen értettem az egészet. Ismertem Bruno-t; nemcsak a nevét tudtam, hanem azt is, hogy milyen családból származik, milyen ember valójában, viszont, amit akkor, abban a pillanatban a saját szemeimmel láttam megtörténni, egészen egyszerűen nem tudtam megmagyarázni. Természetesen fikarcnyi kétségem sem volt az önvédelem kérdéséről, hiszen a kiindulóponttól kezdve ott álltam az udvaron, figyeltem a veszekedés kialakulását, ezáltal pedig valamilyen szinten kicsit én is részese voltam a történteknek. Az ok amúgy sem számított sokat: tinédzserkorú gyerekeknek általában elég csak egy rosszul elkapott pillantás, egy félreérthető szó és valószínűleg ebben az esetben is egy hasonló indokkal alakult ki a hármas cselekmény, amit viszont Bruno és a képessége már teljesen más magasságokba emelt és amiatt a körülöttük lévő közönség elborzadva kísért figyelemmel. Ahhoz viszont már egyikük sem volt elég bátor, hogy megállítsák a fiút és ezáltal megmentsék a másik életét... Én sem voltam az, pedig régen azt hittem, hogy szó szerint semmi sem rettenthet meg. Hát, elég nagyot tévedtem.

- Minden rendben? Igazából elég hülye kérdés és valószínűleg elcsépelt is - a napok és hetek folyamán már biztosan ezren kérdezték meg tőle -, de a fiúra nézve hirtelenjében nem jut más az eszembe.
Az iskolában mostanában már alig látom, pedig egykor, nem is olyan régen még előszeretettel követtem nyomon Marchettit, ugyanis ~~évekkel~~ hónapokkal ezelőtt engem is meglegyintett a kamaszszerelem szele és odáig meg vissza voltam a fiúért. Persze, ezt ő talán még ha érzékelte is, nyomát biztos nem láthatta, mert az érzés ellenére is hű maradtam az életem egyetlen szenvedélyéhez: a színjátszáshoz, ezért azonkívül nem is foglalkoztam mással. Még vele sem.
Amikor viszont megtörtént az a bizonyos tragédia és az iskolában állandóan csak Bruno nevét hallottam, úgy döntöttem, hogy talán most érkezett el annak az ideje, hogy szóba elegyedjek vele, pláne, mert elképzelni sem tudtam, hogy szerencsétlen min mehet keresztül...
- Tudom, talán nem én vagyok a legmegfelelőbb ember rá, de, ha szeretnél valakivel egy kicsit beszélgetni, akkor szívesen állok a rendelkezésedre.

<3

Szomb. Dec. 11, 2021 6:44 pm

Tökéletesen emlékezett mindenre arról a délutánról. Ahogy elugrott az átok elől, mely elkábította volna, ha betalál. Arra, ahogy diáktársát a levegőbe emelte és vízgömbbel, amit köré varázsolt, megfullasztotta. A rémülettel, megdöbbenésekkel és félelemmel megtelt tekintetekre is, amiket az ottlévő diáktársaitól kapott. Még barátját arcán is olyan érzelmeket látott, mint előtte soha. Bruno arcán akkor is a sötétség és gonosz vigyor terült el, mikor realizálta az udvaron az élettelen testet, melyből ő szabadította fel a lelket. Fura. Mások biztosan nem így reagáltak volna az első gyilkosságuk elkövetésekor, még akkor sem, ha az egészet önvédelemből tette. Mert abból tette és ezt mindenki más is tanúsította, aki az udvaron volt. Hiába vélte felfedezni az arcokon a félelmet. A fiatal Marchettiből nem váltott ki a dolog semmi különösebbet. A következmény viszont nem esett jól neki. Mégis úgy látta jónak, ha inkább önként megy bele a cserediákságba és lezártnak tekinti az egész ügyet.

Még befejezhette a tanévet az iskolában, amiből nem sok volt hátra. Az elmúlt napokban senki nem mert hozzászólni néhány embert leszámítva. Valahol megnyugtatta, hogy nem bombázza mindenki a hülye kérdésekkel. Pár diáktársa, ki mégis szóba elegyedett vele, hogylétéről érdeklődött. Válasza mindig ugyanaz volt, mint amit Emmaline is hallhatott:
– Voltam már jobban is, de köszönöm kérdésed. –Bruno valamiért úgy érezte, muszáj volt visszatérnie oda, ahol az események történtek. Ott találhatta meg a lány is, aki szintén szemtanúja volt az egész cselekménynek. S aki szintúgy mellette tanúskodott, mikor meghallgatták. Tudta, hogy így volt. Tudott mindenkiről, aki mellette volt. Nekik hálával tartozott. Akik pedig ellene voltak –mert sajnos akadtak, már csak a neve miatt is ellenségei és ezt ki is aknázták az illetők –megvetette. Különösebben nem érdekelte, mert védelmezői többen voltak, de tudta nagyon jól azt is, hogy cselekedete nem maradhatott büntetés nélkül.
– Túl sok mindenki nem áll velem szóba a történtek miatt. Nem tudhatod, hogy nem vagy megfelelő, ameddig nem beszélgettünk. Úgyhogy itt meg is ragadom a szót, hogy megköszönjem azt, hogy kiálltál mellettem. Bár így sem leszek itt jövőre, mégsem csaptak ki legalább –húzta mosolyra az ajkait. Kócos haját kapucnijával rejtette el… mintha ezzel azt akarta volna elérni, hogy ne igazán ismerjék meg a folyosókon. Tudta azonban, hogy felesleges, mert mindenki megismerte annak ellenére is.
– Te hogy vagy? –Barátján kívül Emmaline volt az egyetlen, akivel beszédbe elegyedett azok közül, akik látták az eseményeket. Természetes volt, hogy érdekelte a másik hogyléte. S remélte, hogy nem rémisztette nagyon halálra a másikat.

Emmaline && Bruno

Csüt. Dec. 16, 2021 6:58 pm

to Bruno

Nagyon sajnáltam Bruno-t és hiába próbálta a fél iskola befeketíteni őt a történtek miatt, mondván, hogy egy hidegvérű gyilkos, aki előreláthatólag új áldozatot fog majd magának keresni, amint lehetősége adódik rá, én csak azt a fiút láttam magam előtt, akit mindig is ismertem: egy relatíve csendes, ámde alapjáraton kedves embert, akiről semmilyen rosszat sem tudtam soha sem feltételezni.
- Azt el tudom képzelni - húzom keserédes mosolyra az ajkaimat a válaszára és a legszívesebben támogatásom jeleként végigsimítanék a karján - de inkább az eszemre hallgatok és nem teszem, egyelőre legalábbis.
Nem tudom csak hallomásból, hogy hányan álltak ki mellette és nyújtottak neki segítő kezet a vallomásukkal, de azért ismerem a világot: rengeteg kárörvendő és rosszat akaró emberrel van tele, egy iskola pedig elég erős táptalaja ennek a fajta személyiségtípusnak, szóval el tudom képzelni, hogy az elmúlt napokban miket élhetett át, ami a gyilkos csendet és hallgatást, a félelmet sugárzó vagy éppen megvető tekinteteket, amik egy életre végigkísérik az ember életét egy ilyen esemény után.
- Az ilyen emberekkel nem is kell foglalkoznod, felesleges - és nemcsak az ő esetében, de alapjáraton mindig is így gondoltam. Persze, értem én, hogy ezt a meghökkentő esetet sokan nem képesek reálisan látni és csak azt látják bele, hogy Bruno megölt valakit, viszont a mögöttes tartalmat vagy például magát az előzményt éppen ezért nem is akarják egyáltalán megérteni és elfogadni. Én viszont teljesen máshogy látom ezt az egészet és erről szeretném a fiút is biztosítani. - Ugyan, nem szükséges megköszönnöd, számomra teljesen természetes volt, hogy melléd álljak. Láttam, amit láttam: tudom, hogy mi és miért történt és ezzel kapcsolatban senki és semmi nem tudja megváltoztatni a véleményemet - mosolygok le rá és gondolkodás nélkül ülök le mellé a fal tövébe. - Azt viszont nagyon sajnálom, hogy el kell menned az iskolából. Hiányozni fogsz - ismerem el kicsit zavartan, mert bár elég jó ismerősök, már-már barátok voltunk Bruno-val, hirtelen nem is tudom, hogy szabad-e ennyire megnyílnom előtte annak tudatában, hogy én kicsit másféleképpen is tekintettem rá az évek alatt.
- Rendben vagyok, köszönöm a kérdésedet! Csak a szokásos, tudod: tanulás meg színjátszás, másra sajnos nem nagyon van szabadidőm - pillantok rá oldalról mosolyogva. - Vagyis arra szorítók azért, hogy Emerson agyára menjek, mert azért az elmaradhatatlan dolog a testvéreknél, ugye - teszem hozzá, de ezt úgyis tudja Bruno is.
- És amúgy - kezdek bele egy kérdésbe, kicsit azért mégiscsak habozva - mihez fogsz kezdeni most? Bár nem mondom ki, de azért érezheti és gondolhatja, hogy nemcsak az iskolára gondolok, hanem úgy alapjáraton az életére, hiszen el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet azzal a tudattal együttélni, hogy megölt valakit...

<3

Szomb. Jan. 01, 2022 12:10 pm

Emmaline kijelentése elgondolkodtatta egy kis időre Brunot. Olyan érzése támadt, mintha a lány, már átélte volna ugyanezt vagy valami hasonlót. Érdekelte volna, hogy melyik, mégsem tette fel neki a kérdést. Megsérteni nem akarta semmivel sem, inkább csak mosolyogva elraktározta kedves, együttérző szavait. Tényleg jól esett neki, hogy valaki ott volt mellette a történtek ellenére is. Pedig az ember azt hinné, hogy ilyenkor fogják magukat a többiek, elmenekülnek mellőle és még a folyosón is elkerülik, ha megpillantják. Brunot nem is zavarta volna ez a dolog.
– Nem is foglalkozok velük. Az idő majd teszi a dolgát és visszakapják majd az élettől azt, amit tettek. –Ebben biztos volt. Ahogyan abban is, hogy az Ő általa elkövetett dolognak is lesznek majd a közeli vagy távoli jövőben következményei. Igaz, ezek a dolgok már el is kezdődtek, amit meg is osztott Emmalinenel. A lány szavai jól estek neki, hiába nem látszódott a fiún. Nem akarta kimutatni gyengébb énjét, mert tudta jól, hogy az sebezhetőséget hagyna rajta, amit nem engedhetett meg a családja miatt sem. Elege volt a kegyetlen büntetésből, amit nagyanyja előszeretettel hajtott végre rajta. Bele sem gondolt abba, hogy mivel fog járni, ha hazamegy…
– Örülök, hogy így gondolod és így állsz a dolgokhoz. Csak vigyázz, nehogy a rosszakaróim emiatt piszkáljanak téged. Nem féltelek, mert szerintem meg tudod védeni magad. De ha bántanak, nyugodtan fenyegesd meg őket, hogy szólsz nekem. –Halovány mosolyra húzta ajkait a fiatal Marchetti. Komolyan gondolta, amit mondott. Természetes volt, hogy megvédje a lányt és úgy gondolta, ha csak a nevét kimondja majd, elég lesz az esetleges piszkálódók ellen. Tettlegességig amúgy sem folyamodna… hacsak nem akarják majd bántani. – Egy kicsit én is, de a Roxfort elég távol lesz mindentől. –Beletörődött abba, hogy el kell majd hagynia szeretett iskoláját a tette miatt. Hiába volt önvédelem, mégsem maradhatott büntetlenül cselekedete. Inkább ez, mint a kicsapás. Abban pedig biztos volt, hogy emiatt sok figyelő szempárt kap majd a nyakába. Nem csak megvető diáktársaitól, de minden bizonnyal a hatóságok is felfigyelnek majd rá. Csak púp lesz a háta közepén a dolog.
– Jól teszed! Ne is hagyj neki nyugtot, még a végén megszokja –nevetett fel halkan a lány szavain. Ismerte az említett srácot, de nem sokszor beszélgetett vele. Azt viszont el tudja képzelni, hogy a lány nem hagyott neki nyugtot, mikor olyan kedve volt. Az igazi testvéri szeretet: mindig cseszd fel a másik agyát. Ez eszébe juttatta azokat a napokat, mikor kedves tűzmágus bátyja lángjait állandóan kioltotta a vízgömbjeivel. Elmerült gondolataiban egy pillanatra… hiányoztak neki azok a napok.
– Szerintem a családi bizniszben veszek részt vagy továbbtanulok. Még nem döntöttem el. És te? –Habár tervei megvoltak, a nagyanyja azt egy tollvonással úgy is átrendezte és még nemtetszését sem fejezhette volna ki. De hát a maffiacsalád élete már csak ilyen volt: elrendezett. Ami viszont érdekelte, hogy a lány mihez fog kezdeni. Sejtése volt, hiszen említette neki a színjátszást és Bruno szerint ebben fog elhelyezkedni a lány. Csak megerősítésre vagy cáfolásra várt.

Emmaline && Bruno

Csüt. Jan. 06, 2022 6:56 pm

to Bruno

- Ebben teljesen biztos vagyok - bólintok a feleletére helyeslően. - Csak az a kár, hogy nem előbb, mint utóbb - ahogyan az is, hogy részben emiatt kell Brunonak elhagynia az iskolát... és egyúttal maga mögött hagyni az országot is.
- Nem nagyon szokott meghatni a kívülálló személyek véleménye, - az élet más területén sem, nemhogy egy barát megítélésével kapcsolatban - de biztosíthatlak róla, hogy nem fogom magam hagyni, ha véletlen úgy alakul, hogy valaki rám száll majd amiatt, mert melléd álltam. Valóban nem is féltem magam ettől, még annak ellenére sem, hogy Emerson nélkül szinte mint a kisujjam olyan egyedül vagyok a világban és főként az iskolában. Régen - attól függetlenül, hogy állandóan egymás idegeire mentünk - mindig megvédtük a másikat, ha arra került a sor, viszont az élet úgy hozta, hogy erre már nem nagyon van lehetőségünk - mostanában legalább is. Úgy látszik, hogy a sors előbb vagy utóbb minden számomra kedves embert messzire visz tőlem... - Csak az a baj, hogy hiába próbálom meg a felemlegetéseddel a frászt hozni rájuk, ha nem leszel itt, akkor semmit sem érek el vele - és ebbe a válaszba még egy kis keserédesség vegyül, amint megint belegondolok a nem is olyan távoli jövőbe. - És mit gondolsz: a távolság az előnyödre válik majd? Van olyan ember, akinek tényleg jót tesz, ha messze kerül a múltjától, viszont előfordul az is, hogy csak még nehezebbé válik a további élete - hogy Bruno melyik csoportba fog majd tartozni, az még nagyon a jövő zenéje.
- Megígérhetem, hogy soha sem lesz nyugta. A testvéri kapcsolatot említve akaratlanul is mosolyra húzódnak az ajkaim. Világéletemben szerettem iker lenni és el sem tudnám képzelni, hogy egyke legyek, Emerson pedig ne legyen mellettem egész életemben. Ha az ember mellett nincs más fontos személy, akkor a családja jelent számára mindent. Éppen ezért - bár nem tudok szinte semmit Bruno családi életéről - remélem, hogy a fiú mellett áll most, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá, az egész rokonsága. - Otthon mit szóltak ehhez az egészhez? Gondolom, az igazgató azonnal beavatta őket a részletekbe... Fogalmam sem volt, hogy válaszol-e majd a kérdésemre, hiszen előre nem tudhattam, hogy mennyire kényes pontra tapintok majd az érdeklődésemmel, de azt viszont őszintén szerettem volna, ha Bruno kibeszélne magából mindent, amit eddig nem tudott és ami a lelkét és a szívét még mindig nyomja. Ha máshogy már nem is, legalább ennyivel tudjak neki, rajta segíteni - éppen ezért vállalom a kockázatot és természetesen elfogadom azt is a fiútól, hogyha nem szeretne erről beszélni velem.
- Azt hiszem én is maradok a családi vállalkozásnál úgymond és színész leszek, pontosan úgy, ahogy a nagyszüleim is - mosolyodom el az érdeklődő kérdésére. Gondolom, hogy nem lepem meg a válaszommal, hiszen az iskolában már szinte mindenki tisztában vele, hogy nem hiába vezetem a színjátszókört. - Már, ha felvesznek majd bárhova is az Ilvermorny után - mert annak ellenére, hogy minden áron igyekszem a lehető legjobb művész lenni és a továbbiakban is az maradni, korántsem biztos, hogy lesz majd lehetőségem a legjobb akadémiára bekerülni az iskolai évek után. A jövő útjai ugyanis kifürkészhetetlenek. - Te miben gondolkodsz, ha a továbbtanulás mellett döntesz?
- Már megfordult a fejemben amúgy az is, hogy talán én is utánatok mehetnék. Mármint Emerson és Nelson sincs már az iskolában, szeptembertől pedig te sem leszel - sóhajtok fel egy kicsit, mintha az élet ennél nem is tartogathatna nagyobb problémát a számomra.

<3