Különös volt az elmúlt néhány hét. Egyszerre éreztem úgy, mintha egy egész emberöltő suhant volna el előttem, és mintha csigalassúsággal haladtak volna a percek. Az egész csak attól függött, hogy éppen kivel töltöttem az időmet - vagy éppen kivel nem. Bertie kibírhatatlan volt. Nagyon szerettem őt és őszintén támogatni akartam, mert tudtam, mennyire nehéz neki átvergődni ezen az egészen. Átéltem ugyanezt, ráadásul terhesen és posztpartum, hormonok kereszttüzében. Nekem is voltak rossz napjaim, aminek Hester volt a legnagyobb elszenvedője. De tudta, mire vállalkozott, amikor úgy döntött, hogy mellettem marad a kiállhatatlanságom ellenére is. Én pedig sokszorosan háláltam meg neki akkor is, amint jobb napjaim lettek, később pedig még inkább. És igyekeztem, én tényleg igyekeztem, akkor is, amikor nem láttam a kiutat és teljesen kilátástalannak tűnt a helyzetem. Ezt hiányoltam Bertie-ből, az akaratot és a kitartást. Mintha semmi nem motiválta volna, mintha nem érdekelte volna a neki tett ígéretem, hogy ha egyenesbe kerül, akkor szép életünk lesz közösen Alinával, talán még egy gyerekkel, ráadásul egy remek munkahely is várta. Minden ott volt neki, ami motiválhatta, de nem használt semmit, tényleg semmit. A viselkedése pedig… nos, lehet túlzás azt mondani, hogy rosszabb volt az enyémnél is, mégis ezt éreztem. Igyekeztem majdnem minden nap meglátogatni, hogy ne érezze magát egyedül és tartsam benne a lelket, de általában fél óra sem kellett, hogy veszekedésbe torkolljon minden igyekezetem. És én tényleg igyekeztem. A viharos távozásom pedig egyszer sem vitt messzire, sőt, néhány nap után már így is terveztem a napomat. Holden mellett minden annyira más volt. Lekísértem cigarettázni, vagy csak ültem az ágya mellett, és ennyi elég volt nekem ahhoz, hogy nyugodtabbnak érezzem magam és az előző fél óra minden keserűsége legalább egy rövid időre eltűnjön. Akadt olyan nap, amikor szinte egymáshoz sem szóltunk. Vittem be neki könyveket, hogy lefoglalja magát, és csak ültünk egymás mellett, ő az ágyában, én mellette egy széken, és a szoba magányában olvastunk egy-egy érdekes regényt. Nem is tudtam megmondani, mikor éreztem magam utoljára olyan nyugalomban és biztonságban, mint ott és akkor, fél kezemmel a könyvet tartva, a másikat pedig az övén nyugtatva. Már ez is hiba volt, amikor néhány kórteremmel odébb az állítólagos párom szenvedett az elvonási tünetektől, de nem tudtam tenni ellene. Kellett ez a békesség az életembe. Olyan hülyeségnek gondoltam mindig azt a mondást, hogy csak akkor érezzük át igazán, mennyire hiányzik valami, amikor már nem a miénk, mégis újra tudjuk tapasztalni egy egészen rövid időre. Most mégis ezt éreztem, és szükségem volt rá. Jobban, mint arra az emberre, akit elvileg mindennél jobban szerettem. Ma is vitatkoztunk, csúnyán, én pedig szinte automatikusan indultam el a másik kórterem felé, amikor félúton eszembe jutott, hogy Holdent már hazaengedték. Nincs bent, vége szakadt a szép délutánjainknak, amit mindig a matróna szakított félbe azzal, hogy a látogatási időnek vége van. Én pedig mindig csak azzal búcsúztam, hogy holnap ugyanekkor, ugyanitt. Talán az utolsó napon is, amikor Holden nem szólt rám, hogy holnap már nem lesz ott. Pokoli érzés volt tudni, hogy nem mehetek be hozzá és annak a már megszokott békének, ami mellette átjárt, búcsút kellett intenem. Visszamentem inkább dolgozni, szükségem volt valamire, ami lenyugtatja az idegeimet, amiken Bertie olyan profin táncolt, mint egy vérbeli akrobata. Valószínűleg nem véletlenül dobtam a földre a sokadik összegyűrt lapot, amin a következő színdarabra készülő jelmezek terveit rajzolgattam. Mindegyiket csúnyának találtam, mindegyikben találtam kivetnivalót, úgyhogy mindegyik galacsinként végezte a padlón. Merlinre, hirtelen mennyire megutáltam az életemet
✼ heartbreaker ✼
Holden Briggs varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
◈◇ Tell me somethin', girl Are you happy in this modern world? Or do you need more? Is there somethin' else you're searchin' for? ◇◈
Elnyomtam a cigarettacsikket és a kukába dobtam, mielőtt beléptem volna a Helios Színház ismerős, díszes épületébe. Jól ismertem a járást, nem kellett útbaigazítást kérnem, hogy megtaláljam a jelmeztárat - bár jelenleg nem is tudtam volna, hiszen esti előadás híján üresen tátongott az előtér, beleértve a portás és jegyszedő asztalát is. Az itt dolgozók sem lézengtek semerre, minden bizonnyal már véget értek a próbák. Tulajdonképpen abban sem voltam biztos, hogy Fridát itt találom, inkább csak egy halvány reménykedés hajtott... és talán a tény, hogy nem bírtam megmaradni a lakásom máskor olyan kényelmes magányában. Heteken át morogtam, amiért bent tartottak a kórházban, mindenkinek elmondtam, hogy mennyire haza akarok menni, de az igazság az volt, hogy valójában nem akartam. Ott csak az egyedüllét várt, a tétlenség, a saját aggodalmas és dühös gondolataim Lori, a csapatom, a Projekt jövője és tulajdonképpen a saját jövőm miatt is. Elvették a jelvényemet, nem tudtam mikor akarták visszaadni, megőrültem a bizonytalanságtól és attól, hogy nélkülem zajlott tovább az Auguránvadász Projekt, amibe a Silvanus Scabior-félék is bele akartak kontárkodni. Utáltam kiadni a kezemből az irányítást, ahogy a munkára is szükségem volt a lelki békémhez - bár ebből nem csak a megrovás miatt estem ki bizonytalan időre. A sérüléseim már eleget javultak ahhoz, hogy a Mungóból kiengedjenek, de tudtam, hogy még jó pár hétig nem leszek erőm teljében. Ez pedig felbaszott, finoman fogalmazva is. És persze ott volt Lori is, ágyhoz kötve, a halál széléről visszarángatva... meg persze Frida is. Frida, aki ott ült mellettem minden nap, aki egyik pillanatról a másikra zuhant vissza az életembe és jelenleg az egyetlen örömforrásom volt. Ez pedig kurvára összezavart. Akármennyire is gyűlöltem mindent, amit nem tudtam kordában tartani és logikusan értelmezni, abban mégis mindennél biztosabb voltam, hogy nem akartam elveszíteni ezt az akármit, ami kialakult közöttünk Fridával. Olyan stabil, megnyugtató pont volt, amire minden eddiginél nagyobb szükségem volt jelenleg. Merlin bassza meg, igen, ki kellett mondanom: szükségem volt Frida Scamanderre. És ez egyszerre volt mámorítóan örömteli, végtelenül elkeserítő és rohadtul ijesztő. Hogy melyik érzés dominált, azt én magam sem tudtam. Egyedül abban lehettem biztos, hogy találkozni akartam vele, ha nem a kórházban, hát máshol, ez az apró részletkérdés nem számított. Csak kellett nekem a vele töltött idő, hogy elterelje minden másról a gondolataimat. Éppen csak jelzésértékűen kopogtam a jelmeztár bejáratán, mielőtt kitártam volna az ajtót és beléptem volna a színes ruhákkal, anyagokkal és számomra kacatnak tűnő tárgyakkal teli szobába. Szerencsém volt, Frida ott ült az asztalnál, nekem háttal, papírok - vagyis főleg inkább összegyűrt galacsinok - között. - Szia, reméltem, hogy itt talállak - mosolyodtam el. - Nálam maradt a könyved. Tudod, ilyen ex-hollóhátas belső kényszer, hogy muszáj visszaadnom, sértetlenül természetesen, mert fordított helyzetben én lennék a legidegesebb, ha nem kapnám vissza időben a könyvemet. Beljebb léptem, behajtva magam után az ajtót, majd letettem Frida asztalára a regényt. - Ennek pont olyan színe van, mint a családvédelmisek egyenruhájának - böktem az egyik vázlatra. - Ha tudtam volna, hogy ez a szín tetszik, lehet pályát módosítok.
Nem tudtam elfogadni az ihlethiányom legvalószínűbb okát. Olyan helytelen volt minden, de főleg az érzéseim. Tudtam, hogy nem kéne a már lezárt múlton agyalnom, felhozni a hozzájuk tartozó emlékeket, legyenek azok jók vagy rosszak. Bár jobban örültem volna, ha a rosszak kerülnek előtérbe a gondolataim átjárhatatlan labirintusában, akkor talán nem éreztem volna most úgy magam, ahogy. Nagyon megnehezíti az ember munkáját, ha arra gondol, milyen jó is volt valakivel együtt elaludni valami ostoba mugli filmen, milyen jó érzés volt a karjai között ébredni és mennyire hiányzott az a nyugalom és biztonság, amit mellette éreztem. Már ettől pocsékul éreztem magam, hiszen gondolatban ki tudja, hányszor csaltam meg a jelenlegi páromat… Minden bizonnyal az elkalandozó gondolataim és az szívem harca az agyammal volt az, ami megakadályozott a munkám megfelelő elvégzésében. Semmi nem tetszett, ami kikerült a kezeim alól, néhányat félretoltam az asztalon, mint lehetőség, ha esetleg nem jutnék előrébb, de ez töredéke volt annak, ami a szemetesben vagy mellette a földön hevert galacsinként vagy széttépve, mert annyira bosszús voltam már. A kopogásra nem is reagáltam elsőre, gondoltam, valamelyik munkatársam lesz aki leadna vagy kivinne valamit a jelmeztárból, nem is akartam rá ennél több figyelmet fordítani. Úgyis tudtam, ha nem hoztak vissza valamit vagy megsérült volna egy ruha, az ajtó melletti elbűvölt tábla pedig mindig feljegyezte a nevét annak, aki éppen be- vagy kilépett az ajtón. Hasznos kis darab volt, hálás voltam Danténak amiért megcsinálta nekem, magamtól nem ment volna. Aztán meghallottam az illetőhöz tartozó hangot és azonnal felkaptam a fejem. Megmagyarázhatatlan vidámság vette át az eddigi mogorvaságom helyét, mintha hirtelen minden problémám elillant volna. Tudtam, hogy ez csak egy ideiglenes öröm, de nem érdekelt, nekem ez kellett. - Szia! -fordultam hátra a széken, követve a mozdulatait, hogy kivegyem, milyen könyvről is beszélt. -Nem is emlékeztem rá, hogy nálad maradt, de ez sok mindent megmagyaráz. Kerestem egy jó ideig, mielőtt feladtam volna. -Igazából nem is kerestem, eszembe sem jutott, amikor annyi minden volt, ami kitölthette a gondolataimat. A vázlatra néztem, pislogva párat, mielőtt egy elégedetlen morranással felkaptam volna, hogy összegyűrjem és a szemétkupac felé is hajítottam. Mellément, de nem lepett meg, sosem tudtam célozni. Nem véletlen, hogy nem csaptam fel kviddicsjátékosnak még a Roxfortban sem. - Kezdem feladni, ma nekem ez nem megy -sóhajtottam fel lemondóan. -Egész nap itt görnyedtem, hogy kitaláljak valamit a következő színdarabhoz, de csak ilyen undormányokra futotta. Azt hiszem, már régen fel kellett volna adnom. -Megráztam a fejemet. -De mindegy, nem akarok panaszkodni. Te hogy érzed magad? Már határozottan jobban festesz, mint amikor először összefutottunk az ispotályban.
✼ heartbreaker ✼
Holden Briggs varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
◈◇ Tell me somethin', girl Are you happy in this modern world? Or do you need more? Is there somethin' else you're searchin' for? ◇◈
A kórházban számát sem tudtam, hányszor eljátszottam a keserédes gondolattal, hogy mennyire jó lenne, ha várna haza valaki... ha Frida várna haza, éppen olyan törődéssel, mint amit a Mungó unalmas zöld-fehér szobájában tapasztaltam. Persze kurvára nem várt senki otthon, néhány mosatlan edénytől, egy lemerült Xbox-kontrollertől és a postaládába gyömöszölt számláktól eltekintve, de nem volt ebben semmi különös, már szinte hozzászoktam az évek alatt. Voltak persze nők, ideig-óráig, többségüket szerettem is - bár talán a kedveltem helytállóbb lenne -, de valahogy a magamra utaltság érzése mindössze kettő mellett szűnt meg: az egyikük most magatehetetlenül feküdt a Szent Mungóban miattam, a másikuk pedig a lánya újból felbukkant apjával vergődött egy párkapcsolatban, amit képzeletben naponta többször darabokra zúztam és még csak bűntudatom sem volt miatta. Mi ez, ha nem elbaszott helyzet? - Nagy volt a késztetés, hogy felrakjam a polcra, mert elég jó könyv volt, de aztán eszembe jutott, hogy az én munkakörömben ez kicsit kínos lenne... - Csináltam már egy könyv ellopásánál aurorhoz kevésbé méltó dolgot is, de ezt nem most szerettem volna megosztani Fridával. Sőt, valószínűleg egyetlen olyan pillanat sem létezett, ami ideális és előnyös lett volna arra, hogy közöljem vele, megöltem egy ártatlan lányt. Követtem a tekintetemmel az összegyűrt papírgalacsin útját, ami végül a szemetes mellett kötött ki. Alina valószínűleg nem tőle örökölte a sporttehetségét - mondjuk valószínűleg nem is az apjától. Előszedtem a zsebemből a varázspálcámat és átlebegtettem az összes mellédobott papírgombócot a kukába. - Gondolom, nem sokat érne, ha azt mondanám, nekem tetszett. - Túl sok elképzelésem nem volt a jelmeztervezésről és úgy általában a ruhákról, divatról sem. Persze tudtam, vagy legalábbis tudni véltem, hogy nekem mi áll jól és mi tetszik, de ennyiben kimerült minden tudásom, ez pedig aligha szerzett volna jó kritikákat a Helios új darabjának. - Mert sokkal jobban is vagyok. Persze még szigorúan pihennem kell a medimágusok szerint, nem tudom, hogy a faszban fogok kibírni heteket munka és edzés nélkül, de legalább már a mosdóig eljutok egyedül, az is valami. A székre támaszkodtam, bár ott motoszkált bennem az érzés, hogy távolságot kéne tartanom Fridától, hogy tolakodóan, helytelenül közel voltam hozzá. - Ha ennyire nem megy ma, miért nem hagyod a picsába? Úgysem leszel vele elégedett, tudom hogyan megy ez nálad, csak felhúzod magad. - Tudtam, hogy így volt, ebben hasonlítottunk, nehezen tudtuk elviselni, ha nem sikerült valami és addig ültünk felette, amíg elégedettek nem voltunk a végeredménnyel. - Menjünk el inkább vacsorázni, persze csak ha nem sietsz haza... Én biztos nem, üres a hűtő, a főzéssel tudod hogyan állok, és amúgy is üres a lakás. Csak a józan eszem utolsó, fájdalomcsillapítókkal nem elölt része gátolt meg benne, hogy konkrétan magamhoz hívjam fel. Igazából nem voltam benne biztos, milyen választ kaptam volna, abban pedig végképp nem, hogy milyen válaszra vágytam - ha rövid távon gondolkodtam, akkor nyilvánvaló, ha a hosszabb távú következményeket néztem, már kevésbé. De végül mást kérdeztem, egy vacsora végül is igazán ártalmatlan meghívás...
Nem sok rosszabb dolog van egy darabokra tört kapcsolatnál… Én már csak tudom, hiszen mindig én vetettem véget a sajátjaimnak, akárkiről is volt szó, ez alól csak Levin Dolohov képzett kivételt, habár azt is megbántam. Jobb lett volna, ha én repítem páros lábbal, akkor még jobban éreztem volna magam, amikor megfenyegettem… Viszont őt leszámítva egyik párkapcsolatom sem volt olyan, amit úgy kellett megszakítanom, hogy gyűlölet maradjon vissza belőle, mindig csak keserűség volt, megbánás és pokoli hiányérzet. Főleg Bertie-nél. Merlinre, az egyetlen visszatartó erőm eddig is ő volt, hogy nem akartam cserben hagyni, nem akartam azt tenni vele most is, amit már kétszer elkövettem. Hinni akartam abban, hogy ennél jobb ember vagyok, vagyis jobb ember lettem, mint voltam és nem fog ilyesmi többet előfordulni. De itt volt Holden, akiért úgy éreztem, mindent felrúgtam volna, mindent. - Valóban az lenne, de mégis ki büntetne meg érte? Auror vagy, szerintem a kollégáid könnyen eltekintenének egy ilyen aprócska hiba fölött. -A legtöbb auror mindent megúszott, kivéve azok, akiket Dolohovék tettek el az útból. Az utóbbi időszakban akkor először és utoljára értettem egyet Levinnel és a feleségével, akkor is csak a lányaink miatt. És elmondhatatlan kárörömmel töltött el a tudat, hogy azok az emberek, akik a mi gyerekeinknek ártottak, már az aurorparancsnokság közelébe se mehetnek, hacsak nem beviszik őket valami miatt. Sosem céloztam túl jól, ez is egyike volt annak a temérdek dolognak, amikben egyáltalán nem remekeltem. Nem is csoda, hogy a tervezési időszakban mindig így nézett ki minden körülöttem: félig üres szemeteskosár, ami akár púposra is lehetne pakolva, ha sikerül beletalálnom, rengeteg gyűrött papír, ceruzahegyezés után maradt grafitos forgács és apró radírcafatok mindenfelé, a tenyerem éle pedig szürkén csillogott az asztali lámpa fénye alatt. Kaotikus volt, de szerettem, hiszen az életem minden más területén törekedtem a teljes rendre és fegyelemre, szükség volt mellette egy ilyen kötetlen kikapcsolódásra is. Még akkor is, ha jelenleg éppen nem voltak túl nagy sikereim és bosszankodva hajigáltam a papírdarabokat. Csendesen néztem, ahogy Holden a szemetesbe varázsolja a sok fecnit. Hálás voltam érte, én valószínűleg kézzel mentem volna körbe, hogy összeszedjem őket, persze csakis azért, mert addig volt időm némileg lecsillapodni. Véletlenül sem azért, mert tartottam tőle, hogy meggyűlne a bajom egy egyszerű lebegtető bűbájjal. - De, határozottan sokat jelentene -válaszoltam őszintén, bele sem gondolva, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna hazudni. Nem akartam gondolkodni, ennyire nem. Már eddig is túl nagy erőfeszítéseket tettem, hogy egyben tartsam magam - és még inkább a párkapcsolatomat -, kezdtem már teljesen feladni ezeket a próbálkozásokat. -Akkor talán nem kéne ennyit mászkálnod. Az a könyv tudott volna még várni - én nem -[/b], fontosabb az, hogy te kipihend magad és jobban legyél. Nem szeretnél leülni?[/b] -Aggodalmasan simítottam meg a karját, amivel a széken támaszkodott. Én rendben voltam, fizikailag jobban aligha lehettem volna, és semmibe sem kerülne felállnom, hogy átadjam neki a helyem. A kérdésére vetettem egy pillantást a telepakolt szemeteskosárba és egy pillanatra átfutott a fejemen a gondolat, hogy szegény fák ezért lettek kivágva… - Nem tudom. Arra számítottam, hogy majd jól lefoglal, de tényleg csak jól felbosszant. Talán igazad van és elég volt ebből mára. -A következő kérdésére minden erőmre szükségem volt, hogy ne vágjak rá azonnal egy már-már vágyakozó, túlságosan izgatott igent, hogy dehogynem, most azonnal induljunk. -Ami azt illeti, tényleg nincsen semmi dolgom és jólesne egy vacsora. De ha gondolod, én is megfőzök szívesen, még emlékszem, melyik volt a kedvenced a receptjeim közül. Merlinre, ez nagyon nem halad jó irányba, engem pedig nagyon nem érdekel, hogy akkor mégis merre van az a jó irány.
✼ heartbreaker ✼
Holden Briggs varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
- Jelenleg akadnak egy páran, akik szívesen rácáfolnának erre. - Bár a részleteket nem osztottam meg Fridával, hiszen nem is tehettem meg az ügy titkosított jellege miatt és nem is akartam, nem kellett belekverednie semmibe sem, azért azt megosztottam vele, hogy nem rohantam vissza a Minisztériumba dolgozni, hiszen néhányan nem tervezték egyelőre visszaadni a jogtalanul elvett jelvényemet. Persze tudtam, hogy vissza fogom kapni, nem a Belső Ellenőrzés jószívűségében vagy racionális ítélőképességében bíztam, hanem abban a kissé megalázó tényben, hogy a bátyám volt a mágiaügyi miniszter. Gyűlöltem kihasználni a kedvező helyzetemet, Maurice nevével dobálózni és fenyegetőzni, de akadtak pillanatok, mikor bármennyire is nem tetszett, vissza kellett élnem az efféle privilégiumokkal - korábban úgysem jutott belőlük túl sok. - Hát... akkor nekem tetszett - kúszott az arcomra egy letörölhetetlen mosoly, bár valójában természetesen nem annak szólt, hogy Fridát érdekelte a jelmezterveiről alkotott véleményem. Nyilván, mivel mindketten tudtuk, hogy minden rajzára, függetlenül azok minőségétől, úgyis rávágtam volna, hogy a legjobb, amit valaha láttam. - Ültem mostanában eleget. És összességében, bárhogy is nézem, jobb "mászkálni", mint otthon ülni egyedül. Azt hiszem, jelenleg az mindennél rosszabb lenne és még nem találták ki azt a videojátékot vagy true crime dokufilmet, ami ezen segítene. Amúgy is, utóbbit mindig jobb volt úgy nézni, hogy az első két percben lelőtted a poént. Bár Frida tagadta nagyjából minden érdemét, ezt az egyet legalább nem: ijesztően gyorsan megmondta bármilyen krimifilm vagy dokumentumfilm első néhány percében, hogy ki volt a gyilkos és miért. Még nálam is gyorsabban, több év nyomozó aurori tapasztalat ellenére sem tapintottam rá olyan érzékkel az ügy részleteire, mint Frida. Ez részben nagyon bosszantó volt - hiszen nehezen viseltem, ha nem nekem volt igazam vagy nem én mondtam ki egy nyilvánvaló igazságot -, másrészt abszurd módon szórakoztató. Ahogy a keze gyengéden a karomra simult, talán ő maga észre sem vette a mozdulatot, hasonló nyugalmat éreztem, mint két éve azokon a semmittevéssel töltött, csendes estéken. Nem telt el azóta olyan sok idő, mégis úgy éreztem, mintha egy másik életben történt volna, még a rengeteg szar előtt, ami azóta a nyakamba zúdult és amiből mintha nem lett volna kiút. Éppen ezért volt ostobaság idejönnöm és hitegetnem magam valamivel, amit nyilván nem kaphattam meg - és ezen az sem változtatott, hogy Frida szinte meg sem kísérelte leplezni, hogy pontosan ugyanarra vágyott, amire én. Mégsem tudtam otthon, nyugton megülni a seggemen, hiába voltam tisztában vele, hogy mindez csak átmeneti harmóniát jelenthetett az életemben. Hiszen mindig, minden elbaszódott, ezt már megtanultam... - Erre nagyon nehéz nemet mondani. De nem akarlak kínos helyzetbe hozni, ott van Alina, gondolom apád is... Csak kellemetlen kérdéseket szülne. És különben is, amennyit foglalkoztál velem az elmúlt hetekben, valamivel már illene viszonoznom, ami nyilván nem az, hogy én főzök valamit. Az már szinte abúzus lenne. - Ollivanderről egy szót sem ejtettem, könnyebb volt így ignorálni mindkettőnknek, hogy ő is létezett, egy állítólag stabil kapcsolatban Fridával. Vagyis... lófaszt volt könnyebb, csak szerettem volna, ha azzá válik, de minden igyekezetem ellenére sem tudtam elnyomni a fel-feléledő, kibaszottul irreális és alaptalan féltékenységemet. Mégis milyen jogon voltam féltékeny egy másik férfira, amikor Frida már lassan két éve nem volt az enyém? Csakhogy az emberi érzelmek sosem voltak ennyire racionálisak és logikusak, ezt nekem is be kellett látnom. Akárcsak azt, mennyire zavart valaki mást Frida oldalán tudni (vagy éppen azt, mennyire simogatta az utóbbi időben megtépázott önbizalmamat Frida nyilvánvaló nyitása felém). - Persze, ha nincs otthon nálatok senki, az más kérdés.
- Mindig voltak ilyenek. És én mindig mondtam neked, hogy ne foglalkozz velük, még akkor is, ha nem kellett. -Úgy vettem észre anno a kapcsolatunk során, hogy Holden magasról tett arra, ki mit gondol róla, csak nagyon kevés kivételes ember részesült ebben, és azokat nagyrészt nem a kollégái között kellett keresni. Nekem viszont fontos volt akkor, a párjaként, hogy tudassam vele, mennyire nem számít, mit gondolnak azok, akiknek semmi közük az ő életéhez. Habár köztük is találtam olyat, akire ez ráillett volna, kettőt is, és meglepő módon mindkettő a testvére volt. Lehet, hogy néha jól jött neki a bátyja nevével dobálózni, de én mindig abban a hitben voltam, hogy sokkal jobban jár, ha nem Briggsnek születik. Őszintén viszonoztam a mosolyát, nem tudtam tenni ellene és nem is akartam. Mindig jólesett a biztatás és a motiváció, még akkor is, ha tudtam, hogy valójában bármire pozitívat mondana, amit elé teszek, ha azt mondom, én csináltam. Tudom, mert leteszteltem, direkt egy förtelmes tervet toltam elé még két éve és még arra is azt mondta, mennyire csodálatos. Mégis, még az is jót tett nekem, pusztán a tudat miatt, hogy van valaki ezen a világon, aki őszintén hisz bennem és komolyan vesz. Bertie is megtette ugyanezt, ő mindig, talán ezért ragaszkodtam hozzá ugyanúgy, mint Holdenhez… akihez jelen állás szerint viszont nem kellett volna. - Ahhoz képest, hogy jobb volt, állandóan morogtál miatta -jegyeztem meg mindenféle ellenérzés nélkül, tényként közölve. Akkor is és most is szórakoztatott a bosszúsága, amikor az egyetlen valódi szuperképességemet bevetve azonnal megmondtam, ki volt a gyilkos és mi volt az indítéka. Pedig még magam sem tudtam, honnan jön ez az információ, egyszerűen csak az intuíciómat okoltam. Vagy azt, hogy színházban dolgozom, pontosan tudom, hogyan tesznek egy hasonló darabot drámaivá és mikre kell odafigyelni. Észrevettem a kezemet a karján, még akkor is, ha a mozdulat eredetileg nem volt szándékos vagy tudatos. Nem zavart, kellett volna azt hiszem, de nem így lett, én pedig képtelen voltam most gondolkodni. Úgy döntöttem, jó helyen van ott a kezem, ahol éppen, és még hamis indokokat is tudtam volna mondani, hogy miért. Aggodalom, amiért nincs a legjobb állapotban, elővigyázatosság, ha meginogna vagy elesne… mindenre volt magyarázat, még akkor is, ha hazugság. - Szinte? Az egész biztosan az lenne. -Holden főzőtudománya nemcsak nulla volt, de szerintem még a negatívba is lement, mint a hőmérséklet az Antarktiszon. Amikor még együtt voltunk, határozottan kitiltottam a konyhából, csak akkor mehetett ki, ha a hűtőre, pohárra vagy evőeszközre volt szüksége, máshoz nem nyúlhatott hozzá. -Nos, nem vagyok biztos benne, hogy üres lesz a lakás… Alina még itt lesz egy darabig a próbák miatt, Nickről nem tudom, hogy bent van-e az akadémián, apámnál meg sosem lehet tudni, mikor unja meg itt bent és eszi haza a fene. -Habár nem mutattam ki, elszomorított a gondolat, hogy a hirtelen tervem már most, a kezdeti fázisban becsődölt… Hacsak nem… -De ha neked nem probléma, nálad is szívesen megfőzök. Ismerem a járást és biztosan rád fér egy kis segítség, pláne egy női kéztől, hiszen ideiglenes nyomorékká fejlődtél. -Próbáltam elviccelni az amúgy nagyon komoly dolgot, hogy gyakorlatilag meghívattam magam hozzá, és valószínűleg az arcomra volt írva, hogy nem csak főzni akarok. Merlin áldja meg a kétértelmű mondatokat.
✼ heartbreaker ✼
Holden Briggs varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
- A véleményük hidegen hagy, csak a jelvényemet akarom visszakapni minél hamarabb. - Bizonyos értelemben sosem érdekelt, mások mit gondoltak rólam. Nem hatott meg különösebben, ha gyerekként valaki jót röhögött a két bátyámtól örökölt holmijaimon vagy éppen rajtam, mikor szinte a padból kizuhanva jelentkeztem a tanórákon, hogy én és csakis én mondhassam ki elsőként a helyes választ. Magasról leszartam az akadémiai évek alatt, hogy mennyire voltam, vagyis inkább nem voltam népszerű és mit kellett volna tennem ahhoz, hogy beilleszkedjek az átlagos huszonévesek közé. Nem érdekelt, ha valaki picsogott a nyers - nevezzük annak - stílusom miatt és különösebben az sem hatott meg, ha a hátam mögött neveket aggattak rám és megvitatták, hogy a bátyám pozíciója miatt jutottam csak odáig, ahol most voltam. Azt viszont hatalmas hazugság lett volna kijelentenem, hogy egyáltalán nem érdekelt milyen képet alakított ki rólam a környezetem. Azt akartam, hogy erősnek lássanak, megingathatatlannak, esetenként talán megfélemlítőnek is, inkább egy büdös bunkónak, mint olyannak, akibe gond nélkül bele lehet rúgni. Nagyon kevesen léteztek csupán, akik tudták mi volt a felszín alatt - Frida eközé a kevés ember közé tartozott. - Attól még jobb volt. És azóta sem tudok egyetlen nyomorult dokumentumfilmet sem megnézni anélkül, hogy ne jutna eszembe, hogyan rontanád el már a legelején. - Valójában nem ez jutott eszembe a true crime dokumentumfilmekről, hanem sokkal inkább az, hogy a maga kissé beteges, de semmiképp sem hétköznapi módján ez a miénk volt. Kettőnk programja, legyen akármilyen nevetséges is. Ha létezett egy utolsó pont, ahonnan még vissza lehetett volna fordítani mindent, az talán ez volt - már ha egyáltalán volt ilyen és nem rontottunk el mindent abban a másodpercben, amikor egymásba futottunk a Szent Mungó kertjében. De az igazság az, hogy már abban sem voltam biztos, hogy mi lenne helyes és hosszú vagy akár csak rövid távon jó döntés kettőnkre nézve. Nekem mi vesztenivalóm volt? Egy hónapok óta véget ért, talán soha fel sem támasztható és amúgy is gyötrődésre ítélt kapcsolat Lorival? Mert Merlin bassza meg, szerettem őt, még azok után is, amit tett velem és azok után is, ahogy hónapokon keresztül öltük egymást közös munka címszóval, de ez nem volt elég. Kurvára nem elég, ha az ember szeret valakit, ideig-óráig persze működik, mindenki boldog, az egész világ rózsaszín ködben úszik - aztán beüt a valóság és ráébredsz, hogy a felnőttek világában már nem csak ennyi kell. Tudtam, talán a lelkem mélyén még akkor is, amikor minden rendben volt közöttünk Lorival, hogy ez nem fog működni. Nem ugyanazt akartuk az élettől, nem ugyanott tartottunk és talán soha nem is kerülhettünk volna közös pályára. Az pedig, hogy a bizalom darabjaira hullott kettőnk között... azt senki sem tudhatta, hogy ez valaha helyre állhatott-e volna. Frida viszont... vele minden más volt, legalábbis két éve biztosan, és bár azóta sok minden változott, olykor úgy éreztem, hogy én magam is sokat változtam (és talán ő is), vele akkor is minden működött. Ott motoszkált a gondolataim között a kétely, természetesen, hogy mindez csupán nosztalgikus fellángolás volt, aminek hatalmas pofára lesz a vége. Ezt azonban olyan könnyű volt elhessegetni, akár csak annak a tényét, hogy Frida Scamander tulajdonképpen annyira volt szingli, mint amennyire én mostanság kedveltem a medvéket. - Szeretném tagadni, hogy nyomorék lettem, de sajnos igazad van. És az az igazság, hogy erre már tényleg nem tudok nemet mondani. Már nem arra, hogy szívesen látnálak a konyhámban, attól egy szexista fasznak tűnnék, azt hiszem. De örülnék, ha átjönnél. Nagyon. - A tekintetem a feltétlenül szükségesnél sokkal tovább elidőzött Frida arcán. - Bassza meg, nekem nem megy ez a mellébeszélés. Tényleg kurvára örülnék, ha átjönnél, leszarom, hogy eszünk-e valamit, nem is vagyok éhes igazából, csak veled akarok lenni és tudom, hogy te is ezt akarod. Feleslegesen ne húzzuk az időt és kerülgessük egymást, túl jól ismerlek és te is engem, mindketten tudjuk, hogy mit akarunk.
- Sosem bírtad munka nélkül -ingattam a fejem némi rosszallással, ami kizárólag arra vonatkozott, hogy néha neki sem ártott a pihenés, pláne nem egy ilyen sérülés után, amit a legutóbbi akciója során szerzett. Aggódtam érte, kár szépíteni ezen. -Már a Roxfortban is egy igazi buzgómócsing voltál. De ne aggódj, most már biztosan nem foglak tarkón dobni egy tintatartóval. -Az volt az egyetlen pillanat az iskolás éveim során, amikor megfontoltam, hogy talán mégis jó hajtó lehetne belőlem, amilyen jól céloztam. Aztán persze rájöttem, hogy rettegek a seprűn és borzalmasan gyűlöltem a repüléstant is, úgyhogy a kviddicskarrierem itt félbe is szakadt. Csak tudnám, Alina kitől örökölte a tehetségét a seprűvel… - Ha ettől jobban érzed magad, én azóta nem tudok dokumentumfilmeket nézni, hiszen nincsen kinek elrontanom. -Nem, ettől valószínűleg nem érezte jobban magát, ahogy én sem. Ha volt valami, amit a kapcsolatunkban a sajátunknak, a miénknek nevezhettem, az ez volt. Senki mással nem volt szórakoztató, egyedül pedig végképp nem. Bertie például nem is osztozott velem ebben a hobbiban, úgyhogy vele esélytelen is lett volna ilyesmire adnom a fejemet. Ők jobban szerettek Disney meséken pityeregni Alinával, amivel persze nincsen semmi gond, de nekem mégis ott maradt az az üresség, amit csak egy sorozatgyilkos tudott kitölteni. Ez most különösen morbidul hangzott. Nem tudtam levenni a szemem Holden arcáról. Kedvem lett volna, mert valahol mélyen tudtam, hogy nagyon nem helyes… gyakorlatilag semmi, ami most itt történik kettőnk között. De érdekelt ez engem? Nem annyira, mint kellett volna. Nagyon aggasztónak kellett volna lennie, hogy mennyire könnyen elnyomtam magamban az ellenérzéseimet és a tudatot, hogy valami olyasmire készülünk, ami szembemegy mindennel, amit eddig teljesen biztosnak gondoltam. Hiszen Bertie-ről volt szó, az én Bertie-mről, akinek még azt is megígértem, hogy ha rendbejön, rendes családunk lesz. Nem tudom, hogy magamtól vártam-e túl sokat vagy tőle, de egyre kevésbé hittem abban, hogy ez bekövetkezhet és hosszú távon is működni fog. Amióta pedig hosszú órákat töltöttem el Holdennel, már abban sem voltam biztos, hogy akarom, hogy működjön. Nem fogom kevésbé szeretni, sőt, azt hiszem a Bertie iránt érzett szeretetem egy olyan dolog, amitől életem végéig nem fogok megszabadulni - és talán nem is akarok -, de ez nem jelenti azt, hogy lelki nyomorékot csinálok magamból miatta. Éppen eleget szenvedtem már. - Azért valld be, a konyhádban is szívesen látnál, ha főznék valami finomat -mosolyodtam el halványan. A szívem nem tudom, mikor kezdett el a torkomban dobogni, de eddigre már határozottan ott volt. Merlinre, mintha egy tizenéves kislány lennék élete első fiújával, pedig attól azért már nagyon messze álltam… De nem tudtam nem így érezni, pláne nem a szavai után, és a legkevésbé sem érdekelt, hogy pár óra múlva mennyire nevetségesnek fogom érezni magam. Nem is válaszoltam neki, feleslegesnek találtam, hogy erre fecséreljük az időt, amikor annyi minden más volt, amit megtehettünk volna. Úgyhogy egyszerűen csak felálltam a székről és jóformán Holden karjaiba vetettem magam, hogy megcsókoljam. Nagyon kellett ez már nekem…
✼ heartbreaker ✼
Holden Briggs varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
- Nagy fejlődési ívet futott be a kapcsolatunk a Roxfort óta. Most már nem akarsz fejbe dobni, ennél szebbet nem is mondhatnál - forgattam a szemem. A mai napig különös volt belegondolni, hogy gyerekekként gyakorlatilag keresztülnéztünk egymáson. Nem volt kettőnk között semmilyen kapcsolat, sem pozitív, sem negatív, egyszerűen csak léteztünk egymás mellett a kastélyban, közös órákra jártunk, összefutottunk a folyosón, a birtokon, a Mardekár klubhelyisége előtt, mikor Gent vártam, talán néha hozzá is eljutott a körbeadott házi feladatom, amit a többiek lemásoltak, de nem volt egymáshoz semmi közünk. Bármennyire is szerettem volna felidézni akármilyen lényeges emléket a tizenéves Fridáról, egyszerűen nem tudtam, és valószínűleg ő is ezzel szembesült velem kapcsolatban. Ha akkor, tinédzser önmagunknak elmondta volna valaki, hogy felnőttként újratalálkozva egymásra találunk majd, biztosan egyikünk sem hitte volna el. Egyszerűen abszurd volt még a gondolat is, gyerekként valószínűleg az égvilágon semmi közöset nem találtunk volna kettőnkben. Milyen különös, hogy ennyi idő kellett a felismeréshez... Ugyanis, bár első ránézésre nem így tűnhetett, nagyon is sok közös volt bennünk, csupán annak idején mindezt jól elrejtettük a sok rétegnyi fájdalom alá, amit túl korán a nyakunkba zúdított az élet. - Akkor sorsszerű volt, hogy újra találkoztunk. Feltétlenül be kell pótolnunk minden elszalasztott sorozatgyilkosos dokumentumfilmet, hogy tönkretehesd nekem az élményt. Éreztem én, hogy mostanában kurvára hiányzik valami az életemből... - Valami tényleg hiányzott. Nyilván nem Ted Bundy hátborzongató mosolya, de ezt Frida feltételezhetően magától is sejtette. Mindig is mélyen elítéltem a hűtlenséget. Apám annak idején félrekúrt és lelépett egy fiatalabb nővel, az egyik bátyám prostikkal töltötte a szabad óráit, pusztán azért, mert megtehette, és mindkettő annyira taszított, annyira távol állt mindentől, amit én fontosnak és értékesnek ítéltem meg az emberi kapcsolatokban... Most mégis szinte magától értetődőnek tűnt minden, ami történt közöttünk Fridával az elmúlt hetekben - pontosabban ami nem történt meg, legfeljebb csak kettőnk gondolataiban. Nem éreztem bűntudatot egy másodpercig sem, nem kellett elfojtanom semmiféle rossz érzést, csupán néhány kósza, racionális gondolat emlékeztett rá, hogy Fridának volt valakije és ezt akár tiszteletben is tarthattam volna. De kurvára nem tartottam tiszteletben. Miért érdemelte meg nálam jobban Gilbert Ollivander azt a nőt, aki ennyire boldoggá tett engem és akit ő ennyire tönkretett lelkileg? Miért kellett volna nekem nagylelkűen tennem néhány lépést hátra, mikor ennyire nyilvánvaló volt, hogy Frida is csak szenvedett mellette és pontosan olyan érzések kavarogtak most benne, mint bennem? Ennyire még én sem voltam önfeláldozó és az igazság bajnoka. - Nyilván. Tudod, hogy a lakásom bármelyik pontján szívesen látnálak. Sosem remekeltem az érzéseim szavakba öntésében, többnyire rossz érzéssel töltött el, ha beszélnem kellett róluk, most mégis mérhetetlen nyugalom lett úrrá rajtam, mikor gyakorlatilag páros lábbal rúgtam fel az udvariassági körök unalmas és kínos kis játékasztalát, és egyszerűen kimondtam a valóságot. Én akartam őt, ő akart engem, miért bonyolítottuk volna tovább a nyilvánvalót? Nem féltem Frida válaszától, túl jól ismertem őt, mi már réges régen, évekkel ezelőtt túljutottunk az ismerkedés bizonytalan fázisán, amikor még csak puhatolózik az ember és igyekszik kiismerni a másik reakcióit. Tudtam, teljes magabiztossággal, hogy Frida nem fog kihátrálni és végképp nem fog elküldeni. Ahogy magamhoz húztam és szorosan átkaroltam, éreztem, hogy velem ellentétben ő közel sem volt ennyire higgadt, a szíve olyan hevesen vert, hogy szinte kiugrott a helyéről. Persze nem volt ebben semmi meglepő, kettőnk közül neki kellett most egy nagyon nehéz döntést meghoznia - vagy legalábbis lépnie valamerre, hogy idővel döntést hozzon. Azt természetesen én sem tagadhattam, hogy volt valami groteszkül izgalmas a helyzet nyilvánvaló helytelenségében, még akkor is, ha a jelmezek hatalmas seregén kívül senki sem láthatta, hogy olyan hévvel csókoloztunk egy nyomorult jelmeztár közepén, mintha nem lenne holnap. Legalábbis mindketten azt gondoltuk, hogy más közönségünk nem akadt. Nem hallottam a folyosón közeledő lépteket, a lenyomódó kilincs halk kattanását, csupán későn eszméltem rá az ajtó éles nyikorgására. Fridával úgy rebbentünk szét, mint a tinipárok takarodó után a Roxfort folyosóján, mikor rájuk bukkan egy túlbuzgó prefektus vagy felügyelőtanár. Csakhogy ez nem a Roxfort volt, az ajtóban pedig McGalagony szigorú tekintetét is szívesebben láttam volna, mint Alina plafonig szaladó szemöldökét. A kibaszott kurva életbe. - Azt hiszem, nekem ideje lenne indulnom - hátráltam még egy lépést Fridától. - Köszönöm a segítséget, életmentő volt, komolyan, sosem szedtem volna ki egyedül azt a vérfoltot egy fehér ingből. Gratulálok, Holden, jobb hazugságot ki sem találhattál volna. Tíz pontot a Hollóhátnak, te barom állat... - Szia, Alina - erőltettem egy természetesnek szánt mosolyt az arcomra. - Kettesben is hagylak anyukáddal, nem akarok zavarni. És gratulálok a felvételidhez, bár nem lepett meg, hogy bekerültél varázsjogra. Auror voltam, nem a menekülésre képeztek ki. De szívesebben farkasszemet néztem egy kifejlett medvével, mint ezzel a helyzettel. Merlin faszára, miért nem sikerülhetett semmi sem úgy, ahogy akartam?
