− Brutus! Engedd el a hajamat, kérlek! – kérleltem az öcsémet, miközben ő hatalmas ellenállást tanúsított, hogy felvegye a Molly néni által kapott karácsonyi pulcsikat. Hiába próbáltam rákönyörögni a felsőt, ő sokkal érdekesebbnek találta azt, hogy a hajfonatomat húzgálja. Két napja szörnyen nyűgös volt, főleg mióta levágtam azt a loboncot, amit apa hajnak merészelt nevezni az öcsém fején. Még szerencse, hogy Celiával azelőtt hazaértünk, hogy kitört volna a katasztrófa, ugyanis a családom férfitagjai nélkülem úgy néztek ki, mint a vademberek. Szóval a karácsonyi készülődésbe, sütés-főzésbe még egy hajvágást is be kellett iktatnom, illetve Margit előző éjszaka összerókázta a nappaliban lévő szőnyeget. Ráadásul, annyira megdézsmálták a süteményeket, hogy még egy adag mézeskalácsot kellett sütni. Nem véletlenül panaszkodtam Thalesnak arról, hogy a családommal való karácsonyozás egy igazi katasztrófahullámmal ért fel, amit nekem, a józan észnek kellett kordában tartanom. Egyébként mindennél jobban szerettem aput és a testvéreimet, de néha nehéz volt velük az élet. Finoman lefejtettem Brutus ujjacskáit a fonatomról, majd fáradt sóhajtva ültem le vele szemben a földre. Néha nem tudtam eldönteni, hogy az öcsémmel, vagy a húgommal gyűlt-e meg a legtöbb bajom, mégis képtelen voltam haragudni a kisöcsémre, aki édes kacajjal kapott fel egy randalóralakú mézeskalácsot a mellette heverő tálkáról, ugyanis édességgel próbáltam megvesztegetni, hogy engedje feladni az ölemben pihenő, zöld kötött pulóvert. Én már reggel belebújtam a sajátomba, amely kékszínű volt, és egy ezüstös L betűt hímzett bele Molly néni. Sőt, még Tristant és Celiát is sürgettem, hogy ne felejtsék el a sajátjaikat, de Brutusszal sehogy nem boldogultam. − Valaki segítene ráadni Brutusra a pulcsit? – kiáltottam hátra, bár szinte biztosra vettem, hogy a kérdésemre apa és Trist süteményt tolva az arcukba sorsot húznak arról, hogy ki legyen az öcsém szeszélyének legújabb áldozata. Celia felől pedig azóta nem hallottam, hogy kijelentette: megkeresi a macskát. A macskát! Merlin szerelmére, egy évben egyszer van karácsony! Miért kell Margitot hajkurásznia, amikor a családjával is tölthetné az időt?! Az arcomat a kezeimbe temetve vártam a felmentősereg érkezését, miközben egyre azon járt az eszem, hogy remélem, Lestrange-éknél nem lesz ennyire feszültséggel teli a karácsony. Bár, így is feszült voltam miatta, elvégre mi a fenét kerestem én náluk? Mégsem utasíthattam el a meghívást, az igazán illetlen lett volna, még akkor is, ha úgy éreztem, nem ott volt a helyem. Valaki megérintette a csuklómat, így kilestem az ujjaim közül, és az öcsém mosolygó arcával találtam szembe magamat. Az ölembe ejtettem a kezeimet, és teljesen elérzékenyültem, amikor megláttam, hogy a haspók kistestvérem felém nyújtott unikornisformájú mézeskalácsot. − Köszönöm – vettem el tőle az édességet, majd mielőtt beleharaptam volna, nyomtam egy hatalmas puszit Brutus arcára. Erre természetesen már fintorgott, viszont amikor jó hangulatában találta az ember, akkor nagyon jól ráérzett arra miként tudott engem is felvidítani. Intettem a kezemmel, és a rádió, amely a zenét szolgáltatta a háttérben, csatornát váltott. A mézeskalácsot majszolva továbbra is azon töprengtem, hogy miként öltöztethetném fel az öcsémet. − Ha valamelyikőtök nem segít nekem, akkor elkobzom szilveszterig az összes süteményt, és Brutusszal együtt fogjuk megenni! – kiabáltam türelmetlen éllel a hangomban, bár korántsem voltam olyan fenyegető, de csak így tudtam hatni rájuk.
