que sera sera

Két munkamentes nap, technikailag szabadságpapír kitöltésével elérve, hogy semmilyen indoknál fogva ne nyújtózkodjanak utánam a Minisztériumból rövid, gyors konzultáció kapcsán se, míg a hétvégét a családi birtokon töltjük. A kora reggeli, egyéni programomul szolgáló futást követően már összekészítettem az alapvető ruházatot, a beharangozott lovaspólóhoz az egyenöltözetet és mindent, amire szükségem lehet ma, holnap, ami vitathatatlanul kevesebb darabot tartalmaz, mint amennyit Albáé sejtésem szerint fog. A menetkészséget már azelőtt rám lehetett mondani, minthogy ő a szemeiből kidörzsölte volna az álmot, nyújtózkodás közben felkészítette volna magát a nap hátralévő részére mintegy gondolati szinten is, amit a már lefőtt koffeinnel segéltem meg a számára. A preferenciájának megfelelően sok tejjel, cukorral, fahéjjal, egészen flancos formában a mezei feketém mellé. A bögrével, a belőle felszálló illattal már kedvesebbnek nevezhető a második ébresztése, mert ha szívem szerint nem is bánnám akkor kelne fel, amikor akarna, a család többi tagja ennél szigorúbban kezeli az érkezésünk idejét. Méghozzá elvárásokkal.
Az időben korábbi kelésen túl viszont bőséges másfél, két óra áll a rendelkezésre a készülődéshez, összerendeződéséhez, amiben csak röviden, röviden zavarom meg kér-e valamit reggeli címszóval vagy ha valamihez kellenék, szóljon. Addig is főként a nappaliba orientálódva töltöm az időmet az újságot lapozgatva a fotelben vagy ha hosszúra nyúlik az életjeladás hiánya... a kanapéra heveredve, szemeimet némileg pihentetve. A futásból visszaérve a zuhany a melegre állított hőfokok ellenére a kelleténél jobban felélénkített, hiába éreztem előtte még vissza tudtam volna aludni egy kis időre, emiatt volt részemről olyan nagyon hamari az összepakolás. Valamivel el akartam ütni az időmet az olvasás mellett, a hazahozott aktákat határozottan kerülvén, pedig praktikus és logikus megoldásnak tűnt nem az utolsó pillanatra hagyni a rám váró feladatot.

A kommunikációt nem erőltettem, lehetett látni rajta az agyát még ellepő, kómás ködöt, csak némán legyezgettem felé az illatot hordozó gőzből, mielőtt átadtam volna, meggyőződve róla az ujjai kellően ráfonódnak a fülére és kerámia oldalára. Még öt perc... persze, hányszor öt? Halkabb nincs mittel, vádlijára paplanon keresztül adott paskolással hagyom rá az ébredési folyamatok elkezdését a saját tempója szerint. A nyelvégető incidenst még épp elcsípem, a vállam felett, a függönyök elhúzása közben mormogom vissza az óvva intést arról nem kell ennyire kapkodnia, nagyon is bőkezű voltam az időt illetően, ha még nem vetett volna pillantást az óra kijelzőjére.
A biztonság kedvéért szemmel tartom, míg talpra nem áll, biztosítékaként annak véletlenül sem alszik vissza a kávé ellenére. A hatása úgyis lassan, később fogja meghozni az eredményét.

Az újságot kivégeztem egy gyors reggeli kíséretében, mire a nevem visszhangja eljut a nappali falai közé, a röviden megejtett sziesztám elején. Szinte azonnal felállok a kanapéról, a párnát visszadobom a helyére és jelzem, megyek.
- Máris. - a karomon lévő órára futólag ránézek és ahogy odaérek, hátulról meglátom a vizesen kunkorodó tincseivel, még a köpenyébe bugyolálva, a feszültségteljes, dillemmával teli pakolás kellős közepén, meg kell állapítanom; van mit csiszolni az időbeosztásán. - Igen? - ha a lépteim nem hívták fel a figyelmét, a kurta kérdéssel teszem meg, ami egyben érdeklődés is részemről, mihez van rám szüksége. A látottak alapján nehéz megítélnem - vagy csak nagyon reménykedem benne nem ahhoz kapcsolódik a hívásom oka.
A szemöldököm moccan, kérdőn szalad a homlokomra és félredöntött fejjel hallgatom végig az előadást, ami energikusságot tükröz, így jó jelként könyvelem el. Nem szakítom félbe, javítom ki sem az elején, se közbe szúrva mennyire rossz terepen lavíroz, csupán kedélyesen várakozom hová szeretne pontosan kilyukadni vagy ezzel együtt kívánja megosztani velem a felmerült problémát, esetleg kérdést.
- Ah. - enyhe meglepődést vált ki az érdeklődése, valamint a gyanúját annak nincs tisztában van vele hogyan hat az én szemszögemből, melyet szégyen nélkül használok ki. - Szóval apám kedvéért öltözöl ki...? Perverz, kissé perverz. - azelőtt vágom rá, erősítem meg még egyszer a jelzőt, mielőtt megmukkanhatna és automatikusan ragadom magamhoz a beszélgetés fonalát. - A sötétkéket javaslom egyébiránt, szép az anyag esése és hajlandó vagyok a hátán lévő cipzárral még az alaptalan vádaskodás ellenére is segíteni, ne szenvedj az elérésével. - megvillantok egy késhegynyi nagylelkűséget, az arcomra is kiül, ahogy az ágy széléhez sétálok, helyet foglalok rajta az egyik leterített ruha összehajtását eszközölve, mégse üljek rá. - A napilapot bújtam, ettem, amire az időt elnézve neked egyre kisebb esélyed lesz és annak egyre nagyobb, hogy te fogsz térdelve könyörögni az utolsó pillanatban én meg majd könyörtelen leszek, rád kenem a késést. - kényelembe helyezkedem, míg az ő módszerét alkalmazva hárítom a próbálkozását. Játszadozhatunk, elevenemben vagyok hozzá, bár elég könnyen leszereltem a meggyanúsításomat.

Néma, lassú bólintással csatlakozok a színjátékba, kezemet a jobb vállára téve, finoman megszorongatva, ahogy bizalmasan közelebb húzom az oldalamhoz. Felesleges konkrétan kimondanom, utalnom rá tudom mire célozgat a borral és az évekkel. Touché?
- Nézd, ha szeretnél kettesben maradni vele csak mondd, anyámat lefoglalom, ne legyünk az utatokban. - szemmel láthatóan komolyan veszem a támogatói szerepet, a lovat csak még jobban alá igazítom a szavaimmal és érdeklődőn fürkészem a tekintetét mi lesz a válasza, azután eleresztem, kettő finomabbat simítok a vállán. A színválasztással nem füllentettem, véleményem szerint azzal férkőzne a legközelebb  a családfő szívéhez külcsín szempontjából, a döntés rajta áll amellett teszi le a voksát vagy a másik három közül kerül ki a győztes. A visszavágás hallatán kedvtelten fújtatok csupán, halvány félmosollyal a szám sarkában.
- Adj öt percet, hátha addigra kialakul bennem a vágyott szégyenérzeted. - egy lépést teszek az ágy felé, majd megfordulok, háttal haladok tovább ne a vállam felett címezzem neki a kiegészítést. - ...de csak rávilágítok; édesanyád a bort élvezte, nem vele együtt engem. - mérsékeltebben, de viszonzom azt a szemöldök moccanást, amivel indított és a tekintetemmel végigmérem, egyértelműsítve a ruha mivel jár együtt, kéz a kézben. A bor a díszzacskóban került átadásra, a szín szerint választandó ruhaköltemény azonban őköré van csomagolva. Egyenértékűnek kellene tekintenem a kettőt? Hm, emiatt a szégyen messziről kerülni fog és hagyom hadd üljön ki a vonásaimra, míg helyet foglalok.
A figyelmemet nem kerüli el hosszabban otthagyta a lélekpárját a másik darabon.
- ...vagy amelyiket szeretnéd. - halkabban, puhábban jegyzem meg. Mindössze javaslatot tettem, nem szabtam meg mit viseljen, sose tenném, sose kellett még, mert nem megfelelően választott volna, a nívósabb rendezvények alkalmával sem.
Az összehajtott ruhát a hátam mögé teszem, amíg odalép és feljebb emelt állal vizslatom az arcát. A bosszús pillantása egyfajta bájt kölcsönöz neki, nem elrettentő hatást ér el vele, de egyelőre nem szívom vele a vérét. Higgadtan nézem, hallgatom és a derekának két oldalára költöztetem fel a tenyereim, mialatt kikéri magának a feltételezést. Pontosan erről van szó.
- Szerinted kizárólag munkával szórakoztatom magam az értékes, ritka szabadidőmben, hm? - ő meg a cipzár, én meg az akták. Sztereotípiából sztereotípiába. Finoman vezetem rá, cseppett sem kikérően, rosszallóan. Ha nem hajolna, fosztana meg a feleletadás lehetőségétől eloszlatnám az idilli engedékenységről álmodozását, melyet nehezen tudok elképzelni a családom részéről, de ez nem olyan fontos, hagyom magam, viszonzom a csókját.A továbbgyűrűző gondolatot viszont már meg kell állítsam.
Futólag elemelem róla a kékjeimet, a karórámat ellenőrzöm.
- Máskor kapsz harminchárom percet, többet is, de jelenleg épp van húsz perced elkészülni és hiába vagy egy angyal az ő szemükben, nem maradna megjegyzés nélkül. - sose maradt... nem, mintha gyakran előfordult volna azután a bizonyos karácsonyi eset után. Engesztelőn masszírozom meg az oldalát, kérőn akasztom össze a tekintetem az övével és finom mozdulattal igyekszem megfordítani, amivel egy időben állok fel, közvetlen mögé. Ha nem ellenkezik, pedig terelgetni kezdem a fürdő, a gardrób irányába.
- ...és mindjárt tizenkilenc lesz a húszból. - a kommentárt a füle mellett kapja meg, hátha égetőbbé, valósabbá válik a sietség számára is. 

Aprót szusszanok, az ingert, mely az arcom átdörgölését, pillanatnyi időre tenyerembe temetését eszközölné legyűröm és mindössze lassan csóválom a fejem. A túlzások játéka ezek szerint nincs ínyére, ha nem az általa választott témában játszódik vagy a kelleténél komolyabban vette a komolytalannak ható firtatásomat. Finomodott vonásokkal tartom fel mindkét kezem, mintegy a béke jeleként. Ha a külső jobban tükrözi a belsőt, talán nem siklunk el egymás mellett és az üzenet jó helyen ér célba.
- Hé, hé, hé. Egy. A flaneling, kertésznadrág kombó ugyanolyan jól állna. - puhítás első fázisa... - Kettő. Nem állt szándékomban felháborodást szítani. Elnézésed kérem, csak vicc volt. - a második a nemes egyszerűséggel kivitelezett bocsánatkérés, minimális magyarázattal, hogy ne váljon szájbarágóssá, ne nyújtsuk túl és ne rágódjunk rajta tovább. Eleve, ha sejtettem volna nem csapja le a labdát, fel se dobtam volna.
Nyugtalanságot nem szült előzőleg a szín iránti érdeklődésével, a fantáziálgatás sem érintett érzékenyen, ám a humoromat kényelmesen becsomagolom a bőröndömbe a ruháim mellé, hátha a későbbi időszak jobban fog kedvezni neki. A keltett feszültséget inkább kerülöm, megelőzöm.
- Miért, mi a problémád az unalmas hobbijaimmal? - árnyalatnyit közelebb húzom, ahogy összefonom az ujjaim a dereka mögött a célozgató megjegyzését kísérő mosolyának hatására. Sejtet és sejtem, de felnőtt nő, aki hangot tud adni az aggályainak, így mindaddig nem látok bele semmi pluszt a mondanivalójába, amíg egy az egyben el nem hangzik tőle, nem áll szándékomban kigáncsolni saját magam... ennél jobban. A bűntudat mardos, emiatt kapnak az apróságok nagyobb figyelmet, mint például a kávé, egy-egy feladat átvétele a háztartásban, még akkor is, ha aznap valóban csak a hosszú munkaórák tartottak házon kívül és emiatt igyekszem tényleg meghallgatni, amit mond, nem csak az egyik fülemen be, másikon ki.
- Nem mellesleg elég savanyú embernek remélsz. - a kiegészítést automatikusan, lélegzetvételnyivel később az előző mondat befejeztével csúsztatom oda.
Hazudnék, ha azt mondanám nagy kedvvel indulok neki a hétvégének, a rokoni zsongásnak, a nagyító alatti létezés egy újabb epizódjának. Egy részem mindig élvezte, a másik részem viszont máshová húz.
- Tudom, tudom. - elismerem, el nem vitatom. A munkára fogom, a fáradtságra, elvétve fejfájásra, mert az túlontúl átlátszó és főleg az ő nemének eszköze, míg próbálom reális talajon tartani az indokaimat a halasztások kapcsán. Pár lépéssel megsegélem az övéit, addig nem eresztem el, végül az ajtófélfáig kísérem, annak dőlve szemlélem.
- Tudok valahogy segíteni? - intézem a hátának a kérdést, ahogy fordul a benti szekrények felé. - Igen, miért...? - a legvégét a levegőben hagyom, nem kezdek tippelgetésbe, feltételezések dobálózásába, helyette hagyom, hadd fejtse ki mi végre összpontosul Mortimer köré az érdeklődése.

- Felettébb érdekes szótárad van. - nem megyek bele a téma tovább boncolásába vagy kezdem el fejtegetni vajh' hol húzódik a két szó közti kifacsart hasonlóság, aminek okán szinonimaként őrzi őket az Alba-lexikon valamelyik lapján. Zárni kívánó szándékot érzek a szavai mögött, ha figyelembe veszem szó nélkül maradt az előzmény, a problémát kutató kérdésem. A lelki békénket éppen elég sok minden zavarhatja meg a hétvége folyamán ahhoz bele akarjam vetni magam a vallatásába, így a jobbom nyújtom segítségül, míg ő érzékelhetően a pálcájáét veszi igénybe. Zsebre csúsztatom hát a ballal együtt, utolsó pillantást vetek az órámra. Tizenkilenc perc.
Mortimer megosztó rokonnak számít, a maga módján szórakoztatónak találom a jelenlétét, egyszer annak, egyszer szánnivalónak, amit a kétségbeesett viselkedésével vív ki a figyelemért ácsingózásának közepette. Ha csak a saját történeteit mesélné, másokat ne vonna bele egy újabb, nagybetűs parádéba, könnyebb eset lehetne, elviselhetőbb a rosszabb momentumaiban is. A fogadás említésére a szempáromat az üstököm mellett elszálló pulóverről ráemelem, ügyet sem vetve a szárával következőleg majd' eltaláló melltartó esetére.
- Lám, lám. Milyen fogadásra sikerült rávennie az öregnek? - aggodalmat nem érzek, egyáltalán nem buta lány, hogy valami ostobaságba belement volna az első benyomás alapján is kétesnek ítélhető nagybátyámmal. Szeret hencegni, az orrom alá dörgölni dolgokat, ám ezt nem hintette még el Mortimer és az esküvőn a feleségem sem tett róla említést, a kíváncsiságom teljesen természetes.
A vigyorát egy szelídebbel viszonzom, két alig látható fejcsóválással.
- Ha megteszi, ki tudja meddig van kedve húzni... de mindenképp konszolidáltak maradunk. Meglepődést nincs értelme tettetni, a nagyképűséget viszont nagy ívben kerülném. A hálás még egy egész jó körülírása annak hogyan kívánom fogadni a bejelentést. - ámbár, ha bizonyos rokonok túl nagy hévvel fogják kifejezni hihetetlenkedésüket nem fogom szégyellni lenyomni a torkukon, pontosan miért nem ő a döntések kegyeltjei. Az eredeti terv tehát a méltóságteljes, csendes fogadtatás.
- Azt csak remélni merem nem akar apám vérre menő csatározást látni a pólómeccsnél így utána fog szót ejteni a cég átadásáról... bár fogadni nem mernék rá, kedvtelésből kitelhet tőle. - ő már nyugdíjas, hátradőlhet és élvezheti a fiatalok viaskodását... pontosan így, kinézem belőle önszórakoztatás gyanánt. Nagyot szusszanok, a tarkómhoz nyúlok, azért egy medimágusi közbeavatkozást jobb szeretnék megúszni. Legutóbb is majd' kivitte a térdem az egyik kuzin, kicsinyes bosszúból vagy bénázásból, szinte egyre megy.

A szemem sarkából követem a mellettem elhaladó szökellését. A meg-sem-játszott, nem-létező aggodalmának hangjait csendes bólintással konstatálom, a végére érve fordulok, a gerincem a félfának fektetem, a lustán rávetülő tekintetem a felemásan megemelkedett szemöldökömmel, pedig többet elárul, mintha szóra nyitnám a szám. A sarkában azért érzékelhető az enyhe felfelé ívelődés.
- Ha már az este becsempésztél egy ellenszurkolói zászlót a bőröndödbe és azért halmozod ennyire a tartalmát; csak szólj, nem veszem a szívemre. Megértem, ha szeretnéd látni ahogy izzadok a pályán. - az évek alatt második bőrként nőtt hozzám ez a fajta figyelem, a probléma önmagában nem ezzel vagy a felvázolt stílussal van, amire igenlőn szélesedik a mosolyom. A kettő kombinációja keveredik a kuzinok rosszul kezelt, túlzásokhoz vezető vérmérsékletével, melynek csak a gondolata is egy elnyomott sóhajt csikar ki belőlem. Egyszerűen csak jobban preferálnám, ha nem éleződne ki arra a szituáció az összes eddig tartogatott ellenérzéseiket, féltékenységüket most kívánnák szó szerint leverni a drága rokonok, miközben minden szabálytalanságot még csak nem is súroló esetnél már bírót kiáltanak, hátha egy hibapontot ránk verhetnek.
Tizenhat perc.
- Téged idézve; nem kell félts. - tény. Automatikusan számolok a nagyobb odafigyeléssel, eddig is egész jól elkerültem a fatális következményeket annak az egy alkalomnak a kivételével, amikor sok-sok éve a sípcsontomat kellett kezelni a helyszínen. A ló hibája volt, tehát a gazdájáé ahogy ők tálalták a gáncsolás, taposás okát.
A kérésre rögtön lépek, hogy csatlakozva mellé rátenyereljek a poggyász tetejére, jobban összenyomjam a cipzár elhúzását lehetővé téve.
- Kérlek, kicsinyesen nem fogom az orruk alá dörgölni azt, amiért megdolgoztam. Épp eléggé fognak főni a saját levükben kisujjamat se kelljen mozdítanom a vérnyomásuk megnöveléséhez, elég lesz levegőt vennem. - enyhén oldalra döntöm a fejem és ha sikeresen lezárta a rásegítéssel a táskát, felállok. Tizennégy perc. - Vagy talán a véleményed szerint halotti tort kellene tartanunk a számukra a bejelentésnél, hm? - finoman érintem a derekát a gerincoszlop mentén, puhán terelem és ha kérdőn csillan a szempárja készségesen tartom fel emlékeztetőül a karomat, hogy rálátása legyen az órára. A véremet szívhatja később is, az ráér.
- ...és abban ne reménykedj ilyen könnyen megúszod a témát; Mortimer milyen fogadásra vett rá? - célzatosan dobom meg a szemöldökömet, ha nem épp az előkészületének valamelyik kellékét stíröli.

A mondatkezdéssel magára vonja a figyelmem, vakon szorítom le a bőrönd felső részét, lassú, pár mozdulatnyi matatást követően húzom el a cipzár kocsiját a fémsínen.
- Értesz hozzájuk. – teszem hozzá nem mellékesen, mikor már csupán támasztékomul használom a poggyászát. - A megközelítés jó, működőképes alapesetben, de nem fogom olyanok kedvéért kisebbnek tetetni magam, akik minden egyes lépésemnél az elbotlásomban reménykednek. – a kedvességem luxusát ilyen formában nem érdemelték ki, szinte soha sem a szóban forgó rokonok, kiknek acsarkodása a helyiség teljes csendjét is fehér zajjal telíti meg. Igen, elfordul megtámogatom anyám fellengző beszélgetésíveit, amikor a stílusuk pofátlanabbá válik, okot adnak rá, más esetben ellenben ő is tudja, nem kapálózok kétségbeesetten a témában, kényelmesen sodródom a diskurálás aktuális tárgyának árával és olykor finoman terelek, a túlzásokat letagadom, de semmit, amit saját kezűleg tettem le az asztalra. Megbonthatatlan a szelíden kifogásolt körforgás a család másik ágával. Ha nem játszanának piszkosan, nekünk se kellene olyan komolyan venni például a pályán zajló tevékenységeiket, lehetne lezseren élvezi azt, mint egymás között szoktuk, kevésbé vérre menően.
A véleményem mellett kitartok ahogy felállok. A szándékát értékelem, ám a javaslat messze nem elég megoldásnak és a nyelvük rajtam élezését nem fogom szó nélkül tűrni minden abba az irányba tett, általuk észre sem vett gesztus megtételét követően.
A rövid történetet hallva finoman ívelődik a szemöldökvonalam, vérszegény mosoly költözik a szám sarkába. Szóval az öcsém így fest le másoknak? Is. Gyengén sóhajtok, alig hallhatóan. Őszinte, földet a lábam alól is kihúzó erejű meglepetést nem okoz mindezt hallani, kívülről elfogadom ilyennek tűnhetek mások számára. A kezem a vállára teszem, finoman megszorítom, rásimítok, mielőtt a derekára helyezném udvarias siettetés céljából.
- Megpróbálom. A kedvedért, de nem bocsátkozom ígéretekbe, ha megütik a jól ismert stílusukat. – hagyom magam, beadom a derekam, ha már a reggel másként nem tettem és a kedvére téve elhangzanak a majdnem minden nő fülét cirógató szavak. A kedvéért, kimondatlanul érte. A legkevesebb rovásaim után...
Az újabb kikerülő hadműveletét látva, hallva szélesebbé válik a számon tanyázó ív.
- Pofátlan terelés, de hess, hess. – addig nem zavarom, a késés ügye kényesebb, mint amennyire Mortimer valaha válhatna és nem hiányzik rám kenje, mert szóval tartottam a készülődés ideje alatt. Az ajtófélfához költözöm, ott várakozom csendben, oda-odafigyelve a morgolódására a választás pillanataiban.
Röviden végigfuttatom rajta a tekintetem, tetőtől talpig. Csak a műsor kedvéért, semmint komoly szándéktól vezérelve.
- Tökéletes. – tíz perc. A haja után nyúlok, egy tincset az ujjaim között morzsolok el az arca elé emelve, ez még vizes, ezen kívül valóban minden rendben van. - Szóval… időben jól teljesítettél, Mortimer, nem úszod meg. Még pont belefér. – ragaszkodom hozzá, mint eb a csonthoz, láthatja.