Még sütött a nap javában, ami számomra szokatlan volt. Korábban a Durmstrangban hozzászoktam a mínuszokhoz már szeptember közepétől és hiába töltöttem el másfél évet a franciáknál, teljesen meg voltam arról győződve, hogy ez a fene nagy atlanti időjárás majd keményebb lesz. Ellenben egy laza pulcsi bőségesen elég volt nekem, sokan viszont már azért jobban felöltöztek. Nekem is kellett volna, hisz néhány óra múlva már az én seggem is ugyanúgy befagyott volna – tévedés. Ellenben ahogy kiléptem az épület elé dohányozni és elindultam a kviddicspálya felé, hogy sétáljak egyet a birtokon, felfigyeltem az ott röpködőkre. Először még hárman buktak párszor alá vagy épp próbáltak valami műveletet bemutatni, aztán ahogy közelebb értem, egyedül Pottert láttam ismét a magasba emelkedni. Nem tudtam, hogy a többi vajon végzett mára vagy épp valamit lent a földön ügyködnek, hisz nem sokat lehetett látni a lelátó magasba emelkedő épületegyüttesétől. De kíváncsivá tett az egész. Egyrészt, ha mostanra mint sportolási lehetőség teljesen hidegen hagyott a kviddics, valamikor én is játszottam. Még évekkel ezelőtt az orosz suliban, abban az irtó hideg télben hasítottam a levegőt, amíg aztán iskolát nem váltottam. A Durmstrangban hamar felmérve az erőviszonyokat és a hozzám való viszonyulást, jobbnak láttam többet nem jelentkezni. Most sem akartam, és bár igazából egy szót sem szóltam a sportággal kapcsolatban, a legtöbben úgy könyvelték el, hogy nem is tudok játszani. Nem terveztem elmenni a meccsre, amire még így is volt pár hetük előre, mert élni akartam annak lehetőségével, hogy akkor jobban kiürül a kastély, de nem hagyott hidegen teljesen a sport. Amikor megtaláltam a bejáratot a pályára, már szembe találkoztam a másik két griffendélessel, akik épp igyekeztek lendületes lépésben megindulni az épület felé. Csak halkan köszöntem neki, mert mégis csak háztársaim, de nem figyeltem a továbbiakban rájuk. Úgysem tudtam a nevüket és az arcuk sem volt első blikkre ismerős. Lehet, hogy valamelyikkel akár egy órán is ülhettem, de annyira nem ismertem még a diákokat, hogy erre fogadni is merjek. Inkább elindultam be a belső gyepre, ahol még mindig röpködött a csapatkapitány. Épp a gurkóval szórakozott valamit, gondoltam biztos valami kitérési trükköt gyakorol, mert nagyon tekergett ott a levegőben kvaff nélkül, ellenben mindkét tömör labda szabadjára volt eresztve a nyitott ládából. Furcsálltam is, hogy nem tart magánál ütőt, mert így egyedül bármikor bármi érhette volna, de nem féltettem őt egyáltalán, a legjobb gyakorlási módszer úgyis mindig az öngyilkos küldetés volt. Egy darabig zsebre tett kezekkel figyeltem, ahogy nyikhajkodik a levegőben, aztán csak lehajoltam a földön hagyott seprűért. Nem tudtam eldönteni, hogy ez is az övé-e vagy valaki itt hagyta, de miután megfogtam a nyelét és érezhetően végigfutott rajta a mágia, az egyik gurkó Potter helyett pályát változtatva engem vett célba. Még jó, hogy ilyenkor jócskán fütyül a szél, mert ahogy felpillantottam, már cselekednem is kellett. Igazából gyorsan felmérni sem tudtam a helyzetet, csak eldobtam a seprűt és megragadtam az egyik ütőt, hogy aztán nagy lendülettel ellőjem James mellett valahova ki a semmibe. Talán kicsit erősebben is lőttem meg, de ha hirtelen stresszhelyzet teremtődött, akkor bennem szinte azonnal tombolni kezdett az adrenalin, ami nem kicsit lökött az ütésen. Egy darabig figyeltem a gurkó röppályáját, aztán csak az ütőt vettem alaposabban szemügyre. Nem keveset használták már, mondjuk én befektettem volna egy újra, ki tudja mikor törik ez el alapon. De ki voltam én ebben a pillanatban, hogy beleszóljak ilyenekbe?
