are you ready to burn, babe?

Csüt. Nov. 25, 2021 9:50 pm

Logan egy rettenetesen hosszú nap után esett haza, valamikor este hét óra magasságában. Úgy volt, hogy összekapja magát, aztán indulunk is a Minisztérium által szervezett estélyre, de e terv szerint már legalább egy-két órával korábban itthon kellett volna lennie, már szusszant volna, már vett volna egy gyors, frissítő zuhanyt, rendbe szedte volna magát, hogy az alkalomhoz illőn jelenjen meg. Nem volt kedve jönni, én pedig nem erőltettem, mert pontosan tudtam, hogy abból újabb vita és veszekedés fog majd kikerekedni, és ez egyet jelentett volna azzal, hogy megint én leszek az önző picsa, és rohadtul nincs kedvem most ezt hallgatni és így elindulni – akár ketten, akár egyedül.
- Nem főztem – mondom én, bűnbánón. Péntek van, én is dolgoztam, én is túlóráztam, én is úgy estem haza, a reggeli müzlim óta nem ettem semmit, csak a piruláimból szemezgettem időről-időre. Pont nem volt prioritás, hogy gyorsan összedobjak valamit, ha mást nem, tésztát, vagy egy nagyobb darab húst bevágni a sütőbe. – Szeretnéd, hogy rendeljek neked valamit?
- Kösz, megoldom – mondja ő, miközben már az emelet felé veszi az irányt.
- Én is szeretlek, édesem, szia! – rikkantok utána, némi éllel a hangomban, még mielőtt bevágnám magam mögött az ajtót.
A legtöbb boszorkánnyal és varázslóval ellentétben én sokszor autóval járok, és nincs ez másképp most sem. Töviről-hegyére ismerem már Londont, tudom, hogy merre vannak az egérutak, hogy hogyan lehet elkerülni a nagy és forgalmas csomópontokat, és az országos átlaghoz képest gyorsan találok helyet-, és jól is parkolok. Nem messze a Minisztérium egyik telefonfülkés bejáratától le is rakom az autót, leállítom a motort, és a slusszkulcsot a kis kézitáskám cipzáras zsebébe csúsztatom, miután bezártam az ajtókat. A további távolságot gyalogszerrel teszem meg, mindenféle előítéletek-, vagy pletyka ellenére sosem derogált az ilyesmi. Végtére is: félvilági nő vagyok.
Bepötyögöm a számsort a készüléken, mire a fülke megindul lefelé, hogy helyét egy másik vegye át; olyan ez az egész, mint egy páternoszter, éppen csak ezt a mágusok léptetik működésbe. Míg lefelé araszol az apparátus, még egyszer szemügyre veszem az üvegen tükröződő arcképemet és fizimiskámat: a hajam kiengedve, a hosszú, fekete ruhát nem fedi egész hosszában a szövetkabát, vékony bokáimat takarja a majdnem földig érő matéria, a magas sarkú orra is épphogy kivillan. Az arcomat finom púderréteg fedi; nem sok, éppen elég, fedi az apró hibákat. Szempilláim sűrűn rendeződött sorai sátorként borulnak orcámra. Nehéz egy férfiak uralta világban egyszerre nőiesnek maradni – hiszen mégsem jelenhetek meg mindig, mindenhol nadrágkosztümben -, és elkerülni az élesen odavetett, hímsoviniszta faszságokat, ami arra irányul, ami vagyok: nő.
Nyekeregve-döccenve áll meg a szerkezet, és szinte azonnal lesegíti rólam egy fiatal férfi a kabátot, átnyújt egy cetlit, rajta egy számmal – ezzel tudom majd kikérni -, hogy aztán meginduljak a díszterem felé. Az odavezető út hosszabb, mint kellene: rövid, velős beszélgetésekbe elegyedek, lányos csevejbe feledkezek a bábeli hangzavarrá lényegült diskurzusok erdejében. A helyiséget belengi a parfümök, a kölnik és a ki nem mondott szavak nehéz párája.
Addig kerengek, sodródok, térülök és fordulok, míg végül valamiféle véletlen folytán Edgar már csupán egy karnyújtásnyira van tőlem. Már igazán hozzászokhattam volna a jelenlétéhez, hiszen egy ideje egy légtérben dolgozunk, korábban is összefutottunk a Minisztériumban, és most sincs ez másképp – csak gyakrabban. De ez minden: futólag összevillanó íriszek, rövid biccentések, egyszerű hellók. Soha, egyszer sem ért össze még csak a kézfejünk sem, ahogy elhaladtunk egymás mellett, holott régen a világot jelentettük egymásnak – mintha egy előző életben történt volna, amikor minden sokkal egyszerűbb volt még, és nem árnyékolta be semmi a boldogságunkat, amiben csak úgy fürdőztünk, mint ahogyan azt a napfényben szokás tenni.
- Pezsgőt? – lép mellém egy fiatal nő, tálcát egyensúlyozva a tenyerén.
- Köszönöm – veszek le egy karcsú, gyöngyöző itallal telt poharat a többi közül. – Szervusz, Edgar – haloványan elmosolyodok, mintha mi sem történt volna, mintha nem árult volna el, mintha mindent elfelejtettem volna – a rosszat is, de főleg a jót, mert a jó emlékektől sokszor csak szomorúbb lesz az ember, hiszen az emlékeknek a múltban a helyük. – Mi újság a Bones & Bones-, meg a Wizengamot háza tájékán? – függesztem rá opálos lélektükreimet, míg várok-, és hallgatom a feleletet.

cola ▲ 666

Vas. Nov. 28, 2021 10:21 pm

Ha tehettem volna, ha aktuális kényem s kedvem lett volna a mérvadó az estélyen történő megjelenésen, tisztelettel kihagytam volna az alkalmat, a név nélküli adományt személyesen elintéztem volna Karl-lal, jelenleg egy sokkal pihentetőbb elfoglaltság végett tartanék a lakásom irányába a Minisztérium díszterme helyett. Ha a hétvégére sikerült volna időpontot egyeztetnem vele, a problémáját ne bélyegezte volna halaszthatatlan sürgősségűnek, ne lenne tervbe véve a meggyőzése a jelenlegi ügyvédi irodájának leváltásáról, hogy apám cégéhez állandó, neves ügyfélként szerződtessem át... végre kiélvezhettem volna egy kifejezetten laza, korán befejezettnek tekintett munkanap végét, amiért egész héten egy picivel mindig tovább maradtam bent, valóban le tudjak nyesni a mából, ne csak elcsalni.
A varázsló tervez, Merlin meg...
Csekély vigasz az a bő két és fél órás időablak a húzott, halasztott ebédem bepótolásához egy ráérős készülődéssel, indulással egybekötve. Az épület árnyékolásából kiérve küldtem egy üzenetet Albának beugrok még az irodába egy dokumentumért, utána, ha van kedve, főleg étvágya, beülhetnénk valahova enni, a helyet is kiválaszthatja, ha már ismét én rúgom fel az időnket. Ám ezúttal is inkább a főzés mellett foglalt álláspontot - van egy újabb, gyors recept -, ami ellen nem ágállok. Ha az elkészítés, a konyhában való sertepertélés, az ügyes kivitelezés végén adott dicséret örömmel tölti el, ez a legkevesebb, én mindkét esetben jól járok ki kell-e mozdulnom vagy sem.
Más esetben, ha a rendezvény nem egy korai pontján kötne Karl mellé a kötelesség, természetesen felajánlottam volna a lehetőséget az ő részére is, ám a 'kísérő' kísérőjeként kelletlennek érezném a szerepét, több kényelmetlen csendben maradással, megfigyeléssel, szakzsargon hallgatásával, mint amit szívesen eltűr valaki beleszólás nélkül. Elsődlegesen vele kell foglalkoznom, a meggyőzést a problémájának ecsetelése közben tálalni, azt is két támogató vagy épp befektetővel történő cseverészése közé ékelve, amihez jobb lesz csendben asszisztálnom. Emellett végtelenül kevés, gyér minőségű időm jutna rá, a bevonására egyáltalán nem. Unalmasnak, száraznak, kötelező szagúnak, üzleti jellegűnek írtam le számára. Biztosra akartam menni rossz érzések nem maradnak benne, mielőtt felfrissítettem magam, belekezdtem a készülődésbe a meglepetést nem különösebben nyújtóan jó étel elfogyasztása után. Pontosat nem tudtam jósolni azzal kapcsolatban meddig fog tartani, a rendezvény lefutása végéig, esetleg azelőtt sikerül borítékolnom a dolgokat vagy még azt követően is szóval kell tartanom, emlékeztetnem kell a szervező urat. A biztonság kedvéért jeleztem ne várjon meg, maradjon fenn, de nem erősködtem, amikor hangot adott neki a szándéka mégis efelé az opció felé húz. A diskurzust egy igyekszemmel zártam, rövid búcsúcsókkal.
Az ideút alatt sikerült felvennem a kapcsolatot Karl-lal, a nyitóbeszéde után lesz lehetőségünk az ügyeinkre, előtte lefoglalja a készülődés, az utolsó egyeztetései, véglegesítései az üzleti partnereivel, így kényelmesen elvegyülök az érkezettek forgatagában, lefolytatok pár érdeklődő szóváltást a kedves ismerősökkel. Hosszasan nem időzök egyikőjük társaságában sem, tekintetemmel Charles-t keresem, tudtommal jelen kellene lennie, amikor egy szintén ismerős hangja üti meg a fülem. A szemem sarkából érzékelem, miként enyhén fordítom a fejem a perifériám szélére kerüljön, ne csak egy egészében hátam mögül érkező rezonancia legyen, majd az észlelt közeledésre testem egészében fordulok az irányába, viszonozva az ajkára ülő üdvözlő gesztust.
- Veda. - biccentés formájában intézem a köszönést, ha már a formalitásban megelőzött és mindössze a nevét mondom ki hangosan. - Egyedül érkeztél? - világítok rá a nyilvánvalónak tűnő, de ki tudja valójában igaz feltételezésre, mintha mi se történt volna. A téma nem kínos, nem érzékeny ennek mentén, ugyanolyan hétköznapi csevegésbe illő, mint a másik hogyanléte felől érdeklődni. ...mert felnőttek közt így kezelik éretten a lezárt kapcsolatokat a múlt sérelmeinek ellenére, semlegesen. Utólagos részvételekkel, gratulációkkal azokra az időkre nézve, mikor már és még nem voltak ismételten egymás életének részesei, mindezt a kollegalitás jegyében.
- Köszönöm az érdeklődésed, egyelőre minden jól halad és csak a szokásos jogi világi "unalom" van folyamatban. - gyenge, nem gyér, de arra tökéletesen alkalmas felelet valóban ne terheljem a száraz részletekkel. - Egyedül apám visszavonulása keringeti a levegőt, mint izgalomra okot adó bejelentés, de remekül ért az időzítéshez, a titoktartáshoz. Lehet holnap, újévkor, két év múltán... érti a dolgát, hogy tartsa fenn a téma iránti érdeklődését mindenkiben. - finoman döntöm meg kissé a poharat, afféle mit is tehetnénk ellene módon, ezen a ponton a várakozás az egyetlen feladatom. Kétségem nem fűződik hozzá ki lép a helyére és ez lerí az arcomról, de nem nagyképeűen.
- És mi újság a koalícióban, miután rájöttek mekkora hiba volt a választók számára egy friss arc helyett a megszokott hírnévre építkezniük a terveikben? - hintem el mi szerint eljutott hozzám is az információ jelöltetni kívánta magát Shacklebolt helyett, akit nyilvánvaló okoknál fogva a családi neve húzott fel az első helyre a többiek közül.

Hétf. Dec. 06, 2021 8:54 pm

Ha őszinte akarok lenni, egy kicsit vártam azt a pillanatot, amikor először lát meg Edgar a Minisztérium falain belül flangálni. Talán nem is az első alkalmat vártam, hanem a másodikat, meg a harmadikat; tehát a pontot, amikor rá kellett jönnie, hogy innentől kezdve ez vár ránk. Szépen elsétálunk egymás mellett, majd’ minden nap. Valahol, legbelül igenis kaján örömmel töltött el a tény, hogy többé már nem a Próféta lapjai között kell szembesülnie velem – csupán csak a nevemmel -, hanem látnia kell. Félreértés ne essék, nem akartam én már akkor sem tőle semmit. Hiszen ő hagyott el engem, ő dobott el, mint egy megunt játékot, ő volt az, aki a legnagyobb, vízválasztó akadálynál, amit a tulajdon anyja gördített elé, megfutamodott, és elengedett engem. Úgy hiszem, hogy a sarkára kellett volna állnia, már akkor is felnőtt ember volt, igazi férfi – ó, ez tagadhatatlan -, de mégis... őket választotta. Holott én soha nem adtam volna neki ultimátumot, soha nem szorítottam volna sarokba, soha nem kértem volna, hogy válasszon a családja, és köztem. Persze, volt időm gondolkodni, nem is kevés, és beláttam, hogy neki fontos annyira a családja, meg a családi biznisz, hogy ne engedje meg magának azt, ami én vagyok. Pontosan tudom, hogy mit gondol, gondolt rólam az anyja (és valószínűleg az apja is), hogy szerintük én túl evilági nő vagyok, túl szögletes, túl éles, túl hegyes, meghajlíthatatlan, megtörhetetlen, túlságosan is szabad szájú, szabados, ha úgy tetszik.
Sokáig tűrtem. Tudatosan készültem arra, hogy egy szofisztikált úrinő maszkját, maskaráját, viseljem mindegyes alkalommal, amikor elmentünk hozzájuk ilyen-olyan alkalomból kifolyólag. Lemostam az élénk, mélyvörös körömlakkot, és halványrózsaszínre vagy világos bézsre festettem. Decens szoknyákban pózoltam, amiknek tökéletes volt a hosszuk, a blúzom minden egyes gombját nyakig begomboltam, és emlékszem még a Mathilda pillantására, amikor egy fontos eseményen, a nagy sietségben félregomboltam a sort. Visszafogtam magamat, hallgattam, néha még bólogattam is, amikor nem is igazán szerettem volna, de csak és kizárólag azért, hogy ne robbanjon ki még annál is nagyobb feszültség, vagy vita, esetleg veszekedés, mint, ami már amúgy is hevesen tombolt – kimondva, kimondatlanul. Szörnyű érzés volt. Mint, amikor az ember szinte viszket, mindenhol, annyira, hogy képes lenne leszaggatni a saját bőrét is, ha ezzel megszabadulhatna attól a kellemetlen érzéstől. Bonesék nem tudtak tolerálni – vagy, ahogyan Tilda fogalmazott, ’kezelni’, mintha valamiféle trópusi betegség lennék, amivel az ember csak tudományos könyvek lapjain, és ismeretterjesztő dokumentumfilmek képkocáin találkozik.
Arról órákig vitatkozhattunk és veszekedhettünk volna annakidején Edgarral, hogy kinek volt igaza, hogy ki a hibás, hogy mégis mi a fasz történt velünk, hogy kik ezek az emberek – ő, és én -, mi történt velünk, hova tűnt mindaz a szenvedélyes szerelem, és mélységes-mély szeretet, ami körülölelt bennünket. De nem tettük. Én zokogva ordítottam. Idegesen, dühödten, mint egy elfajzott vadállat. Utólag rájöttem, hogy ez is csupán ékes példája volt annak, hogy kettőnk közül kit érdekelt jobban a közös életünk, és a közös jövőnk.
Hogy mindezek után, és még sok-sok más, közös emlék és élmény után milyen volt vele találkozni, milyen vele most találkozni, talán egy kicsit meglepő lehet másnak, számomra azonban egyértelmű, tiszta és világos: kollégák vagyunk – igazság szerint még azok sem igazán -, és ez már soha nem is fog megváltozni. Hiába nőttünk fel, hiába változtunk meg, hiába vagyok férjnél, hiába vett el valaki mást (legalábbis azt hiszem, így történt, és e ponton futó pillantást vetek gyűrűsujjára, hogy megbizonyosodjak róla), mindezek jelentéktelen tények.
- Igen – bólintok röviden, de határozottan. – Logannek hosszú napja volt, túlórázott, épp csak hazaesett. Jobbnak láttuk, ha ma este inkább pihen – hanyag-, finom eleganciával vonom meg egyik szép ívű vállamat. – És te? – dobom vissza a kérdést, ha már így nekem szegezte. Úgy emlékszem, mindig is volt egy ilyen gyermeteg, makacs játékosság kettőnk kapcsolatában.
- Ha minden jól halad, akkor nem olyan nagy baj, ha unalmas is egy kicsit – vonom fel egyik szemöldökömet, ajkam szegletében mosoly játszadozik. – Igen, hallottam pletykákat, de komolyan csak azt hittem, hogy csupán szóbeszéd – magyarázom, még mindig ott állva, ahol az előbb, egyetlen lépéssel sem szeltem át a kettőnk között feszülő távolságot. Ami azt illeti, meg voltam róla győződve, hogy az öreg Bones papa majd csak akkor megy nyugdíjba, amikor elhagyja a földi létet is. – Igazán teátrális – mint mindig is az volt, meg sem lepődök. – De végre kinyújtóztathatja megfáradt végtagjait, és utazással meg pólóval töltheti az idejét – hát, igen, valahogy így képzeltem Bones-ék nyugdíjas mindennapjait. Ó, és a borászat... hát, majdnem elfelejtettem. – Te pedig elnyered a téged megillető helyedet a Bones & Bones-nál – kissé jobbra biccentem a fejemet, ahogy megemelem a pezsgővel telt poharat. – Gratulálok! – minden, amire vágytál, és még annál is egy kicsit több és jobb.
- Ne is kérdezd – forgatom a szemem, miután belekortyoltam az italomba, ha már emeltem is a poharamat. – Nem sok mindent tehetünk, van négy évünk felkészülni. Egy kicsit azt érzem, hogy ebben az időszakban mindenki rápihenne a választásokra, meg az azt megelőző hajtásra, de én legszívesebben már most elkezdenék a kampányon dolgozni – nem meglepő módon. – Csak, hogy folyamatosan szavazókat tudjunk szerezni, hogy minden ellenkampányra legyen egy ütőkártyánk, még, ha azok mibenlétére nem is lehet teljesen felkészülni – magyarázom. – De tényleg ne beszéljünk róla, jó? – semmi kedvem a vereségünk fölött afféle tort ülni. – Család? Gyerekek? – kérdezem, utalva Bones-ékra, és egyben a feleségére, meg a (nem létező?) gyerekükre.

cola ▲ 846

Szomb. Dec. 11, 2021 12:02 pm

A legelső alkalommal, a gyakornoki időszakom alatt több, mint váratlanul ért a jelenléte a Minisztérium folyosóján. A nevét, objektív írásait a Próféta lapjai hordozták, az újságírói karrierjén dolgozott, egy lépcsőfok választotta el a vágyott, főszerkesztői címétől. Óhatatlanul futott át a gondolat az agyamon, könnyen nyert utat magának a legrosszabb eshetőség mind közül s egyetlen egyszer sem a valódi, a megtörtént események sorozata, ami mindössze másodpercekbe sűrűsödött örökkévalóságnak érződött. Nem, mert úgy ismertem volna, mint aki megtette volna... hanem, mert megérdemeltem volna. A kínos pillantásokat a jelenet hallatán, a sérelmek felsorolását, az adott szituációban hajlított akaratom cakkozását, minden fricska hozzám vágását a családoméval egyetemben, az ajtó elfojtott indulatokból történő becsapásáét is. Eltelt addigra annyi idő elismerjem, nem töltött el büszkeséggel ahogy a helyzetet kezeltem, a kezeim közül kicsúszott narratíva, a derekam beadása a folyton fülemben visszhangzó szavakra csak azért, hogy ne halljam többé őket, ne fájjon a fejem, ne kelljen tovább lenyelnem a feszültség minden szikráját, ami közöttük cikázott szüntelenül s rajtam haladt keresztül... szabályosan fulladoztam a két oldali nyomás hatására, a tűréshatáromhoz értem. Rosszkor, rossz helyen. Egy ponton túl már nem akartam hallani mit mond, nem akartam értelmet találni a szavaiban, az érveiben, nem is igazán voltam jelen mentálisan, egyszerűen kizártam. Először a tudatomból, utána az életemből azért a kortnyi levegőért, melyről bebizonyosodott, egyáltalán nem érte meg. Fájdalmas volt a realizálása évek múltán, mikor késő volt minden értelemben... felvállalni azt elcsesztem ~~megpróbálni helyre hozni.~~ Senki se tudott róla meg akartam volna tenni, mielőtt elért hozzám is az eljegyzésének híre és senkinek nem is kellett utána tudnia róla végül teljesen letettem a szándékomról, ~~róla.~~
Megérdemeltem volna a konfrontációt, helyette a szemeink találkozásán, üdvözlő biccentésen túl nem történt más miként elhaladtunk egymás mellett és akkor tudatosult mennyire tőle távol állót feltételeztem, amivel nem kizárólag engem kompromittált volna. Csak aznap láttam kifordulni önmagából, előtte kitartóan tűrt, tűrt és tűrt minden selyembe csomagolt, éles kritikát még az anyámtól is, nem szólt vissza hasonló stílusban, nem adta meg számára azt az örömöt. A tartása sosem tört meg és én mindig csodáltam érte. Kimondva, kimondatlanul... hálával, aminek létezéséről oly' könnyen megfeledkeztem akkor. Sosem gondoltam azután az alkalom után, hogy valaha is terítékre kerülnének a régi sérelmek, a történtek, az évek folyamán elavulttá vált, irrelevánssá. Neki a boldog házassága, nekem az egészében a karrierembe ölt energiáim okán. Meglepőnek találtam első ízben, amikor állandóvá vált a jelenléte a falak közt, nem csupán interejúk készítése, információk szerzése miatt tette be a lábát a Mágiaügyi Minisztériumba, de nem rekkentem meg a ténytől, elfogadtam. Akárcsak az elkerülhetetlen közös interakciók során egyezményessé vált hallgatást, a meg-nem-történt helyzetszemléletet, ez vált természetessé. Túl könnyen azzá, ahogy lefuttattuk a kötelező köröket, amikor egy rendezvény keretein belül, intézményes kollégákként egymás körébe sodródtunk további társaságtól függetlenül, mint most is. Éppúgy elbeszélgetünk, felteszünk egy grátisz kérdést, ha az előző válaszból új kilátásokat tudunk meg a másik életkörülményeiről és éppúgy nem érződnek kínosnak a részletek, mint amikor tőlünk a két irodával odébb dolgozó mesél róluk. ...s olykor óhatatlanul elfelejtkezik róla a sokaság közül kivel osztotta meg a legújabb híreket személyesen, amik végül másokon keresztül jutnak el hozzá vagy a saját szemével vet rá pillantást, ahogy helyet foglal a gyűrűsujjon.
Kisebb bólintással fejezem ki szavak helyett érthetőnek találom az indokát. Ő megteheti.
- Kifejezetten Karl miatt vagyok itt -kríziskezelés -, nem akartam volna Albát kényelmetlen helyzetbe kényszeríteni, ahol egyáltalán nem lett volna lehetőségem bevonni a beszélgetésbe. Így mis hasonló döntésre jutottunk. - mindketten tudjuk számunkra kevésbé opcionális a megjelenés, mint nekik és mennyire kellemetlenné tud válni a szituáció, amikor tőlük távol álló, már-már idegen témákról kell diskurálnunk velük az oldalunkon. Alig láthatóan emelkednek a vállaim a mondat végén, felér egy nagyobb lélegzetvétellel a látvány, elfogadván az alkalom még így is pozitívabb végkimenetelét.
- Egyáltalán nem, kifejezetten élvezem egyelőre a szabad levegővételeket. - a kialakult megkönnyebbült, szelíd mosoly szélesebbé válik a véleményének megosztásakor. A rövid, halk fújtatásom kedvtelve adja tudtára nincs egyedül vele ahogy apámat egészen életének legvégéig a cég főszékében képzelte. Illett volna hozzá a kép és régebben sosem beszélt róla a hóbortjainak szívesebben szentelné az idejét, mikor egy bizonyos korba ér.
- ...és a borászattal. - szúrom oda az esszenciális kiegészítést, mellyel érezhetően nem áll szándékomban megszakítani a beszédének folyamát és noha a szavaim utaltak rá, nem akartam kifejezetten kivezetni a témát a kinevezés elismerésére. Rézsútosan bólintok, előzetesen is hálásan az imént elhangzó gratulációért, ahogy viszonzom a pohár megemelését.
- Köszönöm! - erre mondanák azt a legtöbben révbe értem, nem igaz? A vágyott pozíció, feleség, ahogy az idealizált nagyképet kiragadja az ember a lexikonból egy apró különbséggel. - Valahol nem számítottam rá ilyen hamar veszi fontolóra átadja a stafétát, de nagyon is illik hozzá ez a fajta életstílus, amiben hátradőlve élvezi a munkájának gyümölcsét. És persze többször megjegyzést tesz rá mennyire jó döntést hozott vele. - a gyöngyöző pezsgőbe még ezen a ponton sem kortyolok bele, nem, amíg az érdeklődését nem viszonzom egy már publikusabb érdekeltségű ügyre terelve a témát. Kisebb bólogatással fejezem ki osztom a nézetet, igaz egyáltalán nem lep meg a vereséget követően a párt rápihen a következő intézkedéseire, a többség még a sebeit nyalogatja Shacklebolt-tal, Granger-rel az élen. A mintában nincs semmi újkeletű, ha elkeserítő akad is és hasonlóan konstatálom magamban az édeset fogtam ki a száraz helyett. Tekintetemmel lopva pillantok körbe akad-e a környékünkön felszolgáló, hogy visszahelyezzem a tálcára az italt.
- Egyből többes számban? - megszívom a fogam. - Nem. Nem rohanunk vele, hiába kaptam már utalást rá mennyire jó lenne egy unoka. Ez nem rajtuk múlik, Alba a karrierjének elején van. - ráérünk... mondhatni. - Egyébiránt mindenki jól van, köszönöm, anyám központja egyre több támogatást kap Iz-zel együtt, aki remekül fűzi be a befektetőket és újabb sikereket ér el. Az öcsém, pedig élvezi ő az egyetlen a családban, akinek még vannak szabad órái. S nálad? Édesanyádék jó egészségnek örvendek? A fiad most kezdte a negyedik évfolyamot, ha jól rémlik? - negyedik vagy ötödik... érezhető a hangsúlyomból nem fogadnék a tippemre nagy téttel.