A dysfunctional family is any family with more than one person in it

Nem tartoztam azon szülők közé, akik állandó késztetést éreztek rá, hogy a gyerekük minden kis lépéséről tudjanak, folyton aggódó kérdésekkel bombázzák őket és addig szorongassák a kezüket, míg a dacos tinikorszakban erőszakkal ki nem tépik magukat a fojtogató apai szeretetből. Hagytam létezni őket, a saját kis kamaszos világukban, hittem benne, hogy az ő korukban erre volt szükség - csakhogy Leo és köztem a távolság most már olyan nagy lett, hogy ezt nem lehetett a laza apaságra fogni. Ez így nem volt rendjén. Próbáltam beszélni a fiammal, de kevesebbet ért, mint dementornak a csók, a hibám - vagyis amit ő kikiáltott hibának - úgy tűnt, megbocsáthatatlan számára. Ams tehetett bármit, minden igyekezete és szeretete ellenére sem tudott igazán hatni a fiunkra. Thalest nem akartam ezzel terhelni, így is éreztem némi bizonytalanságot kettőnk között, a kisfiús rajongása fokozatos elpárolgását, pedig mennyire szerettem a tökéletes apja szerepében tetszelegni. Leta pedig... drága Leta, neki volt most nagyobb gondja is egy dühös nagytestvérnél. Maradt hát Sophie, az egyetlen, aki elég érett volt ahhoz, hogy tágabb perspektívából szemlélje ezt az egész helyzetet. És bármennyire nem akartam roxmortsi hétvégén zavarni, hiszen nyilván a barátaival töltötte volna a legszívesebben a szombatját, muszáj volt beszélnem vele, és nem levélben. Legfőképpen pedig nem otthon, ahol Leo is bármikor a beszélgetés kellős közepébe toppanhatott, hogy lesújtó pillantással az életből is megpróbáljon kikergetni.
Szombat délelőttre beszéltünk meg találkozót, Roxmorts főterén. Mire odaértem, pár perccel tíz előtt, a kis falu már tömve volt kabátba burkolózó diákokkal, semmit nem változott az "én időm" óta. A régi üzletek, kávézók és kocsmák a helyükön maradtak, talán még a cégér is ugyanúgy nézett ki, a Mézesfalás kirakatában néhány új édességtől eltekintve még mindig a régi kedvencek hívogatták a vásárlókat, a Három Seprűből enyhén érezni lehetett a vajsör édes illatát, a Szárnyas Vadkan mellett egy koszos szőrű kecske mekegett, Zonko Csodabazárjába pedig kintről be sem látott az ember, a sok gyerek miatt, akik körbeállták a boltot, hogy vehessenek maguknak puskázásra alkalmas pennát és vicces varázstárgyakat. Nem kellett különösebben megerőltetnem a fantáziámat, ha magam elé akartam képzelni az itt töltött éveket, ahogyan fiatal kölyökként hétvégente bevettük a barátokkal valamelyik kocsmát, minden roxmortsi szombaton másik lányt vittem Madam Puddifoothoz, Amelie-vel pedig hosszú órákat beszélgettünk végig a Három Seprű egyik sarokasztalánál, kizárva az egész világot.
Csupán az rántott ki a nosztalgikus gondolatok közül, mikor megláttam Sophie arcát a diákok sokaságában. Széles mosollyal intettem neki - bár a látogatásom oka nem volt vidám, a kislányom érkezése őszinte boldogsággal töltött el.
- Most leégetlek a barátaid előtt. - Olyan könnyű volt Sophie jelenlétében jelelésre váltani hangosan kimondott szavak helyett, mint a levegővétel. És éppen ilyen egyszerű volt egy szoros ölelésbe vonni, még akkor is, ha a barátai talán végignézték a jelenetet és jól szórakoztak Sophie "ciki" apján. Bár én sosem tartottam magam annak, sőt... Ezzel talán Leo mostanság tudott volna vitatkozni. - Borzalmasan hideg van, úgyhogy inkább üljünk be valahova. A vajsör még mindig jó a Három Seprűben?
A fejemmel a régi fogadó irányába intettem, nem szerettem volna sokáig ácsorogni a hidegben.
- Ne haragudj, hogy tönkreteszem a roxmortsi hétvégédet, de ez igazán nem levéltéma. És nem is hiányzik, hogy Leo esetleg véletlenül beleolvasson... Anyátok szerint még adnom kéne neki egy kis időt, de hát tudod, én és a türelem... - vontam meg a vállam sokatmondóan. - A Roxfortban minden rendben? Az a Bagman hárpia remélem, hogy nagy ívben elkerül.