A klubhelyiségünkben lévő egyik asztalnál gubbasztottam, és a mágiatörténelem jegyzeteimet néztem át, ugyanis a professzor a héten dolgozatot tervezett íratni velünk. Nem akartam rossz jegyet szerezni, így már egy órája a pergamenek fölé görnyedve próbáltam memorizálni az évszámokat. Még szerencse, hogy a korábbi konyhai látogatásom során szereztem magamnak egy hatalmas bögre kávét. Szerencsés voltam, amiért eszembe jutott, hogy egy varázslattal melegen tartsam a bögrémet, így a feketém kellemes langyos maradt ennyi idő elteltével is. Az alsó ajkamat harapdálva kerestem a jegyzeteim között, ugyanis valami nagyon stimmelt. Valahol írás közben elcsúszhattam, de ahhoz, hogy megtaláljam a hibát, szükségem volt a könyvemre. Szétpakoltam a papírjaimat az asztalon, így ha bárki is mellettem szeretett volna tanulni, akkor sajnos most nem állt rendelkezésre szabad felületet. Én pedig felkaptam a lábam mellől a táskámat, és kirángattam belőle azt a vaskos kötet, amelyből a mágiatörit tanultuk. Ahogy letettem az asztalra, a bögrében lévő kanál nekicsapódott a peremnek, de nem borítottam ki az italomat. Fellapoztam a kötetet, közben kortyoltam a kávémból, ahogy szinte már mániákusan pörgettem az oldalakat az ujjaim között. Nem akartam elhinni, hogy hibáztam, de még mindig jobb láttam, hogy most derült ki, mintha a dolgozatba írtam volna hülyeségeket. Teljesen elmerültem az olvasásban. Elég hamar megtanultam kizárni a környezetemet, amire néha szükség volt, hiszen talán nem a miénk volt a legzajosabb ház, de még mindig zavaró tudott lenni egy-két ember. Háttal ültem mindenkinek, így fogalmam sincs, hogy szegény Brice hányszor szólhatott nekem, mire végre felocsúdtam. − Brice! Ne haragudj, csak kicsit benne vagyok valamiben – kértem tőle elnézést, amiért nem reagáltam előbb. Sietve rendeztem a papírjaimat, és csak a könyvemet hagytam nyitva arra az esetre, hogy később tudjam hol hagytam abba a keresést. − Segíthetek? Minden rendben? – könyököltem az asztalomra, ahogy felpillantottam rá. A kezemmel intettem neki, hogy nyugodtan foglaljon helyet. A homlokán lévő apró barázdák arról árulkodtak, hogy valami nagyon foglalkoztatta őt. Talán a kviddics miatt aggódott? Vagy máson járt az esze?
✰ Sok szeretettel <3 ✰
Vendég
Vas. Dec. 05, 2021 9:26 pm
Lyanna & Brice
Minél több idő telik el, annál inkább válok egyre tanácstalanabbá. Fogalmam sincs, mit tegyek, miben higgyek. Az lenne vajon a helyes, amit az eszem diktál vagy hallgassak a szívemre és tartsam meg magamnak minden kételyemet? Valahol pontosan tudom, előbb vagy utóbb úgyis ki kell adnom magamból gondolataim legalább egy részét. De hogyan tehetném meg ezt anélkül, hogy bárki, bármit sejteni kezdjen? A válasz kérdésemre olyan egyszerű, hogy legszívesebben fejbevágnám magam, amiért ilyen sokáig tartott rájönnöm. Senkinek nem kell tudnia, rólam van szó, a kérdést enélkül is fel tudom tenni. Azt eldönteni ezek után, kit környékezzek meg vele, igazán nem nagy dolog. Azon, kitől kérjek segítséget, szinte gondolkoznom se kell, olyan egyértelműnek tűnik a válasz. Rengeteget segítettél korábban is, miért ne tennéd meg most is? Nem nehéz megtalálni téged, habár minden bizonnyal kivételesen a szerencse is közrejátszhatott abban, nem kellett az egész kastélyt felkutatni érted, hanem egyből rád akadtam a klubhelyiségben. Nagyot nyelve torpanok meg néhány lépéssel tőled. Szinte beleszédülök a bennem keringő feszültségbe és mély levegőt véve rád köszönök. Hangom minden bizonnyal halkabban cseng, mint szerettem volna, hiszen meg se rendülsz, megismétlem hát az üdvözlést ismét, hangosabban, neved is mögé téve, hogy biztosra vehesd, hozzád beszélek, nem pedig csak úgy random a levegőbe. Semmi. Szusszantva lépek hozzád közelebb, szinte már egészen mögötted állva meg, éppen csak kartávolságot tartva, mielőtt ismételten megpróbálnám felhívni magamra a figyelmet. Meglepetten ugrok meg kicsit, ahogy erre rám pillantasz végre. Egyre kevésbé számítottam rá, feltűnik neked a jelenlétem. - Semmi baj, ráérek – apró mosolyt formálva ajkaimmal legyintek. Ha megátkoznának se tudnám megmondani, megkönnyebbülés vagy csalódottság, amit érzek hirtelen. Annyiszor átgondoltam, jó ötlet-e segítséget kérni, még ha nem is áll szándékomban elárulni senkinek, nekem van szükségem rá és most, hogy végre eldöntöttem és összeszedve minden bátorságom megkörnyékeztelek téged, az első embert, aki eszembe jutott, hiába szólongattalak már percek óta, meg se rezdültél. Minden eltelt másodperccel közelebb kerültem ahhoz, hogy egyszerűen csak sarkon forduljak és hagyjam a csudába az egészet, mert ez egész biztosan egy jel, hogy semmilyen formában se kellene beavatnom senkit. Erre, mikor már léptem volna el tényleg, észlelted jelenlétem. – Visszajöhetek később – teszem hozzá sürgetőn, félig-meddig reménykedve is abban, elküldesz és megúszhatom ezt a kínosnak ígérkező beszélgetést, de helyette hellyel kínálsz. Persze még mindig visszakozhatnék és mégis, egyetlen másodpercet habozok talán, mielőtt leülnék veled szembe és homlokom ráncolva futtatom végig tekintetem az asztalon. – Biztos nem zavartalak meg semmi fontosban? – hangom egy kicsit túlságosan bizakodónak tűnik ízlésemnek, hát gyorsan megköszörülök a torkom, abban reménykedve, neked nem tűnt fel. - Velem minden a legnagyobb rendben, de… - hangosan hatalmas nyelek, ölemben pihentetett ökleimet összeszorítom az asztal alatt és nagy levegőt veszek. Valószínűleg ez az első és egyetlen lehetőségem arra, hogy kikérjem valaki véleményét és később minden bizonnyal bánni fogom, ha most elszalasztom, bármilyen félelmetesnek tűnjön is. – igazából nem is rólam van szó, hanem egy barátomról. Látott valami gyanúsat és nem tudja, mit csináljon. Szeretnék segíteni neki, de én se tudom, mit tehetne és gondoltam, hátha nekem van egy okos ötleted – vagy bármilyen, igazság szerint, mert nekem egyáltalán semmi tervem nincs. Azt se tudom, merrefelé kellene elindulnom, hogy a lehető legkevesebb kárt okozzam.
Vendég
Vas. Dec. 05, 2021 11:25 pm
Brice & Lyanna
✰ You are not weak, you are wise✰
Nem akartam kimutatni mennyire rosszul éreztem magam, amiért nem vettem észre korábban. Mióta állhatott itt amúgy? Eltöprengtem azon, hogy egyáltalán mennyi ideje mélyedhettem el a jegyzeteimben, ugyanis a jelek szerint elég régóta voltam házon kívül, ha szegény fiúról se vettem időben tudomást. − Végül is, ha nem érnél rá, akkor nem ácsorognál ilyen békésen Merlin tudja mióta a hátam mögött – vontam le a következtetést, talán egy picit ugrató szándékkal. Azt már nem mertem megkérdezni, hogy valóban mennyi ideje várhatott arra, hogy kizökkenjek a gondolataimból. Jelezve, hogy ezúttal minden figyelmemet neki szenteltem, rendet tettem az asztalomon, bár ő így is szabadkozni kezdett. − Ugyan már, ne butáskodj – ráztam meg a fejemet az utolsó papírok rendezése közben. A világért sem hajtottam volna el, még akkor sem, ha annyira szalaszthatatlan dolgom lett volna. − Csak a jegyzeteimet néztem át, mert valami nem stimmelt. Tényleg nem zavarsz, inkább mesélj mi újság – böktem a közeli székre, ha eddig még nem foglalt volna helyet. Fogalmam se volt arról, hogy miről lett volna szó. Annyi minden lehetett, hogy egyszerűbbnek láttam megvárni, amíg magától kezd beszélni. Láttam rajta, hogy bizonytalan volt, mégsem sürgettem. Türelmesen vártam, hogy összeszedje a gondolatait, a bátorságát, vagy esetleg mindkettőt. Tőlem nem kellett félnie. Nem ettem embert, még akkor sem, ha sokan megérdemelték volna. − Nos, ha elmeséled, hogy mi az a gyanús dolog, amit a barátod látott, akkor talán tudok segíteni – szólaltam meg egy bátorító mosollyal az arcomon, bár ez a „barátom látott valamit, nem én voltam” dolog kísértetiesen hasonlított az öcsém egyik korszakára, mégsem akartam összemosni a kettejük viselkedését. − Szóval, miben segíthetek? Csupa fül vagyok. Vagy esetleg szeretnél egy kevésbé forgalmas helyen beszélgetni? – könyökölve dőltem előrébb az asztalomon, miután finoman odébb helyeztem a kávés bögrémet. Nem volt ellenemre, hogy egy kicsit elmenjünk sétálni, vagy keressünk valami félreeső helyet, ahol talán több mersszel kezdett volna bele a történetébe.
Teljesen elmerültem az olvasásban. Elég hamar megtanultam kizárni a környezetemet, amire néha szükség volt, hiszen talán nem a miénk volt a legzajosabb ház, de még mindig zavaró tudott lenni egy-két ember.
Minél több idő telik el, annál inkább válok egyre tanácstalanabbá. Fogalmam sincs, mit tegyek, miben higgyek. Az lenne vajon a helyes, amit az eszem diktál vagy hallgassak a szívemre és tartsam meg magamnak minden kételyemet? Valahol pontosan tudom, előbb vagy utóbb úgyis ki kell adnom magamból gondolataim legalább egy részét. De hogyan tehetném meg ezt anélkül, hogy bárki, bármit sejteni kezdjen?
