Roppantul megrázó volt a hír, miszerint valósággal kivégeztek egy ártatlan(nak tűnő), tizenhét éves, fiatal lányt. Olyan kliséket harsogott a Próféta, hogy előtte állt az egész élet, még szinte el sem kezdődött igazán az élete, és máris megfosztották tőle minden holnap ígéretét, tragikusan fiatalon halt meg a lány, prostituált volt a nem rég meggyilkolt, fiatal nő. De e klisék nem is állnak olyan távol a valóságtól, egy egészen kicsit sem tűnt elnagyoltnak, vagy hangzott drámaiabbnak, mint, amilyen alaphangon is volt az eset. Prostitúció ide, vagy oda. Rengeteg dolog kergette egymást az agyamban, olyan sok minden, hogy még Mathilda Bones alakja, arca, hangja is felsejlett előttem, meg a ház, amiről mesélt – mintha egy előző életben történt volna -, a menedék, ahova befogadják a lányhoz hasonló helyzetben vergődőket. Spencerre is gondoltam, aki még csak nem is lány, pláne nem örömlány, de ez a földi lét olyan múlandó, olyan illékony, és ez a lány is valakinek a lánya-, valakinek a gyereke volt, és ez az anya valahol mélyen magába zuhant, megtört, és a világnak számára kevésbé van értelme. Rettenetes vágyat éreztem rá, hogy szorosan magamhoz öleljem a fiamat, aki csupán három évvel fiatalabb a lánynál. Nem akartam ennyire túldramatizálni, úgyhogy végül csak egy-, a szokásoshoz hasonló, finoman érdeklődő levelet küldtem neki, ha ez lehetséges, egy kicsivel több szeretettel, mint általában. (...) A gyilkost rövidesen elfogták, Azkabanban várja a békésnek cseppet sem tűnő elmúlást, a halál, mely szurokfekete, aszott karmok-, és arctalanul, tágra zárt szemekkel, és egy feketelyukhoz hasonló, mélységes-mélyen tátongó szájjal fogja kiszippantani belőle a lelket és az életet. Az ország egy része, aki egy kevés emberséget is tanúsított a halott lány irányába, egy emberként lélegezhetett fel: a gyilkosság talán nem ismétlődik meg, talán nem válik sorozattá, talán ennyi volt – ez is épp elég, s több a kelleténél -, vége. Azonban a tény, a titok, ami valahogyan kiszivárgott az elefántcsonttoronyból és napvilágot látott, nem sokkal az események örvénylő forgataga után, ami épp csak lecsendesedni látszott, alapjaiban kellene, hogy megrendítse a mágustársadalmat. Legalábbis, bízom benne, hogy így lesz. Én azonban nem rendültem meg. Oh, de nem ám... sokkal inkább úgy érzem, hogy most végre elkaphatjuk Briggs tökeit, most végre fogást találhatunk rajta, meg a faszkallantyú öccsén, Russel-en, akinek nyilvánvalóan köze volt a lányhoz, és köze volt a halálához is. Érzem, zsigeri szinten, minden kibaszott idegemben. De nem vagyok ostoba, nyilvánvalóan nem Moe-hoz, vagy Rusty-hoz fogok elmasírozni, és bekopogni az ajtójukon, egyiken, a másik után, hogy aztán, amikor kinyitják azokat előttem, tányérnyi szemekkel rájuk pillogva rákérdezzek a prostira, meg a gyilkosságra. Lehet, hogy szőke vagyok, de hülye nem. Régről ismerős jó barátomat keresem fel tehát. Ugyan nem vagyok naprakész Holden Briggsből, de nem volt nehéz kideríteni, hogy hol lakik jelenleg – nem azt mondom, hogy a Minisztérium minden anyagához-, gond-, vagy kérdés nélkül hozzáférek, de tudom, hogy mit és hol kell keresni, és mikor nem kapnak rajta a turpisságon -, úgyhogy könnyen odataláltam az adott címre. Késő este érkezem, olyankor, amikor már nem ildomos zavarni az embert, de, azt kívánom, ennél nagyobb problémája ne legyen az életben Holdennek. Igazság szerint fogalmam sincs, hogy mit várok ettől a találkozótól, voltaképpen még azt sem tudom, hogy hogyan fogok belekezdeni ebbe az egészbe, még akkor sem, amikor már az ajtó előtt állok. Hozhattam volna egy üveg whiskeyt – fut át az agyamon a gondolat -, nem, mintha Holden lekenyerezhető lenne, vagy annyira lerészegedne, hogy megeredne a nyelve, ha egyáltalán bármiről is tud, amiről a média, a nyilvánosság meg én nem. De tud-e egyáltalán valamit, azon kívül, amit már mind tudunk? - Szia – halványan elmosolyodok, amikor megpillantom az arcát. – Bocs, hogy ilyen későn zavarok. Én csak... – nagy levegőt veszek, lesütöm pillantásomat és felvonom egyik szép ívű szemöldökömet egy pillanatra, mielőtt újra pillantását keresném. – Na, jó, azt hiszem, elég régóta ismerjük egymást, hogy ne kerteljek, és ne fussunk felesleges köröket. Amúgy is átlátnál rajtam - sanda, sokat sejtető mosolyra rándul ajkam szeglete, mielőtt újra vasszigorba fagynának vonásaim. - Tudsz valamit arról a prostiról?
- A kurva életbe már... - dobtam félre morogva a mugli Xbox kontrollerjét, beletörődve a biztos virtuális halálba. Ahogy felkeltem a kanapéról, hogy kelletlenül és még inkább értetlenül válaszoljak a kintről érkező kopogásra, még premier plánban végignézhettem, ahogy a képernyőn szétlövi egy kibaszott NPC a karakterem fejét. Ennyit a stresszlevezetésről. Mennyi lehetett az idő? Este tíz? Fasz se tudta, órákkal ezelőtt leragadtam a konzol elé, kiürítettem az agyam, mint kezdő okklumentorként, mikor még ez volt minden eszközöm a külső támadások ellen, és nem fogadtam be semmi mást, csak a lövések hangját, minden stratégia nélkül gyilkoltam az ellenséget, bármilyen paradox is volt, hogy jelen helyzetben éppen ez nyugtatott meg. Már ha egyáltalán ezt lehetett megnyugtatásnak nevezni, valószínűleg a lassan kórossá váló inszomnia ellenszereként nem véletlenül nem a virtuális öldöklést tartották számon - de mi mást tehettem volna? Az utóbbi időben az éjszakáim nagy része a plafon bámulásával, forgolódással, rémálmokból riadással telt, így inkább arra a megoldásra jutottam, hogy egyszerűen nem is aludtam, amíg nem volt feltétlenül muszáj. Ébren legalább némi kontrollt gyakorolhattam a saját gondolataimra, még ha nem is sokat. Azt gondoltam, hogy a nyomozás lezárása után jobb lesz majd minden, Cassie Black túlságosan empatikus szavai viszont nem tudtak róla teljesen meggyőzni, hogy valóban jó ember voltam, ahogyan ő gondolta és végképp arról nem, hogy megérdemeltem az ügy elsikálását. Összességében pedig nem is számított, hogy Cassie mit gondolt, a bűntudaton nem változtatott semmit. Kurvára semmit. Habár azt mondták a pszichológiához nálam ezerszer jobban értő emberek, hogy a magány csak elmélyíti a depressziót és a szorongást, én az utóbbi hetekben biztos voltam benne, hogy amire a legkevesebb szükségem volt, az a társaság. És szerencsére - vagy sem - nem is tolongtak az ajtóm előtt az emberek, akik a lelkem akaratlan ápolásáért érkeztek. A két bátyám szóba sem állt velem, az alapos lebaszástól eltekintve, mióta kihalászták a lány holttestét a Temzéből, Lori a szakításunk óta eltűnt (és ez így volt jól), Gen pedig a gyerekkorig visszanyúló barátságunk ellenére jelenleg az utolsó ember volt, akivel találkozni akartam, átlátott volna rajtam és az ócska magyarázataimon. Szarul voltam, Merlinre, de még milyen szarul, és ezen senki sem segíthetett, az önmarcangolásomhoz pedig köszönöm, nézők nem kellettek. Egyedül is remekül megoldottam önmagam mélységes sajnálatát és gyűlöletét. Éppen ezért nem tudtam hova tenni a késői, bejelentetlen látogatót. Russelre vagy Maurice-ra gyanakodtam, bár az is megfordult a fejemben, hogy Cassie készült megbosszulni, amiért hajnali háromkor vertem fel legszebb álmából alig néhány nappal ezelőtt, magyarázatot követelve, hogy mi a tökömért hazudott az aurorkollégáknak a gyilkos személyéről, amikor kibaszottul tudta, hogy én tettem és a csillagos égig repíthette volna a karrierjét, ha bilincsbe verve cibál be a parancsnokságra. Mikor azonban ajtót nyitottam, majdnem kiszaladt a számon egy "miafasz", mert bár kifejezetten kedveltem és nagyra tartottam Veda Vaughn-t - senki ne árulja el Maurice-nak, ő szíve szerint egy magyar mennydörgő elé vetette volna a nőt minden ambíciójával együtt -, abban egészen biztos voltam, hogy a lakcímemet egyszer sem adtam meg neki. - Nem probléma, még úgysem aludtam - ráztam meg a fejem, kényszeres mozdulattal megigazítva a hajamat, mintha bármit is javított volna az otthoni este tízes-melegítőnadrágos-egyedülvagyokésmindenmindegy kinézetemen, ami hatalmas kontrasztban állt a minisztériumi skatulyából előrángatott Briggs parancsnok imidzsével, és Veda most is tökéletes külsejével. A kérdésére az eddigi halvány, fáradt mosoly is az arcomra fagyott. Idegesen körbenéztem a lépcsőházban, majd válasz nélkül félreálltam az ajtóból. - Gyere be inkább - intettem neki, mert ebből a beszélgetésből egy félmondatot sem kellett hallania másoknak, még akkor sem, ha elméletileg gyanútlan muglik között éltem. Sosem lehetett tudni. Becsuktam Veda után az ajtót, karba tett kézzel, idegesen fürkésztem az arcát, az agyam lázasan zakatolt a tökéletes válasz után, habár ebben a helyzetben ilyen nem létezett és tudtam, hogy amúgy sem lennék képes épkézláb tervet rögtönözni, túl fáradt voltam hozzá minden szempontból. - Miért tudnék bármit "a prostiról"? Nem vagyok nyomozó, azt pedig remélem, nem feltételezed, hogy az aurori szakmán kívül bármi közöm lenne ehhez az egészhez. A bátyám nőügyei rá tartoznak, rám és rád biztosan nem. Fogalmam sincs mit akartál hallani és miért gondolod, hogy tudok vagy akarok neked segíteni a kis politikai játszmáitokban, mert gondolom erről van szó, de én ebből szeretnék kimaradni. - Idegesen tördeltem a kezem, ott volt a nyelvem hegyén, hogy elküldöm minden parancsoki határozottságommal, de végül nem tettem meg. - Ha mást is szeretnél, akkor gyere be, ha nem, akkor inkább ne raboljuk egymás idejét. Válaszolnia sem kellett, anélkül is tudtam, hogy nem fog azonnal megfutamodni, Veda nem olyan volt. - Tea? Adnék erősebbet is, de nincs. Tudod, hogy megy ez, bármikor behívhatnak, szóval én nem iszom... - Ezt már sikerült valamivel szelídebb hangon kimondanom, talán túlreagáltam az egész helyzetet, talán nem is akart annyira rosszat, mint elsőre feltételeztem. A nappali felé intettem, hogy menjen be és üljön le nyugodtan.
