Frankie & Cassie - Az érzelmi hullámvasútra fel!

Egy kicsit aggódtam Cassie-ért, ezért is ragaszkodtam hozzá tegnap, hogy elkísérhessem őt. Nem kellett egyedül megtennie ezt az utat az édesanyja otthonáig, senki nem kárhoztathatta arra, hogy magányosan nézzen szembe ezzel a helyzettel.
Kényelmesen sétáltam mellette, egész úton próbáltam nyugtatni őt, mégis ahogy egyre közelebb értünk a címhez, annál idegesebbnek tűnt.
– Nem Cassie. Ezen túl kell esned. Különben is, ha gyáva nyúl lennél, akkor a Süveg másik házba osztott volna. Bátrabb vagy, mint gondolnád – mosolyodtam el, ahogy kinyúltam, hogy megérintsem a kezét. Éreztem, ahogy izzadt a tenyere, mégsem zavartattam magamat. Összefontam az ujjainkat, remélve, hogy a jelenlétem elég erőt adott neki ahhoz, hogy megtegye az utolsó métereket.
– Tudom, hogy ijesztő szembenézni anyukáddal és azzal az élettel, amit kialakított magának, de hidd el, a végén minden jól fog elsülni – vontam magamhoz egy hosszú ölelésre. Gyengéden végigsimítottam a hátán, hiszen fájt, hogy ennyire szenvedett emiatt, de sajnos ennél többet jelenleg nem tehettem érte. A küszöbön túl már nem követhettem őt, de biztosítani akartam arról, hogy végig a közelben leszek.
Jól esett, ahogy hozzám bújt, és ha módomban állt volna, akkor el se engedném, de nagyon jól tudtam, hogy nem lehetett tovább húzni ezt a találkozót. Szívesebben fogtam volna meg a kezét, és invitáltam volna egy sétára a közeli parkban, de tényleg mennie kellett.
– Természetes, hogy megvárlak, ne butáskodj – elhúzódtam tőle, hogy megérinthessem az arcát. Még mindig hálás voltam azért, hogy Merlin a Roxfortba küldte őt, és segített átvészelni ezt az időszakot. Most rajtam volt a sor, hogy támogassam Cassandrát.
– Menni fog. Ne aggódj. Te vagy a legcsodálatosabb, ezt anyukádnak is be kell látnia – mosolyogtam rá, ahogy búcsúzni készült.
– Ha elhúzódik, akkor a közeli parkban várlak! – szóltam utána, hiszen megbeszéltük, hogy nem fogok a végtelenségig az édesanyja háza előtt ácsorogni. Az eléggé kellemetlen lett volna mindenki számára.
Figyeltem, ahogy az ajtó felé közeledett, és tényleg nagyon drukkoltam neki, hogy jól alakuljon a találkozó. Szerettem volna boldognak látni őt, és igenis megérdemelte, hogy az anyja foglalkozzon vele. Továbbra sem értettem, hogy miként mondhatott le bárki is egy olyan csodálatos lányról, mint amilyen Cassie volt.
Fel-alá sétálgattam egy kis utcaszakaszon, miután eltűnt az ajtó mögött, úgy teret engedtem a saját szorongásomnak és féltésemnek. Eleinte figyeltem az utcában elhaladó autókat, majd az egyik kerítésnek dőlve a járókelőket néztem. Ahogy nőtt bennem a feszültség, annál gyakrabban pillantottam a karórámra.
Végül mégis kikötöttem a parkban. Nem akartam messzire barangolni, így a házhoz legközelebb eső pad tetejére ültem fel az órámat babrálva. Körülöttem jöttek-mentek az emberek: párok, diákok, akik szintén a nyári szünetet élvezték, egy kutyát sétáltató hölgy, néhány gördeszkás srác… Egyikük sem érdekelt, azonban amint kiszúrtam köztük Cassie-t, azonnal lecsusszantam a padról, és megindultam az irányába.
Elszorult a torkom, amikor zokogva a nyakamba borult. A derekánál fogva húztam magamhoz, a haját és a hátát cirógatva hagytam, hogy kisírja magát. Percekig nem szólaltam meg, így ha nem cselekedett másképp, akkor sokáig úgy álltunk. Majd, amikor úgy éreztem, hogy csillapodott a sírása, kibontakoztam az öleléséből, és gyengéd mozdulattal a pad irányába húztam őt.
– Szeretnél mesélni róla? – kérdeztem halkan, ahogy leereszkedtem a padra. Szerettem volna bekopogtatni az édesanyjához, és számon kérni, hogy mégis mit mondott a lányának, de tudtam jól, hogy az nem vezetett semmi jóra. Különben is, Cassie-nek itt volt szüksége rám.  

Hinni szerettem volna, hogy minden zökkenőmentes lesz a mai napon. De hát ki mondta, hogy az élet egyszerű?
Ezért is akartam mindenképpen Cassie mellett lenni, mert neki éppúgy szüksége volt a támaszra, mint ahogy én is örültem neki, amikor az elmúlt év során mellettem állt, és eltűrte minden szeszélyemet és ingerültebb pillanatomat.
− Elhiszem, de vannak dolgok, amiken néha jobb előbb túlesni – karoltam át a vállát, hogy egy puszit nyomhassak a feje búbjára. Megértettem, hogy tele volt kétségekkel és félelemmel, de ha nem tett egy próbát, és nem adott egy esélyt maguknak, akkor talán örökre bánni fogja.
Átöleltem őt, hosszan a karjaim közt tartottam, s megpróbáltam legalább én pozitívan hozzáállni ehhez a helyzet. Biztosra vettem, hogy Cassie anyukája sem akart rosszat a lányának, ezért csak remélni mertem, hogy tényleg jól alakul a találkozójuk.
− Vigyázz magadra, és használd ki az idődet – mosolyogtam vissza biztatóan, utalva arra, hogy legyen ott bármeddig, én idekint várni fogok rá. Elindultam hát a park felé, kényelmes, nyugodt léptekkel, hiszen úgy számoltam, hogy Cassie minimum egy órát eltölt majd az édesanyjánál.
A padon ücsörögve elnéztem a járókelőket. Sokkal jobb közérzetem volt, mint tavaly ilyenkor, amikor csak minél messzebb, minél távolabb akartam kerülni az otthonomtól és a problémáktól. Akkor nem álltam le megcsodálni a madarak énekét, nem érdekelt a fűben játszadozó kiskutya, vagy éppen a parkban csacsogó emberek sokasága. Mostanra azonban már nem láttam olyan negatív színben a világot, és mindezt Cassandrának köszönhettem.
Nem volt hát meglepő, hogy szinte azonnal leugrottam a padról, amikor megláttam őt közeledni. Megijedtem egy pillanatra, hiszen elképzelni se tudtam, hogy mi zaklatta őt fel ennyire, így elsősorban átöleltem és megpróbáltam megnyugtatni valahogy. A hátát simogatva éreztem, hogy mikor záporoztak jobban, vagy éppen kevésbé a könnyei. Megvártam, hogy egy kicsit lecsillapodjon, majd  gyengéden a korábbi padhoz vontam őt.
A zsebemből zsebkendőt húztam elő, s azt nyújtottam át neki, hogy kifújhassa az orrát, és letörölhesse a könnyeit, mielőtt még én tüntettem volna el azokat a könnycseppeket.
− Cass… Biztos vagy benne, hogy csak nem érte őt mindez váratlanul? Számított arra, hogy mikor érkezel meg? – cirógattam karját. Fájt így látnom őt, de továbbra is szerettem volna azt gondolni, hogy félreértették egymást. Nem hagyhattam, hogy ez így végződjön. Nem engedhettem meg, hogy Cassie ma szomorúan menjen haza.
− Mi lenne, ha egy kicsit összeszednéd magad, és tennénk még egy próbát? Ezúttal velem? – simítottam végig az ujjaimmal a karján, amíg el nem értem a kézfejéhez. Segíthettem volna neki. Akár beszélhettem volna, tisztázhattam volna a kettejük közti félreértést, de ehhez az kellett, hogy Cassie is rábólintson. Jelenleg viszont egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy vissza akart menni oda egyáltalán.