utok. Mi több, rohanok. Jelen pillanatban ugyanis kicsit sem érdekel, mekkora zajt is csapok a folyosókon. Nem izgat különösebben Frics és az a hülye macskája sem... Kis milliószor kaptak már el a tilosban éjszaka, ugyanennyi alkalommal ültem már végig a büntetőmunkákat, úgyhogy már-már rutinosnak mondhatom magam. A fejembe villanó képek azonban igenis arra késztetnek, hogy most induljak útnak. Talán csak egy rossz álom volt csupán, de legalább bizonyosságot nyerek róla és némileg nyugodtabb leszek. Talán tévedek. Sőt! Remélem, hogy tévedek, mert ha mindez igaz... Ha valóban ezt tervezi... De nem, nem szabad valóságosnak lennie! Mégis, nem hagyott nyugodni a gondolat, így hát útra keltem, hogy legalább nyugodtan visszafekhessek, amint rájövök, hogy csak a saját elmém szórakozott velem. Éles kanyart veszek hát az egyik folyosón és majdnem le is bukfencezem a hirtelen elém táruló lépcsőfokokon, de még időben sikerül megkapaszkodnom a korlátban. Megtorpanok hát egy röpke másodpercre, a térdeim reszketnek a hirtelen rám tört félelemtől, de néhány mélyebb lélegzetvétel múltán sikerül ismét úrrá lennem a testem remegésén és folytatnom az utam. Mert nem mehet el... Nem, nem és nem! Képtelenség, hogy ilyesmire adja a fejét. És bolond, ha azt hiszi, hogy pont engem itt hagyhat minden szó nélkül. Mégis miként gondolta ezt? Ismerem a Roxfort minden egyes titkos szegletét, számtalan alkalommal lógtunk már ki néhány haverommal azokon keresztül a birtokra, miközben a kastély nagy része már javában aludt. Ezúttal is tehát egy olyan titkos folyosót veszek célba, magamban minden erőmmel azon igyekezve, hogy az álmom részleteit tűpontosan felidézhessem a lelki szemeim előtt. Caleum elment. A sötétben indult útnak, ebben teljes mértékben biztos vagyok. Ahogy abban is, hogy már nem az épületen belül tartózkodott. És mivel már voltak megérzéseim korábban is, ezúttal sem veszem félvállról ezeket. Nem kockáztatnék, ha valaki más, kevésbé fontos személyről lenne szó, de így... Nem fogom hagyni, hogy meglépje azt, amit szeretne. Én leszek az, aki az útjába áll. Szerencsére senki sem járőrözik errefelé, minden kihalt, csupán néhány festmény fordul utánam sutyorogva, miközben rosszallóan csóválják a fejüket. Még egy: mit keres egy kislány ilyenkor idekinn? - megjegyzést is sikerül fél füllel elcsípnem, de ezúttal - szokásommal ellentétben - nem állok le veszekedni vele. Csupán nemes egyszerűséggel mutatom hátra rohanás közben az illető részére a középső ujjam, mely mozdulat láttán anyám a székről fordulna le kínjában, majd sietek is tovább. Tíz perc múltán már kinn is találom magam, közvetlenül a kastély előtt, majd levegőért kapkodva pillantok körbe. Igazság szerint ötletem sincs arra vonatkozóan, hogy merre kellene indulnom. Minden annyira egyforma. Sötét van és hűvös, én pedig pizsamában vagyok, amely - talán mondanom sem kell - nem erre lett tervezve. Végül csak úgy vaktában indulok el és lám, sikerrel járok! Nem messze tőlem ugyanis ismerős alak sziluettje bontakozik ki, amint a kapu irányába tart. Vagyis - jobban szólva - arra, amerre a kaput sejtem. Ezek szerint mégis igazam lett. Hűvös érzés keríti hatalmába a lelkemet, de nem hagyom, hogy a csalódottság úrrá legyen rajtam. Mert ha az érzelmeim elhatalmasodnak felettem, akkor szoborrá dermedve fogom végignézni, amint kisétál az életemből. - Caelum! - kiáltok fel, majd gyorsítom meg a lépteim, hogy utolérjem. - Mégis mi a fenét művelsz?! - teszem azért még hozzá dühösen menet közben, mert nehogy már azt higgye a lelkem, hogy csak úgy se szó, se beszéd hagyom elmenni. A menyasszonya vagyok, szóval nem szabad egyedül hagynia. Gondoskodnia kell rólam, vigyáznia rám... Tehát az, hogy felszívódik, sehogy sem fér bele az egyenletbe. Különben is, még az utolsó évét sem fejezte be! Mégis mihez akar így kezdeni? Egyáltalán, hova akar menni? Hiszen még annyira fiatal! És én mit fogok mondani anyáméknak, ha a vőlegényem eltűnik az életemből? Miért nem gondol a következményekre is néha?
Rettegek. Valahogy, minden olyan más. Olyan egyszerű és mégis olyan bonyolult. Félelmetes. Tudom, nincs sok lehetőségem. Vagy meghalok, vagy a testvérem, amit soha… soha nem akarok. Még nem. Vagy… cselekszem. De mit? Nem tudom, nem értem… csak egy jeges kéz mar belém. Megbénít. A kezeim lomhán lógnak. Olyan ez, mint egy ostoba és rossz álom, amiből próbálsz felébredni. Esélytelenül. Mintha zuhannál, lejjebb és lejjebb és tudod nagyon is jól, a földet érés fájdalmas lesz, nem akarod, de ugyanakkor tisztában vagy azzal, ha mindez megtörténik, ha megadod magad és nem küzdesz, vége lesz. Mert felkelsz, és tiszta lappal nyithatod a napod! Már ha lesz mit, hiszen sokan tartják úgy, aki álmában meghal, az a reggelt se éri meg. Valóságos? Érzem azt is, hogyan figyelnek. Sok sötét tekintet. Hogy kik? Nem számít. Hogy mit akarnak? Hamarosan kiderül. Kiderül, ahogy a legsötétebb ármány is felfedi magát. Sötét, mély hang, aki követel. Arca nincs, csak a mélyen beléd költöző hangja, aki a velejedig hatol, ha kell, és érdeke úgy akarja. Már pedig úgy akarja. Nem kell semmi ahhoz, hogy tudjam, mert hallom. Suttog. Mélyen és sötéten. Az altató varázslat a szobában lévőket hamar kiütötte, egyik sem moccant, egyik sem figyelt. A pálcámat gondosan elhelyeztem a bevetett ágyamra, igaz, azt még reggel raktam össze, azóta rá se néztem. Kapucnit húztam a fejemre, majd a kilincsért nyúlva kinyitottam azt, hogy a folyosóra lépjek. Az ismerős titkos utakat választottam, mely szinte azonnal az udvarra kényszerített kifelé. A sötétség kézzel tapintható, csupán a lámpák fénye hoz kisebb látnivalót, az viszont elegendő ahhoz, hogy kijussak. Nem gondolhatok arra, hogy ki lesz miattam szomorú, vagy azt sem fogják tudni, hogy merre vagyok...értük (is) teszem mindezt. Megtalálom azt a rohadékot, hiszen senki sem jutott semmire. Hogy én jutok-e? Nem hagyok fel a kereséssel, ez biztos. A fájdalom újabb hulláma hasít bele tudatomba, s némán üvöltök. Megindulok, ám nem sok idő elteltével meghallom Athalea hangját befészkelni a fejembe. A Mennyaszonyom. A Roxfort elvégzése után, amint ő is elvégezte, el kell vennem. De azt hiszem mindez elmarad. Ahogy utolér, úgy torpanok meg és pillantok rá hideg szememmel. Mit művelek? Levegőért kapkodok, s hangja olyanná válik a számomra, mint hajótörött tengerésznek a szirének éneke. Nem tudok, vagy inkább nem is akarok szavakat kipréselni magamból. Néhány pillanat, s szinte egybeolvad a tekintetem az övével. Üres, néma, tobzódó gyűlöletet érzek. Nem iránta. A világ iránt. Annyira... gyűlölöm. Összefacsarodik a szívem. Elfordulok tőle. - Menj vissza! - parancsolom vissza az épületbe, ne szégyenítse itt magát előttem egy szál hálóingben. Nem fest túl jól. A gondolatai ha kell ha nem az elmémbe fészkelnek, sokkal rosszabb így, mintha a fejemhez vágná őket. - Tünés! - lépek el végül mellette, hogy folytassam az utat kifelé. Remélem engedelmes lányként visszavonulót fúj.
Vendég
Szomb. Nov. 20, 2021 1:56 pm
Lea & Caelum
F
ogalmam sincs, merre kellene indulnom elsőként. A látomás ezt nem fedte fel előttem. Talán a szobatársaihoz? A lányok felmehetnek ugyan a fiúk hálókörleteibe, de - őszintén szólva - nem hiszem, hogy bármit is elérnék vele. Caelum okos, nem fog szemtanúkat hagyni. Ő nem az az ember, aki bízik a vakszerencsében. Ha tényleg elment, ha valóban hátat fordított a Roxfortnak, a családjának és nekem, akkor aligha követ el olyan alapvető hibákat, hogy hagyjon másokat az útjába állni. Egyedül velem nem számolt csupán és a kéretlen álmaimmal. Utálom ezt a képességet, ki nem állhatom, hiszen anyámtól örököltem, de most mégis hálás vagyok számára. Hiszen - ha ez nem lenne - egyszerűen átaludnám azt a pillanatot, amint Cal kisétál az életemből és pontot tesz a jegyességünk végére. Elvégre, neki is tudnia kell, mi mindennel jár egy ehhez hasonló döntés. Tisztában kell lennie azzal, hogy a szüleim fel fogják bontani a házassági szerződést, amelyet a családjával kötöttek és valaki másnak dobnak majd oda, mint holmi koncot, amelyet bárki széttéphet. Ennyit jelentenék számára? Pedig azt hittem, kezdtem azt hinni, hogy - ha más nem is -, de kedveljük egymást. A kezdeti ellenszenvünknek már nyoma sem volt, mégis mi változott hát meg benne? Vele együtt torpanok meg, majd a tekintetünk összekapcsolódik, de valahogy korántsem hasonlít arra a pillantásra, amellyel még a kastély falain belül illetett engem. Egy pillanatra még a lélegzetem is elakad, miközben igyekszem kigubózni a benne tomboló érzelmek tömkelegét. A szeme... a szeme mindent elárul számomra. Olyan titkokat fed fel előttem, amelyeket illett volna nem megtudnom. És még valamire hasonlít: az első pillantására. A legelsőre, amelyet rám vetett, amikor összetalálkoztam vele megszeppent elsősként a folyosón. Teljesen üres volt akkor, ahogy most is az. Ezt az oldalát pedig nem áll szándékomban újfent megismerni. - Nem! - csattanok fel határozott hangon. Nem ismer még engem, nincs tisztában azzal, hogy mennyire konok és makacs tudok lenni, ha az érdekeim úgy kívánják. - Magaddal kell vinned! Ha te elmész, én is veled tartok! - ragadom meg hirtelen mozdulattal a karját, még mielőtt túlságosan eltávolodna tőlem. - Ha átlépsz azon a kapun, akkor hivatalosan is lemondasz rólam... - csuklik el egy röpke pillanatra a hangom. Nem érdekel, miként is festhetek jelen pillanatban, egy szál hálóingben és kissé rendezetlen hajjal. A máskor olyannyira idegesítő hiúságom most egyáltalán nincs jelen. - Vagy maradj, legalább addig, amíg össze nem házasodunk - teszem még hozzá, mintegy alkudozva vele. - Ha mindketten megsürgetjük a dolgot, akkor egy-két éven belül megtartják az esküvőt - a hangom reménnyel teli, elvégre tisztában vagyok azzal, hogy anyám nem lenne az ötlet ellen és hát a legtöbb lány abban a korban házasodik össze a vőlegényével. Ha teljesítjük a szerződés ránk eső felét, vagyis Caelum elvesz engem, utána oda megy, ahova szeretne. Nem kellene miattam aggódnia, már ha egyáltalán jelentek számára bármit is. - Nélküled eszem ágában sincs visszamenni - Engedelmes lány? Ó, Cal, ezek szerint valóban fogalmad sincs arról, kit is fújt utadba az a bizonyos szellő. - Visszaviszlek és te visszajössz velem - szegem fel az állam határozottan. Alacsonyabb vagyok nála, sokkalta törékenyebb is, esélyesen én maradnék alul, ha fizikai összetűzésre kerülne köztünk valamikor a sor, de hiszek abban, hogy addig nem fogunk eljutni. - Kötelességeid vannak a családod irányába, nem ruházhatod át ezt csak úgy másokra Corvus után te vagy a legidősebb fiú, nem mehetsz el csak úgy! - igyekszem rávilágítani arra, hogy mi mindennek fordít hátat. Caelum számára ugyanis mindig a család volt az elsődleges szempont, szóval tényleg reménykedem abban, hogy ezzel képes leszek hatni rá és a szavaim hallatán le fog mondani az idióta terveitől. - Ha te is elmész, esélyesen ki fognak tagadni - hozom fel a legfőbb érvet. - Úgy szeretnéd végezni, ahogy a bátyád? Ő hol van most? Mikor láttad utoljára? - faggatom, ezzel esélyesen kellemetlen emlékeket felszínre hozva benne, de úgy érzem, ez másként nem fog menni. Fájnia kell, különben még csak sejteni se fogja, mi mindent von eme cselekedete maga után. - Nekem máshoz kell mennem, elfogadom - biccentek egyet, habár a szívem mélyen legbelül darabokra hullik, egyenesen a lábaim elé. Mégis, talán én vagyok a lehető legkisebb veszteség, amely őt érheti. - De mi lesz a testvéreiddel? Mi lesz Cassievel? És Leóval? Hiszen még csak most fogja betölteni a tizedik évét! Ha te is eltűnsz az életükből, ő lesz a következő fiúörökös, akire apád építeni fog... Elvégre, az aranyvérűek körében a női örökös ritkán jöhet szóba. Leo fiatal, túlságosan is fiatal ahhoz, hogy a bátyja nyomdokaiba léphessen. És esélyesen Mr. Black sem számított arra, hogy a második fia is hátat fordít az otthonának. Ezután minden nyomás a legkisebb fia vállára fog nehezedni, aki erre még hírből sincs felkészülve. Természetesen, őt is úgy nevelték eddig, mint minden más aranyvérű ficsúrt, de megint más első számúvá előlépni otthon. Ezt pedig Caelumnak is tudnia kellene. - Ha mindez édesanyátok miatt van... Nem hiszem, hogy ő ezt szerette volna látni. Az egész családod széthullik, Cal, gondolkozz már egy kicsit! - emelem fel a hangom, dacosan meredve rá. Meg fog pofozni a szemtelenségemért? Tegye. Kaptam már nagyobbat is, mint amit esélyesen tőle várhatok. Tizennégy éves vagyok még csupán, de a nevelőapám révén már nem visel meg annyira a fizikai fájdalom.
Velem tart, mi. Nagy ostobaság lenne részéről, na nem mintha hagynám neki. Azonban igyekeznem kell, nem akarok időtlen időkig itt téblábolni. Lépnem kell azonnal. Nélküle. A hely ahova megyek, nem neki való. Tudom, hogy lemondok róla, amit nem akarok, de az élete mindennél fontosabb. Ha elmegyek, életben maradnak a számomra fontos személyek. Ez az ami számít most. Házasodni és szerelmesnek lenni ráérünk felnőtt fejjel is. Nem félek az esküvőtől, meg attól sem, hogy ideje korán, talán már 20 évesen apa legyek, ám attól igazán rettegek, hogy elveszítsem őt a szemem láttára. - Visszaviszel, mi?! - húzódik ajkaim gúnyos mosolyra, tekintetem sötéten figyeli a lányt ezt hallva. Nem szeretem ha irányítani próbálnak. A kialakult helyzet sincs inyemre, de az forog csupán a szemem előtt, hogy addig is életben lesznek. Nem akarom elveszíteni. Mennyire félek, mennyire fáj most a pillanat, az az egyetlen pillanat, amivel most eldobom őt magamtól? Gombócból válik görccsé a rettegésem. Ki tudja, ez talán egy próba, hiszen lesz, amit nem bízhatok majd a sorsra. Azonban mikor a kötelességről beszél, felszökik bennem a harag. Üresen, levegőt harapva záródik össze az állkapcsom. - Nem érdekel a dühöd! Az sem, hogy eddig mihez voltál hozzászokva! El vagy tévedve, ha azt gondolod, szükségem van a beleegyezésedre! Nyugodtan add elő, hogy micsoda pofátlan szar vagyok! De remélem... - meginogok, kis híja, hogy oldalra boruljak. - ...elég választékos a szókincsed, mert elég sok mindennek elhordtak már az évek alatt... - hödülök rá, egyértelműen hányinger, amit csinálok, de kell valami, kell egy alibi, akármi, amire ráfoghatok mindent. Muszáj. - Méghogy kötelesség! Corvus is szembe köpte! - meg is lett az eredménye. Az meg hogy engem is kitagadnak, legyen. Leo lesz a reflektorfényben. Apánk úgyis keveset foglalkozott a másikkal a sorban, hát most éljen ő. - Mi lesz velük? Mi lenne? Nem az apjuk megy el! Bár elmehetett volna anya helyett! ... - mormogom az orrom alatt, ám belegondolni sem akarok, hogy milyen arcot fognak vágni, hogyha lelépek és vissza sem nézek. Nem engedem magam bezárni. Be, ebbe az istentelen játékba, mert nem mondhatom azt, amit mondanék. Hogy bármi történjék is, az ember a végletekig a családjához tartozik hűséggel. Én már rég feladtam volna az ő helyében. Na nem mintha olyan nagyon empatikus volnék, mégis, egy nem is annyira eltemetett részemben ég a harag. Megakaszt az apró, porba hulló lényéből felragyogó hűség és odaadás a „szerettei” iránt. Nem tudom eldönteni, hogy merő ostobaság-e mindez, kislányos, rózsaszín ideák halmaza a ragaszkodása felém, vagy valóban az, ami bennünket jellemez. Egészen aprónak és gyengének érzem magam, anyára gondolok és arra, mennyire utálnám, ha most el kellene mondanom neki ezeket, és hogy mennyire nem hinném el, ha azt mondaná, hogy egyáltalán nem vagyok sem gyenge, sem pedig sebezhető. Nem akarok Black-keket. Nem akarok kérdéseket, mert nincsenek rájuk válaszaim. Mi lesz Leo-val? Mi lesz a húgommal? Mi lesz az apámmal? Nem tudom. Ám mikor az édesanyámat hozza fel... megragadom a nyakánál a ruháját és kicsit közelebb húzom. - Ne keverd őt bele! Ha mégegyszer felhozod... - csuklik el a hangom, majd el eresztem és hátrébb lépek, megindulok újra a kapu felé. Elég volt! Látom, hogy szenved. Tudatában vagyok annak a kínnak, ami elönti a testét és a lelkét. Majd alább hagy, megnyugszik. Bár nem tudom mikor jön el annak az ideje.
Vendég
Vas. Jan. 23, 2022 5:40 pm
Lea & Caelum
-N
em hiszel nekem? - vonom fel a szemöldököm kihívóan, miközben testem minden egyes porcikája tettre kész. Fura... Úgy érzem, itt és most képes lennék meglépni azt, amivel az előbb megfenyegettem. Hiszen kettőnk jövője a tét! Botorság lenne részemről csak úgy hátat fordítani mindannak, amit eddig elértünk. Felépítettünk egy alapot, amelyet a végtelenségig folytathatnánk, erre képes és mindezt eldobná magától? Kényelmes életünk lehetne, szép életünk, gyerekekkel. Nem érzem magam még késznek az anyaságra, de ha úgy alakulna, nem futamodnék meg a feladat elől. Szeretem Calt és bármelyik pillanatban az oltár elé vonulnék vele, ha ezt kérné tőlem. Ő azonban szökni készül és megfosztani minket az álmainktól. A következő szavai hallatán viszont kezdenek kissé más irányt venni a dolgok. Nem érdekli a dühöm? Ezt most komolyan gondolja? Tényleg ennyire nem számítanék számára? Képes még azt is figyelmen kívül hagyni, hogy én vagyok az, aki utána jött éjnek-évadján? Soha életemben nem hittem volna, hogy ennyire semleges lennék a szemében... Ennyire... Semmi... - Mennyit jelentek számodra? - kérdem meg ahelyett, hogy mindennek lehordanám a sárga földig. Tudnom kell, szükségem van arra, hogy egyenesen a szemembe mondja, mennyire nem számítok neki. Ha képes ezt elhitetni velem, békén hagyom. - Azt hittem, szeretsz! Csak mond, mond a szemembe, hogy nem és ha úgy érzem, őszinte vagy velem, félreállok az utadból és hagyom, hogy elmenj. Végleg. Nem foglak keresni és egy idő után esélyesen el is felejtelek majd, de nem hagyom, hogy mindenféle magyarázat nélkül kisétálj erről a helyről! Bármennyire is fájdalmas az igazság néha, most igenis szükségem lesz rá annak érdekében, hogy ne tartsam őt vissza az akarata ellenére. Elmenne? Tegye. De csakis abban az esetben hagyom, hogy ezt megtegye velem, ha számára mindez csupán teher, semmi több. Vágja a szemembe, hogy ráakaszkodom és képtelen megszeretni, de ne sétáljon ki csak úgy az életemből, mintha mi sem történt volna kettőnk közt. - De akkor is a bátyjuk vagy! - csattanok fel ismét. - Corvus talán szembeköpte a kötelességet, de te nem ilyen vagy! Mindened a család! - És én, tenném még hozzá, de nem mondom ki hangosan eme szavakat, hiszen mi van abban az esetben, ha ő nem így gondolja? Ha az eddigi szavai és tettei csupán ügyesen megjátszott hazugságok voltak? Mesterien elhitette velem, hogy szeret és idővel feleségül vesz, most pedig itt állunk és én számonkérem őt. Vajon mennyi ideje tervezte már a szökést? Végig tisztában volt azzal, hogy semmi se lesz abból, amit a szüleink elrendeltek számunkra? A házasság, amelyet annyira vártunk... Komolyan valaki mással kell majd megélnem a szerelmet? Szeretem őt. Mindennél jobban szeretem és képes lennék még a saját családomat is feláldozni annak érdekében, hogy ő és én együtt lehessünk. A világ végére is képes lennék vele tartani és fáj látnom, mennyire nem kér belőlem. Nem érzem magam gyengének, képes lennék akár szerény körülmények között is eltengődni, ha minden reggel mellette ébredhetnék. Ha láthatnám a mosolyát és érezném a testét magam mellett. Az ölelését, az érintéseit... Minden egyes porcikáját. Jeges rémület kerít hatalmába, amikor megragad a ruhámnál fogva és döbbenten meredek az arcára. Erre nem számítottam, habár sejthettem volna, hogy Caelum szemében az anyja a gyenge pont. Keveset beszéltünk róla, én pedig nem faggattam. - Ne! - szólok utána rémülten, amikor látom, hogy távozóra fogja a dolgot, majd pár pillanat múltán érezheti, ahogy valami a hátához csapódik. Én vagyok az, két karommal szorosan átfonva a derekát késztetem megtorpanásra, arcomat a hátába fúrva. - Nenenene! - hajtogatom, még abban az esetben is, ha esetleg azt vágta volna a szemembe, hogy semmit sem érez irántam. - Nem hagyhatlak elmenni! Fontos vagy nekem! A legfontosabb személy az életemben! A szavaim teljes mértékben őszinték és valóban mindenre képes lennék annak érdekében, hogy maradásra bírjam. Ha nálam lenne a pálcám, még egy sóbálvány-átkot is ellőnék rá. Ha ez lenne az egyetlen módja, eskü, megtenném.
