mmár lassan két hónapja annak, hogy nem láttam Caelumot. Nos, nem mintha olyan meglepő lenne a dolog, hiszen megszoktam már részéről, hogy időről-időre eltünedezik. Általában baglyok útján tartjuk egymással a kapcsolatot, de most még ez is elmarad részéről... Ami azért már némileg aggaszt. Volt egy hosszabb időszak - úgy emlékszem, egy év -, amikor semmit sem tudtam róla. Akkor pánikba estem és mindenhol kutatni kezdtem utána, sikertelenül. Végül kiderült, mi is állt pontosan a dolog hátterében és őt is visszakaptam, de ettől függetlenül továbbra is féltem. Veszélyes játékot űz, de még mindig nem adta fel. Nevezhetném bátornak, noha néhanapján igenis idiótának tartom emiatt. Sohasem mulasztom el a neki címzett leveleimben felhívni a szíves figyelmét arra, miszerint mekkora őrültségnek is tartom ezt az egészet és hogy haza kellene jönnie... Feleségül vennie... Családot alapítanunk... Mert ugyan elmenekültem otthonról, de az új vőlegényem továbbra is igényt tart a két kis kacsómra és nem tágít. És felettébb bosszant, hogy az a férfi, akit annyira szeretek, szemet huny mindezen tények felett. Mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy valaki elvehetné tőle azt, akit - elméletileg - szeret. Itthon vagyok. Vagyis, egy olyan helyen, amelyet sokkal inkább nevezhetnék az otthonomnak, semmint a Rowle-kúriát, ahol anyám és az a féreg élik mindennapjaikat. Kényelmes kis lakás és nem is túl drága, hiszen nem valami előkelő helyre épült annak idején. Természetesen, a drágalátos Elizabeth nem örült ama hírnek, miszerint a lánya, az ő személyes kincsesbányája, egy ehhez hasonló lakásban tengeti mindennapjait ahelyett, hogy a vőlegényét szórakoztatná mindenféle lehetséges módon. Kapom is tőle rendszeresen a leveleket, amelyek olvasatlanul végzik az íróasztalom fiókjainak legmélyén. Eleinte ugyan még próbáltam kiélni rajtuk a kíváncsiságom és bepillantást nyerni az anyámat hajtó fogaskerekek mögé, de minduntalan ott találtam magam, hogy újfent csak felbosszantott. William így, William úgy... Nos, nem érdekel az az elkényeztetett hm... férfi nemi szerv. Hogy a vele való esküvőmet mégis milyen úton-módon fogom elhalasztani, arról egyelőre fogalmam sincs, de valamit gyorsan ki kell találnom, hiszen csupán pár hónapom van addig. Ami ugyan jóval több, mint a semmi, de az ilyen - előre megrendezett - házasságokból nem olyan könnyű ám kilépni. És a jelek szerint Caelum se igazán töri magát értem, szóval ezúttal egyedül kell boldogulnom. De nem aggódom, vagyok annyira talpraesett, hogy ezt is megoldjam. Elvégre, eddig minden akadályt sikerült legyőznöm, nem igaz? Kevés hozzám hasonló nő mondhatja el magáról, hogy nem kell mindenben a szülei által megszabott úton haladnia. Felállok az eddigi helyemről, majd a konyhába sétálok, hogy főzhessek magamnak egy finom teát. Nem túl nagy a lakás, összesen két szoba található benne, egy fürdő, egy wc, egy konyha és egy nappali. Az ablakok nagyobbak, mint ami megszokott, de csakis azért, mert imádom, ha beárad a napfény rajtuk keresztül és élettel töltik meg a helységet. Egyelőre egyedül lakom ugyan, de már most keresek magam mellé egy bérlőtársat, akinek majd kiadhatom a másik, üresen álló szobát. Na, nem mintha gondot jelentenének az anyagiak, de feltett szándékomban áll örökre megszabadulni a szüleimtől és végleg a hátam mögött hagyni azt az átkozott Rowle-nevet. Ennek pedig igenis alapfeltétele az, hogy ne az ő vagyonukat szipolyozzam a végtelenségig. Talpra kell állnom minden értelemben, mert amint nyíltan szembefordulok velük és kijelentem, hogy nem megyek hozzá Williamhez, várhatóan úgyis ki fognak tagadni...
Vér csepeg végig a ruhám ujján, a varázslat olyan erővel csapott eg, hogy kivédeni sem tudtam. Talán nem kellett volna egy idősebbel kikezdenem...de ez sosem volt vissza tartó erő, ahogy most sem, így sérülten lógok meg, míg ő mással foglalkozik. Rohadt életbe! Nincs már düh, sem harag bennem. Igaz, megnyugvás sem. Nem érzek békét lelkemben, ám keserűen ismerős a szituáció. Mostanában egyre több időt töltöttem a szabadban, hol egyedül, hol pedig akadt társaságom is, amit nem bántam. Sok változás történt mostanában, de még magam sem tudtam azt, hogy ez jó lesz-e, vagy nem. Úgy tartják, hogy az idő megmutatja és az élet amúgy is kiszámíthatatlan.Mellkasom lassan emelkedett, majd süllyedt. Tartozom Leának egy bocsánatkéréssel, az egészen biztos... de van értelme, ha utána újfent csak fájdalmat okozok neki? Nem tesz álszentté akaratlanul is szemében az efféle gesztus? Újra fájdalom gyötör, az egyetlen gondolatom Athalea, így egy hopponálás keretében már el is tűnök a helyszínről. Túl sok mindent kellene neki magyaráznom, mire sem idő, sem kapacitás nincsen, holott szeretném, ha megértené a miérteket az egész mögött. Megérdemelné mindazért, mit értem tett. A nő, kinek hangja sok apró csengőként csilingelt, mikor találkoztunk. A nő, kinek ölelése biztonságot adott. Az érkezésem csörömpöléssel járt, egy két apróság leesett a szekrényről, ahogy földet értem a nappalijában. Millió és millió érzés, pillanat cikázik végig szemem előtt. Őszintén nem tudom, mit vártam ettől a találkozótól. Egyik felem örült a magam szőrös szívű módján, a másik meg valami elemi módon tartott volna távolságot mindentől, ami Athale-val és az ő személyével jár. Csak most tűnik fel megtépázott karom vére a padlón, s hogy mennyire zihálva veszem a levegőt, miközben körbe tekintek a falakon. Miatta jöttem. Mert kell. Hiányzik. És elcseszett módon, de ragaszkodom hozzá.
Vendég
Szomb. Nov. 20, 2021 3:17 pm
Lea & Caelum
H
ogy számítok-e arra, miszerint hamarosan egy sérült férfi fog feltűnni a semmiből a nappalim kellős közepén? Nem. Tudtommal nem a Szent Mungóban lakom, ahol napi szinten fordulnak elő az ehhez hasonló esetek, úgyhogy teljes lelki nyugalommal jelenthetem ki, hogy még csak a legcsekélyebb mértékben sem ötlik fel bennem egy pillanatra sem eme eshetőség. Én és a gyógyítói végzettség pedig olyan messze állunk egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Azt hiszem, az eddigi legkomolyabb feladatom az egészségügyben eddig az volt, hogy sebtapaszt helyeztem egy vérző sebre, egyedül. És büszke voltam magamra! Váratlanul ér tehát a hoppanálás hangja és az azt követő csörömpölés is, így reflexszerűen kapok ujjaimmal a pálcámért, majd ijedten állapítom meg magamban, hogy már ismét nincs nálam. Nagy általánosságban ugyanis a kanapé előtti asztalkán szoktam hagyni, elvégre minek nekem itthonra is a pálcám? Boszorkány vagyok ugyan, de rengeteg olyan dolog van a világon, amelyet jobban szeretek muglik módjára intézni. A teafőzés pedig pontosan ilyesmi. Mivel pedig nem látok rá a konyhából a nappalira, így azzal sem vagyok tisztában, hogy ki is lehet az a rejtélyes idegen. Enyhén pánikolva hunyom hát le a szemem, miközben gondolatban igyekszem végigpörgetni magamban a lehetséges válaszokat, végül pedig egyetlen kérdés hagyja el csupán az ajkaimat: - William? - A hangom bizonytalan, már-már reszketeg, miközben egy-két óvatos lépést teszek a nappalim irányába. A jelenlegi vőlegényem számára ugyanis nem megy annyira jól a mágikus utazási mód ezen fajtája és ő szokta rendszeresen pár milivel elszámolni magát, ahány alkalommal csak az én lakásomra szeretne eljutni. Landolt már a kanapén, de a konyhaasztalon is, még kész szerencséje, hogy nem vagyok kifejezetten az a konyhatündér és éles kések helyett leginkább konzervnyitókat tartok itthon. Na, nem mintha valami szívesen látnám itt, de mivel nem tilthatom ki, el kell viselnem néhanapján a társaságát és az érintéseit is. - Cal! - állapítom meg egyszerre döbbent és ijedt hangon, amint kilépek végül a konyhából és megpillantom a vérző alakot. - Mégis mi történt veled? - sietek oda hozzá, majd - ha igényli - egy óvatos mozdulattal segítem fel és kísérem oda a kanapéhoz. Habozás nélkül hajítom le róla a táskám és néhány újságot is, amelyeket még a reggeli kávém mellett olvasgattam, majd ellentmondást nem tűrő mozdulattal nyomom le rá. - Feküdj le! - adom ki az utasítást igen csak szigorú hangon, amely egyáltalán nem tükrözi azt a belső bizonytalanságot, amely jelen pillanatban is bennem honol. Most mihez kellene kezdenem? Caelum vérző karja eléggé megijeszt a maga módján. Miért pont hozzám jött? Hiszen még életemben nem láttam el senkit sem! - Ne mozdulj, mert a végén még egy új frizurát készítek neked - szólalok meg, miközben felkapom az asztalról az ottfelejtett pálcámat, majd egy nyisszantó-bűbájjal szabadítom meg a sérült, vérző karját minden egyes felesleges ruhadarabtól. - Oké, nem igazán látom a vér forrását - sóhajtok egyet fáradtan, majd állok is fel a helyemről és mindenféle magyarázatot mellőzve sietek a konyhába, hogy egy kancsóba vizet tölthessek, majd visszafelé még egy tiszta ruhadarabot is felkapok. Caelum elé térdelve mártom a ruhát a vízbe, majd facsarom ki, hogy utána óvatosan törölgethessem le a karjáról vért. - Említettem már a leveleimben, hogy mennyire ostoba vagy? - fedem meg lágy hangom, mintha legalábbis pont a saját gyermekemmel tenném mindezt. Egyszerre szigorúan és aggódva. Fura ez a kettősség iránta, de valamiért az érzelmeim vele kapcsolatban sose voltak könnyen szavakba önthetők.- Tisztában vagy egyáltalán azzal, hogy hány álmatlan éjszakám volt miattad? Egy árva levelet sem küldtél már hetek óta! - folytatom dohogva, hadd érezze csak a törődést és azt, hogy mi mindent ér el azzal, ha hosszútávon nem ír egy sort sem. - Most pedig felbukkansz a lakásomon és minden csupa vér, levered a cuccaimat, de esküszöm, amint rendbe teszlek, te fogsz takarítani - mosolyodom el a mondandóm végére, elvégre képtelen vagyok megállni, hogy ne mutassam ki előtte a mérhetetlen örömömet, amelyet a felbukkanása jelent számomra. Igen, még abban az esetben is, ha a szívrohamot hozta rám. - És most meddig tervezel maradni? - hagyom abba egy röpke pillanatra a mozdulatot, miközben az arca vonásait tanulmányozom. - Egy óra? Kettő? Esetleg itt is éjszakázol? - sorolom fel a lehetőségeket, hiszen kétség sem férhet hozzá, hogy amint helyrejött, ismét megy majd a dolgára és újfent levelezhetünk az örökkévalóságig. - Caelum, meddig szeretnéd még ezt folytatni? - teszem fel a kérdést fáradt hangon. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni számára, hogy még nem rokkant bele az évek folyamán a hiábavaló reménytelenségbe. - Miért nem jössz vissza hozzánk? Lehetne boldog életed és családod is, tudod jól - jelentem ki magabiztosan. - Nem tolhatom ki a végtelenségig a Williammel való házasságkötést, ezt már leírtam ezerszer. Még maximum egy év, de anyám már nagyon türelmetlen e tekintetben és... - akadok el egy pillanatra, majd harapom is el gyorsan a mondatot. A folytatás helyett inkább Caelum karját veszem szemügyre alaposabban. - Ezzel nem lenne jobb a Szent Mungóba vinnem téged? - szegezem neki a kérdésemet. - Rendbe hozhatom ugyan pálcával is, de újságíró vagyok, nem medimágus - pillantok rá sokatmondóan. - De ha vállalod a kockázatot, akkor én benne vagyok - vonom meg a vállam, mintha annyira semmiség lenne az előttem álló feladat, pedig egyáltalán nem az. Cal sebe csúnya és igen erősen vérzik, én magam azonban nem tudom eldönteni, mennyire súlyos is pontosan a sérülése. Remélhetőleg nagyobb a füstje, mint a lángja, de tényleg jobban örülnék annak, ha szakértőkre bízná magát. Amit aligha fog megtenni, hiszen menekül. Minden és mindenki elől.
Lea hangjára emelem fel a fejem, tekintetem az övével találkozik, az övé döbbent, az enyém rideg. Felsegít, hangjából kihallatszik minden érzelme. Mégi mit modjak... - Jól vagyok... - több is mint a semmi, így hagyom, hogy a kanapéig támogasson, majd megnézze a sérülésem. A ruhám egy része lekerül rólam, Athalea szemre vételezi a sérülésem, tekintetem le sem veszem róla. No nem azért mert nem bízok meg benne. pont ő az, kiben megbízok. - Csak szorítsd el a vérzést, kösd be és jók vagyunk... - adok neki egy tippet a sérüléssel kapcsolatban, bár nem mintha hallgatna rám ilyen téren. Elsiet, így felülök kényelmesen, megszabadulok a hosszú ujjas ruhámtól, annak már mindegy ilyen téren, a mosás sem segít rajta, így dobhatom is ki. Mindegy, akad még ruha bőven. Lea viszatér vizes kancsóval, majd elkezdi a sérülésem vizes ruhával törölgetni. Aztán már érkezik is a levelekben rejlő ostobaságokkal. Hát hogyne olvastam volna... nem reagálok, szemet sem forgatok. Csak figyelem a mozdulatot, melyben benne van minden olyan mozdulat, melyben a szeretete sugárzik irányomban. A vér elmaszatolását remekül lemosta, most már mindketten látjuk a sérülés forrását, egy nagy nyílt seb, látszik a hús, elég mélyre ment az a kaszaboló átok... Szomorúság lapul szavai mögött, mikor levelet sem kapott már hetek óta. Elpillantok róla kicsit, majd szusszanok. De végül nem mondok semmit...mit is mondhatnék erre? Egy sajnálom talán kevés lenne most ide, így lapozzunk. Majd legközelebb kap sűrűbben, márha lesz legközelebb. Aztán jön azzal, hogy takaríthatok... csak furcsáló tekintetet kap, majd végre megszólalok, hisz akár viccelt akár nem... - Felejtsd el! - nincs az a pénz, se az a lány, aki miatt, vagy akiért én takarításba kezdjek. - Nem tudom, Lea! - ez az igazság, lehet hogy kettőt pislant és itt sem vagyok, lehet reggelre már megint eltűnök...ez nálam változó, hisz nem maradhatok sokáig egy helyen. Szóval kielégítő választ megint nem kapott. Megigérjem neki, hogy ma és holnap itt leszek vele? Felesleges lenne azzal dobálózni, hogy amit én megígérek, azt be is tartom. Mert ezt általában a körülmények nem teszik lehetővé. Ezért sem szoktam különösebben ígérgetni, hiszen általában rajtam kívül álló okok miatt majd' mindegyik meghiúsul. Jó döntést hoztam. Most legalább is teljességgel bizonyos vagyok a dolgomban, hiszen évek óta váltam el tőle, és most mégis itt van mellettem. Ám az újabb kérdése kissé felkavar. A szomorúság helyét valamiféle lappangó düh keríti hatalmába. Létezik erre valami magyarázat? - Nem lapoznánk? Állandóan ezzel jössz... - okkal nyilván, de nem ezzel akarok most foglalkozni. Mikor maradok végre itthon? Mikor hagyom ezt abba? Mikor állok végre újra a család elé? Will-el való házasság kötés... Csak nyelem magamba a végtelennek tetsző haragot és feldúltságot, de gyanítom, hogy már túl késő, már nem tehetek semmit azért, hogy ezt helyrehozzam. Vagy de, lehetne...feladom az eddigi életem és férjének állok. Csak hallgatom és hallgatom, de aztán újra a sérülésem veszi előtérbe. Úgy tűnik jobban hozzá lehet férni... - Nem megyek a mungóba... csak kösd be és jó lesz. - adok egy tippet neki újra. Azt meg felejtse el, hogy rajtam kísérletezik. Nem engedem meg úgysem. Az újságiró képességével meg csak elbaltázná a dolgokat... - Visszatérve anyádhoz...türelmetlen és....? - hagyom nyitva a kérdést, hátha megkapom a folytatást. Semmit nem tudok erről a bizonyos William-ről -az eddig megtudtakon kívül -, de talán jobb is.
Vendég
Vas. Nov. 21, 2021 3:54 pm
Lea & Caelum
-J
ól? - kérdezek vissza kételkedve, de inkább el is hallgatok, hiszen teljesen nyilvánvaló számomra, hogy ezt még ő se gondolhatja komolyan. Idióta mardekáros büszkeség. Ja, és természetesen a mindenért okolható Black-vér. Az már csak hab a tortán, hogy férfiból van... Most komolyan? Azt hiszi, vak vagyok? Úgy döntök azonban, hogy nem teszem szóvá a dolgot, hiszen nincs kedvem a felesleges vitatkozáshoz, de azért egy-két csípősebb megjegyzést így is vissza kell nyelnem magamban. Anyám engedelmességre nevelt Caelummal szemben, ennek révén pedig elég szépen megtanultam, mit kell és mit nem kell tennem a leendő férjem közelében és noha a vele való jegyességemet már rég felbontották, még mindig reflexszerűen előtörnek belőlem az ehhez hasonló "ösztönök". Valóban figyelmen kívül hagyom a tanácsát, inkább intézem a saját módomon. Ha már hozzám jött elsősegélyt igényelni, akkor viselje is el annak minden következményét együttvéve. Athalea Brienna Rowle nem egy könnyen irányítható nemes kisasszony. Vannak saját gondolataim és érzéseim, amelyeket a szüleim leginkább figyelmen kívül hagytak, de Cal számára nem hagyom, hogy elkövesse ugyanezt a hibát. Igen, vannak helyzetek és lesznek is, amikor rá hallgatok, de a legtöbb alkalommal igyekszem önállóan dönteni. Legalább ezt a kis szabadságot ne vegye el tőlem senki sem, mert amint hozzámegyek Williamhez, úgy kell majd táncolnom, ahogy mások fütyülnek. - Hát, ez sem egy horzsolás... - állapítom meg pár perccel később, immár a sebet véve szemügyre alaposabban, habár szívem szerint rohannék egyet rókázni, de erősnek kell lennem. Caelumnak szüksége van a segítségemre, nem lehetek rosszul a sérülése látványától. - Mi történt? - teszem fel ismét a kérdést, mert igenis úgy érzem, hogy tartozik némi magyarázattal ezt illetően. Ha én állítanék be hozzá, méghozzá ehhez hasonló állapotban, akkor ő is faggatni kezdene. Mert aggódunk egymásért. Én legalábbis aggódom őérte. És bármennyire is hülyén hangzik, de nem szeretném elveszíteni. Mert minden rossz tulajdonsága ellenére is szeretem és ragaszkodom hozzá. Elmosolyodom, amikor a takarítás szó hallatán felmorran, majd szó nélkül állok fel ismét és teszem le a vizet és az immár véres ruhadarabot a kanapé előtt elhelyezkedő asztalkára. Végül az egyik ruhásszekrényhez sétálok, majd egy férfi inget rántok elő belőle és tépek le róla egy jó emberes adagot. Még William hagyta itt, esélyesen igen drága darab lehet, szóval egy kis önelégültség is felfedezhető az arcomon, miközben a vőlegényem ruháját szaggatom. Ha másként nem is, de ilyen módon legalább kárt tehetek benne. - Talán magaddal is vihetnél - vetem fel vagy ezredjére azt, ami már évek óta bennem kavarog. Hiszen folyamatosan annyit vág a képembe, hogy túl veszélyes... De mégis mi lehetne veszélyesebb annál a férfinál, aki egy erőszakos vadember? Meg tudom magam védeni és enyhén szólva is rosszul esik a tudat, hogy ezt senki sem hiszi el számomra. Miért lennék gyengébb, mint az ellenkező nem tagjai? A pálcát ugyanolyan ügyesen forgatom, ha nem ügyesebben. - Melletted lehetnék és végre nem kellene nélküled kelnem reggelente - folytatom, miközben lehuppanok mellé a kanapéra, ujjaim között immár egy hosszabb csíkkal az ingből, egyelőre azonban nem moccanok. Csupán ülök a helyemen és Caelum arcát szemlélem. Vajon ismét lepattint? - Hiányzol és a te feleséged szeretnék lenni, nem másé - hozom egyértelműen a tudtára. Fura, hiszen ezt eddig még a neki küldött leveleimben sem írtam le ennyire nyíltan. - Nincs szükségem nagy menyegzőre, hatalmas vagyonra és családra... Nekem te kellesz. És ha ez azzal jár, hogy nem lehet gyerekünk, mert folyamatosan szöknünk kell, hát vállalom. Mindig is sok gyermekről álmodoztam, kényelmes életről és anyagi biztonságról, de mára csupán Caelum lett az álmaim tárgya. Őt szeretném, minden áron. És semmi, de semmi se tántoríthat el attól, hogy ha szükséges, akkor még ma kereket oldjak vele. - Rendben... - sóhajatok egyet megadóan, majd látok neki engedelmesen a sérülése rendbetételének. A kötözéshez én is értek, a bennem lévő indulatok pedig rásegítenek arra, hogy jó szorosan húzzam meg a ruha két végét Cal karján. Talán a kelleténél szorosabban, ezzel esélyesen egy picit több fájdalmat okozva számára a szükségesnél, de mit tegyen az ember lánya, ha csupán magában tud fortyogni az elfojtott indulatoktól? Caelumtól folyamatosan hárító válaszokat kapok csupán, ez pedig felettébb bosszant. Hát, ebben az esetben ez az ajándékom számára. - ...állandóan a fülemet rág... - fejezném be a mondatot, de a szavaimat hirtelen jött kopogás szakítja félbe, én pedig látványosan elsápadok, majd riadtan tekintek Calra. - Ez William lesz! - formálom ajkaimmal a szavakat, majd sietősen felpattanok a helyemről és sebtiben kapkodva szedek össze mindent, majd hajítom őket egy helyre, történetesen a szekrényem legmélyére. - El kell tűnnöd innen! - figyelmeztetem Calt. Nem, nem szeretném, ha ismét kereket oldana és immár sokadjára válna köddé, de ha William itt találja, hatalmas bajba kerülhetünk. Amint visszafordulok, észreveszem, hogy még a vízzel sem tettem semmit sem, így azt is felkapom az eddigi helyéről, majd indulok el sietősen vele a konyha irányába, magamban abban reménykedve, hogy Caelum addigra összekaparja magát annyira, hogy hoppanálásra alkalmas állapotba kerülhessen és mire visszafordulok, neki már hűlt helye sem lesz. - Lea, kinyitnád végre? - üti meg a fülem a vőlegényem türelmetlen hangja, én pedig pont abban a pillanatban öntöm ki a véres vizet, amikor ő - megelégelve a várakozást - szór egy alohomorát a zárra, majd nyit is be a lakásomba. Jóképű, rendes fickónak tűnik, de a valóság teljesen más. - Mi a fészkes fenén matattál eddig? - dörren rám nyersen, majd veszi is le a kabátját és akasztja azt az ajtó mellett található fogasra. Istenem, nagyon remélem, hogy legalább Caelumnak sikerült kereket oldania...
A karomon lévő sérülést le meózva ő is megállapitja a nyilvánvalót...nekem a fájdalom küszöböm elég magas, érzem hogy van, szóval a kérdése kissé kellemetlen számora, de válaszolok. Mit tehetnék? - Túl sok mindenhez ért el egyszerre a kezem és nem igazán tetszett az Aurornak... - vállat vonok és bár ne tettem volna, a fájdalom bele nyilal minden épp testrészembe, ami miatt fel is szisszenek, de megroppantom a nyakam, hogy kényelmesebb legyen legalább egy fokkal. Lea ismét eltűnik, majd egy ruhadarabbal - talán inggel - tér vissza, amit szaggatni kezd, majd azzal a lendülettel feldobja az állandó vita tárgyát. - Lea...már átrágtuk ezt, emlékszel? - pillantok arcára, majd a véres vízre, majd a rongyra. Nem teszem ki veszélynek...túl nagy lenne a feszültség, nem óvhatom még őt is magamon kívül...hisz vannak nehezebb helyzetek, amikbe csak úgy bele csöppenek. Nem tehetem. Még ha átkokat is szór emiatt rám, akkor sem. Helyet foglal mellettem, nem nézek rá, csak meredek a vére rongyra magam elé. Mellettem lehetne, de milyen áron? Nem. Még mindig ez a válaszom... sokadjára. A feleségem akar lenni... - Black is leszel! - ezt már eredjére mondom el az évek sokasága alatt. Kis idő kell még és minden rendbe jön. Neki áll a kötözésemhez, ám a megkötés kissé hevesebbre sikerül, ami miatt kissé morcosabb pillantást kap. Direkt csinálta, bosszú minden ellene elkövetett bűn miatt, melyet miattam kell most átélnie. Az ajtó irányába pillantok, kopogtatnak. Miért most?! Ki ez egyáltalán?! Jókor tud időzíteni... végül Lea kinyögi, hogy William az...a jelenlegi vőlegénye. Athalea össze pakol mindent, jómagam pedig felpattanok az eddigi ülőhelyemről, az ott hagyott inggel és megtépázott ruhámmal lépek kicsit odébb, az ülőalkalmatosság alá begyűröm a ruhadarabokat, úgy hogy ne látszódjanak ki, majd szusszanok. Bújkálnom kellene... hát ez szörnyű! Meghallom azonban a srác hangját, majd roppantok a nyakamon és alakulni kezdek. Arcom torzul, alacsonyabb leszek, szőrösebb és nyávogosabb... a rám kötött ruhadarab is leesik rólam, így azt is betuszakolom a többi mellé. Macska képében fekszek fel a kanapé karfájára úgy, hogy a sérülésem takarva legyen, nem mozdulok, úgy teszek mint aki alszik... közben fél füllel és szemmel figyelem a jelenetet. Csak bírja ki a sérülésem addig, míg el nem tűnik ez a seggarc. A stílus, amit megereszt... megérdemelne egy örökké való kínzást, ám most nem tehetek semmit... nem tudhat rólam... csak csendben tűröm azt, hogy így beszél a lánnyal.
Vendég
Hétf. Nov. 22, 2021 12:05 pm
Lea & Caelum
-A
z, hogy megkérdek valamit, még nem jelenti automatikusan azt, hogy el is felejtettem - válaszolom kissé ridegebben a kelletéténél. Igen, én is kellően hibás vagyok ebben a helyzetben, hiszen nem osztottam meg vele, hogy milyen ember is valójában az új vőlegényem. Caelum csupán annyit tud, hogy van. És miért? Mert biztos vagyok abban, hogy amint megneszelné, miként is bánik velem, a fejét venné. Nem áll szándékomban több bajt hozni rá, mint amennyit önként vállalt annak idején. Ha egy Williamhez hasonló, látszólag tisztességes életet élő nemessel végezne, hát a világ összes aurorját magára szabadítaná. - Szépen hangzó álom - rándul meg a szám széle egy pillanat erejéig, de sikerül még időben észbe kapnom és nem látványosan fintorognom. Black? De mégis mikor? És mi mindent kell még kibírnom odáig? Meddig szükséges nyelnem William közelségét és anyám kiállhatatlan személyiségét? Annyi kérdésem lenne Cal irányába ezzel kapcsolatban, de végül egyiket sem teszem fel. Választ ugyanis aligha kapnék rá. Ugyanúgy hárítana, ahogy eddig is tette. - Ó! Fájt? - vágok ártatlan és egyben hamisan meglepett képet a morcos pillantás láttán, de végül nem megyek bele mélyebben a témába. Mindketten tisztában vagyunk azzal, miért is kapta ezt most tőlem. Az a sok ígéret és az a rengeteg év nélküle... Igen, megfogadtam, hogy várni fogok rá, de nem a végtelenségig gondoltam a dolgot. Egyszer mindennek véget kell érnie és ugyan megpattantam a Rowle-birtokról, majd végül ide költöztem, kellően távol a családomtól és a vőlegényemtől, de megszabadulnom továbbra sem sikerült egyiküktől sem. Caelum segítsége nélkül nem tudok úgy eltűnni, hogy ne találjanak rám többé. Ő mestere a rejtőzködésnek, nem én. A kopogtatás hallatán kellemetlen érzés kerít hatalmába, így mindketten kapkodva igyekszünk eltakarítani a nyomokat. Szerencsére sikerül mindennek időben helyet találni, így - mire William átlépi a küszöböt - már nyoma sincs annak, hogy nemrég még egy vértől csöpögő férfi lett volna a nappalim kellős közepén. Caelum macskává alakul, mire csak a szememet forgatom, hiszen eddig nem volt háziállatom, de - végtére is - jobb, mintha lelépett volna. Így legalább még lesz időm a mai nap folyamán kellemetlen kérdések elé állítani, szóval nemsokára esélyesen meg fogja bánni, hogy nem oldott kereket addig, amíg képes lett volna rá. - Takarítottam - felelem tömören, miközben Will beljebb tessékeli magát és felakasztja a kabátját, majd megindul felém. Útközben azért nem rest alaposabban szemügyre venni a lakásom minden egyes szegletét, mintegy minőség ellenőrzést végrehajtva irányomba. Végül csupán végighúzza az ujját a nappali egy pontján, majd azt a szemem elé tartva szólal meg kritikus hangnemben: - Igen? Nem eléggé... - állapítja meg, majd húz elő a nadrágjából egy kendőt, hogy megtörölhesse a kezét, miközben én gyilkos tekintettel meredek rá. Nem vagyok a háziasszonyok mintaképe, ez tény és való, de hogy nincs rendetlenség és kosz se a lakásomban, az is biztos. - Mit akarsz, William? - morranok rá ingerülten, mire ő egyetlen mozdulattal kapja el az állkapcsomat a jobbjával, hüvelykujját az egyik, mutató-és középső ujját az arcom másik oldalán elhelyezve, miközben baljával a derekamra simít, majd ellentmondást nem tűrően ránt magához, hogy testünk minden egyes porcikája egymáshoz préselődhessen. - Ejnye, hát így kell köszönteni egy kellemes vendéget? - duruzsolja a nyakamhoz hajolva kérdését, miközben minden egyes szavánál egy-egy apró csókot lehet a bőrömre. A hideg is kiráz tőle, hiszen annyira szorítja az állkapcsom, hogy az már fáj. - Tudtommal, annak idején beléd nevelték, hogy miként kell bánnod a leendő férjeddel, nem igaz? - húzza ki magát végül, majd taszít egyet rajtam, így engedve utat számomra. Reflexszerűen nyúlok ahhoz a ponthoz, ahol az imént fogva tartott, de mindenki szerencséjére nem törte csontomat. - Anyád küldött, hogy nézzek rád, minden rendben van-e - feleli végül nagy kegyesen, majd vet egy pillantást a kanapé irányába: - Újabban állatkertet nyitottál? - mered a "macskára" értetlenkedve. - Mint láthatod, semmi bajom, szóval add át anyámnak, hogy jól vagyok és nem szöktem meg - hozom tudtára a nyilvánvalót, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva az iménti kérdésér. - Most azonban dolgoznom kell, szóval, ha lennél oly szíves és távoznál innen, azt nagyon szépen megköszönném - szólalok meg kissé türelmetlenül. - Nyakamon a határidő és még lapzárta előtt le kell adnom egy cikket, úgyhogy... - mutatok szavak nélkül az ajtó irányába. - Szia, majd még beszélünk - adom meg a végszót, majd sétálok a fogashoz, amire az imént a kabátját helyezte. Leveszem onnan az említett ruhadarabot, majd azt a kezébe nyomva folytatom: - Ha gondolod, még nézz vissza este, de most tényleg dolgoznom kell - veszem elő a színészi énemet és úgy meredek rá, mintha tényleg baromira sajnálnám, hogy mennie kell, de hát nincs mit tenni. Abban pedig teljes mértékben biztos vagyok, hogy nem fog visszajönni már a mai nap folyamán, mert minden bizonnyal várják a szeretői. Tisztában vagyok ugyanis vele, hogy még a velem való jegyessége ellenére is tart nőket. De bezzeg azt mindenki elvárja tőlem, hogy én érintetlen maradjak az esküvőig. Cöh... nevetséges! - Remélem, azzal azért tisztában vagy, hogy nem folytathatod ezt az életet az örökkévalóságig - szólal meg fenyegetően, miközben magára ölti a kabátját. - Az enyém vagy, Athalea. Amint hozzám jössz feleségül, nem lesz más dolgod, mint gyereket nevelni és kielégíteni engem minden téren - kúszik egy gúnyos mosoly az ajkaira. - Akár gyakorolhatnánk is nemsokára - veti még fel, miközben lehajol hozzám, ám a szokásos arcra puszi helyett most egy csókkal lep meg. Semmi komoly, épp csak futólag, de akkor is váratlanul ér a gesztus. - Aha... - bököm ki válaszként, miközben szélesre tárom előtte az ajtót. Azért a fejemben elég hamar megfogalmazódik a gondolat, miszerint - ha Caelum nem is segít - magamtól fogok meglépni innen. Maximum visszarángatnak, ennél rosszabbat már aligha tehetnek velem. - További szép napot és kellemes álmodozást, William - bocsájtom útjára, de még mielőtt átlépné a küszöböt, kapok tőle egy mérges pillantást, melynek láttán egyből tudom, hogy ezt megjegyezte és legközelebb egy pofonnal fog indítani nálam a szemtelen válaszom miatt. Dühösen vágom be mögötte az ajtót, majd szórok is rá egy zárbűbájt és immár nem a legkönnyebbet. A végén még ismét képes és rám nyit. - Elment - jelentem ki a nyilvánvalót, mintegy az újdonsült macskámnak címezve a mondandómat. - Hatalmas szerencsénk, hogy nem hoppanált, mert akkor lebuktunk volna - sóhajtok egyet, miközben arcomból kisöprök egy sötét tincset. Az egész testem remeg, hiszen a vele való találkozások folyamatosan megviselnek. Az ígérete.... William sosem a levegőbe beszél. Esélyesen még az esküvő előtt kipróbálja majd, hogy mégis milyen árut kell elfogadnia a szüleimtől. És ő nem fog finomkodni, ebben teljes mértékben biztos vagyok. - Változz vissza, bekötöm újra a karod - veszek erőt ismét magamon, majd újfent tépek egy másik csíkot az ingből. Nem áll szándékomban ugyanis az elsőt visszahelyezni rá. Esélyesen már úgyis véres. Nem sok ideig volt ugyan rajta, de a seb mély és csúnya, össze kellene varrni és nem ártana a vízen kívül valami mással is fertőtleníteni. Igyekszem erősnek mutatkozni Cal előtt és később összeomlani, de a gondolataimat ebben a feldúlt állapotban képtelen vagyok elrejteni előle, hiszen ő legilimentor és noha annak idején gyakoroltam az okklumenciát, az elmém ezúttal teljesen nyitva áll előtte. Tisztán láthatja hát, mennyire félek és rettegek Williamtől, mi több, még az az emlék is szembe jöhet vele, amint a férfi a földre lök, nekem pedig felreped a szám. Az első emlékem róla.
A jelenet mellyet ez a William meg ejt teljesen elborítja fekete köddel az agyam. Hogy merészel így bánni egy hölgyel? Mióta lehet ez ilyen? Le sem vettem róla iriszeimet, úgy figyeltem, hogyha ölni lehetne a szemeimmel, már rég nem élne. Hogy miért változtam át? Sérülten könnyű falat vagyok, így elkerülném a konfliktust, majd egy-két nap és újra önmagam leszek, addig marad a vissza vonulás. William jelentőség teljesen hagyja el Athalea otthonát, a lányon mindenféle érzelem erősen kiérződik, látszik rajta A-tól Z-ig minden. Vissza térek emberi alakomhoz, kiroppantom a nyakam, majd ahogy a lány felé pillantok, bele látok elméjébe, "betámadok" hozzá, hogy lássam a gondolatait, az emléke egy részét. Amit látok... haragra gyújt. Hogy bánthatják őt? Miért tette? Lepereg a jelenet, melyben bántja a szeretett nőmet. Elindultam felé, nem rohanvást, csak lendületes, határozott léptekkel. Karjánál fogva magam felé rántom, noha finomabban, mint William, majd kissé ridegen elkezdem. Észre sem veszem, hogy a szavaim közepette egyre jobban szorítani kezdem karját. - Tisztázzunk valamit... nem felejtettél el közölni velem valamit?! - rezdült meg hangom, mélyen, és reszelősen, miközben tekintetem hidegen mélyült el a lány íriszeiben. - Miért nem szóltál egyik leveledben sem arról, hogy ez a tag egy dúvad?! - kérdeztem hangomban fenyegető éllel, immár meg sem próbálva finoman utalni arra, hogy nem kéne tovább elhallgatnia előlem egy két dolgot. Miért nem vagyok képes lemondani róla, hagyni, hogy fogja, vigye őt bárki más, akit ő jobban megérdemel? Dühös voltam rá és tudtam, hogy ez még mindig csak a jéghegy csúcsa, a jeges víz alá bukva jön majd az igaza szenvedés, a valódi kétségbeesés. Mikor fogunk eljutni odáig? Meddig tarthat el mindez? Mikor jön a fekete leves? Azt azonban tisztán láttam és éreztem rajta, hogy erre most valamiért szüksége lesz, és habár feltételezésével ellentétben nem leltem benne örömömet, megtettem. Magamhoz húzva öleltem meg, beszívva hajának illatát. Elevenen élt bennem az elmúlt pár perc minden pillanata, William támadási sora, a saját tébolyult védelmezési, megszerzési szándékom... - Hamarosan vége lesz ennek... - feleltem csendesen, riasztó nyugalommal.
Vendég
Kedd Nov. 23, 2021 1:57 pm
Lea & Caelum
Ő
szintén szólva egy pillanatra teljes mértékben meg is feledkezem arról, hogy mindennek Caelum is szem-és fültanúja. William erőszakos természetű alak, gyakran lobban szinte ok nélkül haragra, majd nyugszik le pillanatok alatt. Ha megüt, bocsánatot kér, ajándékokkal halmoz el, de mindezek a gesztusok sem törlik el a tetteit. Ismerek a környezetemben olyan nőket, akiknek Williamhez hasonló természetű férjük van, így volt alkalmam tanulmányozni eme viselkedésformát. A férfi elhiteti a nővel, hogy semmit sem ér, nincs hova menekülnie előle és ő az egyetlen, aki valamiért szereti, ennek pedig a nőnek örülnie kell. Fokozatosan, évek alatt rombolják le az önbizalmukat és érik el, hogy az élettársuk a bántalmazás ellenére se lépjen ki a mérgező kapcsolatból. Magukhoz láncolják a feleségüket, valamilyen úton-módon beléjük nevelik, hogy megérdemelte, amit kapott és voltaképp így élik le az életüket. Sajnos, ez elég gyakori jelenség az aranyvérűek körében, köszönhetően a kényszerházasság intézményének. A hozzám hasonló lányoknak nincs hová menekülniük. Vagy elfogadják a sorsukat vagy önként és dalolva mondanak le a kényelmes kis életükről és válnak "senkivé". Hiszen, amint hátat fordítanak a családjuknak, kitagadják őket és nem lesz hova menniük, nem marad senkijük sem. Kevés olyan család létezik a világon, akik - amint rájönnek, milyen a férfi - más férjet keresnek a lányuknak. Szerintem anyám még kifejezetten élvezi is, hogy William néha helyretesz engem. William végül távozóra fogja, én pedig olyan lendülettel csapom be utána az ajtót, hogy esélyesen az egész szomszédság hallhatta eme kis tevékenységemet. A légzésem szapora, a szívem majd kiugrik a helyéről, miközben elvégzem a bűbájokat, melyekkel biztosítom, hogy ez a vadbarom ne jöhessen be ismét ide egy szimpla Alohomora-használatával. Na, nem mintha nem lenne képes ezt is percek alatt feltörni, de legalább Caelumnak lesz ideje kereket oldania innen, ha újfent forróvá válna a talpunk alatt a talaj. Vissza is fordulok tehát, addigra azonban Cal már előttem is terem, én pedig összerezzenek, amint a karomat megragadva ránt magához közelebb. Kiérzem az indulatot a hangjából és szinte rögtön be is villan számomra, hogy milyen képességekkel rendelkezik, majd igyekszem felvonni az elmémre azt a pajzsot, amit a közelében majdhogynem állandóan alkalmaznom kellett. Hiszen, pontosan miatta tanultam az okklumenciát... De olyan ritkán látom, hogy egész egyszerűen elfeledkeztem eme kis apróságról, William hirtelen felbukkanása pedig annyira megijesztett, hogy az a vékonyka réteg is semmivé lett, amely biztosítja számomra az állandó mentális védelmet. - Rendben, az új vőlegényem egy erőszakos vadállat, na és? - vonom fel a szemöldököm, miközben Caelum szorítása a karomon egyre erősebbé válik. Összeszorítom hát az ajkaim és tűröm a fájdalmat, mialatt dacosan nézek vele farkasszemet. - Ettől mégis mi változik? Semmi. A legszomorúbb ebben az egészben pedig az, hogy tudom, hogy igazam van. A jegyességemet vele nem fogják felbontani, Cal sem fog miattam lemondani az évek óta tartó szélmalomharcáról és visszatérni a családjához, hogy feleségül vehessen. Egyáltalán megtehetné ezt? Elvégre, törvényen kívülivé vált, szökevénnyé. Nem lehet már ugyanolyan az élete, mint annak idején. Ha vele szeretnék lenni, nekem kellene mindent eldobnom magamtól. És én szívesen meg is tenném... Lemondanék mindenről, még a saját családomról is és vele kezdenék új életet. Black lennék én is és még az sem érdekelne, hogy a férjemet körözik. Hiszen - minden bűne ellenére is - ő ugyanaz az ember, akit annak idején megszerettem. - Mert biztosra vettem magamban, hogy amint megtudod az igazságot, végzel vele - vágom az arcába. - És abban az esetben lebuknál, azt pedig nem hiszem, hogy kockáztatnád. Még úgy sem leszel képes elkerülni az Azkabant, hogy Black vagy. Téged védtelek - szögezem le végül határozottan. Csakis miatta nem írtam egy sort sem számára William tetteiről, noha egyszer-kétszer átfutott az agyamon ama gondolat, miszerint megérdemelné a vőlegényem a halált Cal keze által, de mégis... Abban az esetben nem csak Williamet veszítettem volna el, hanem Caelumot is. Amikor magához húz, hogy átöleljen, engedelmesen bújok hozzá, majd hajtom fejem a mellkasára és hunyom le a szemem egy röpke pillanatra. A közelsége minden más kellemetlenséget elfeledtet velem és képes pillanatok alatt teljes mértékben megnyugtatni. Évek óta szökésben van, így ritka az ehhez hasonló momentum az életünkben, hiszen van, hogy csupán pár szót tudunk egymással váltani, mielőtt ő továbbállna. És ki tudja, mikor szakad vége ennek az ölelésnek is... - Hamarosan, de mégis mikor? - emelem fel végül az arcom, majd pillantok rá, de még mielőtt válaszolhatna, egy kósza csókot lopok tőle. Hiszen ennyi jár, nem igaz? Ajkaimmal még puhán rá is harapok az övéire, majd - ha nem követel még többet - hagyom abba a mozdulatot. Felébred bennem ama vágy, hogy a hálómba rángassam magammal és hagyjam, hogy azt tegyen velem, amit szeretne, de itt a sérülésére is gondolok. Nem hiszen ugyanis, hogy ilyen állapotban pont ez lenne a leghőbb vágya és hát nem ok nélkül nem léptük meg eddig sem a dolgot. Mindketten egymásra várunk már évek óta, bár ki tudja, feleslegesen tesszük-e mindezt...
Na és? Na és?! A világ összes kincséért vagy rangjáért se vallottam volna be, hogy cefetül érintett a dolog. Blazírt pofa és megszokott morcosság mögé zsúfolódott minden, a bevett formula szerint. Mert ez így helyes. Kimondott szavai mégis kemény ütésként érnek, bármennyire is nem mutatom. Tisztában vagyok vele, hogy így van, csak egyszerűen nem akartam tudomást venni róla, mert addig küzdök, amíg nem látom úgy a helyzetet, hogy minden veszve. Nem éri meg másra számítani. Nem éri meg másban bízni. Nem éri meg arra törekedni, hogy jobb ember váljon belőled annál, amilyen voltál. Engem védett. Hogy ne szakadjunk el egymástól. Az Azkaban egy elég cudar és távoli hely. Nem nagyon akarok oda kerülni... ám elkerülhető...ha senki sem tudja meg hogy én végeztem vele... meg lehet csinálni? Meg kell tennem. Nem hagyom hogy még egyszer ártson neki! Kérdésére nem tudok azonnal válaszolni, csókba ránt, amelyre azonnal válaszolok. Közben a mosolyom őszinte, elég Lea arcára néznem, abból is teljes mértékben le tudnám szűrni, mennyire jól érzi magát velem, maximálisan biztos vagyok benne, hogy jót fog tenni neki ez a kis kikapcsolódás, leeresztheti a fáradt gőzt. Ám mindez abba marad általa, ám pimasz ívben görbül felfelé szám sarka. Követelőző csókot kérek tőle, szenvedélyes táncra hívva ajkait, nyelvét egyaránt. Akarom, igen, hiányzott az érintése, a közelsége, a vágyam pedig nem csak a birtokló csókban, de az egyre keményedő lenti helyzetben is tökéletesen megmutatkozik. Nem érdekel a sérülésem, az sem, hogy milyen időpont van, az sem hogy ez a William talán vissza térhet... bár lehet hogy Lea már aludna, vagy éhes, vagy akármi, így ezt az egészet kicsit félbeszakítom, lassan eresztem el magamtól, hogyha akarja, akkor vissza térhet a dolgára. - Köszönöm... - suttogom neki, hiszen nem lehetek elég hálás, hogy védelmez és kiáll értem, mellettem.
Vendég
Csüt. Nov. 25, 2021 5:59 pm
Lea & Caelum
V
alóban nem szeretném elveszíteni, hiszen ő a mindenem. Talán fogalma sincs arról, mennyi mindent jelent számomra egy személyben. Nincs senkim rajta kívül, hiszen a családom finoman szólva se tölti be a szememben eme fogalmat. Emberek csupán, akik körülvesznek kiskorom óta, nem jelentenek mást számomra. Voltaképp idegenek... Anyám megszült, hogy biztosítsa a maga jövőjét, a mostohaapám pedig egyszerűen képtelen a szeretetre irányomban. Nem állítom, hogy soha életemben nem hiányzott az, hogy szeressenek, de mára letettem minderről. Az ő szemükben tárgy vagyok csupán, a kényelmes jövő záloga. De Cal... Szeret. Néha ugyan nem hiszem el számára, hiszen annyira jól leplezi az érzelmeit, de amikor mellettem van, amikor időt szakít rám, teljesen világossá válik előttem a dolog. Nem szavak útján, hiszen eszméletlenül ritkán vall színt számomra, de mégis... Már maga a tudat, hogy ide jön... Velem van... Hozzám fordul segítségért... Valami folyamatosan felém hajtja, még abban az esetben is, ha ő ezt sose fogalmazná meg ezekkel a szavakkal. Ő az én családom, senki más. Egyedül hozzá ragaszkodom csupán. Képtelen lennék hát elviselni, ha William miatt az Azkabanba kerülne. Sejtettem, hogy folytatni fogja a csókunkat és legközelebb ő fog kezdeményezni. Nem ellenkezem tehát, tisztán érezheti testem minden egyes porcikáját, amint hozzá érnek, én pedig elégedetten veszem tudomásul, hogy mi mindent vagyok képes kiváltani belőle fizikailag. Sokat csókolóztunk annak idején is, főleg a roxfortos éveink alatt, amikor egy sötét sarokba félrevonulva enyelegtünk egymással, de akkor és ott mindketten képesek voltunk megálljt parancsolni a vágyainknak. Buta, elavult szabály ugyan, de a lánytól az aranyvérű családok elvárják azt, hogy érintetlen maradjon a nászéjszakájáig, különben nem jöhet létre a frigy. Én és Caelum pedig azt hiszem, tökéletes mintapéldányai vagyunk ennek. Vonzó nő vagyok, ezt nagyon is tudom magamról, elvégre negyedrészt vélának születtem, így elég sok férfi figyelmét felhívtam már magamra. A származásom természetesen titok Caelum előtt, ő még csak a mai napig sem sejti, hogy félvér vagyok csupán, nem több. Főképp ezért kellett megtanulnom annak idején az okklumenciát... Hogy legalább ezt az egy titkomat ne tudhassa meg, különben minden összeomolhat pillanatok alatt. - Nem kell megköszönnöd, ez magától értetődő - mosolyodom el halványan, ahogy az ajkaink szétválnak, de egyelőre nem lépek el előle. A közelében szeretnék maradni, ameddig csak lehetséges. - Hozzám bármikor jöhetsz, bízhatsz bennem - teszem még hozzá, elvégre tényleg nem áll szándékomban auror kézre juttatni. Bármit is tesz, nem lépem meg ezt. - Tudod... - veszek egy mély levegőt, miközben millió ok cikázik át az agyamon, hogy miért is ne hozzam ezt fel számára, de egyetlen türelmetlen mozdulattal seprem félre őket. - Én... - formálom ajkaimmal bizonytalanul a szavakat, noha nem a szándékaim ingatagok előttem, hanem fogalmam sincs azt illetően, mit is fog ehhez az egészhez Caelum szólni. - ...veled szeretném megtenni - mélyedek el a tekintetében, többet nem is fűzve a szavaimhoz. Tudhatja, mire is gondolok pontosan. Ha meglépjük, William esélyesen nem fog feleségül venni a későbbiek folyamán. És igaz, ez még nem garancia arra, hogy Cal igen, de mégis úgy érzem, ő lenne az ideális jelölt számomra ebben a tekintetben. - Ma este. Vagy holnap. Bármikor - susogom a szavakat gyengéden és lágyan átkarolva a nyakát. Kívánom minden egyes érintését és a csókjaiba legszívesebben belefulladnék. Soha, senki iránt sem éreztem még így életem folyamán és esélyesen nem is fogok. Elvégre, Caelum az egyetlen, akibe képes voltam beleszeretni és még nála is hosszú évekbe tellett a folyamat. Előtte senkit se tudtam közel engedni magamhoz érzelmileg, hiszen a környezetemben mindig is ez volt a szokás. A jéghideg arisztokrácia. Én azonban túl szenvedélyes vagyok ahhoz, hogy lemondjak a szerelemről és vele együtt Caelumról. Ha meglépjük ezt, a jövőm teljesen bizonytalanná válik és amint kiderül, kitagadnak. Na, nem mintha nem számítanék erre egyébként is, hiszen eszem ágában sincs Williamhez menni feleségül. - El fogok szökni - jelentem ki végül ama gondolatot, amely már a vőlegényem távoztakor megfogalmazódott bennem. - És nem tudom, hogy veled együtt fogom-e megtenni vagy nélküled, de azzal nagyon is tisztában vagyok, hogy kivel szeretném átélni az első együttlétemet. És az te vagy, Caelum. Hogy a vágy beszél-e belőlem? Aligha. Persze, benne van a pakliban, miszerint a bennem tomboló hormonok mondatják velem eme szavakat, de tényleg biztos vagyok a saját döntésemben. Éveken keresztül készültem arra, hogy az ő felesége lehessek, most pedig végre alkalmunk nyílik arra, hogy beteljesülhessen a szerelmünk. William nem fog visszatérni. Ma nem. Ismerem annyira, hogy biztos lehessek ebben. - Mit szólsz? - teszem fel számára a kérdést, hiszen megerőszakolni nem áll szándékomban és noha a teste által produkált jelek egyértelműek számomra, a szavai még mindig megcáfolhatják ezt. Visszakozhat, ellenkezhet, érvelhet... Bármit is tesz, elfogadom a nemleges választ is részéről. Hiszen ki tudja, ő miként tervezte el az eseményeket magában.
Átkarolja a nyakam, miközben beszél. Megakarja tenni, bármikor, akármikor, de csak velem. S ez jólesően hat rám. Szavakkal már nem kommentálom mindezt, helyette inkább ajkaira tapadok, hogy szenvedéllyel és hévvel kóstoljam meg azokat. Azt hiszem mindez elég válasz számára. S mindez elveszi a karomba szúró fájdalmat is. Nem foglalkozom vele. Feszülnek az izmok és húzódnak, ahogy testem ébredezik tőle, általa és neki. Szökni akar és velem lenni. Az első együttlétet akarja velem és a következőt és az azt követőt... És hogy mit szólok...nem tudok mit, csak hallgatom őt, hiszen ez már elég ok a beleegyezésre. Annyi mindent csalt elő belőlem röpke pár év alatt, olyan mocskosul az ujja köré csavart és én minden pillanatát élvezem. Még ha olykor ez nem is látszik. - Lea... Meg kell adnom neki a lehetőséget, hogy leállítson, bármennyire is sürget a saját testem, ha valamikor nem rohanhatok, az most van. Mégis csak addig jut, hogy nevét kimondjam, de rendes kérdés már nem társul hozzá. Próbálom legalább erre a két másodpercre kitisztítani a fejem. Kit érdekelnek a szavak? Engem nem.. és erről ékes tanúbizonyságot ad az is, ahogyan tenyereim a derekáról a fenekére siklanak, hogy aztán a combjára ráfogva emeljem őt meg, a derekam köré kulcsolva a lábait. Könnyedén tartom meg, ahogyan ezúttal már ajkaihoz hajolok, újabb és újabb követelőző csókot kérve tőle, közben pedig már lépdelek vele, hogy betalálva a falat döntsem annak a hátát, figyelve rá, hogy ne préseljem túl erősen a felületnek. Szükségem van rá, hogy valami megtartsa hátulról, mert amint elválnak ajkaink, nyakának bőrét kívánom megízlelni. Hülye lennék ezek után visszakérdezni újra, hogy biztos-e benne. Csak hagyom, hogy elragadjanak az ösztönök. Eleresztem lábait, hogy kicsit a kezem szabad legyen, hogy nadrágom övétől szabaduljak meg, úgy egyszerűbb a megválás a többitől is. Birtoklón szalad tenyerem tarkójára, hogy csókommal rohanjam le. A lehetetlennél is közelebb vonnám, magamhoz, hátrálva, miközben ajkait falom, s nyelveink gabalyodnak össze. Közben a ruhadarabjait is sikerül lehámoznom róla, mind egytől egyig a padlóra hullanak, míg a melltartója marad végül és a nadrág. A hálószobája felé tartottunk, rántottam egyet nadrágján, majd kigomboltam és legyűrtem a farmert bokájához. Az ágy irányába pillantottam, ám nem igazán érdekelt, hogy tiszta és be van vetve, csak lefektettem rá finoman. Fölé hajoltam, feje mellé helyeztem karomat, egyikkel magamról is hámozni kezdtem a nadrágokat. Ajkaihoz hajoltam újabb csókért, de hamar indulok meg lefelé, ezúttal apró csókokat hintve a nyakára, a kulcscsontjára, keblének külső ívére. Szenvedély és hév lobban kettőnk között, mohó vágyakozásom pedig nőttön-nő, ahogyan a meztelen testünk végre feltárult a másik előtt.
Vendég
Pént. Nov. 26, 2021 5:31 pm
Lea & Caelum
+18
A
válasza egyértelmű számomra, amint szavak helyett csókkal adja tudtomra akaratát. Számítottam ugyan arra, hogy valami okból kifolyólag meghátrál, de felettébb örülök annak, hogy mégse teszi. Évek óta vártam ezt a pillanatot, jóformán azóta, hogy megszerettem őt. Ideig-óráig elegek voltak a lopott csókok, de egyre többet és többet akartam tőle, most pedig minden porcikájára igényt formálok. Mert ő az enyém, senki másé! Talán önzőség részemről ilyesmit kijelenteni, de annyi mindenen mentünk keresztül az évek folyamán, hogy már-már akaratlanul is összefonódott a sorsunk. Eme jogomról pedig semmi másért cserébe sem vagyok hajlandó lemondani. William elmehet a fenébe anyámékkal együtt, mert én és Caelum összetartozunk, még akkor is, ha ezt ők nem veszik tudomásul. Nem áll szándékomban leállítani, nem tolom el magamtól, nem ódzkodom, még csak egy röpke másodperc erejéig sem habozom. A csókjait hozzá hasonló hévvel viszonzom, itt-ott játékosan harapdálva az ajkaiba, néhol egy-egy pillanatra megszakítva azt, hogy legalább mindketten levegőhöz juthassunk, különben esélyesen egymás karjaiban lelnénk a halálunkat. Felettébb romantikus lenne, nem tagadom, de egy cseppet sem vonz a gondolat. Ma éjszaka ugyanis meglépjük azt, amit már rég meg kellett volna, ezzel pedig megkapom a várva-várt lehetőséget is arra, hogy kihátráljak abból az átkozott frigyből. Persze, nem ez az elsődleges célom, hiszen a vágyam már így is a csúcsra van járatva, Caelum csókjai pedig egyre mélyebbre löknek abba a tüzes katlanba. Az érintései szinte perzselnek, minden egyes mozdulatát sokkal intenzívebben élem meg, mint eddigi életem folyamán bármikor. A lábaim engedelmesen fonódnak szeretett férfim dereka köré, miközben ő felemel, majd a falnak dönt. Az érzés, ahogy alul nekem feszül túlontúl is intenzív, melynek eredményekén egy jóleső sóhaj hagyja el ajkaimat. Régebben is eljutottunk már messzire, de akkoriban mégis létezett számunkra egy gát, egy cél, hogy miért nem tesszük meg. Mindketten várni szerettünk volna a menyegzőre, amely végül sohasem valósult meg. A nászéjszakát azonban vele fogom elhálni, hiszen már aligha van számunkra visszaút. Fizikai fájdalmat okozna számomra az, ha itt és most abbahagyná, majd hátat fordítana számomra. Akarom őt, mindennél jobban kívánom. A nyakamra hintett csókjai kellemesen perzselő érzést hagynak maguk után, miközben ujjaimmal már a felsőmet hámozom le magamról, ezáltal is szabaddá téve előtte kebleim halmát. A melltartómat egyelőre nem veszem le, hagyom számára, hogy ő döntsön a sorsáról és ha még lenne rajta ing, hát finoman szólva is szétszaggatva landolna a padlón, hiszen a türelem itt és most nem pont az erősségem. Kicsit sem múló szenvedéllyel tapadok újra meg újra az ajkaira, ezúttal teljes mértékben hagyva számára, hogy ő irányítson. Tapasztalatom ugyan nincs a dologban, de az ösztönök bennem is felütik a fejüket. Azt hiszem, ez mindenkiben kódolva van és ha oda kerülne a sor, hát különösebb magyarázat nélkül is tisztában lenne minden egyes érintett egyén a dolgával. A lábaimmal erősen tartom magam, miközben ő az övével bajlódik, majd - amint végez - indulunk el a hálóm irányába. Az ágyam méretével nincs gond, szeretem a kényelmet, így még úgy is egy franciaágyat hoztam magammal, hogy egyedül lakom és általában magányosan alszom benne. Amint hátam az ágyat éri, már rúgom is le magamról a farmert, egy szál fehérneműben tárulkozom hát fel Caelum előtt csupán. Hogy szégyellem-e előtte a testem? Aligha. Tisztában vagyok ugyanis azzal, hogy minden porcikám tökéletes, a férfi szem számára pedig egyenesen vágykeltő. Cal esetében pedig érezhetően sikerült elérnem a kívánt hatást, amely némi elégedettséggel tölt el legbelül. A nadrágja levételében azért én is segédkezem, türelmetlen mozdulatokkal ráncigálva lejjebb rajta, egészen addig, amíg végül meg nem szabadul tőle. Lábaimat ismét a dereka köré kulcsolom, ezáltal elérve, hogy odalenn is kellően szoros kapcsolatba kerülhessünk. Érzem a vágya fizikai jeleit és egyre jobban kívánom őt, habár eddig tényleg azt hittem, hogy ezt aligha lehetséges már tovább fokozni. Amint ajkai a testemen kezdenek el kalandozni, halk nyögések törnek elő ajkaimból, miközben ujjaim a hasfalát barangolják be lágy mozdulatokkal, egyre közelebb és közelebb jutva ezáltal vágyaim tárgyához. Végül óvatosan, lágyan fogom közre azt, mintha csak attól tartanék, eltörik, majd csókolom meg vágyakozva Caelumot. Nincs már értelme halogatni, kívánom őt, talán a világon mindennél és mindenkinél jobban is...
+ 18 Mindenét érezni szeretettem volna. A testét, a leheletét, szívverését, ahogy a vágy izzó lávaként perzselte mindkettőnket. Elfektettem a nőt, majd fölé másztam, hogy csókokkal halmozzam el teste szegletét, majd ahogy lejjebb haladtam a hasát is csókolni kezdtem. Nem tudom meddig szándékoztam lejjebb araszolni, de ha hagyta, tegye, akkor végre lekerült rólam az alsónadrág. Majd a hölgyeményt is kiszabadítottam a bugyi ádáz fogságából Lea szeméremdombját. Vissza araszoltam ajkaihoz, majd nyakához. Felemelkedtem róla, hogy jól bejárjam a teste minden gyönyörtől izzó pontját. Aztán megfogtam magam, a bejáratához igazodtam és a lány vaginája felé közeledtem, már hozzá is értem, de nem hatoltam bele rögtön, hanem kicsit játszottam vele. Fel le, fel le. Óvatosan járattam csípőmet le-fel. Végül beljebb hatoltam, de csak óvatosan. És tekintetem is Leah arcának vonásain voltak, ahogy megrezdült, ahogy felszisszent… Óvatosságom egyszerűen abból fakadt, hogy nem akartam vágyamnak teljes erőbedobásával magamévá tenni… Mikor kellően bent volt, visszahajoltam Lea ajkaira. Végül egyre beljebb hatoltam, mialatt kezeim a finom, puha bőrt tapogatták, nyelvemmel ekkor a nyakát vettem célba. Aztán egy erőteljesebb lökéssel tövig mélyültem el benne. Felszisszentem, szűk bassza meg! Egy idő után már azonban nem bírtam fenntartani a lassú tempót és kicsivel gyorsabb iramra kapcsoltam odalent, miközben szívünk ritmusra dobogott. Ágyékom lüktetett, de még messze jártam a csúcstól. Egyébként is ki akartam élvezni Őt, alul, felül, mindenütt. Nem igazán volt betervezve, hogy lefekszek ma vele, de úgy látszik a lányt ez most kimondottan hidegen hagyta, ami egyébként nem zavart. Próbáltam változtatni a mozgáson, hogy némiképp vissza tartsam az elkerülhetetlent. Előbb-utóbb úgyis be fog következni...Elégedett nyögéssel adom tudtára, hogy igenis kedvemre való, hogy megadta végül azt, mire vágytam, amikor megérzem teljes egészében a forró ölét magam körül. Végleg megszűnik a külvilág, minden is a semmibe vész, ahogyan csípőnk mozdul, felvéve egy sajátos ütemet. Ajkait kívánom ízlelni, egészen addig, amíg csókjaink megszakadni kényszerülnek, hogy sóhajtások és élveteg nyögések vegyék át a helyüket. Borostás képem a a leány arcának simul, fújtatok, nyögök szinte minden egyes taktusra. Az érintések egyre követelőbbé, keményebbé válnak, vérem dübörög, ketyegőm az övének ritmusával vetekszik, míg végül a pattanásig feszülő pillanatban teljesül ki a vágy, mit az első csók pillanatától űztünk. Ölem az övének feszül, izmaim összerándulnak, hajáról tarkójára sikló tenyeremmel ölelem magamhoz, nyakába, hajába fúrva arcomat. Nem bírtam tovább várni a beteljesülésre, még az utolsó pillanatokat kihasználva lendületesen és gyorsan döftem, és már egyáltalán nem akartam visszafogni magam. Testem megfeszült, majd mély nyögést hallattam, ahogy testemnek minden izma remegni kezdett a kielégülés okozta gyönyörtől. A mellkasom le fel ingázott, miközben csókolni kezdtem a hőn szeretett nőmet, ám még nem húztam ki magam belőle. Szemeibe néztem, majd ajkaira is csókot hintettem, majd mozdultam kicsit, hogy kihúzzam magam, odébb gurultam, hogy mellette feküdjek el. Olyan könnyű volna most azt mondani, hogy picsába a tervekkel, az egész világgal, bezárkózom ide Athalea-val...
Vendég
Szomb. Nov. 27, 2021 2:39 pm
Lea & Caelum
+18
E
ngedelmesen terülök el a hatalmas franciaágyon, testem minden egyes szegletét feltárva előtte, hagyva számára, hadd birtokoljon engem teljes mértékben. A vágyam minden egyes érintésére nőttön-nő, a sóhajaim megszaporodnak, miközben ő ajkaival bebarangolja minden apró porcikámat, kellemesen bizsergető érzést hagyva maga után. A levegőt egyre szaporábban veszem, ezzel is akaratlanul Caelum tudtára adva, miszerint lassan készen állok mindenre, amit tenni készülünk. Esélyesen nem lesz valami kellemes számomra az első együttlétünk, de mégis várom, egyre inkább kívánva őt. Érezni szeretném magamban, érezni, amint a testünk eggyé válik a gyönyörrel és megtapasztalni azt az ismeretlen élményt, amelyről megannyi barátnőm számolt már be számomra, amikor a srácok kerültek szóba köztünk. Lassan minden egyes ruhadarab lekerül rólunk, hol itt, hol ott landolva a szoba különböző pontjain, de ez engem jelenleg a legkevésbé sem zavar. Jóleső sóhajjal fogadom továbbra is Cal érintéseit, a csókjait pedig olyan elánnal viszonzom, hogy attól esélyesen még a legtapasztaltabb vénasszonyok is pironkodni kezdenének. Csak csókolom, lehunyt szemmel élvezve az édes pillanatokat, kiűzve fejemből ama gondolataimat, hogy ennek akár hamarosan vége is szakadhat, mert Caelumnak egyszer csak ismét mennie kell, ki tudja, hova is pontosan. Egyelőre azonban még itt van, velem van, engem ölel és folyt bele a saját vágyaimba. Végül hozzám igazodik odalenn, én pedig továbbra is lehunyt szemekkel élvezem minden egyes mozdulatát. Kínoz engem, játszadozik velem, de végül mégis meglépi, beljebb hatol, én pedig akaratlanul is felszisszenek egy pillanatra a fájdalom első hullámától. Vétek lenne azonban emiatt abbahagyni, hiszen nem áll szándékomban tovább halogatni, így hát nem is panaszkodom. Összeszorított fogakkal tűröm hát a rohamait, mire eléri a végpontot és egy fokkal számomra is kellemesebb érzés lesz. Mi több, jó érzés. Ahogy a csípője mozdul, egyre beljebb sodor a beteljesülés gyönyöréhez, hiszen tisztán érzem magamban őt. Végül a hangom is magára talál ismét, ezúttal azonban nem pont a fájdalmam kívánkozik ki belőlem. A nyögéseim egyelőre visszafogottak, elszórtak, de ahogy gyorsít a tempón, én is egyre inkább hozom tudtára, voltaképp mennyire is tetszik számomra az igyekezete. A vérem szaporán lüktet fel-alá az ereimben, miközben a levegőt is hasonló gyorsasággal szedem és érzem, hogy nemsokára elérem azt a bizonyos végső pontot, ahol hamarosan vége szakad mindennek. Igyekszem kitolni, másra gondolni, de nem megy... Pillanatokkal Caelum előtt feszül meg a testem és ránt magába az a fenomenális érzés. Ujjaim a vállába mélyülnek, ahogy a gyönyöröm hangja is kiszökik belőlem, majd lazulnak el ismét az izmaim. Kész, vége. Pihegve borulunk össze, hagyva a szívünk számára, hogy ismét mindent a normális mederbe tereljen. - Szeretlek... - suttogom halkan, kissé még az imént átéltek hatása alatt állva, majd csókolok lágyan a nyakába, teljes mértékben elfeledkezve mindenről. Csak mi ketten vagyunk, együtt a világ ellen. - Szeretlek... szeretlek... szeretlek... - ismétlem el újra meg újra, további csókokkal jutalmazva őt ezért a fantasztikus élményért cserébe, majd hagyom, hogy leguruljon rólam és kényelmesen elfeküdjön, végül hajtom arcom egyik felét a mellkasára. Érzem minden egyes szívverését, amely még kellően szapora. Na, nem mintha bármi kétségem is lett volna afelől, hogy Caelum esetleg elért-e a csúcsra. - Maradj itt velem - szólalok meg végül, mintegy kihasználva a pillanatnyi nyugalmat. - Ne menekülj tovább - teszem még hozzá, magamban abban reménykedve, hogy ő is hasonlóan gondolkodik erről a témáról és végre szembe jön vele a felismerés, miszerint szeret velem lenni. - Folyamatosan attól félek, hogy elveszítelek téged - vallok színt előtte, midőn kezem lejjebb vándorol, mellkasáról egyenesen az ő kézfejére, majd összekulcsolom az ujjainkat. - Neked adtam magam, összetartozunk - jelentem ki végül, noha a hangomban semmi fenyegető él sincs. Nem fogom sarokba állítani azzal, hogy immár neki kell felségül vennie engem. Megtettük és kész, ettől függetlenül azonban nem írtunk alá újabb szerződést. - Még adok egy pár napot magamnak, de esélyesen a szüleim elé fogok állni és kijelentem számukra, hogy felbontom a Willel való jegyességemet - szólalok meg végül határozottan. - Megmondom nekik, hogy valaki mást szeretek és nincs tovább - sóhajtok egyet, kissé talán nehéz szívvel, hiszen sejtem jól, miféle kellemetlen pillanatok is várnak majd rám a közeljövőben. Kitagadnak és minden vagyonomat el fogom ezzel veszíteni, de nem érdekel. Van munkám, gyakornoki állás ugyan, de bőven elég arra, hogy egy viszonylag jó életet tartsak fenn a magam számára belőle. Futja ételre, számlákra és lakásra. Ha pedig végre sikerül lakótársat találnom, talán még tehetek is félre a keresett összegből. - Lezuhanyzom - közlöm végül pár perc pihegés múltán, majd engedem el Cal ujjait és ülök fel az ágyamban. Ha esetleg velem tartana, nem tartóztatom, de nem is erőltetem számára a közös fürdőzést. Felállok hát a helyemről, végül indulok el a mosdó irányába. Ha Cal esetleg az ágyban maradna még, kipihenve az iménti fáradalmait, észreveheti, hogy a mellette lévő éjjeli szekrényke tetején pár boríték pihen, csak úgy egymásra hajigálva. Szándékomban állt őket elpakolni, de az események annyira gyorsan követték egymást, hogy végül teljesen el is feledkeztem a létezésükről. A borítékokon egytől-egyig William neve szerepel, vastag, skarlát betűkkel odafirkantva, a Robinson-család címerével lepecsételve. Még egyiket sem bontottam fel és igazság szerint nem is szerettem volna megtenni. Will levelei ugyanis nem pont a legszebb hangvételűek, hogy finoman fogalmazzak. Egyszóval, ha Caelum esetleg valamelyiket felbontja és beleolvasna, elég visszataszító stílussal találhatja szembe magát. Fenyegetések tömkelege arra vonatkozóan, mit is fog velem tenni, ha valami miatt nem jönne létre a frigy kettőnk között. És az, hogy itt és most lefeküdtem Caelummal, voltaképp aláírta a sorsomat. William ugyanis esélyesen be fogja váltani a levélben megfogalmazott fenyegetését és voltaképp - az ő megfogalmazásával élve - addig üt majd, amíg van bennem szusz.
A pihenés közben elejtett szavak, s kérlelés csak lepereg rólam. Hogy tehetném meg mindezt? Meg mikor? Nem úgy müködik, hogy fogom magam és lépek, hiszen annak akkor hatalmas következményei volnának. Szóval nem... nem teszem szóvá, de a hallgatásom bőven elég ahhoz, hogy a lány mellettem mindezt már tudja. De azt meg én tudom, hogyan lesz vége...feleségül veszem ezt a lányt itt mellettem valamikor. Talán mikor vége ennek az örületnek. Az sem most lesz ez biztos. Talán ha segítene valaki... bárki. Vagy magamra számíthatok újfent, hiszen ahogy bele keveredtem, úgy ki is eshetek belőle... A szülei elé áll és felbontja a jegyességet... de mi volna ha én állnék a szülei elé azzal a feltétellel, hogy visszatérek és elveszem a lányukat. Nagyobb a vagyonom, a nevem is és a családom is olyan amilyen. Jobb vagyok, mint ez a tag. Ráadásul a maga módján mindenki is vissza vár. Bár attól tartok, hogy nem illenék már be a családi idillbe... nem vagyok már olyan mint rég. Az hogy Athalea mellett kicsit félig önmagam lehetek, az megint teljesen más...most nincsenek hangok a fejemben. Talán a fájdalom teszi. De úgyis vissza tér majd, addig meg ki bízna meg bennem? A tulajdon húgom biztosan nem... akadtak össze zörrenéseink a közel múltban, szóval inkább még nem jelentem be, hogy vissza térnék és jogot formálnék az örökségemre. Lehet egyáltalán? Gondolataim közül a lány felkelése akaszt meg, így rápillantok mezitelen testére, vévi mustrálom, majd figyelem, ahogy elmegy. Felülök, körül nézek a szobába, majd felkelek, pillantásom Lea távozási helyére siklik, majd a víz zubogását is meghallom, végül a ruhásfiókjaiban kezdek matatni, mindent bent hagyok, ám végig kutatok mindent. Az éjjeli szekrényen lévő papirkupac azonban felkelti a figyelmemet mégjobban és az egyik felbontottat már a kezembe is veszem, hogy felolvassam. Ez a segg fenyegeti a lányt benne, hogyha elveszi feleségül és egy éven belül nem szül neki fiú gyermeket, akkor addig veri, míg van benne élet... ha nem engedelmeskedig és nem ugrál úgy, ahogy ő fütyül...tovább olvasni már nem tudtam, a harag megtalált újra és utat is talált hozzám, a szívem vadul kalapálni kezdett, a levelet össze gyűrve vissza dobtam a kis szekrényre. Magamra kapdostam a ruháimat, a karomat bekötöztem a magam módján, majd a lány tartozkodási helyére pillantottam. Itt kell hagyjam rövid időre, de visszatérek hozzá úgyis. El kell rendeznem valamit...ki kell szellőztetnem a fejem...nem kellett volna ebbe bele olvasnom...ki fogom nyírni a tagot... az elmém az évek alatt sok sérülést szenvedett és emiatt nem is félek bemocskolni a kezem... A tekintetem újra a leveleken van, az egyik felbontatlant bontom meg, majd olvasok is bele... a víz zubogása alább hagy, az én haragom viszont csitulni sem akar, feljebb lobban a sorokat olvasva... Majd a visszatérő törölközőbe csavart lány felé pillantok haraggal telve hajítom felé a közben már összegyűrt levelet.
Vendég
Vas. Nov. 28, 2021 2:49 pm
Lea & Caelum
C
aelum hallgat, a némaságból pedig sikerül leszűrnöm a ki nem mondott válaszát is. Nem fogja megtenni. Nem marad velem, nem jön vissza, marad minden ugyanúgy, ahogy eddig. A folyamatos menekvés részéről és a bennem állandóan tomboló bizonytalanság vele kapcsolatban. Minden egyes nap aggódom érte, féltem őt, tartok attól, hogy baja esik. Hiszen folyamatosan kockáztatja az életét és mindezt miért? A semmiért. Hiszen eddig sem volt képes semmit sem felmutatni. Évek óta tart már ez az állapot, azóta elvesztett engem és a családját is, de továbbra sem jutott semmire sem. Megéri ez számára? Komolyan ezt az életet szeretné folytatni? Annyira megszokta volna, hogy számára már-már ez lenne a szürke hétköznap? Csalódottan megyek hát el zuhanyozni, hogy mindent lemossak magamról. A Williammel kapcsolatos félelmeim a vízzel együtt peregnek le a bőrömön, de még mindig nem sikerült napirendre térnem a szavai felett. Vissza fog jönni és ki tudja mit tesz velem abban az esetben. Megüt? Ennek elég nagy az esélye, főleg az általa írt levelek után. Eleinte ugyan próbált finoman fogalmazni, mézes-mázos szavakkal magához édesgetni, de amikor látta, hogy ezzel nem ér célba, fenyegetőzni kezdett. Levélben vagy személyesen. Én pedig ezt senkivel sem osztottam meg, még Callal sem. Majd megoldom magamtól, nem nagy ügy. A mai nap után pedig biztos vagyok abban, hogy menni fog számomra a dolog. Én és Caelum lefeküdtünk egymással, vagyis William ezek után nem hiszem, hogy igényt formálna a kezemre. Pár perc múltán elzárom a csapot, majd egy törölközőt tekerve magam köré lépek ki a fürdőből. Időm sincs felocsúdni azonban, hiszen szinte rögtön egy összegyűrt pergamen landol a lábaim előtt, én pedig némileg értetlenkedő képet vágva meredek Caelum irányába. Végül észbe kapok, hirtelen fény gyullad az elmémben és ezúttal már az éjjeliszekrényre téved a tekintetem, majd a szívem hatalmasat dobban ijedtemben. Elfelejtettem őket! - Nem kellett volna elolvasnod - szólalok meg ridegen, miközben a törölközőt magam elé szorítva hajolok le a galacsinért, majd szedem fel és hajítom a sarokban álldogáló szemetesbe. Egyáltalán nem fér a fejembe, hogy Cal mégis milyen jogon üti bele az orrát a dolgaimba, amikor máskor hónapokon keresztül semmit sem hallok felőle... - William az én problémám - jelentem ki határozottan. - Mégis hogy képzelted, hogy csak úgy kinyitod és elolvasod?! - emelem fel némileg a hangom. - Te sem osztasz meg velem semmit sem az életedről, de én köteles vagyok minden egyes fejleményről beszámolni számodra? - szegezem neki a kérdéseim legfontosabbikát. Ismerem ugyanis annyira, hogy tudjam, emiatt fog a leginkább neheztelni rám. Mert nem tudott arról, mi mindent kell eltűrnöm. - Legközelebb, ha esetleg olvasni támadna kedved, kölcsönözz vagy vegyél egy könyvet, de ne az én magánéletemben turkálj - fújom fel magam kissé, végül sétálok lendületesen a szekrénykéhez, hogy minden egyes borítékot eltüntessek róla. Na, nem mintha már nem lenne teljesen mindegy, de ha Caelum itt és most úgy döntene, hogy még ennél is jobban elmélyedne a témában, annak nagyon nem örülnék. Felkapom hát őket, majd mélyesztem az egyik fiókomba, amelyet villámgyors mozdulattal zárok is kulcsra. - Miket olvastál? - fordulok végül vissza és szegezem rá vádló pillantásaimat. - Bármit is írt, nem fogja megtenni. Nem meri megtenni - Fogalmam sincs, miért is szeretném ennyire lebecsültetni Willt Caelum előtt, de esélyesen amiatt, mert Cal képes és hirtelen végez vele. Annak pedig mindketten tudjuk, mi lesz a vége. - Szóval, ne érezd úgy, hogy ez a te dolgod, kérlek - szólítom fel. - Meg tudom oldani egyedül is, bármit is gondolsz... - Pedig esélyesen nem fog menni, de az hiányzik a legkevésbé számomra, hogy pont ő tegye meg azt, hogy lekoptatja rólam ezt a bosszantó alakot. Mert ha Caelum közbeavatkozik, annak vérontás lesz a vége, ezt teljes mértékben biztosra veszem magamban.
Nem kellett volna elolvasnom. Jah, mondja ő aki elől hagyta őket. Szóval... - Nem gondolod, hogy ez a probléma nem csak egy kis probléma? Említetted már a családodnak? Miért nem nyomod az orruk alá!? - kérdezem meg kissé hevesebben a kelleténél, az meg már csak hab a tortán hogy beszól. Én sem osztom meg vele a dolgaimat. Valószínűleg azért, mert a véres szaftos témák nem az ő gyomrának valók. Senkinek sem osztom meg, vele meg főleg nem. Szavai hallatán felszegem az állam, figyelem, ahogy megindul rendet rakni. Tekintetem hidegen figyeli minden lépését. - Hát nem látod, Athalea? Boldog vagy mellettem. Mellette boldog vagy?! Tudod nemrégiben megkínozhattam volna! Elküldhettem volna darabokban a családjának, de nem tettem! És akkor te, te... még van merszed így beszélni?! - az utolsó mondat szavaival egyre rohamosabban zúdul a lány nyakába minden egyes szavam. - Mi az isten van veled? Miért akartok ti nők állandóan megdögleni? - csattanok fel. Kurvára mindegy, mennyire voltam nyitott az elején, de van egy határ, és ezen a határon már túlságosan régóta toporgunk ahhoz, hogy ne lépje most át ezzel a megszólalással. Nem is kéne magyaráznom. De hogy ehhez ne lenne közöm? Még hogy megtudja oldani? Sietős léptekkel nagy lendülettel érkezem meg mellé. Arcát durván szorítom ujjaim közé, kényszerítve, hogy rám nézzen. - Megoldást akarsz? Azt akarom, hogy dühös legyél. Hogy gyűlölj, amiért ezt teszem veled. Majd akkor megérted, hogy mi kell ahhoz, hogy megtanulj a magad törvénye szerint örülni, mert létezni fog olyan, hogy te. - szorítom. Dühös vagyok rá. Nem akartam bántani, de megteszem, ha kell, hogy tudjam, élni akar. Hogy nem áldozná fel magát valami hatalmas ostobaság miatt. Engem nem érdekelnek most az érzései. Engem az érdekel, hogy éljen.
Vendég
Szer. Dec. 01, 2021 7:29 pm
Lea & Caelum
- M
ert nem hisznek nekem, azért! - csattanok fel indulatosan a kérdése hallatán. - Már az első alkalom után anyámhoz rohantam, abban reménykedve, hogy emiatt felbontják a jegyességemet ezzel a vadbarommal, de egy szavamat se hitte! - Hát persze, hogy nem, hiába volt a színjáték, miszerint engedelmesen vállalom a feleség szerepkörét William oldalán is. Hiszen anyám túlságosan is jól ismer már engem. Elvégre, az ő génjeit örököltem és tisztában volt azzal is, mennyire odavoltam később Caelumért. Őt nem tudtam átverni, bármennyire is igyekeztem, pont emiatt gondolta úgy, hogy még egy-két hazugság sem riaszt vissza attól, hogy véget vessek a Williammel köttetett jegyességemnek. - Nem, nem vagyok boldog - ismerem el indulatosan, amint Caelum nekem szegezi a kérdést. - És igen, melletted az lennék, de te nem vagy itt! Sose vagy mellettem, folyamatosan csak a semmitmondó leveleidet küldözgeted, miközben nekem őt kell elviselnem! - szegezem mutatóujjam az ajtó irányába, ezzel is egyértelművé téve Cal számára, hogy kire is gondolok pontosan. Na, nem mintha olyan baromi nagy rejtély lenne... - Felbukkansz, majd eltűnsz, néha konkrétan egy szó nélkül lépsz le, mert éppen olyanod van! Én pedig aggódhatok napokig, hetekig, hónapokig érted - remeg meg a hangom egy pillanat erejéig. Hiszen valóban folyamatosan emésztem magam a holléte miatt és aggódom, hogy esetleg valami komolyabb baja esett, ahogy most is vagy... De nem, ebbe még most se szeretnék mélyebben belegondolni. - Óóó, bocsáss meg, tényleg ezer hála és köszönet, amiért nem ölted meg a vőlegényemet és küldted magad majdnem az Azkabanba - forgatom meg a szemem az indulatai hallatán. És bármit is gondol, nem hagytam volna számára, hogy végezzen Williammel. Ezt pedig csakis őmiatta tettem volna, hiszen - ha megöli - azzal csakis magának ártott volna. Vagyis, egyértelműen Willnek is, de eszem ágában sincs végignézni, ahogy Cal önként és dalolva bevonul a dementorok közé. Akkor már inkább közéjük állok. - Eszem ágában sincs meghalni, de valamit lépnem kell, mert más nem fog helyettem megoldást találni - magyarázom számára türelmetlenül. Miért nem érti meg végre az én szempontjaimat is? Miért nem fogja fel, hogy oka van annak, amiért nem szeretném, ha beleavatkozna ebbe az egészbe? A családom elé kell állnom és határozott tények elé állítanom őket. Mást szeretek. Pont. Utána pedig megpattanni otthonról, ha még ennek ellenére se térnének észhez. Ezt viszont már Caelumnak sem kötöm az orrára, hiszen már így is teljes mértékben kikelt magából. Szépen szólva is tajtékzik a méregtől. Amikor mellém ér és ujjaival megszorítja az arcom, mindkét kezemet az engem rabságban tartó karjára helyezem, de végül nem moccanok. Nem kezdem el lefeszegetni magamról egyetlen testrészét sem, helyette farkasszemet nézek vele, voltaképp tele mélyen eltemetett indulatokkal... - Már most gyűlöllek - szólalok meg halkan. - Gyűlöllek, amiért elhagytál és lemondtál rólam. Gyűlöllek, amikor sokáig nem hallok felőled. Gyűlöllek, mert nem még mindezek ellenére se vagyok képes gyűlölni téged... - vágom végül a fejéhez mindazt, ami bennem kavarog. Hogy lehet valakit utálni és szeretni egyszerre? Hát, itt a válaszom... Csupán rólam és Caelumról kell példát venniük a bizonytalankodóknak. - És dühös vagyok rád, mert folyamatosan okot adsz rá - szegem fel most én az állam, mit sem törődve a szorításával. A fájdalomtól könny szökik a szemembe, de egy nyikkanásomat se hallani. Élni? Számomra ez nem élet. Szabad szeretnék lenni, levetkőzni mindent, ami a családomhoz köt és együtt lenni azzal, akit szeretek. Ez az én célom, semmi más.
Csupán egy dühödt és robbanékony hümmel kívánom helyre utasítani Athaleát a szóhasználata kapcsán, mert az rendben van, hogy a mi kapcsolatunk eléggé... megfogalmazhatatlan, mégsem viselem el senkitől, hogy így beszéljen velem. ...mert épp olyanod van! Az apró kis hang a fejemben kétségbeesetten próbál utat találni magának az elvadult dolgokon, kongatva a vészharangokat: mi történt, hogy ide jutottunk? Percekkel ezelőtt senki sem jósolta volna meg, hogy ez lesz a vége, hogy így kell kommunikáljunk egymással. És vessenek meg bármennyire azért, amit és ahogy teszek, általában én még kevésbé élvezem az ilyet, mint az a személy, aki kapja. - Életben vagyok? Élek? Tudsz rólam?! - amilyen finom tónusban indul a kérdésáradat, annyira erőteljes lesz az utolsó szótag felhangja. Még ő kér bocsánatot, hogy nem küldtem magam börtönbe. - Neked teljesen elment az eszed! - jelentem ki, és közben megszakítok vele minden eddigi testi kontaktust, eleresztem az arcát, majd hátrébb lépdelek. - Én nem bánok veled használati tárgyként. Én nem teszem rád a billogomat. Én nem filozofálok azon, hogy hova tart ez a... valami kettőnk közt és hajlandó vagyok valamit befejezni, ha arra kérsz. - mint például ezt az egész procedúrát. Gyülöl és vajon úgy is érez, vagy csak a szavait erősítgeti vele? Hogyan akarná egyedül megoldani ezt!? Még én magam sem tudom! - Mit akarsz?! Szerinted mégis mit kellene most tennem?! Mondd csak Lea, ha én most azt mondanám, hogy az enyém vagy, akkor meddig örülnél neki?! - csattanok fel lángoló tekintettel. - Ezért tisztellek. Mert nem veszem el tőled a szabadságod. Világos? Olyan elcseszettül nyomoréknak érzem magam jelen pillanatban, hogy legszívesebben szó nélkül vonulnék el, csak hogy ezzel is távolabb kerüljek tőle, hogy legalább ő ne lásson. Elfog a késztetés, hogy bocsánatot kérjek, amiért elszakadt a cérna. Meg sem kérdeztem, hogy hogy van, ami persze teljességgel felesleges volna, hiszen egyértelmű, de ha törődöm vele, akkor igenis meg kellett volna kérdeznem. - Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. - suttogom halkan, a mindez olyan gyászosan lengi körbe a bőrömet, mintha gyászt hirdetne. Visszatérni a családhoz? Visszatérni a Black család oltalmazó ölelésébe? Visszatérni Athalea-hoz hogy végre össze kössük az életünket? Újra Cassiopeia és Leo bátya és Corvus öccse lenni? - Egyszerűen... Nem megy. Szeretném kialudni magam, felkelni holnap reggel és azt érezni, hogy de igen, menni fog ez így is. De most most van, és ezen ha akarok, akkor se tudok változtatni. Szünetet tartok, levegőért kapkodok és ha a lány szólni kívánna, csak jelzésértékűen felemelem a bal kezem, ezzel is jelezve, hogy hallgasson. Nem akarom ezt tovább fokozni. Sétálok egy keveset a szobában, igyekezve normalizálni a légzésemet és megszabadulni mindentől, ami arra utalhatna, hogy megborultam nem is olyan rég. Piszkosul nehéz, de muszáj megtennem. A hajamba túrok, majd kilépdelek a cuccaimhoz, hogy össze szedjem a holmimat, végül gondolkodás, bármiféle magyarázat és köszönés nélkül már távozok is Athalea lakásáról.
Vendég
Szer. Dec. 15, 2021 5:27 pm
Lea & Caelum
- H
ogy mi történt? Csupán annyi, hogy kezd igazán elegem lenni néhány dologból. Példának okáért kezdhetnénk rögtön ott, hogy számonkéri rajtam a leveleim tartalmát. Mégis mi köze hozzá? Szeretem őt, tényleg szeretem, de hát lemondott rólam, eldobta annak a lehetőségét, hogy feleségül vehessen és a mai napig tartó menekülésbe és bujkálásba kezdett. Néha-néha nagy kegyesen felbukkan, majd áll is tovább, ki tudja, hova. És most komolyan elvárja tőlem, hogy engedelmes libaként viselkedve hagyom számára, hogy rendezze az én dolgaimat? Hát, nem. Továbbra sem fogom beavatni a Williammel kapcsolatos életem részleteibe, hiszen ő nem Cal problémája. Hanem az enyém. Ő se hagyja számomra, hogy segítsek neki. Hadd érezze, milyen az, amikor valaki, akihez valamilyen szinten kötődik, kizárja az életéből. - Ez a valami kettőnk között? - szólalok meg hitetlenkedve és kissé rekedtesen, amikor végre ellép előlem és elenged engem. - Miféle valami, Caelum, hm? - vonom fel a szemöldököm, némi rosszallással a hangomban. - Elméletileg szeretjük egymást. Vagyis én téged biztosan. De ezek szerint elég egyoldalú részemről a dolog, ha te ezt valaminek titulálod - szegem fel az állam és dacosan nézek vele farkasszemet. Vajon miért esik ennyire nehezére kimondania azt, hogy szeret engem? Mert szeret, ebben biztos vagyok. A tudat azonban, hogy ez a szó ennyire nehezen jön az ajkaira, némileg felkorbácsolja a kedélyeimet. Ráadásul, az iménti mondata... Az a valami... - Visszajönnöd. Hozzám - adom meg számára a válaszom, hiszen - őszintén szólva - nem érdekel, mit tesz a családjával. Önző vagyok, mindig is az voltam és a neveltetésemnek hála, megkaptam mindent, amire vágytam. Elég hatalmas pofon hát számomra az az élettől, hogy egyedül Cal az, aki sose lehet az enyém. Hiszen nekem ő kell a legjobban! - Hát nem veszed észre, hogy érted még a szabadságomat is képes lennék feladni? - fakadok ki. - Azt a dolgot, amely az egyik legfontosabb az életemben? De téged ismét csak a bosszú érdekel, semmi más! Inkább eltaszítasz magadtól mindenkit, valamiféle kicsinyes játszma miatt... Mert ez így van. Bármennyire is tartja nemesnek a céljait, évek óta egy helyben toporog, mégis képes volt a teljes életét eldobni valami olyasmi miatt, ami egész egyszerűen nem megy számára. Ez pedig eléggé kétségbeejtő számomra... Hiszen még rólam is lemondott, ott hagyott egyedül az iskolában, majd lökött majdhogynem ő valaki más karjaiba. Ha őszinte szeretnék lenni, a Willel való jegyességem is csakis Caelum bosszúvágyának köszönhetem. Miért nem veszi észre végre, hogy ezzel másokat bánt? Az utolsó mondata hallatán legszívesebben a fejéhez vágnám, hogy akkor felejtsen el engem végleg, de ez valamiért annyira végleges, hogy mégse teszem. Hallgatok hát, miközben ő a szobában sétál. Nem tartóztatom, amikor a holmijáért indul, nem szólok utána, nem indulok el a nyomában, hogy visszatartsam. Hiszen úgy érzem, ezt az egész helyzetet jelenleg mindkettőnknek rendeznie kell magában. Előbb-utóbb ugyanis szándékomban áll választás elé állítani velem kapcsolatban, mivel ezt a csiki-csuki játékot nem igazán szeretném az örökkévalóságig művelni. Felnőtt nő vagyok és lassan szeretnék megállapodni, ha pedig Caelum és az én céljaim nem egyeznek... Nos, abban az esetben elég fájdalmas lépést kell megtennem, ebben teljes mértékben biztos vagyok.
