Csatt. Elindultam a folyosón. Csatt. − Miss Fletcher! Kérem, még nincs olyan állapotban, hogy elengedhessük! – szólt utánam az egyik ápoló, aki már napok óta felügyelte a lábadozásomat. Meg sem fordultam, csupán bicegtem tovább. Csatt. − Ne aggódjon, nem terveztem meglépni. Meglátogatok valakit, majd jövök – jelentettem ki határozottan. Kivételesen nem állt szándékomban meglógni innen, főleg azok után, hogy a fülembe jutott mi történt. Beletelt némi időbe ugyan, mire kiszedtem a recepción, hogy melyik kórterem volt az övé, bár be kellett ismernem, hogy maga az út megtétele tovább tartott, mint gondoltam. Segítséget azonban nem voltam hajlandó elfogadni, hiszen nem azért dolgoztam aurorként, hogy utána tolószékben vigyenek a felettesem elé. Szánalmas látványt nyújtottam volna. Megtorpantam a 312-es kórterem előtt, hogy lélekben felkészüljek a látványra. A mankómra támaszkodva nyúltam volna a kilincs után, amikor a mellkasomba nyilallt a fájdalom. Bosszúsan felmorrantam, majd letekintettem a csillogó padlóra. Annyi éven keresztül gyakoroltam már, hogy nem esett nehezemre az árnyékomat megmozdítani. Az árnykezeim ráfonódtak a kilincsre, és talán kicsit nagyobb erővel tépték fel az ajtót, mint szerettem volna. Az ajtó kivágódott, én pedig csattogások közepette beléptem az ajtón. Már szinte láttam, ahogy az ágyában feküdt, teljesen magatehetetlenül, talán eszméletlenül. A szívem hevesen vert a mellkasomban, hiszen azt leszámítva, hogy a főnököm volt, mégis sokat jelentett nekem, ahogy annak idején anya is mindig kiállt érte. Azonban a szívem kihagyott egy ütemet, amikor velem szemben az üres ágya köszönt vissza. A lábaim megremegtek, majdnem össze is csuklottam. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy akadt mire támaszkodnom. − Mi a… − morogtam magam előtt, viszont mielőtt még segítségért kiáltottam volna, kiszúrtam őt az ablaknál. Dohányzott. Annyira jellemző! − Majdnem meghalt, és maga másra sem tud gondolni, csak a dohányra?! – fakadtam ki szándékosan magázva őt, ahogy bosszúsan beljebb léptem a szobájába, és elbicegtem hozzá. − Mégis mit járt a fejében?! Meg is halhatott volna! – beszéltem én, aki a saját akciója miatt került az ispotályba. Nem tehettem róla. Elveszítettem a fejemet, amikor megláttam azt a kisfiút annak a szemétnek a kezei közt. Cselekednem kellett, mert egy gyerek élete forgott kockán. Akkor és abban a pillanatban a saját épségem nem számított. Talán egy hete történt, bár megvallva, idebent teljesen elveszítettem az időérzékemet. Ha nem akadt volna egy-egy látogatóm, akkor arról sem tudtam volna, hogy Holden is belépett az öngyilkos osztagba, így nem is volt olyan meglepő, mennyire haragosan tekintettem rá, bár leginkább azért, mert egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy felszívódott.
Szeretném leszögezni, hogy általában jó ötletek pattantak ki a fejemből. Többnyire nem veszélytelenek - de ez a szakma ilyen, akinek nem tetszik, az menjen át aktákat tologatni a mágus-mugli kapcsolatokra -, de eredményesek. Azt azonban kénytelen voltam elismerni, hogy ez a mostani életem legszarabb terve volt. Mentségemre szóljon, más lehetőségem nem maradt, eltekintve attól, hogy hagyom Lorit meghalni Corban Yaxley és a talpnyalói markában, egyedül, ahol soha, senki nem talál majd rá. Nyilván ez a lehetőség számomra nem létezett, tehát maradt a szar, öngyilkos haditervünk. Ha a cél szempontjából nézzük, akkor sikeres volt. Ha más szempontot is beleveszünk, akkor kevésbé. A fél csapat kórházba került, nekem el akarták venni a jelvényem, bár jelenleg, törött bordákkal és egyéb zúzódásokkal, illetve egy jókora medvekarmolással igazán nem is volt rá szükségem. Jelen pillanatban az is problémát okozott, hogy kikeljek a Szent Mungó kényelmetlen ágyából és kivonszoljam magam húgyozni a férfi mosdóig - attól viszont nem tartott vissza, hogy amint eltakarodtak a közelből az ápolók és a medimágusok, rágyújtsak. Sérülések ide vagy oda, az ember függőségei nem mennek szabadságra pusztán amiatt, hogy gondot jelent néhány lépés lendületes megtétele is. Az idegeim pedig aligha voltak mostanság olyan állapotban, hogy kibírják a dohányzás kellemes hatásai nélkül. Ha ezt a medimágusok vagy a kórház bármely dolgozója kérte volna rajtam számon, az nem lepett volna meg, hiszen nyilvánvalóan nem lehetett rágyújtani a Szent Mungó területén. Arra viszont biztosan nem számítottam, hogy az egyik beosztottam fogja ezt megtenni - különösen nem úgy, hogy a legtöbbjük inkább készségesen hozott volna nekem egy doboz cigit. Amikor kivágódott az ajtó, nem fáradtam a cigaretta eloltásával, csak lustán hátrapillantottam. Vivian volt az, mégis ki más lett volna, aki az orvosi utasítás ellenére idejön, látogatási időn kívül és mindezt ilyen hévvel? Ha nem fájt volna a nevetés, talán jól szórakoztam volna a néhány másodperc leforgása alatt látványosan változó arckifejezésén. Aggodalom, teljes pánik, majd őszinte harag váltotta egymást, szinte már nevetséges gyorsasággal. Mégis mit hitt, mikor benyitott a szobába? Azt látszólag biztosan nem, hogy az ablakpárkánynak támaszkodva talál majd, békésen cigarettázva. - Tulajdonképpen elég sok mindenre tudok gondolni. A probléma inkább a cselekvéssel van, és az igazat megvallva, itt a dohányzáson kívül kevés dolgot lehet csinálni - fújtam ki a füstöt. - Ami pedig a halált illeti, elég meredek annak számon kérnie rajtam bármit is, aki magasról szarik a felettese parancsaira és kórházba juttatja magát. Úgyhogy tőlem jogosabb lenne ez a kérdés. Mélyen beleszívtam a cigarettába, bár fájt minden levegővétel, mintha William Byrne medveként újra és újra megpróbált volna darabokra törni. - Neked nem a saját ágyadban kéne lábadoznod? Persze kurva jól esik ez a szelíd törődés, de elnézve téged... inkább pihenned kéne. De biztosan nem engem cseszegetni, bármennyire is örülsz neki, hogy Minisztériumon kívül vagyunk és megteheted.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Kedd Nov. 23, 2021 1:08 pm
Holden & Vivian
Kevés emberhez ragaszkodtam az életem során, de Zsörtike parancsnok − hihetetlen, hogy Zsörtike kadétból végül parancsnok lett −, azon kevesek közé tartozott, akiket igazán megsirattam volna. Nem csoda, hogy kisebb szívroham kerülgetett, amikor a kórtermébe érkezve nem találtam őt az ágyába. Megfordult a fejemben, hogy riadóztatom az ápolókat, hogy eltűnt, de mielőtt ezt megtettem volna, kiszúrtam őt az ablakban bagózni. Szerettem volna alapos fejmosást adni neki a felelőtlensége miatt, főleg azért, mert olyan flegmán fordult hátra, mintha az égvilágon semmi nem érdekelné őt. Pedig igenis létezett pár dolog, amivel foglalkoznia illett volna, példának okáért a saját felépülésével, és azzal, hogy a kevésbé roncsolja a szervezetét. − Még szerencse, hogy sok minden megmarad elméleti síkon, bár ha önmagad megöletéséről van szó, akkor nem vagy rest cselekedni – vágtam vissza, ahogy beljebb bicegtem. Felvont szemöldökkel torpantam meg a következő megjegyzése kapcsán. Komolyan vitatkozni szeretett volna erről? Azt hittem, már túlvoltunk ezen, hiszen egyikünk sem nyerhetett ebben a témában. − Nos, egy ártatlan élete forgott a kockán, de ezt nagyon jól tudod, máskülönben te sem szartál volna a feletteseidre, és nem juttatod magad kórházba a saját esetedben – indultam meg ismét az ágya irányába. A mankóm hangosan kopogott a járólapon, majd óvatosan leereszkedtem a takarójára. Az ácsorgás még mindig nehezemre esett, de nem gondoltam volna, hogy belekötne abba, hogy hellyel kínálom saját magamat. − Jól vagyok – vágtam rá határozottan, bár magam sem tudtam eldönteni, hogy melyikünk festett szarabbul. Mondjuk, én már elég ideje voltam itt, hogy lábra tudjak állni, sőt már nem éreztem fájdalmat minden egyes percben, ami haladásnak számított az esetemben. − De nagyon szívesen lábadozok az ágyamban, ha nem arról kapok híreket, hogy a parancsnokomat majdnem széttépte egy medve-animágus – döntöttem neki a mankómat az éjjeli szekrényének, és óvatosan kinyújtottam mindkét lábamat. Bár ahhoz képest, ahogy lefestették nekem az állapotát egészen eleven volt. Az már meg sem lepett, hogy szurkálódni és dohányozni volt ereje, szerintem ez a két dolog tartotta őt még életben. − Ugye tudod, hogy nem szokott érdekelni, hogy hol teremtelek le azért, mert öngyilkos hajlamaid vannak? – emeltem rá a pillantásomat. Mindig ügyeltem arra, hogy az ilyesfajta megjegyzéseimet csak akkor hangoztassam, amikor ketten voltunk, hiszen nem állt érdekemben szájalni neki, ahogy az sem, hogy mások előtt romboljam a tekintélyét. − Ő sem örülne neki, ha úgy döntenél, hogy követed a túlvilágra – jegyeztem meg valami csendesebben, utalva az anyámra, aki nem utolsósorban az ő parancsnoka is volt. Talán jobb is volt, hogy anya mindezt már nem láthatta, ugyanis irtóra pipa lett volna mindkettőnkre, amiért ennyiszer kötöttünk ki az ispotályban. Sőt, szinte hallottam is a hangját, ahogy Holdennek arról magyaráz, hogy ő rontott el engem, és azért keveredek mindig veszélybe, mert őt akarom utánozni. Igazság szerint sose gondoltam azt, hogy olyannak kellene lennem, mint amilyen a felettesem. Jóságos Merlin, nem bírtam volna magam elviselni, ha annyira tele lettem volna keserűséggel, mint ő volt! Egy valamiben azonban nagyon hasonlítottunk: mindketten bármit megtettünk volna másokért. − Ha már ilyen szépen kihagytál belőle, akkor mesélj, hogy mi volt. – Kíváncsi voltam a részletekre, természetesen csak arra, ami publikus volt. Leginkább az érdekelt, hogy a többiek hogy voltak, és mennyire volt végül sikeres az akció, bár biztos nem ment zökkenőmentesen, ha Holden majdnem cafatokra tépték.
- Sosem vagyok rest cselekedni. Önmagam megöletése csak egy a rengeteg hobbim közül. - A szavak dühös éle mögül kiéreztem az őszinte törődést, ez pedig felülírta a tényt, hogy beosztottamként számon kért rajtam valamit. Most különben is két beteg minőségében voltunk itt, nem pedig parancsnokként és beosztottként, az alá-fölé rendeltségi viszonyok egy kórházi szobában, darabokra tört csontokkal könnyen átértékelődnek. És ami azt illeti, Vivian Fletcherrel amúgy is sajátságos kapcsolatot ápoltam, sehogy sem illett bele abba a tisztán szakmai keretbe, amin belül igyekeztem a legtöbb aurorral megmaradni. Nehéz lett volna, mikor Viviant morcos kislány kora óta ismertem és az első találkozásunkkor még éppen csak magamra öltöttem a kommandósok tengerészkék egyenruháját, még csak nem is álmodozva róla, hogy egyszer én lehetek majd a parancsnok Ruth utódjaként. - Hatalmas a különbség a kettő között. Amíg a te felettesed parancsai, tehát az én parancsaim a te biztonságodat szolgálják, addig az én feletteseim gyáva, korrupt faszok. Ez pedig nagyon lényeges különbség. - Kényelmesen éreztem magam a főnök szerepében, annak minden hátránya és nehézsége ellenére, ahogyan az sem okozott gondot, hogy parancsokat osztogassak. Azonban sosem éltem vissza a helyzetemmel, legalábbis komolyan és szándékosan biztosan nem. Ezt Scabiorrol nem mondhattam el, az ő utasításai nem szolgálták mások érdekeit, az ártatlanokét végképp nem. - Látom, kurva jól nézel ki - horkantam fel gúnyosan. Nehezen hittem el, hogy jól volt. Ha jól lett volna, akkor ő is részt vesz a Byrne partin, de az indulásunk előtt még az is csodaszámba ment, ha egyedül eljutott a kórházi folyosó végéig. Bizonygathatta, hogy mennyit javult az állapota, de ennek nem sok jelét láttam - és ha nem baszott volna szét az ideg a balul elsült bevetés óta millió dolog miatt, most biztosan őrlődtem volna a bűntudattól, amiért nem tudtam megakadályozni, hogy megsérüljön. Az én dolgom lett volna kordában tartani a hőskomplexusát. - Szóval valaki elpofázta, nagyszerű... - morogtam, bár nem lepett meg, hogy a Projekt valamelyik tagjának eljárt a szája a mentőakcióról. Magát az Auguránvadász Projektet titokban tartottuk még a legtöbb aurorkolléga előtt is, de arra a nyakamat tettem volna, hogy mostanra már a kelleténél sokkal többen értesültek róla, hogy én kórházban feküdtem, nem egyedüliként a csapatból. Meglepő lett volna, ha éppen a Projekt egyik tagja nem értesül róla. Nem mintha titkolni akartam volna Viv elől, ami történt, pusztán annak nem örültem, hogy akadtak, akik képtelenek voltak kussban maradni. - Ez nem változtat a kellemetlen tényen, hogy a parancsnokod vagyok és előbb-utóbb meg fogom unni, hogy nem tudod hol a helyed. - Mindketten tudtuk, hogy az efféle fenyegetéseim csak üres zsörtölődések voltak, soha nem lettem volna képes emiatt kivágni a kommandóból. Hasznos volt számunkra és bármennyire is szerettem tagadni, kedveltem őt, a szívemhez nőtt az évek alatt és kötelességemnek éreztem Ruth nyugdíjazása, majd halála óta, hogy egyengessem Viv útját. Éppen ezért elnéztem neki azt is, amiért másokat úgy basztam volna ki a Minisztériumból, mint macskát szarni. És ezt nyilván ő is nagyon jól tudta, mindig érezte mi az a határ, ameddig elmehetett anélkül, hogy igazán tiszteletlen lett volna - és legalább arra is mindig figyelt, hogy közönségünk ne legyen. - Nem döntöttem én sehogy - fújtam ki a cigarettafüstöt keserűen. - Hidd el, én örültem volna a legjobban, ha ez az egész zökkenőmentesen alakul és nem egy halálközeli élmény lesz belőle. Nem akartam senkit sem veszélybe sodorni, mielőtt szóvá tennéd, nem, még magamat sem. De így volt helyes, te is tudod. Nem hagyhattam ott meghalni. Cassie Blacken és Jerryn kívül senkit sem avattam be még a felszínes részleteibe sem a Lorival kialakult, majd tönkrement kapcsolatomnak - bár ők sem tudtak túl sokat és azt sem azért osztottam meg velük, mert másra sem vágytam, csak egy alapozás lélekanalízisre. A többiekkel még ennyit sem osztottam meg, azt akartam, hogy Lorit ugyanolyan informátornak lássák, mint a többit, sőt, én magam is szerettem volna csak egy informátornak látni. De attól még nem volt az, kurvára nem, és valószínűleg ezt többen sejtették a csapat tagjai közül. Azonban azt fenntartottam, hogy a Lori irányába táplált érzéseimnek semmi közük sem volt a mentőakcióhoz, bárki másért megtettem volna ugyanezt. - Minden elbaszódott, az. - Elnyomtam a cigarettacsikket, jobb ötlet híján kidobtam az ablakon, majd visszavonszoltam magam az ágyig és leültem Viv mellé. Az ajtó felé pillantottam, de még mindig zárva volt, senki sem akart bejönni hallgatózni. - Hamar rájöttünk, hol tartják fogva, lezárták a pincét és innentől kezdve már nem volt nehéz kitalálni, hogy Lori is ott van. Meg kellett szereznünk a jelszót, már ez sem zajlott úgy, ahogy akartuk, túl feltűnőek voltunk, azt hiszem. Képzelheted, mennyire sikerült beolvadnia a társaságunknak az aranyvérűek közé... De még nem is itt ütött be a szar igazán, megoldottuk a problémát, sikerült néhány túszt ejtenünk és lejutottunk velük a pincébe. Utána viszont... konkrétan elszabadult a pokol. Menekülés közben többen megsérültünk, a Castillo kölyök beszopta a lepattanó kaszabolóátkomat, őt is itt ápolják a Mungóban. Megmarad a gyerek, de a nyomát viselni fogja örökké. Azt pedig már hallottad, hogy velem mi történt. Amíg Lorit próbáltam kimenekíteni, egyszerre megsimogatott egy medve és kiderült, hogy Yaxley üresfejű, ártalmatlan felesége valószínűleg nem is üresfejű és végképp nem ártalmatlan, kibaszott levegőmágus a nő. A medvetasli és egy kedves kis szellő rendesen földhöz baszott, több bordám bánta és sikerült egy üvegasztalban landolnom, jutott a szilánkokból még a képembe is. Reflexből felvágtam Yaxley animágus fiát, muszáj volt csinálnom valamit, ez tűnt a legjobb ötletnek. Ami ezután történt, az még nekem is zavaros, alig voltam magamnál a fájdalomtól, úgy tudom, Jerry rángatott fel a földről, aztán ki a birtokról. Persze mire visszaértünk Angliába, addigra az a geci Yaxley riadóztatta a brit embereit a Minisztériumban, figyelték a zsupszkulcsokat és nyilván nem tudtuk kimagyarázni a helyzetet a kiérkező kollégáknak. Magamra vállaltam az egészet, azt mondtam, hogy én parancsoltam meg mindenkinek, hogy jöjjenek velem. Felfüggesztettek, nem tudom még meddig, gondolom, az nem volt jó pont, mikor hozzábasztam Scabiorhoz a jelvényemet és közöltem vele, hogy szopja le magát. Aztán behoztak a Mungóba és valószínűleg egy darabig itt is maradok.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Kedd Jan. 04, 2022 6:20 pm
Holden & Vivian
− Azt vettem észre – döntöttem oldalra a fejemet, ahogy magamba sorba vettem a látható sérüléseit. Nagyon alaposan elbántak vele, talán még többet kapott az akció során, mint én a sajátom alatt. Hiába volt neheztelő a hangom, igenis aggódtam érte, hiszen mondhatni, anyám után már csak ő maradt számomra közelebbi kapcsolat. A többiektől tartottam a távolságot, néhányan pedig a képességem miatt alapjáraton féltek tőlem. Nem is szívesen ismerkedtem másokkal, valamiért továbbra is bizalmatlan maradtam az emberek irányába. − Nos, sajnos a te feletteseidet nem lehet kipöckölni a bebetonozott helyükről, de téged bármikor eltávolíthatnak a sajátodról. Ez is lényeges különbség – feleltem neki békésen, miközben óvatosan kinyújtóztattam a lábaimat. Tudtam jól, hogy minket akart védeni, de azzal is pontosan tisztában volt, hogy mi pedig bármit hajlandóak voltunk kockára tenni, ha mások élete forgott a kockán. Legalább is, én teljesmértékben ilyen személy voltam. Részben talán tőle is tanultam el, részben pedig a saját makacsságomnak és elveimnek köszönhettem mindezt. − Épp annyira, mint te – intettem felé vigyorogva, hiszen ténylegesen versenyre kellhettünk, hogy melyikünk nyerhetett volna a hadirokkantak szépségversenyén, bár egyértelműen ő nyert volna. − Tudod jól, hogy előttem képtelenség titkot tartani – mosolyodtam el szórakozottan, utalva arra, hogy számtalan alkalommal szartak be a saját társaim a gatyájukba csupán azért, mert elsötétítettem a szobát. – Csak tudni akartam, hogy jól vagytok-e, de mint a mellékelt ábra mutatja, örülhetek, hogy nem kell koszorút vinnem a sírodra – tettem hozzá kevésbé viccelődve, hiszen azt tényleg nem tudtam volna elviselni, ha anya után belátható időn belül a mentoromat is elveszítettem volna. Akkor lehetséges, hogy végleg beteljesült volna a prófécia, és felülkerekedett volna rajtam a sötétség. − Ugye tudod, hogy most pont úgy beszélsz velem, ahogy annak idején anya is bánt veled? – húztam fel kérdőn a szemöldökömet, bár mindketten tudtuk, hogy képtelen volt megtenni. Anya sem tudott kiszúrni vele. Mindig is kedvelte őt, hiába uralkodott felette a hőskomplexusa. − És ezért is kereszteltelek el annak idején Zsörtikének – tettem hozzá nosztalgiázva, bár nem gondoltam volna, hogy ez a becenév idővel osztatlan sikert arat majd. Mégis, régen ez az elnevezés az én számat hagyta el először, amikor anya az ő zsörtölődése miatt nem velem foglalkozott. − Tudom, hogy így volt helyes. Nem véletlenül akartam volna én is veletek tartani – pillantottam fel rá, ahogy folytatta a dohányzást. Nagyon jól ismertem, épp ezért elképzelni se tudtam volna róla, hogy szánt szándékkal tette volna kockára bárkinek az életét is. Sajnos, ez az akció így alakult. Már nem tudtunk változtatni rajta. Óvatosan odébb húzódtam az ágyon, hogy kényelmesen elférjen mellettem, miközben belefogott a meséjébe. Nem tudtam szemet hunyni afelett a mardosó érzés mellett, amit akkor éreztem, ahogy egyre jobban előrehaladt a történetben. − Ott kellett volna lennem – ingattam a fejemet, hiszen az erőmet használva könnyebben ártalmatlaníthattuk volna az embereiket, és talán nem lett volna ebből hatalmas katasztrófa. Tényleg az volt a szerencséjük, hogy sérülésekkel megúszták, és egyiküket sem kellett eltemetni. − Scabior pedig nyilván örömmel fosztott meg a jelvényedtől. És most? Mi lesz veled? Velünk? A Projekttel? – pillantottam Holdenre, mert nagyon bíztam benne, hogy nem ez lesz a vége ennek a történetnek, ugyanis én nem voltam hajlandó csak úgy elengedni ezt az egészet. A kezeim is megremegtek a gondolatra, hogy azok az idióták bántani merték a bajtársaimat és a parancsnokomat. − Majd beszélek azzal a seggfejjel – törtem meg a csendet kisvártatva, ugyanis nem óhajtottam más parancsait követni, csakis az övéit. A többiek nem igazán törték magukat sem az embereikért, sem pedig az ártatlanokért, csupán élvezték a kiharcolt hatalmukat.
Csatt. Elindultam a folyosón.
