| Vas. Nov. 14, 2021 10:29 pm | 
Ott álltam Kingsley Shacklebolt mögött, úgy két-három lépésnyire tőle, és Levin Dolohovval a jobbomon, amikor – dobpergés kísérete nélkül – bejelentették, hogy újra, megint, továbbra is a Protego-, élén Maurice Briggs-el, mint mágiaügyi miniszter, nyerte meg a választásokat. Nem tudom, hogy csak én nem tapsoltam-e, vagy más sem, vagy, hogy ez milyen fényben fog feltüntetni a későbbiekben, de abban a pillanatban pont nem is érdekelt, mert arra koncentráltam, hogy ne feszítsem meg túlságosan az állkapcsomat, ne táguljanak ki a dühtől az orrlyukaim (na, meg az erek a halántékomon), hogy ne szorítsam ökölbe a kezeimet, és, hogy úgy nagyjából, egészében ne törjek ki hisztérikus sikításban.
Úgyhogy végül is csak álltam ott, kihúzott gerinccel, vasszigorba fagyott vonásokkal, és igazság szerint már akkor azon törtem a fejemet, hogy mi legyen a következő lépés. Igazság szerint a következő lépésnek már az előzőnek kellett volna lennie: Hermione helyett nem Kingsley-t kellett volna jelölnünk, hanem engem. Értem én, hogy Shacklebolt nagy ismertségnek-, és népszerűségnek örvend, de az elmúlt évek alatt nekem is bebetonozott helyem alakult ki a brit mágusközösségben. Nem voltam rest elmenni egy-egy világvégi, zsákfaluba, hogy ott is szavazókat gyűjtsek a pártnak, és nem csak képmutatásból jelentem meg az összes, kibaszott estélyen. Bevallom, utóbbiakon nem egy-, és nem két alkalommal kellett felvennem a legjobb arcomat, de az utca emberével sosem derogált megjátszás nélkül nyitottnak-, és kedvesnek lenni. Az elit más. Velük smúzolni kell, ha akarsz valamit.
Szegény Logan, minden próbálkozása kudarcot vallott abban, hogy megvigasztaljon, amikor végre hazaértem. Tulajdonképpen annyi ideig tartottam magamban, a nyelvem hegyén, a harag és a csalódottság keserű piruláját, míg az teljesen szét nem olvadt – szerencsére hazáig meg tudtam őrizni a tartásom és a méltóságom -, és úgy nem kezdett el terjengeni a testemben-, a lelkemben-, és az elmémben, mint egy kibaszott szepszis, mint valamiféle gyorsan burjánzó rák, ami mindent felzabál, amit talál. Áttétes lett, Loganre is kiterjedt. Eleinte még csak nyugtatgatott, hogy legközelebb másképp alakul majd, meg jobban felkészülünk, blablabla. Én válaszoltam: már most is lehetett volna másképp, nem hiszem el, hogy ennyi embert megvettek, korrupt faszfejek. Aztán rákiabáltam. Ordítottam. És már majdnem a fejéhez vágtam a veszekedéssé fajult vita hevében, hogy talán ő is Briggs kutyája, azért nem rendíti meg ennyire ez az egész.
De kussoltam, és a vendégszobában töltöttem az éjszakát.
Másnap az első utam – na, jó, csak a szokásos, hajnali futás-, és jóga után – a Minisztériumba-, azon belül is az ötödik szintre vezetett. Magas sarkúm élesen koppan a márványon, az elektromos cigit forgatom jobbom ujjai között – a varázslók nem igazán kedvelik az ilyen-, és ehhez rettentően hasonló, mugli vívmányokat -, másik kezem a hosszú, bézs szövetkabát zsebébe süllyesztve. A szembejövők kerülik a pillantásomat, és kicsit sem kétségbeesetten igyekeznek kitérni az utamból; gyanítom, rá van írva a fejemre, hogy mennyire ideges vagyok, még csak meg sem próbálok mosolyogni, pláne nem köszöngetni az ismerősöknek.
A Levin Dolohov nevével fémjelzett ajtón kopogtatás nélkül nyitok be – az sem érdekel, ha a feleségét-, vagy a titkárnőjét kúrogatja éppen, az már sokkal inkább, ha esetleg az ajtót zárva találom e korai órában. De nem, Levin mindig pontos, mindig precíz ember, aki soha nem késne a munkából.
- Szép jó reggelt – hát, nem, nem éppen nevezhető trillázásnak az, ahogy köszöntöm a férfit. – Kávét nem hoztam, viszont beszélnünk kell. Remélem, ráérsz – becsukom magam mögött az ajtót, jelezve, hogy az ügy nem tűr halasztást. Hogy a faszba történt ez? – ezt akarom kérdezni, de e helyett nyelek egyet, majd beleszívok az elektromos cigibe, hogy aztán inkább csak és kizárólag a vanília illatú felhő hagyja el szépen ívelt ajkaimat. – Azt szeretném, ha négy év múlva engem jelölne a Koalíció a választáson.
|
|
