Surpriiiise!

Végre nyár van, és nem az iskola falai között unom szét magam. Félre ne értsen senki, tök jók az évfolyamtársak, a többiek, de a suli falain kívül is tudok velük együtt lenni, nem kell ahhoz suli. Mégsem az izgalom, vagy az ágy dob ki magából, hanem... ja, az ágy, mert sajnos csodálatos módon nem hagy aludni addig, ameddig én szeretnék, sőt, még lustálkodni sem. Rásziszegek, lehúzom a takarót az ágyról, a párnával együtt, majd a paplanba beletekerem magam, s horpasztok tovább, hiába süt hasamra a Nap.
Mai napra is terveztem csavargást, s míg mások a szüleiktől szeretnének elkerülni, engem csak a csavargás léte izgat. A szüleimért rajongok, nővéremért is, ami nálam általában abban fejeződik ki, hogy az agyukra megyek. Nem tehetek róla, akikkel a legjobban érzem magam, hajlamos vagyok húzni őket, s a végletekig mókázni velük.
Előtte azonban a ház egy részét akarom felfedezni. Előtte azonban túlélni a reggelit. Ó, nem, nem nekem kell túlélni, nekik, mert én is jelen vagyok! Ritkán vagyok kómás reggelinél, hiszen ételről van szó, s a társaságukról, s általában mind a kettő fel szokott tölteni energiával, s nem szokásom megtartani magamnak, átadom nekik, osztozzanak benne: tréfákban, mókás tettekben.
De már nagyon izgatott voltam saját elgondolásomtól, hogy márpedig nekem fel kell fedeznem a ház egyik eldugott részét. Talán még nem is voltam arra.
A felfelé vezető lépcső nyitva van, beosonok rajta, s nem veszem észre, hogy a huzat viszont nem csukja vissza az ajtót. Nem számít, sokkal inkább érdekel az, ami előttem van.
- Iiigen, igen, most jönne az, hogy úgy viselkedek, mint egy hatéves - suttogom magamnak halkan, miközben haladok tovább a folyosón. Fény? Még van.
A ház elég nagy, hogy legyen bőségesen időm felfedezni új dolgokat. És ezt a helyet valóban nem használtuk nagyon, a pókhálókat szórakozottan tépegetem le, figyelve, mikor érkezik társaságom a soklábúak közül. Deh... jobban félnek tőlem, mint .. ja, én nem félek tőlük. Legalábbis tőlük nem.
A szobákon végighaladva, találok pár érdekes dolgot. Az egyik könyvespolc egyből felkelti az érdeklődésemet. Nem feltétlenül az olvasás miatt. Tipikusan olyan könyvespolc, amely gyanús.
- Csak egy ostoba gondolja, hogy te csak átlagos könyvespolc vagy - állok meg előtte, felnézek rá, majd le.
- Merre is van az a cuki kiiii... - hozzáérnék a könyvekhez, valami meglódít, s egy egész könyvkészlettel egyetemben egy másik szobában terülök el, végigkíséri a hangom a hirtelen helyváltást, s utána megérkeznek a könyvek is, néhány meg is ágyaz nekem.
A fejemről leveszem a kezem, s felnézve, körbenézek. Ójaj, ez apa dolgozószoba-könyvtára. És rémlik, hogy talán éppen abba az időszakba esek bele, amikor itt van.
- Meglepi! - pár pókhálót azért kiköpök, amit a hajam nem gyűjtött össze útközben.

Azt próbálja meg nekem egyszer valaki beadni, hogy egy varázsló háza nincs tele meglepikkel. Hahhaa, ott biztos addig nevetnék, míg ki nem lukad a hasam, vagy görcsölve nem görnyedek össze, mert már nem bírom a röhögést!
Én meg kifejezetten vagyok olyan, hogy ami tiltott, még úgyisjobban és csakazértis! Így végre bevetem magam a régi épületszárnyba.
És mintha nem igazán akarna vendégül látni, ami ostobaság, én vagyok túlzottan kíváncsi, és mindent is kipróbálni, meg is találom a titkos kis átjárót, amire majd iiiirtó büszke leszek, egyelőre próbálom túlélni a tömegvonzás, akarom mondani a varázsvonzás törvényét, miszerint, aki belép egy ilyen átjáróba, át is fog kelni rajta.
Mielőtt megszólalnék, megfigyelem magam, mindenem egyben van-e, s csak azután szólalok meg, majd üdvözlöm apát, érzékelve jelenlétét. Tehát nem csak elgondolás, hogy ott van. Én meg bajban, tudom. S hol kéne, meglepjen? Az a természetes állapotom!
- Eltévedtem? - dehogy állítom, még a végén az hazugság lenne, márpedig apának nem szeretek hazudni. Szeretem, és hát nem tehet róla, hogy a nyughatatlan vérét örököltem, meg még mellé mást is szerintem, a felmenőktől.
Felkelek közben, s nem zavar, hogy tiszta pókháló és por vagyok, az is a természetes állapot járuléka, anyám legnagyobb örömére, mert abba a piszkolódott ruha is beletartozik.
- Ahhoz sosincs elég korán - vigyorgok, szememből kidörzsölve a port. - És ezt éppen te kérdezed? Mit csinálsz? Utazgatol megint képzeletben? Miért nem mész a bácsikámmal? Akármelyikkel? Bár Liam bácsikám nem egy életbiztosítás - aztán legyintek, s mint akinek teljesen természetes, az íróasztalához lépek, és naná, hogy kiszúrom, valamit takargat, és naná, hogy nekem kedvem támad felfedni! Ha engedi. De amúgy is a fotelt akartam kipróbálni mindig is, ami itt volt, bele is vetem magam, nem törődve azzal, hogy a pókhálók egy része hevesen fog érdeklődni a huzat anyag iránt, ragaszkodóan.
- Ugye, van kedved velünk jönni, kirándulni? Anyával tervezünk egy kis kirándulást a közeli erdőbe. Most kezdett virágozni aaaa... aaaa - gyógynövénytan és én, az valahol nem egy univerzumban léteznek. Vagy mégis? Nem, nem tartozunk. - legyen meglepi neked is! - vigyorgok rá.

Félrebiccentett fejjel vágok egy képet, ami arról árulkodik: hiszi a piszi!
- Hogyne. Ezért vagyok én, aki mindig emlékeztet benneteket arra, hogy a-a, ez nem így van! - ingatom meg az ujjam, műkomolyan. Mert elvégre hol van vidámság, ha mindenki tök komoly, és úgy tesz, mintha a valóság csak akkor valóság, ha mindenki olyan komor, mintha a saját temetésére menne. Báááár, az is buli!
- Dél-Amerikában! - csillan fel a szemem, s egyből a fejembe ugrik egy rakat minden furcsa lény, akikről tanultunk, vagyis hát olvastam, mert én és a tanulás, az egy soha össze nem egyeztethető dolog. - De még hogy! Elmegyünk az esőerdőbe? A hegyekbe? Machu Picchu? - az utolsóra már hatalmas szemeket meresztek. Oda mindig is el akartam jutni.
Nagy vágyam lenne hirtelen vagy a lábam tenni elégedetten az asztalra, és elnyúlni, vagy a nyakába ugrani. Semmi esetre sem fordítva!
Azonnal elkezdem söpörni az asztalon a lapokat, amikor elér apám lendítése, én meg egy másodpercig köpködöm a mindent is, ahogy felveri a port rólam, s mire már a hajamhoz nyúlnék, már ott sincs a vendéghaj. De azért drámázok.
- De miért? Az olyan borzalmas? - kontyolítom le szám sarkát. Anya jókat mesél a növényekről. Igaz, általában addig értem, míg bele nem alszom. Ami rekordidően gyors nálam.
- Nekem? Nem neked? Nem én vagyok a fé... - majd legyintek, mert azért szeretem őket, és minden viccnek van határa.
Tovább söpörögetek az asztalon, megtalálva a térképet, s máris vezetem az ujjaim láthatatlan ösvényeken.
- Te, apa, tudtad, hogy ott vannak olyan törzsek is, akik még soha életükben nem láttak fehér embert? - aztán elgondolkodva felnézek. - Na és, mi van, ha valaki albinónak születik ott?
Majd megrántom a vállam, bongyor fürtjeim követik a mozdulatot, majd megint eltakarják a térkép egy részét, ahogy a nagyítót megtalálva, tovább keresek a térképen.
A térkép alól kikandikáló fotó azonban foglalkoztat, s kihúzom, ám közben megérkezik egy könyv is, így a bandzsulás arra megy.
- Ez mi? - azonnal a kezeimbe veszem, s közelebb húzom magamhoz. A tanulás sosem érdekelt, ez viszont sokkal inkább. Ezért is élvezek az öregekkel menni mindenhova, meg velük lenni.
- Én? - nyitom már ki közben a könyvet, aztán megáll a fedél a kezemben, úgy nézek apámra. - Azt ugye tudod, hogy ezzel ... - aztán  a sokat sejtető vigyort választom válaszul, szavak helyett, és persze a csillogó szemeket.
- De miért csak egyet? Ha már ott vagyunk, nem .... - aztán megértem és elkezdem vonogatni a szemöldököm. - Áááá, értem én!
Azért gyorsan szétterítem megint az anyagokat, mert hát apa terve volt ez, aztán inkább felsandítok rá.
- Te hova mennél? - s közben már emelem is fel a kezemben lévő könyvet, s felé fordítom, rajta azzal az ereklyével, amivel már gyerekkoromban is tömték a fejem. - Én ezt! Ezt! Ide megyünk!
Az ugyan hol számít, hogy a legveszélyesebb út vezet oda, és maga a hely is tele van csapdákkal.