Erdőben egy házikó...

Már vagy öt perce nem csukja be a száját, nem hagy koncentrálni. Najó, lesz az egy perc is. A tárgyról az alkalmi társra nézek. Már többször szóltam neki, ha dolgozok, azt csendben szeretem. Nem azért, mert félek, kihűlne a hasa. Az ostobaság még egy varázslótól is az. Ránézek, összeérintett ujjakkal. Ez nálam a nem jót jelenti, ha éppen nem gondolkodom.
- Befognád végre? - csak nem érti meg a jelzést, kissé hidegen szólok rá.
Elhallgat. Végre.
- Sokkal jobb. Hol is tartottunk? - Tekintek vissza az eladóra, mintha mi sem történt volna. Mert nem is, a közjáték felett elsiklok. Lassanként eljutunk a vételig, már a kezemben van a szépség, amikor ez a mamlasz már megint kinyitja a száját. Rosszkor, rossz időben. Az eladónak leesik, vagyunk egy fenét sima vásárlók. Kár. Azt hittem, végre csak kisétálhatunk lazán. Ha nem használhatom az agyam, akkor inkább csak lazán. El. Tűnni.
- Ó-ó - kapom fel a táskám, s már ott sem vagyunk, semmi kedvem nincs olyan harcba keveredni, amit nem akarok megvívni. Egy ütést érzek az oldalamon, mielőtt eltűnnék, a fókuszból igyekszek nem veszíteni, de valahogy mégsem az az úticél fogad, ahová tartottam volna.
Egy ideig csak nézek körbe, mert annak ellenére, hogy nem oda lukadtam ki, ahová akartam, túlontúl ismerős. Szisszenéssel nyúlok az oldalamhoz. Csak  benyeltem valamit.
Már tudom hol vagyok!
Az erdőből egy kunyhó sarkát csípem el. A kunyhónkét.
Értetlenül biccentem oldalt a fejem, s hunyorítok.
- Ezt meg hogy...?
Hirtelen mosódik össze a kép, megtámasztom magam tenyérrel az egyik fának. Oda nyúlok a kezemmel, ahol a fájdalmat érzem. Nedveset tapintok meg, meg sem nézem.
- Ó, nagyszerű! - húzom el a szám. Ez egy bele nem számított következmény, vagyis inkább az a következmény, hogy most itt vagyok.
Ha még gyorsan cselekszem, lesz annyi erőm, hogy a megbeszélt helyre vigyem magam. A varázslat nem jön össze, nekidőlök a fának, mély levegőt véve párszor.
Ó, dehogy akarok én így mutatkozni! Nem-nem.(Be nem vallanám, hogy oda lenne a büszkeségem). Csak egy kicsit pihenek, összeszedem magam, és eltűnök.

A fa törzsének dőlve, próbálva úgy levegőt venni, hogy nem fáj az oldalam, csak az sürget, hogy minél előbb összekaparjam magam, s eltűnjek. Felismertem, hol vagyok, de nem vagyok felkészülve a találkozásra. És azt a nekiinduló mondatot haragosan törlöm ki, dobom el, amely arra sürget, el fogok késni. Ugyanezen érzések voltak elsőként bennem akkor is, amikor... és nem, nem tartom helyesnek, még ha elhivatott is vagyok a hivatásom irányába.
A fókuszálás közben elmerengek egy pillanatra, mennyire is békés itt. Szerettem az itt eltöltött időket, feltöltöttek, másként, mint a hivatásom, de nagyon jó érzéssel tudok a helyre gondolni. És részben nem. Hallgatom a csendet, s megérzem, valaki jön, de mivel még mindig nem érzem az erőt magamban, nem varázsolom el magam, marad a fizikai harc.
Mielőtt kinyitnám a szemem, lejjebb szegem a fejem, elnevetve magam, kihagyva egy szisszenést, amit a fájdalomra adnék, mert nevetni... nem kellemes most.
Amire nem számítottam, hogy szívem kihagy jó pár taktust, s a korábbi hidegség helyett átjár valami melegség. Biztos a vérveszteség, biztosan az lehet a ludas. A kezemet úgy teszem a sebre, mintha semmi nem lenne, s a szisszenés is csak úgy történt meg. A büszkeség az büszkeség.
- Adja ő azt m... - ekkor nyitom ki a szemeim, s meglátom a megfeszített íjat, ahogy rám szegezi. Egy másodpercre elhallgatok. Meg kéne, hogy lepjen, de ez annyira ő, annyira! Mosoly csillan a szemeimben. S hallgatásom is csak egy másodpercig tart. Vagyis készülök valamire.
- De most tényleg? - mutatok az íjra. - Merlin szakállára! - ellököm magam a fától, úgy folytatom a mondókám.
- Ha éppenséggel tudni akarod, nem tudom megkerülni a kérdésed első felét, a nélkül, nem lesz teljes a válaszom... - a világ kicsit kezd forogni. - máshová akartam kilukadni, de elfogyott... a hogy is mondják? Nafta? És ... - a lábam kimegy alólam, eldőlök, a sebet fogva. Nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz, de úgy folytatom a földre érkezésem után mondandómat, mintha mi sem történt volna - itt kötöttem ... ki - szusszantom ki a levegőt,  mert azt mégis kiszorítja az esés. A hátamra fordulok. A fa nagyon is jó ötletnek tűnt, miért léptem el onnan?
- Ah.... - nézem az eget, ismét elhallgatok egy pillanatra. - Nem is tudtam, hogy ilyen csodálatos ... és hogy tud forogni...
Még fekve is forog minden, éltem át valaha ilyet?

- Még most is csodálatosak a szemeid - állapítom meg áhítattal egy pillantra teljesen elmerülve a tekintetében. Szeretem, még most is szeretem, tiszta szerelemmel, de nem vagyok és sosem nem is voltam méltó a szeretetére, a munka már akkor is fontosabb volt, s ifjonti hévemben tettem egy olyan esküt, amivel őt tettem tönkre, nem magamat, még akkor is, ha éppen én kezdek most falfehérré válni. Nem szerethettem volna egy kicsit inkább a háttérből?
A félelmem, szégyenem előbb űzött el, s mert hát a munka. Az mindig is fontos volt nekem, az töltött és tölt fel energiával.
- Deh.... - kalimpálok a kezemmel, ahogy gesztikulálok, de csak az egyikkel, a másikkal szorítom a sebet, hátha még nem látszik. Eléggé. - hiszen itt mind megvan, egy az egybe - elvigyorodom. - Tökéletes!
A takarásom mégsem tökéletes, mert csak észreveszi a sebet, s szétnyitja a kabátot. Várom a hideget, de nem érzek semmit, csak forróságot. Meg néha hideget. Vagy nem tudom.
A kezeire nézek, majd oldalt fordulok, s a másik kezemmel támaszkodva feltérdelek, majd átkarolom vállát. Megérint az illata, bele is szédülök egy pillanatra, ahogy visszarepít a múltba, az örömbe.
- Mihh... éhhrt ne jöhhhh...etnék visszhha.. - nyögök, vagy adom ki a hangot, fogalmam sincs. Férfiből vagyok, a sérüléseket sosem viseltem jól. - Helló... Nohhh... Noah.. - intek a kiváncsiskodó felé, s remélem, nem kíván most megrohamozni. Egyáltalán Noah az, vagy valaki  más?
- Nnnhem... tudom - próbálok levegőt venni, kezd minden szürke lenni, de ki akarok tartani. - Még talán b.... hennem van....- éreztem, ahogy nekem csapódott, és az nem varázslat volt.
Bárhová is megyünk, a szabad kezemmel segítem megtartani az ajtót, ha olyan, na meg persze, jó bele is kapaszkodni. Ledobom magam, akárhová is jutunk. Közben csak veszem a levegőt.
- A gggy... herekek hol vannak? Jhhól vannak? Ahhh - most már megint fáj, hátra kell vetnem a fejem, különben nem áll meg a forgás.
Kezd melegem lenni, megpróbálom levenni magamról, amit tudok, de nem könnyű.
- Ahh..khabát - de ahogy leveszem, reszketni kezdek a hidegtől. Jah, hogy ez a seb miatt van?
- Holl vholtak a ghriffek? Ugye griffek voltak? - bármi, csak ne a családunkról kelljen beszélni, de a választ nem hallom, mert minden elsötétedik előttem. A golyó ütötte seb, ami ember fegyverbelő jött, meghozta hatását.

Erős fény világít a szemembe, ahogy magamhoz térek, de még a szemem csukva van. Felemelem a karom, hogy a szemem elé tegyem a kezem.
- Mmm... - hol vagyok? És mi történt? - Szent Merlinre. Ó egek! - hirtelen akarok felkelni, mert eszembe jut, hol kéne lennem, és ez a hely nem igazán úgy néz ki, mint ahol éppen lennem kéne. Hol kéne lennem?

- Mert, rengeteg dolgom volt! - hangomban egyszerre van kétségbeesés, és bűntudat is. Nem vagyok én hozzád való, pocsék férj és apa vagyok és voltam. Még a kezem is széttárom, legalábbis, amelyikkel nem sebre teszem a kezem, mintha annyira nem lenne feltűnő. Dehogynem.
- Nemkell, megy... egyedül... is - nem, dehogyis megy, a levegő minduntalak kiszakad a tüdőmből, s ha lehámozza kabátom rólam, késett meglepettséggel nézek le, érzem, ahogy hidegebbet érzek, aztán meg forróbb.
- Jó-jó - fekszem le, de még mondanék, sok-sok sokmindent, de a világ egyre szürkébbé válik, aztán már sehol sem vagyok, a kezem is leesik, amivel éppen magyaráznék.

Furcsán tompának érzem magam, s hirtelen ugrik be, mi is történt, s hol vagyok, gyorsan fel akarok ülni, ám a szédülés utolér.
- Az jó hír - nem tűnik fel, hogy nem lelkes, még zavarodott vagyok. Meg ezt különben sem venném észre. - Deh, mennem kell... - de most, mintha ő lenne az erősebb, hagyom, hogy visszanyomjon a párnára, s a tekintetét nem tudom elengedni. Érzem, hogy cserepes a szám, és ki is száradt.
- Kérek - elfogadom a poharat, s fenékig hajtanám, de jó erős, köhögni kezdek tőle. - Ahh, mindig elfelejtem, hogy a legerősebbet veszed - mosolygok, majd visszahanyatlok a párnára. Kéne még folyadék, de most valahogy ez jobban esik.
Elnézegetem egy ideig. Fogalmam sincs, hogyan kezdhetnék bele a szavakba, megint bennem van az, hogy elpárolognék, amilyen gyorsan csak lehet.
- Köszönöm - nézek rá, de csak egy másodpercig tudom rajta tartani a szemem, aztán inkább a plafont bámulom. Aztán döntésre jutok. El kéne mennem innen, nem értem, miért itt kötöttem ki.
- Jobb, ha megyek.
Megint felülök, meg is kapaszodom egyből az ágy szélén, s előre esek.
- Valahogy nem így képzeltem el... - dünnyögöm a padlónak, megpróbálva feltolni magam.
- Nem - is kéne itt lennem, mondanám, s ahogy ránézek, elhallgatok. Szeretem, ez sosem fog változni. - A gyerekek? - jogom van-e egyáltalán erre kérdezni? És ő? És mi?

Egészen megalázó a földön feküdni, de korántsem azért, mert így kiszolgáltatott állapotban vagyok. Hanem, mert érzem, ellátta a sérülésem, pedig most, most élhetett volna a lehetőséggel, hogy szabaddá tegye magát. Mélyen érzem is, hogy megérdemeltem volna, de... mint ahogy ő is éppen kifejti, ez az egyik tényező. Nem bírok megmaradni sehol sem öt percig. Mindig mennék. A másik pedig a bűntudat elől menekülés, hiszen ....
- Gyerekként sok ugraport ett... - felnyögök, ahogy visszafektet félülő helyzetben a kanapéra. Próbálok segíteni, amennyire tudok, de még nehéz tartani magam, hiszen ezért is estem pofára.
Csendben figyelem egy ideig, megigéz csendes, s nagyon kedves hangja. Ha tudná, mennyire gyönyörű! S hogy mennyire aggódtam érte én is akkor... értük... akkor...
Lekapom a tekintetem róla, magam sem értem, mi cikázik rajtam keresztül. Ugyanaz a féltés, amit akkor éreztem, hogy nem akarom őket elveszíteni, olyat nem csesztethet velem az élet.
- Jól érzik magukat ott - mosolyodom el. Hát persze, hogy jól, apa tele van történetekkel, a házuk meg olyan kincsekkel és titkos rejtekekkel, ahol kedvükre kiélvezhetnek mindent.
Nem veszem észre, de a kezem nem akarja elengedni az övét. Visszafordítom fejem, s tekintetem, meglepetten nézek rá, nem is kis ideig.
Az ital kezd hatni, némi pír színezi az arcom. Csakis az lehet, érzem, ahogy hirtelen lesz forróbb az arcom. Vagy a lázam jött vissza, egészen biztos.
- Csak, ha te is... és pihenned is kéne - annyira már ismerem, még ha nem is vagyunk, voltunk annyit együtt, hogy már csak a varázslás is lemerítette, hiszem, hogy azzal gyógyított meg. Azzal is.
- Hol van Pöttöm? - Noah-ra aggattam még ezt a nevet, mikor még kedvelt. Azóta már nem hiszem, hogy imádna, én viszont továbbra is kedvelem, mert sosem feledem el azt a körülöttem sürgés-forgást, miközben a mellettem ülőt próbáltam megmenteni, s aztán mikor meglátta őket.
- És te? Hogy vagy? - nem rebben a pillantásom. Nem tudom, mikor kezdődött a menekülésem. Talán a gyerekvállalás, a felelősség ijesztett volna meg? A kalandok voltak csábítók? Anyagiakban akartam segíteni őket, az eladott ereklyékkel? Mélyet sóhajtok, aztán köhögni kezdek, van még minek feltörnie, nem csak, amit most köhögök fel.
Érzem, hogy egy ideig nem fogok innen tudni elmenni, még varázslattal sem, ahhoz sincs erőm. Pedig már megtettem volna. Tök szégyen, hogy egy mugligolyó ölt majdnem meg...

Ahogy felpattan, s eltűnik, amint kiejtem Pöttömöt, sóhajtva ejtem hátra a fejem. És hirtelen elfog a sárga irigység. Vagy a zöld. Vagy egyszerre a kettő. Mindig is nagyon törődő volt az állatokkal, időnként voltak olyan, igen, önző! érzéseim, hogy velük többet törődik, mint velem...
De nem ő ment el világkörüli ereklyevadászatra, szóval Liam, zöldülj csak szépen magadban!
- Héjjj.... harmadik gyermekem - á, biztosan lázas vagyok, hogy kijön belőlem az, valójában minek is tekintem Pöttömöt, nem véletlenül hívom így. Aki a neve ellenére éppen nem pöttöm.
Valahogy kedvem lenne a kandalló elé töpörödni, a kis fióka köré. Mert akárhogy is, az az elkötelezettség és szenvedély, amivel figyel rájuk, azért rám is rám ragadt. Ez volt az egyik, ami miatt megakadt rajta a szemem. Aaaa... sok indok közül.
- Dee... jól lesz, ugye? - aggodalom suhan végig rajtam, s fázom is, meg nem is. Feljebb húzom a takarót magamon, az még megy. Lemászni nem vágyom a kanapéról, ugyanúgy pofára fogok esni megint, szóval hagyom a lehetőséget.
- Tökéletes - sóhajtok mosollyal rá. Mindig is ismert, mint a tenyerét.
Aztán elcsendesedek, ahogy Noakkal szemezek. Sokat tettük régebben, de érzem, hogy haragszik rám. Nem érintem meg, nem nyúlik felé a kezem. Azt hiszem, ezt a lehetőséget akkor játszottam el, amikor elhúztam a csíkot legelőször, s hosszabb időre.
Sértettem oldalra fordulnék, hogy morogjon rám, ahogy akar, de rájövök, nem akarok rá megsértődni. Joga van haragudni rám.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rá.... - suttogom halkan.
Nem beszél magáról. Elértem, s egy néma "rendben" szóval inkább nem kérdezem meg újra. Liam, te ökör, hát hogy lenne!
- Ó, nem árulkodnál? - próbálom felvenni a vicc fonalát, de valahogy nem megy. Most nem. A kezem az italos üveg után nyúl, az jó volt, jól esett, de nem kívánok sokat. Azt akarom érezni, ahogy végigmarja a torkom. Mintha ostorozni kívánnám ezzel magam.
- De csak ha eszel te is velem. Ha... nem szereted, amit én, akkor mást. Csak egyél - és hirtelen, mint akit villám csapott meg, kezdem sejteni, miért menekültem. De talán nem is igaz, csak bebebészelem most ezt magamnak.
Meglepetten nézek rá, még a szám is kinyitom, hogy védekezzek a vehemens kifakadásnak, aztán inkább csak becsukom a szám, bent hagyva azt, hogy ezt akarta eddig is, nem? De igaza van. Ha nincs ott, elvérzek.
A visszaemlékezésre azonban kicsit felélénkülök, nem gondolva arra, hogy az ital hatására történik mindez, mert ilyen gyengén fejbe vágott.
- Segítettem az au.. ruro...aru... auroroknak egy ereklye felkutatásában és embernek kellett tetetnem magam, hogy ne fedjük fel ezt a világot. Így nem tudtam elővenni... khm, a pálcám, - köhögnöm kéne. - hogy eltérítsem a golyót. Aztán ... a sikátorban a hoppanálás annyira nem jött össze már, leszakadtam a többiektől, és....
Meglepetten becsukom a szám. Oda kerültem, ahova hoppanáláskor gondolja magát az ember. Varázsló. És.... én rá gondoltam.... ettől a felismeréstől elhallgatok, ránézek egy ideig, aztán inkább lekapom a tekintetem róla.

Csak sóhajtok. Sosem árulkodott. Ha össze kéne hasonlítanunk magunkat, egy igazán ritka nagy barom lehetek, ő meg gyönyörű. Mindenhogyan. Jobbat érdemelt volna, aki itthon marad vele...
Megvan az üveg, de nehéz, így egy újabb sóhajjal fordulok vissza, hanyatt.
Neki is ennie kell, bár én most az italra vágyom, hogy fejbevágjon, elkábítson. Hogy megint menekülhessek az elől, ami itt most várna rám. Miért olyan nehéz ez?
Halványan elmosolyodom, ahogy végre enni kezd, észre sem veszem, hogy az ölemben landol a tányérom.
Mozdulata ugyan csábít, hogy én is enni kezdjek, ám a téma némileg felélénkít, és az ital is, így a kezem inkább csak az ölemben pihen.
Nézem, ahogy küszködik. Nem csak az étellel. Minek is jöttem ide! Teljesen ostoba gondolat volt Liam, most mindent összekavarsz!
El kéne mennem, s akkor megnyugodna.
A parancsra csak kezem mozdul, elveszem ugyan az ételt, de előbb megfogni kéne, a gondolataim lekötnek. Végül lassan enni kezdek, de nem vagyok éhes, legalábbis nem érzem. Pedig az előbb az voltam. Vagy nem voltam?
Megrándul a szám széle, ahogy kimondja, a gyerekek hol fognak aludni. Valahol látni akartam őket. De ha nem engedi... inkább csak lefelé nézek, ne lássa a tekintetemben megjelenő szomorúságot.
- Jobb, ha elmegyek. A gyerekeknek az anyjuk ... - megcsuklik a hangom, de inkább folytatom. - mellett a helye.
Nem tudom, hallotta-e ezt, talán igen, mert mintha válaszolna rá, míg eltűnik, addig várkozva tekintek a konyha felé, egy pillanatra Pöttöm felé tekintve, feszülten. Nem tudom, miért ment ki.
- Jobb, ha megyek. - halk a hangom. A tányéron van még, a mellettem lévő akármire teszem. Nagyon nehéz felülni. Így nem fog menni hoppanálni sem. - Ha már menni kell. Nem, mintha a hálószobáig eljutnék - mosolyodom el kisfiús szégyellősséggel. - Maradhatok a kanapén? Ígérem, csendben leszek. - arra  nem tettem ígéretet, hogy nem megyek el, még reggel előtt.