Látom rajta. A felismerést okozta sokk. Az elveszettség, eltévedettség. Hiába van itthon, az az otthon, amit itt hagyott, számára talán csak pár óra, nekünk pár évtized, s az idő alatt a ház változott. A benne élőkkel együtt. Egy maradt töretlen csupán, az pedig az a kitartás, amivel vártuk vissza. Vártam vissza. Nem akarok mást az életembe, mellettem, másik felemként, csakis őt. Azt az érzést, amit iránta érzek, nem lehet csak úgy, kidobni az ablakon, csak mert, akihez kötődik, nincs többé. De, van. Mindig is volt, s mindig is lesz. Rettentően hiányzott. Hiába ölelem óvatosan, hiánya olyan nagyon erősen végigkísért. Édesanyja segítségével, támogatásával, a tudattal, hogy van egy közös gyermekünk, akiben minduntalan viszontlátom őt, segített át mindezen. Pedig néha úgy éreztem, belerokkanok. Hogy rossz apa vagyok, mert a gyermekem nem élheti át, milyen az, ha valakinek anya van az életében. Önző volnék talán? Szemből ölelem át, hogy arcát hozzám fúrhassa, s hogy én is beletemetkezhessek illatába, amit már azt hittem, elfeledtem. Érintése, halk légzése, a jelenléte. Hosszú ideig csak nézem a szemközti falat, mely már azóta sok színt megélt, jelenetekkel együtt. Lassan tud csak az első könnycsepp megjelenni a szemem sarkában. Mintha az évek kőkeménnyé edzették volna, hogy ne mutassa ki, mennyire is hiányzik nekem. Végül szabad utat találnak, s kiadják magukból mindazt a fájdalmat, űrt, hiányt, amit az évtizedek alatt beletemettem. Némán, hangtalanul teszem, mert nem akarom, hogy felébredjen. S tudom, korántsem jött ki minden belőlem. A megkönnyebbülés helyére odaköltözött az aggodalom. Ha elalszok, úgy fogok felébredni, hogy mindez csak álom volt. Ha egyet pislogok, talán a következőben már nem lesz.
Végül mégiscsak elnyom az álom, s hiába minden kialakult radarom, ami a gyerekekre szakosodott, s azonnal felpattannak a szemeim a legapróbb neszekre, most aludtam. Megnyugtató álom ugyan nem volt, s hirtelen pattannak ki a szemeim, azzal a félelemmel, hogy eltűnt mellőlem, ez mégsem így van. Megkönnyebbülve sóhajtok óvatosan egyet. El sem tudom hinni, hogy itt van velem. Ki akarom simítani fürtjeit homlokából, de megállnak ujjaim, ahogy hozzáérnérnek, s csak egy lehelletnyi csókot adok fürtjeire. Nincs kedvem felkelni mellőle, lenne dolgom, tennivalóm, de meg tud várni. Nem foglalkoztat most az élet többi része, csak ő. Itt van velem, végre. Egy ideig gondolkodom, mi segíthetne neki, hogy könnyebben menjen az alkalmazkodás. Lassan pedig felveszem azt az ifjonti alkatom, aki akkor voltam, mikor elment. Tudom, hogyan néztem ki, nem sokkal előtte készítettünk egy közös fotót. Sosem zavart a külsőm, amelyen azért már látszódnak az eltelt évtizedek, mégsem annyira, mint ahogy elnézem a kortársaimon.
Nem akarom most szavakkal elrontani ezt a pillanatot, s ha mégis, úgy a hangját szerentém hallani, olyan régen volt már, hogy eljutott hozzám, a szívemig. Ahogy kinyitja szemeit, megsimítom arcát. - Csodás reggelt - mosolygok rá, még mindig nehezen felfogva, hogy kezem kinyúlik felé, s érinthetem. Hogy itt van velem. S az sem érdekel, milyen napszak van. Nem számít, ahhoz a számtalan elveszett évtizedek után. - Mit szólnál, egy ízletes kiegészítőhöz, a csodás reggelhez? - csókot adok homlokára, s mélyen elbújok illatába.
✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯
Vendég
Csüt. Nov. 25, 2021 11:45 pm
Szerelmem
Azt, ami Lillyvel történt, nem lehet néhány óra leforgása alatt feldolgozni. Egyszerre idegen és mégis ismerős minden, ami körülveszi. A legfőbb pedig nem más, mint szeretett férje, akit úgy ölel magához, amikor lefekszik mellé az ágyba, mintha attól félne, bármelyik pillanatban újra eltűnhet és egy ennél is rosszabb rémálomba csöppen. Álmaiban messze jár, de csak lebeg, most végre nem történik semmi. Nincs ezer új információ, nincs egy új, rohanó világ, sem szomorúság. Csak ő van, amint pihekönnyű lélekként ide-oda száll az univerzum billiónyi csillaga között, élvezve a súlytalanságot. Légzése egyenletes, tagjai elernyednek, de továbbra is öleli a férfit, akihez a szíve hazahúzta. Kezdenek ellazulni idegei, teste elengedi a fájdalmat, a görcsösséget. Szemei újra megtelnek vízzel, bőre pirossága enyhül, talán kissé kékes-lilás árnyalatot vesz fel a rengeteg stressz és fejfájás okán. Testének épp olyan nagy szüksége van most erre a pihenésre, mint elméjének, melynek fogságába esett egy időre. Arra az időre, amíg elfogadja, hogy mi a valóság.
Amikor ébredezni kezd, először csak az ismerős illatot érzi meg. Makacsul költözik be orrába, amit egy pillanatig sem bán, hisz ez az az illat, amit ezerből is megismerne, ami bárhol, bármikor megnyugtatja és közben nagyot dobban tőle a szíve. Halványan elmosolyodik. Ujjbegyeivel kitapintja Lewy bőrét, s gyengéden rásimít karjára. A jól megszokott ágy, az ágynemű, amit a férfi azóta is használ, most minden nyugodt és kellemes. - Jó reggelt - suttogja a szavakat. Ahogy kinyitja a szemét, a jól megszokott arc néz vissza rá, ettől pedig elbizonytalanodik. Homlokát ráncolva tapogatja meg a férfi arcát, keresi a ráncokat, az ősz hajszálakat. Semmi. Épp olyan, mint volt. - Te most...te vagy - kezd értetlenkedni, majd fejét kissé megemelve körbenéz a szobában. Megváltozott. Van, ami ugyanúgy maradt, mint a hatalmas faragott diófa szekrény a szemközti falnál, vagy a huzatok, de a többi...más. Pedig remélte, hogy ha tiszta fejjel ébred fel, tudva, hol van, majd rájön, hogy az egész csak egy álom volt. Talán ez az első igazi pillanata annak, amikor rájön, ez a valóság. - Azt hittem, ha felébredek, akkor otthon leszek. Otthon otthon... Aldennel. - Szomorú sóhaj hagyja el ajkait. Lassan elengedi Lewyt az ölelésből, kezét az arcára simítja. Gyengéden simogatja, míg azon gondolkodik, le tudna-e valamit tuszkolni a torkán, ami esetleg helyrebillentené. - Éhes vagyok - mosolyogva mondja ki, holott mindent érez, csak éhséget nem. Színészi tehetsége a mindennapokban is megmutatkozik, és ha a férfi nem figyel, könnyen el is hihet neki bármit. Közelebb hajol férjéhez, majd óvatosan csókolja meg ajkait. Neki egy nap is elég volt ahhoz, hogy iszonyatosan hiányozzon ez az érzés, abba bele sem tud gondolni, másik fele mit élhetett át. Felül az ágyban, aztán a fésülködőasztalhoz sétál. Most először néz tükörbe azután, hogy Cassie-nél lemosta magáról a kriptában összeszedett port és mocskot. Szőke haja volt kócos, arca nyúzott, szemei karikásak. Ajkai cserepesek, mintha egy háztető mintáját faragták volna bele. - Szent Salem boszorkányai - motyogja az orra alatt.
Vendég
Hétf. Dec. 06, 2021 9:35 pm
Egyetlenemnek
✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯
Őrzöm álmát, szemem sem merem lehunyni, tartva attól, ha kinyitom, karjaim között nem fog más elhelyezkedni, csupán puszta, üres levegő. Nem akarom még egyszer elveszíteni. Itt van, s nem fogom hagyni, hogy újból baja essen. Szívem csordultig van telve szeretettel, szerelemmel. Mondják, hogy a szerelem lángja elhamvad egy idő után, s csendes takarékra áll. Ezt sosem éreztem, érzékeltem. Az a láng még most is tisztán ég, a legnagyobb lánggal, a legféltőbb törődéssel. Vajon tudta fejét nyugodtan álomra hajtani? Olyan helyen volt, ahol szerették, ahol figyeltek rá, ahol törődtek egymással? Szent Merlinre, add, hogy azért jó helyen járt, s szerető lelkek vették körül, mint amiért mindig imádkoztam!
Mosollyal figyelem, ahogy ébredezik, szívem teljes örömében dorombol, ahogy hozzám ér, megtapogat, majd kinyitja csodálatos íriszeit. A mosolyom lejjebb lohad, ahogy látom tekintetében a bizonytalanodást. Megtapogat finom ujjacskáival, tündériesen légiesek. Ráteszem tenyerem a kézfejére, s adok tenyerébe egy csókot, amit már olyan rég nem tehettem meg. Megértem szavait, de addigra, mire felelhetnék, már felül, s körbenéz. - Igen, én vagyok az, édesem - csúszik kezem derekára. Szívéig jutnak a szavak, s fájdalom keletkezik benne. Nehéz lesz az eltűnt évtizedeket csak úgy lenyelni. - Itthon vagy, kedvesem... csak... az idő más. Sok idő telt el közben, hogy elmentél - felelem halkan, szomorúan. Nem mondom ki, hogy rettentesen hiányzott. Mert hiányzott, ám fájdítani szívét nem kívánom. A fájdalmam, az iránta érzett szeretetemet a színjátszásban adtam ki, éltem át. - Alden már ... nem itt lakik, kedvesem. Behunyom szemeim, ahogy arcomra simul keze, s belesimulok arcommal tenyerébe, mélyet lélegzek illatából. A világ újra kerek, ám a félelem, hogy bármikor újra elveszíthetem, vasmarokkal fogja össze szívemet. Tudom, hogy azt már nem élném túl. Nem lenne hozzá erőm. Az éhségre megérintem vállát, végigsimítok rajta. - Máris készítek neked valami finomat - a konyhatudományomra ugyan ráfér még most némi simítanivaló, azért elég sok mindent el tudok már készíteni, varázslat nélkül. Ahogy felém hajol, még most is úgy dobban meg vén szívem, mintha ifjonti szerelem lángja lobbanna fel benne. Mert így van. Gyengéden viszonzom csókját, s kis híján könnyekbe fullad. Olyan régen éreztem már ajkai ízét. Kezem lejjebb csúszik válláról a kezeibe, megfogom, óvatosan, gyengéden, s hagyom felkelni, elmerülök abban, ahogy rendezi magát. - S mit kívánsz? Péksüteményt, omlettet, vagy valami mást? De talán előbb szeretné magát rendbe szedni. Nekem így is gyönyörű. - Megmutatom a fürdőszobát - az viszont változott, elég rendesen, mióta ... Inkább felkelek, a pattanást nem oldja meg a fiatalító varázslat, s hiába tartom karban magam, a koromat már érzem. Mögé állok, megcirógatom vállgödrét, majd egy csókot adok a hajára, s a tükörben nézek vissza rá. - Addig elkészítem a reggelidet. Pedig, ha tehetném, egy másodpercre sem távolodnék el tőle. Soha. Nincs igazán kedvem menni a konyhába, de ha rendbe akarja tenni magát, hagyom készülödni. A konyaszekrény ajtaját kinyitva végre elér a tudat, neki is dőlök a pultnak, szinte kapaszkodok a szekrény fogantyújába. Visszatért! Mosolyba szökik arcom, s dúdolva kezdek neki a reggeli készítésének.
✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯
Vendég
Kedd Ápr. 05, 2022 9:52 pm
Szerelmem
Talán ezen a ponton kevésbé tűnik már bolondnak. Szemei nem pásztázzak a helyiséget kidülledve, a hisztérikus sírás eltűnni látszik. Rövid, mindössze néhány évig tartó szerelmük során is bebizonyította a férfi, hogy ő képes szeretni és megnyugtatni őt. Kiegészítették egymást. Ezt mutatja az is, hogy a közelében Lilly szívverése is mondhatni, normalizálódott. Sokkal fecsegősebb ő ennél, de ebben az új helyzetben inkább befogadja az információkat, semmint megállás nélkül locsogjon. - Köszönöm - tekintete, melyet Lewyra emel, elárulja, mennyire hálás ezekért a percekért. Még akkor is, ha egy ideig nem fogja tudni feldolgozni. Míg a férfi a földszinten szorgoskodik, felesége a szekrényben gondosan őrzött ruhái közül kiválasztja a kedvencét. A rózsaszínt a tulipánokkal, amit azért szeretett annyira, ment mikor táncoltak, az könnyed fuvallatként suhant mögötte. Minden olyan modern, olyan ismeretlen, de bízik a képességeiben. Még emlékszik, félig mámoros állapotában Cassie-nél hogyan használta a zuhanyt úgy, hogy az ne akarja alul-felül masszázzsal ellátni. Az idő jelenleg nem a barátja. Figyeli és feszültté válik a hálószobában lógó falióra kattogásától. Még nedves haját átfésüli, aztán szabadon hagyja a vállára omlani. Régi sminktermékeinek a szagával nincs kibékülve, ezért nem ken magára semmit. Tulipánokkal tarkított ruhája életet varázsol arcára is. A lépcsőfokokon mezítláb, óvatosan indul le a földszintre. Belép a konyhába, ahonnan finom illatok szállnak, s a férje mögé lépve végigsimít a hátán. Úgy érzi magát, mintha egyik napról a másikra elfoglalta volna valaki az otthonát és egy teljesen új stílust hozott magával. - Az anyám...ő még él? - teszi fel a kérdést. Fél a választól, de muszáj tudnia. - Na és a színház? Elfelejtettek már? - a gyerek és a férje mellett természetesen a színház volt a mindene. Egyik lábáról a másikra billegve körbejár a konyhában és az étkezőben, ujjaival mindent megtapogat, szemügyre veszi a falon függő képeket. Alden csodálatos ember lett, a gyerekei pedig csodálatosan szépek. Talán most először mosolyodik el.
Vendég
Hétf. Ápr. 18, 2022 11:58 pm
Egyetlenemnek
✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯
Nem nagyon merek sokat beszélni, láthatóan sokkot kapott még az eddigi változásoktól, noha számunkra azért megszokott, mert lassanként történt. Neki meg egyszerre, minden. S láthatóan egyedül kíván maradni, s bármennyire szeretném, önző módon szeretném, hogy vele legyek, most nem tehetem meg. Időre van szüksége. A köszönömre homlokon csókolom, megsimítom arcát, s lemegyek a konyhába. Sok mindenre figyeltem, míg vártam, visszatér, ám vannak, melyek nem jutnak el eszemig, s míg ruhái mindig frissen, ropogósan várják, addig van, melyről elfeledkezem, hiszen számomra ismeretlen terület. Tea, kávé, friss péksütemény varázsolódik az asztalra, illatuk betöltik a házat, s az omlettnek is nekiállok, hogy a kedvenceit készítsem bele. Vajon most is azokat szereti még? Elbizonytalanodom. Meghallom lépteit, szívem hevesebben kezd dobogni, önkéntelenül elmosolyodom, ám az omlettre figyelni kell, s a legfinomabban akarom számára elkészíteni. Érintésére azonban annyira elgyengülnek lábaim, hogy muszáj vagyok megtámaszkodni a tűzhelynek, különben kiesik alólam a lábam. A tüzet kiveszem a serpenyő alól, s felé fordulva, átkarolom, derekán nyugtatva kezem. S szívem közben kúszik a torkom felé. Tekintetem egyből kiszúrja a gyönyörű ruhát, melyben oly nagyon ragyog. - Él, és nagyon boldog lesz, hogy láthat - s remélem, nem esik össze, mint majdnem én, mikor meglátja. Alaposan elő kell készítenünk. S tudom, mennyire szereti édesanyját, mennyire fontos a számára. - Dehogy felejtettek el! - erről én is gondoskodtam, olyan estek, és színdarabok is vannak minduntalan a színpadon, mellyel ő jelenik meg voltaképpen a színpadon. Megfogadtam, hogy nem csak visszavárom, míg élek, hanem jelenlétét is fenntartom. Elengedem, ahogy felfedezőútra tér a földszinten is. Az asztal már megterítve, kannában gőzölög a tea, kávé, forró csoki, kakaó, is ontják magukból az illatot a finom péksütemények, lekvárok, vaj, reá várakozva. Régóta csak egyedül ülök az asztalhoz, hogy a fiunk is kirepült az életbe, s az unokák látogatása is ritkult, ahogy ők is kezdtek felcseperedni. Meglátom, ahogy a képeket nézegeti. Dicsfalnak nevezik a muglik, én csak az életem fényeinek hívom. Középen Lillian képe a legnagyobb. Odalépek hozzá, ahogy mereng előtte. - Alden már lassan szintén félhet, kit is hoznak haza a gyerekek a házba - mosolygok, ám a boldogság mellett ott van a szomorúság. Nem élhette meg, nem volt benne része, s hiába volt hatalmas segítségeknek édesanyja, mégis magányosnak éreztem magam, hogy ő nem volt velem. - Emmaline - mutatok a lányunokánkra. - Emerson. Ikrek. Nem bírom tovább, lábaim elengednek, s térdre rogyok, átkarolva derekát. Érzem, ahogy szemeim sem bírják a könnyeiket visszatartani. Elmondanám neki, mennyire hiányzott, s hogy mennyire szeretem. De hang most képtelen utat törni az érzelmeimen keresztül.
✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯
Vendég
Hétf. Jún. 27, 2022 10:51 am
Szerelmem
Egyetlen estére volt távol, egyetlen rántást érzett a gyomrában, majd mikor újra megérezte a talpa alatt a talajt, egy új életbe csöppent. Nincs már lehetősége visszamenni, kezdi felfogni, bár elfogadni nem, hogy ez az új élete és mindent meg kell szoknia és tanulnia, amiben változás következett be az elmúlt húsz év során. Ami számára nem múlt el... Tegnap még volt egy pici fia. A pici fia most viszont már egy felnőtt férfi, aki nagyon hasonlít az apjára, de a szemeiben a saját eltökéltségét látja - már ami a képeken keresztül átjön. Elmulasztotta az egész életét. Egyedül hagyta a férjét egy totyogóssal, de jó munkát végzett. Büszkén nézegeti a képeket, ezerszer is bocsánatot akar kérni, amiért nem hallgatott rá. Nem kellett volna elmennie... - Hála Merlinnek - motyogja, mert hatalmas kő esik le a szívéről, amikor megtudja, hogy édesanyját nem veszítette el. Alig várja, hogy újra átölelje őt és megköszönje, hogy ott volna Lewynek és a fiuknak. Meg az ikreknek. Furcsa...még nem tartott ott, hogy elképzelje magát nagymamaként. Még épp csak anyuka lett. - Csodaszépek. Ő is színészkedik? Fogadok, hogy te tanítottad - mosolyogva simogatja meg a kislány mosolygós arcát a fotón, melyen a Mirzam színpadján áll. Még feltenne rengeteg kérdést, elmondaná, mit lát, hogy a gyerekek kire hasonlítanak. Kérné, hogy meséljen el mindent róluk, melyik házba járnak, mi a kedvenc tantárgyuk. Alden milyen volt gyereknek, mi volt az első szava. Mindenre kíváncsi. A férje azonban belé fojtja a szót, Lilly levegőt is elfelejt venni, ahogy torkában megakad a gombóc és összeszorítja szemeit. Átöleli a fejét és arcát a hajába temeti. Apró puszikat nyom a fejére. Ez a mozdulat berögződött. Tegnap még ugyanígy puszilgatta, de akkor nem áztatták könnyek a ruháját. - Sajnálom - súgja alig hallhatóan. - Szerelmem...sajnálom. Kisírta magát. Most csak fojtogatja a sírás, de nem jön könny a szeméből. Gyengéden öleli őt, csókolja, ahol éri és a szívére teszi a kezét. - Soha többet nem megyek sehova - ígéri meg, de most komolyan is gondolja. - Szeretlek. Nagyon szeretlek. Bocsáss meg. Nem hisz benne, hogy ezt valaha jóvá fogja tudni tenni. Csak ölelni és nyugtatni tudja, remélve, hogy ezzel megnyugtatja és a könnyek nemsokára felszáradnak, ők pedig elkezdhetik az új életet együtt, közösen leküzdve minden akadályt.
Vendég
Hétf. Júl. 18, 2022 11:24 pm
Egyetlenemnek
✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯
Figyelem, ahogy nézegeti a képeket, ahogy megérinti ujjaival. Annyira erősen kívántam sokszor, nagyon sokszor, hogy bárcsak itt lenne... És most, hogy megjelent, az fáj a legjobban, hogy csak úgy lehet már ennek az időnek a részese, mint egy néző. Vagy olvasó. Átélheti, de benne sosem lehet, mint ahogy részese sem. Mint kívülálló áll, a saját életében. Az én életemből.... - Igen. - már csak suttogni megy. Hiszen mennyivel jobb lett volna, ha ketten tanítják őt! S hogy mennyi szeretet kimaradt az életükből így. Oda, vissza. Nem bírja tovább az érzelmeket, amik elárasztják. A hiánya, az öröme, a szenvedések nélküle, hogy az, akit olyan nagyon szeret, nem lehet vele, hogy megossza vele azt az örömöt, ami jár neki. Az illata, bőrének érintése körbeölel, én pedig karommal őt, mintha sosem akarnám elengedni. Akkor kellett volna így tennem, mikor fejébe vette a tervet. - Nem tehetsz róla, hogy így történt. - fojtottan érkezik a hangom, szaggatottan. Könnyektől terhesen, illatába és ruhájába burkoltan. - Nem tudhatjuk - s ez fáj bennem még. Olyan gyorsan tűnt el a lábam alól, s mellőlem is, életem értelme, szívem kincse, hogy ha nem lett volna a gyerekünk, akiről gondoskodni akartam, belerokkantam volna. De talán így is megtörtént, csak olyan jól adom ezt elő. - Nagyon szeretlek. Érzem, hogy ezeknek ki kell jönniük. Elengedniü a fájdalmat, a múltat, annak minden borzalmát, még a gyerekek ellenére is, s mindazon jók ellenére is, amikben részem volt. Mert nélkülük történtek. A könnyek lassan csillapodnak, s a fájdalom is enyhül, noha sajogni fog még. Sokáig. Végül nagyot sóhajtok, elhessentve a maradék könnyet is, mely nyomta mellkasom. Nem törllöm meg szemeim, ám, ahogy felállok, elfordulok, a fürdőszoba felé. - Mindjárt jövök. Mert neki lehet, csak pár hónap volt, pár óra, számomra sok-sok, hosszú év. Megöregedtem, eljárt felettem az idő. Vajon hogyan fogjuk újraalapozni mindazt, amit akkor elkezdtünk? Elfog a szomorúság: éppen azokból az alapokból maradt ki, melyek erőssé tesznek egy kapcsolatot. S mégis, bízok benne, hogy ha úgy dönt, marad... Belekapaszkodom a mosdótál szélébe, ránehezedik súlyom a felismeréstől. Hiszen én már öreg vagyok, ő meg fiatal. Elveszíthetem. Újra. Abba véglegesen belerokkannék, nem bírnám ki. Akárhol is találom meg, átkarolom. A hideg víz jót tett a szememnek is, noha varázslattal eltűntettem a sírás nyomait. - Készen állsz a modern kor legfinomabb reggelijére? - nézek rá mosollyal. Vajon meddig láthatom?
