Pixie & Stuart ~ The witch, the wardrobe ... Wait, where did you left the lion?

Szer. Nov. 03, 2021 11:00 am

Pixie @ Bukci

Szia uram. Narniát ismered?

A lakásban sült hús illat terjengett, szóval kénytelen voltam kinyitni az ablakot a konyhában, mielőtt még leültem volna vacsorázni. Az ezeréves magnómból olyan hét évvel ezelőtti csajos slágerek szóltak, miközben lepakoltam a tányéromat és az evőeszközöket az asztalra. Előttem ott hevert a laptopom, amelyen korábban angliai dialektusokról olvasgattam, ugyanis Miss Nott megkért rá, hogy tanuljak meg különböző nyelvjárásoknak megfelelően beszélni. Még mindig nem tudtam felfogni amúgy, hogy megütött, amiért túlságosan cserfes voltam… A szemöldököm felett és a számnál is sebek húzódtak. Miss Nott azt mondta, ez egyfajta sajátos nevelési módszer, és végső soron működött, mert azóta minden apró részletre odafigyeltem, és nem járt el a szám olyan helyzetekben, amikor lakatot kellett tennem rá.
Előtte többféle korosztály öltözködési szokásait figyeltem meg az utcákon járva, majd itthon Pinterest táblákat csináltam, hogy ha úgy adódik, akkor könnyedén a szerepembe bújhassak majd.
Mosolyogva magamba szívtam a vacsorám illatát, hiszen mióta szegény Gerbera néni eltávozott közülünk, azóta sokkal több időm akadt a hobbijaimnak is. Többet között újfajta receptek kísérletezésével kötöttem magam le itthon, hiszen sokszor arra ébredtem, hogy magamban beszéltem. Nem akartam arra gondolni, hogy mennyire magányos voltam, amióta a lakás üresen maradt, helyette ezer és egy dolgot csináltam, mert egy pillanatra sem akartam megtorpanni, és elgondolkozni az életen.
Lehuppantam a székemre, kicsit előredőltem, hogy lejjebb görgessek a nyitva hagyott weboldalon, és kezembe vettem a kést és a villát. Az első falatot élveztem ki, amikor a szobám irányából hatalmas puffanást hallottam.
Homlokráncolva eresztettem le a kezeimet, az evőeszközöket óvatosan a tányéromra helyeztem, majd a pálcámért húztam. Eddig még nem volt arra példa, hogy bárki is bejutott volna a lakásba, így a varázspálcámat előre szegezve löktem be a szobaajtót.
Sok mindenre számítottam, és sokszor eljátszottam azzal a gondolattal, ha Stu átugrott volna hozzám, de ezt nem feltétlenül értettem úgy, hogy essen ki a szekrényemből. Márpedig a kétajtós ruhásszekrényem tárva-nyitva állt, ő pedig előtte hevert a padlón.
− Stuart? – hebegtem döbbenten, ahogy lejjebb eresztettem a pálcámat, és beljebb léptem a szobámba. Milyen szerencse, hogy az emberekről szóló jegyzetfüzeteimet gondosan elzártam, így nem találhatja meg azt sem, ami róla szólt, vagy aminek a margójára ki tudja hányszor írtam fel azt, hogy Mrs Black.
− Jól vagy? Mi… Mit csináltál a szekrényemben? – hajoltam előre, és nyújtottam a kezemet, hogy felsegítsem őt. Még mindig nem értettem hogyan került ide, de legalább annyira nem üthette meg magát, ha arccal a bolyhos szőnyegemen landolt. Senki nem akarta elhinni nekem, hogy ez a szőnyeg még egyszer hasznos lehet!

Szomb. Ápr. 02, 2022 1:20 am

Szia sasfaszom!

Pixie & Stuart

Szánkázna végig az ördög a hátán annak a semmirekellő Montgomerynek! Csak tudnám, a főni mire tartja egyáltalán, amikor még arra sem képes, hogy egy sírt kiásson, mert fontosabb neki, hogy a fejére növesztett fanszőrzetet bámulja egy ronda tükörben, ami még mindig kevésbé ronda mint a csúfondáros pofázmánya. És ha ez még nem lenne elég, úgy döntött, hogy engem meg jó lenne bántalmazni, amiért helyette is dolgozom, ezért kibaszott stukkerrel lőtt a lábamba, a lábamba! Érted ember, legalább a fülemet vinné le, azt mondanám, Van Gogh vagyok, vagy mifaszom, de nem, neki a lábamat kellett, hogy hetekig ne tudjak járni. Vinné el a kolera…
Jónéhány szitokszó után és egy cifra cigányátok után, amit rászórtam utána, fogtam magam és elhoppanáltam. Maradjon rá az odaégett barbecue elásása, ha meg nem csinálja meg, úgyis őt bassza meg a főni, nem engem. Én legalább végeztem a dolgomat.
Mindenesetre a hoppanálás nem ment olyan könnyen, mint gondoltam. Előtte is azt hittem, befosok a fájdalomtól, hát még akkor, amikor bekerültem a hopp-hálózatba. Ha eddig a fosástól féltem, most már attól, hogy kihányom a saját szemgolyóimat. Így nem lep meg, hogy nem haza érkeztem, pedig olyan szépen elterveztem, hogy bedöglök a kádba elvérezni mint az egyik felkoncolt disznó a hentesüzletben. Ez sem fog megtörténni, mert egy ruhásszekrénybe érkeztem, vagy legalábbis annak tűnt az arcomba lógó ruhák és a szememet kiszúrni készülő vállfák mellett. Picsába, és még nem is a saját szekrényem…
Kilöktem a szekrény ajtaját, hogy kilépjek, de jobban el voltam baszva, mint gondoltam, szóval olyat taknyoltam a földön, hogy még a múlthavi koszt is felnyaltam szemöldökkel a szőnyegről. Felnyögtem, hirtelen csak ennyire futotta. Gondoltam, pihenek pár másodpercet, összeszedem magam gyorsan, mielőtt elindulok megkeresni a saját lakásomat - vagy Ollivanderét, úgyis narkós, biztos van rengeteg cucca, amivel lehet eret elszorítani, talán jól jött volna most. Ehelyett egy nagyon ismerős hang riasztott fel, amitől azonnal éreztem az erőt magamban, hogy elhúzzak a vérbe innen.
- Ó, baszd meg, inkább a szekrény… -próbáltam meg pánikszerűen feltápászkodni. Hetek óta nem láttam ezt a luvnyát, azt hittem, már végre sikerült megszabadulnom tőle, erre itt van bassza meg, mint egy holdkóros szellem, aki csak arra vár, hogy még jobban megnyomorítsa az életemet.
Megpróbáltam egyedül feltápászkodni, szerettem volna gyorsan visszamászni a szekrénybe, hogy onnan próbáljak meg visszavonulót fújni - lőjön inkább Montgomery tarkón, minthogy itt legyek -, de nem voltam benne túl sikeres. Végül kelletlenül, de elfogadtam a kezét, ezzel ügyesen összevérezve őt is. Hol nem szarom le? Lassan úgyis elájulok a gecibe, majd akkor sikálhatja a cigányvért mindenhonnan.
- Komolyan annyira gyengén teljesítő vagy, hogy azt hiszed, szándékosan másztam a szekrényedbe? Nem szagolgatok bugyikat hobbiból. Haza akartam hoppanálni, de eltévesztettem, mert fáj ez a kurva seb.
Szerettem volna megállni a lábamon, de sajnos annyira gyenge voltam már, hogy egy zsák szétrohadt krumpli kecsesebben rogyott volna le az első közelébe eső ülőfelületre, mint ahogy én tettem.
- Nincs egy kis vodkád? Vagy valami más kurva erős? -Ha már megpusztulok, legalább ne fájjon ennyire.

made by

Szomb. Ápr. 02, 2022 11:15 am

Stuart & Pixie

A konyhából még mindig hallottam a rádiót, óvatosan araszoltam a szobám ajtaja felé, hiszen ott tartottam minden titkomat, minden apró, gondosan őrzött feljegyzésemet, noha a füzetek tartalma csak számomra vált olvashatóvá, mégsem akartam, hogy rossz kezekbe kerüljön. Azok az én megfigyeléseim voltak, amelyekre bármikor szükségem lehetett, ha egy emberről kellett információt szerezni, vagy éppen a bőrébe bújni. Miss Nott mostanában sok feladatot bízott rám, és nem akartam elveszíteni a nehezen megszerzett, részleges bizalmát.
Ezekkel a gondolatokkal, a fejemben csengő Shake it off című dallal löktem be a szobaajtót, felkészülve a legrosszabbra, de tényleg a legeslegeslegrosszabbra, de a látvány, ami fogadott minden képzeletemet felülmúlta.
Először is nem tudtam hová tenni, hogy Stuart a szobámban tartózkodott, azt pedig végképp nem tudtam mire vélni, hogy miért volt tárva-nyitva a szekrényem.
Nem értettem a rémületet és a zaklatottságot a viselkedésében, valami biztosan történhetett vele, amikor ilyen sokkos állapotba került. Igyekezett feltápászkodni a padlóról, de láttam, hogy nem boldogult egyedül.
Végül csak elfogadta a segítőkezet, én pedig meglepődve pillantottam le az ujjaira, ahogy vérrel összemaszatolta a kézfejemet. A tekintetemet azonnal az arcára kaptam, hiszen pocsékul festett, sápadt volt.
− Csupán nem értettem hogyan kerültél ide, és a bugyijaimat különben sem ott tartom, hanem a komódban – böktem az említett bútordarab irányába, de sokkal jobban érdekelt az, hogy miért sérült meg, mint az, hogy egyáltalán tervezett-e csinálni bármi is a fehérneműimmel.
− Hadd segítsek – nyújtottam ismét a kezemet felé, miközben egy pálcasuhintással feltűrtem az ágyamon lévő takarót. Nem maradhatott a földön, így ha engedte, akkor segítettem neki átjutni a matracra, ugyanis a kinti kanapé túlságosan is távoli lett volna.
− Nem iszok erős alkoholt, hamar a fejembe szállt – nevettem fel halkan, kicsit talán zavartan, majd újabb pálcasuhintások kíséretében a szobába lebegett egy elsősegélydoboz, illetve sebfertőtlenítő. – Bor van itthon meg esetleg egy kis ezeréves brandy még Gerbera néni fiatalkorából.
Nem volt szívem kidobni, vagy éppen elajándékozni, így az üveg valahol a lakás egyik zugában porosodott. De hamar el is hessegettem a gondolatot, leereszkedtem Stuart mellé, feltűrtem a felsőm ujját, arra már magam is rájöttem, hogy képtelen volt megállni, és a lábszárán lévő sötétedő folt árulkodott arról, hogy hol sérült meg pontosan.
− Nézd, tisztában vagyok vele, hogy nem bízol bennem, de engedd, hogy segítsek. Tudom, mit csinálok – pillantottam rá komolyan, hiszen nem volt helye most a bolondozásnak. Minél előbb el kellett látni őt, és nem azért, mert attól tartottam volna, hogy összevérzi a bolyhos szőnyegemet, hanem azért, mert aggódtam érte.