Először is, tudnod kell, hogy szeretlek. Tényleg. Akkor is, ha te nem úgy érzed. És mindig nagyon örülök a sikereidnek, persze a tanárok is leszokhatnának már arról, hogy mindig egymáshoz hasonlítsanak minket. A tanulásban ugyanis te vagy a tehetség, kár lenne tagadni, hogy brillírozol az órákon, nehéz veled tartani a lépést. Én sosem tudtam megugrani a szintet, de volt rá 15 évem, hogy belenyugodjak, mindig is te leszel a jobb, én sosem kerekedhetek föléd, mert mindig legyőznél. Csak egyetlen dolog képez kivételt, és ez a kviddics. A kettőnk közötti különbség már az első repüléstan órán megmutatkozott, azóta pedig csak mélyült ez a szakadék. De nem bánom, végre találtam valamit, amiben örömömet lelem és amiben kettőnk közül én vagyok a tehetségesebb, ezt te sem sajnálhatod tőlem! Régen mindent megbeszéltünk, de te azóta sokat komolyodtál, kevesebb mindent osztasz meg velem, mintha már nem is én lennék a legnagyobb bizalmasod. Talán apa halála változtatott meg téged is, nem emlékszem rá pontosan, hogy mikor állt be az életedben ez a változás, ahhoz túlságosan elfoglalt a saját szenvedésem. Vagy hamarabb túltetted magad a családunk tragédiáján és azt nehezményezed, hogy én még mindig a sebeimet nyalogatom? Ezt sem mondod meg.. Nagyobb titkaid lennének? Annál is nagyobbak, minthogy elkotyogtad nekem, melyik fiú tetszik? Vajon tudod, hogy nagyon is hasonló az ízlésünk? És itt most nem arra gondolok, hogy egyikünk sem szereti a sütőtökös pitét, tudod! Mennyi megválaszolatlan kérdés...
Kereslek téged, hogy kiegészíts, hogy felbolygasd az életemet és hogy - ha nem is vágyom rá annyira - de napvilágot lássanak mindkettőnk kicsiny titkai, melyek a kapcsolatunkat mérgezik. A születéseink körülményeire vonatkozóan van még néhány ötletem (mondjuk egy jóslatról) és instrukcióm, úgyhogy kopogtass be hozzám, ha megérkeznél.