Lynette & Thales ~ I truly never learned what the words ‘I miss you’ were until I reached for my mom’s hand and it wasn’t there

Minél jobban közeledett édesanyám halálának az évfordulója, úgy egyre inkább bezárkóztam. Eleget tettem a diákönkormányzatos feladataimnak, korrepetáltam diákokat, eljártam a magán órámra, de ezenkívül szinte a hangomat nem lehetett hallani. Helyette szabadidőmben egy apróságon ügyködtem, amelyeket ma este tervezek szélnek ereszteni.
Csillagtalan éjszakai a mai. Felhők takarják el az égboltot, a sötétség pedig takaróként telepszik rám és ölel körbe. Nem szokásom megszegni a szabályokat, de a mai napon teszek a kijárási tilalomra.
A Fekete tó apró mólóján állok, a lábaim előtt pedig öt apró, papírból készült lámpás hever. Az öt lámpás szimbolizálja azokat az éveket, amelyeket édesanyám nélkül töltöttünk, s azt az öt embert is, akiket az akaratán kívül magára hagyott. Belenyugodtam már abba, hogy anya nem jön vissza közénk, mégis ez a nap pontosan olyan keserű volt, mint az összes többi évfordulója.
Ma reggel, amikor a hajamat befontam, és egy fekete szalagot fűztem bele, akkor is éreztem az ő gondoskodó kezét, ahogy a fésűt tartja, kibontva a gubancokat, és amikor a saját ujjaimat figyeltem fonás közben, akkor is mintha őt láttam volna a hátam mögött állni a tükörben. Minden lépésemnél történt valami, amiről ő jutott eszembe, és egész nap az a dal csengett a fejemben, amit utoljára énekelt nekem.
Percekig csak állok, és figyelem a sötét hullámokat, majd egy halk sóhajjal meggyújtom az első lámpást, és a levegőbe küldöm. Közben pedig rákezdek arra az énekre, amelyet az utolsó alkalommal hallottam tőle. Utána sorra gyújtom meg a lámpásokat, hogy aztán egyesével mindet útjára engedjem.
A hangom halk, hiszen csak kettőnknek szól a dal, s attól sem tartok, hogy a kastélyból valaki észrevenné a lámpásaimat. Ha büntetéssel fenyegetnének, a mai éjszakán az sem érdekelne.
A pálcát tartó csuklómat átölelem a másik kezemmel, míg a lámpások egyre magasabbra emelkednek, ahogy belekap a szél.
− Twinkle, twinkle, little star, So we'll know where you are. Gleaming in the skies above, Lead me to the land I dream of… − A Pán Péter a kedvenc mesém a mai napig, s ha tehetném, én is elutaznék egy olyan világba, amely sose változik. Ahol nem áll fenn annak a veszélye, hogy még valakit elveszíthetnék. A hangom megremeg, érzem, ahogy forró könnycseppek gördülnek végig az arcomon, de a szemeimet le sem veszem az égbolton fénylő pontokról. Öt év. Öt ember. Apa, Trist, Celia, Brutus és én. Ezek közül négyen az én csillagaim, akik irányt mutatnak a legsötétebb éjszakában is.

A tekintetemet szinte le sem vettem a lebegő lámpásokról, még akkor sem, ha a könnyeim szinte teljesen elvakítottak. Butaság lett volna azt mondanom, hogy nem hiányoltam az édesanyámat. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam rá. Hálát adtam neki azért a sok szeretetért és gondoskodásért, amelyet nyújtani tudott nekünk ezalatt a csekély idő alatt, s egy igazi példaképpé vált a szememben.
Ha egyszer nekem is gyermekeim lesznek, szeretném, ha majd hasonló keserédes érzésekkel gondolnának vissza azokra a napokra, amelyeket együtt töltöttünk. Szinte érzem az orromban a kedvenc süteményének az illatát, vagy a híres citromtortájának az ízét a számban. Elképzeltem milyen volt, amikor gyerekként még ő fésülte a hajamat, és apával együtt takartak be lefekvés előtt. Elképzeltem az ölelő karjait is, amelyekkel szorosan magához vonta az egész családot.
Megremegtek a lábaim, s a könnyeim végigcsorogtak az arcomon, ahogy megrohamoztak az emlékeim. A lámpások és a csillagok fénye juttatta eszembe azt is, hogy ő most valahol odafent lehetett, és óvhatta a lépteinket. Reméltem, egy sokkal szebb világban.
Egész nap tartottam magam, csupán a csendesebb, visszavonulóbb természetem és a hajamba fűzött fekete szalag árulkodhatott arról, hogy nem voltam kíváncsi mások társaságára. Egyszerűen képtelen voltam mosolyogni, amikor ez a nap egy tragédiát hozott magával a múltban.
Hallottam a hátam mögött reccsenő gallyat, és azt is, ahogy valakinek a pálcája rám vetült, mégsem fordultam meg. A felsőm ujjával letöröltem a könnyeimet, és elcsukló hangon ennyit mondtam.
− Tudom, hogy nem lenne szabad kint lennem, de kérlek, hagyj magamra – remegtek meg az ajkaim, ahogy a szavakat próbálták, én pedig továbbra is a kézzel készített lámpásaim útját követtem a pillantásommal. Nem akartam megfordulni. Senkinek nem lett volna szabad rám találni, azt meg végképp nem tudhatták, hogy idekint sírtam.

Nem erre a válaszra számítottam, sőt nem is Őt vártam, így meglepettségemben lejjebb engedtem a pálcámat. A tekintetemet azonban továbbra sem vettem le az égen lévő apró fénypontoktól, mégis Thales szavai keserédes mosolyt csaltak az arcomra.
Tipikus. Szinte meg sem lepett tőle ez a válasz, hiszen korábban is bebizonyította már nekem, hogy ha arra kérték, hogy távozzon, akkor is valami belső erő maradásra késztette őt.
− Ezzel nem vitatkozhatok – feleltem csendesen, miközben próbáltam úrrá lenni a saját elcsukló hangomon. Nem akartam sírni, pláne előtte nem szerettem volna. Mégis hogyan magyaráztam volna ki mindezt? Hiszen nem szerettem volna, ha kellemetlenül érezte volna magát azért, mert olyan dologba csöppent bele, amelybe nem kellett volna.
− Nyugodtan kiszabhatsz valami büntetést. Elvégre szabályt szegtem. – Hajlandó voltam vállalni a felelősséget ezért a kisurranásért, még akkor is, ha mindez fontos volt nekem. Jelen esetben figyelmen kívül hagytam a szabályokat, hiszen az édesanyám halálának az évfordulója felülírt minden mást. Vártam, hogy Thales végül visszatereljen a kastély irányába, de végül csak elhaladt mellettem. Meglepetten pillantottam utána, főként azért, mert azt mondta, hogy majd ő visszakísér a kastélyba.
− Tényleg megtennéd? Értem? – kérdeztem még mindig halkan, hiszen félő volt, hogyha hangosabban próbáltam volna beszélni, akkor sírva fakadtam volna. A pálcám halvány fényében talán így is látszódott rajtam, hogy korábban pityeregtem.
− Fázni? – pislogtam meglepetten, miközben összefontam magam körül a karjaim, hiszen eddig nem is éreztem igazán, hogy dideregtem volna. Mégis, ahogy Thales felemlegette, olyan hirtelen tört rám a hideg, hogy a hűvös levegő és a sírás miatt reszketni kezdtem.
− Valóban kicsit hideg van – jegyeztem meg, bár továbbra sem mertem teljesen Thales felé fordulni, mert még mindig attól tartottam, hogy tényleg feltűnik neki, hogy valami nincs rendjén.
− Mit keresel idekint? A prefektusok nem csak bent járőröznek? – érdeklődtem, hogy esetleg, ha jövőre is így támadna kedvem gyászolni, akkor tudjam, hogy mire számíthatok.
Olyan kellemetlenül érintett ez az egész, hogy ötletem se volt arra, miként vághatnám ki magam ebből a szituációból. Hiszen nem várhattam el Thalestól, hogy erről beszélgessünk, sőt biztos voltam benne, ha tudná mibe futott bele, akkor még ő érezné rosszul magát tőle. Ráadásul, nem akartam, hogy valaha bárki is sebezhetőnek lásson, s tessék, most itt volt ő.

Csak a fejemet csóváltam arra a feltételezésre, hogy én esetleg a szükségesnél is mélyebbre szeretnék hatolni a Tiltott Rengetegbe. Tulajdonképpen, ha nem az évfordulóról lett volna szó, akkor valószínűleg egy forró kakaó társaságában olvasgattam volna a klubhelyiségben. A mai nap viszont túlságosan különleges és egyben szomorú volt ahhoz, hogy én bárkinek a hangulatán is rontani akarjak.
− Ez úgy mondod, mintha én lennék az a diák, aki a legtöbb szabályt megszegi ebben az iskolában – ingattam szórakozott, gyenge mosollyal a fejemet. Hiszen ő is nagyon jól tudta, hogy engem lehetetlen volt belerángatni a butaságokba, és nem is vonzottak a veszélyes, vagy kalandosnak ígérkező éjszakák sem. Ez az éjszaka kivételt képezett számomra, ugyanis túlságosan is szomorúan telt el ahhoz a napom, hogy én tényleg bárkivel időt akarjak tölteni.
A szemem sarkából figyeltem, ahogy az alakja a látóterembe került, de egyszerűen nem éreztem azt, hogy fel kellene fednem a kis titkomat. Amíg én a pillantásomat az égen keringő lámpásokra szegeztem, addig ő talán pont a sötét hullámokat bámulta, amelyek az alattunk lévő móló lábát nyaldosták.
Thales következő szavai azonban váratlanul értek. A tavalyi év óta ugyan több időt töltöttünk egymással, de nem gondoltam volna, ha valóban annyit változott volna a véleménye velem kapcsolatban, hogy a barátjaként tekintett rá. Ez a gondolat valahogy megmelengette a lelkemet ezen a borús éjszakán.
− Nem is nagyon tudnál ártani nekem. Bagman tanfelügyelőnővel állandóan tartom a kapcsolatot a Diákönkormányzat miatt. Kevés támadási felületet adok neki – fordultam egy kicsit Thales irányába, utalva arra, hogy mennyire óvatosan táncoltam körül a tanfelügyelőnőt úgy, hogy az iskolát mégis csak egy jobb irányba vigyük el. Nem volt egyszerű feladat, s talán mások türelmét elég hamar kikezdte volna, de én elég makacsul kiálltam a céljaim mellett.
Meglepetten sandítottam fel rá, amikor a kabátját a vállamra terítette, s csak remélni mertem, hogy nem látta az arcomon végig gördülő könnycseppeket.
− Köszönöm. Igazán kedves tőled – jutalmaztam egy apró mosollyal, miközben még mindig a dzsekijét fogta össze rajtam. Az orromat megcsapta cédrusos, vagy inkább fenyőkre jellemző illat, amely a kabátból áradt. Eleinet egy kicsit szorosabbra húztam magamon a kabátját, de ahogy válaszolt a kérdésemre, úgy inkább belebújtattam a kezeimet a dzsekijébe. Mondanom se kellett, hogy néhány számmal nagyobb volt, de legalább nem vacogtam annyira, mint korábban.
− Pedig azt hallottam, hogy a konyha felé sokan mászkálnak – szólaltam meg némi tétovázás után, aztán a személyemre való kijelentését nem tudtam hová tenni. Az ujjaimmal a pálcámmal babráltam, ahogy lehajtottam a fejemet.
− Igen… Hát, talán egy kicsit óvatosabbnak kellett volna lennem – feleltem, s szégyelltem, hogy ennyire meggondolatlan voltam, mégis ma este Thales lépten-nyomon meglepett.
− Tényleg? Miért? – emeltem fel a fejemet, ahogy zavartan rápillantottam. – Mármint, ne értsd félre… Örülök, ha így gondolod, csak… Nem vagyok az a személy, aki ok nélkül szabályt szegne, és nem értem, hogy miért vagy boldog azért, mert engem itt találtál – ráncoltam össze a homlokomat is, amely messziről hirdette az értetlenségemet, ugyanis a pálcám elegendő fényt adott ahhoz, hogy némileg megvilágítsa az én arcomat is.

− Pedig meg tudnám védeni magam – feleltem neki csendesen, hiszen McGonagall professzor nem hiába mondta, hogy némi kitartással, de tehetséges boszorkány válik belőlem. Ha pedig tanítani szerettem volna, akkor valóban talpraesettnek kellett lennem ahhoz, hogy kezelni tudjam a váratlan helyzeteket.
− Csupán a racionalitás talaján maradva nem látom értelmét a Rengetegben való bóklászásnak, elvégre nem hiába volt benne a nevében a tiltott szó. – Sok mindennek tarthattak, de felelőtlennek semmiképp. Apa pedig biztosan nagyon mérges lett volna, ha nekem is bajom esne. Épp elég volt elveszítenie anyát. Az ajkaim megremegtek erre a gondolatra, de tartottam magam ahhoz, hogy ne sírjam el magam Thales előtt.
− Nos, ennek örülök, mert én sem tudnék ártani neked – pillantottam az irányába, hiszen bármilyen konfliktusunk is volt a múltban, képtelen lettem volna bántani őt. Már csak a gondolatra is elszorult a torkom, hiszen nem tett semmi olyasmit, amivel igazán kivívta volna a haragomat, én pedig nem szerettem volna lesüllyedni bizonyos emberek szintjére.
− Thales… − csóváltam a fejemet egy apró sóhaj kíséretében. Inkább nem fejtettem ki a gondolatomat, hiszen számtalanszor megmondtam már neki, hogy nem volt szükséges vezekelnie a tavalyi dolgokért. Már megbeszéltük. Lezártuk. Nem kellett újra és újra felhánytorgatni. Akadtak dolgok, amelyeket jobb volt nem bolygatni.
− Nem is értem őket. – Én nem tudnék még többet enni, mint amennyire vacsorakor szükségem van. Lehetséges, hogy egyszer-kétszer magam is ellátogatnék a konyhába, amikor kihagyok étkezéseket, de végül sose tettem meg. Ha kint is ragadtam, mindig azelőtt visszatértem a klubhelyiségbe mielőtt bárkinek is feltűntem volna.
− Jó napot? – kérdeztem vissza, s egy pillanatra elcsuklott a hangom. Éreztem, ahogy újabb könnycseppek gördültek végig az arcomon.
− Őszintén? Az elmúlt héten nem igazán… Nem igazán voltam jól. Nem tartottam számon – vallottam be, hiszen az évfordulóra készültem. Sose árultam el senkinek, hogy miért viseltem mindig feketét az évnek ezen napján, ahogy azt sem, hogy miért zárkóztam el ilyenkor az emberektől.
− Igaz. Bár még mindig nem értem, hogy miért nem küldesz vissza – jeleztem meg remegő hangon, s reméltem, hogy Thales nem figyelt, amikor letöröltem a könnyeimet. Az hogy kedves lennék, ismét megmosolyogtatott. Gyenge, apró mosoly volt ugyan, de mégis sokat jelentettek nekem Thales szavai.
− Pedig mindketten tudjuk jól, hogy nem mindig vagyok az. – Pedig Merlinre, én tényleg igyekeztem, de amikor sértették az önérzetemet, akkor sajnos kiütközött az a rossz tulajdonságom, amiért végül elhitték, hogy én is Lyle Weasley lánya voltam. Sokszor éreztem bűntudatot azért, ahogy régebben leteremtettem Thalest. Ezen nyár óta igyekeztem változtatni.
− Ugyan már… Hatalmas rajtam – csóváltam a fejemet, miközben elfordultam tőle, hogy továbbra is a könnyeimet törölgethessem. Nem volt szívem elküldeni őt, ahogy beavatni se szerettem volna abba, hogy éppen mit sikerült megzavarnia.

Thalest nem kalkuláltam bele a számításaimba, sőt azt sem, hogy esetleg valaki rám találna. Nem tudtam miként viszonyuljak ehhez a helyzethez, hiszen a lényem egy része örült a jelenlétének, a másik felem pedig borzasztóan kellemetlenül érezte magát, amiért egy ilyen alkalom során futottunk össze. Ahogy az égbolton távolodó lámpásaim felé pillantottam, még mindig szomorúság árasztotta el a mellkasomat, ellenben, amikor Thales megszólalt, képes voltam félretenni mindezt.
− Nos, még szerencse, hogy nem áll szándékomban mások felé kerekedni – mosolyodtam el halványan, bár egy pillanatra elgondolkoztam a miérteken. Thales tartott a haragomtól, vagy csupán nem akart megbántani? Tavasszal ennyire csúnyán a fejére olvashattam, hogy ennyire óvatos volt a közelemben? Szerettem volna megfejteni. Választ kapni erre a kérdésre, viszont mindig ott motoszkált bennem a gondolat, hogy jelenleg éppen édesanyámról kellene megemlékeznem.
− Hiszem, ha látom – jegyeztem meg, s talán nem is látta a félhomályban megbúvó mosolyt, amit a nevetése váltott ki belőlem. Jól esett ilyen gondtalannak látni őt, bár mintha némileg zavart is lett volna.
− Valóban gyakoriak lehetnek, ha így hozzászoktál már. És mondd csak, mik történnek még az iskola folyosóin, amikor a legtöbb diák álomra hajtja a fejét? – tereltem el a témát az éhes diákokról, hiszen az ő étvágyukon lehet, hogy tényleg csak az éjszakai nassolás segíthetett.
− Nem, dehogy. Nem bántott senki – zártam meg a fejemet. Egy kicsit szorosabbra húztam magamon a kabátját, hiszen még mindig nem volt szívem elrontani az ő hangulatát. Pár pillanatig haboztam, mielőtt kifejtettem volna neki a válaszomat.
− Csupán… Fontos számomra ez a nap. Sokat kellett készülnöm rá, néha nem is aludtam miatta. De most már minden rendben. Holnaptól minden rendben lesz – utaltam arra, hogy minden visszaállt a rendes kerékforgásba. Holnap reggel kiveszem a fekete szalagot a hajamból, a lámpásaim pedig messze járnak majd. Az éjszakai megemlékezésemnek pedig nyoma sem lesz. Az arcomra ismét mosolyt varázsolok, a diákok nem fognak látni különösebb változást a viselkedésemben, hiszen újfent nyitok feléjük. Tényleg úgy fogok tenni, mintha mi sem történt volna. Mintha nem öt évvel ezelőtt veszítettem volna el az édesanyámat.
− Thales Lestrange, mit rejtegetsz már megint? – kíváncsiskodtam, hiszen ha azt hitte, hogy ilyen egyszerűen lerázhatott, akkor nagyon tévedett. Ha nem féltem volna attól, hogy kiszúrná a kisírt szemeimet, talán közelebb is léptem volna hozzá, de így megtartottam köztünk a távolságot. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy ne érdekelt volna mi járt a fejében.
− A makacsságom miatt édesapámnál tehetsz panaszt, ha egyszer mégis zavarna – mosolyodtam el. Sokan tényleg nem hitték el, hogy Tristannal hogyan lehettünk apa gyerekei, de ahogy telt az idő, úgy néha rajtam is megmutatkoztak olyan jellemvonások, amelyeket biztosan apától örököltem.
− És te? Ha nálam van a kabátod, akkor meg fogsz fázni – emeltem fel a fejemet, ahogy megállt velem szemben. S ezzel a kijelentésemmel már ki is csúsztattam a kezeimet a kabátjából, hogy visszaadhassam neki.
− Nem szeretném, ha beteg lennél miattam – nyújtottam felé a dzsekijét, ahogy elfordította a fejét.
A következő kérdése váratlanul ért. Nem szerettem volna visszamenni, ugyanis féltem attól, hogyha elaludnék, akkor megint olyan képek gyötörnének, amelyeket nem szeretnék viszont látni.
− Szívesen elkísérlek – feleltem neki, hiszen ha mérlegelnem kellett volna a jelenlegi helyzetemet, akkor talán, ha Thalesszal maradok, akkor nem érzem majd magam olyan pocsékul, mint az elmúlt időben.
− De biztos vagy benne, hogy az egész tavat szeretném körbesétálni? – sandítottam rá. Nem akartam a kelleténél több figyelmet magunkra vonni, s a pálcák fénye lehet, hogy más érdeklődését is felkeltené. A sötétben való bukdácsolás sem tűnt a legjobb ötletnek egyébként, ennek ellenére mégis elindultam Thales mellett azon gyötrődve, hogy vajon el kellett volna mondanom-e neki, hogy mibe csöppent bele, de még mindig úgy éreztem, feleslegesen terheltem volna ilyesmivel.

Csendesen őrlődtem magamban, ahogy a prefektusi nehézségeikről beszélt. Valóban nem lehetett könnyű dolga, ha ennyi minden történt az éjszaka folyamán, s felmerült bennem a kérdés, hogy miként várta el az iskola vezetősége a prefektusoktól a jó tanulmányi eredményeket, ha éjjelente a folyosókat rótták, és nem volt lehetőségük kipihenni magukat. Ez valahogy kellemesebb merengenivalónak tűnt, mint az édesanyám elvesztésének a gondolata.
− Nem gondolod, hogy ez egy kicsit túl sok nektek? − szegeztem neki a kérdésemet, hiszen Hóborc teljesen szeszélyes és kezelhetetlen volt, viszont bőven akadt a szabályszegőkből is. Nekem, mint a diákok képviselőjének pedig talán lettek volna eszközeim arra, hogy a prefektusok helyzetén javítsak. A gondolataim cikáztak, hiszen Thales történetei miatt egyre jobban hajlottam afelé, hogy ezt a problémát orvosolni kellett. Mégis, a macskás történetével annyira kizökkentett, hogy nem tudtam megállni mosolygás nélkül.
− Valóban, a macskák szeszélyes teremtmények. Mondjuk, a miénk hála Merlinnek nem ennyire válogatós – csóváltam a fejemet, bár azt hiszem, nyáron meséltem eleget Thalesnak arról, hogy a kisöcsém, Brutus mennyire szerette terrorban tartani szegény Margitot. Tristan pedig folyton retteghetett attól, hogy egy napon megölik egymást.
Azonban, amikor lelkesedni kezdett a lámpásaim miatt, alig bírtam megállni, hogy ne sírjam el magam. Bárcsak szerencsét hozott volna!
− Nem, Thales, hidd el, nem szeretnéd – remegett meg a hangom, hiszen bármennyire is próbáltam palástolni az érzelmeimet, nem sikerült tökéletes elrejtenem őket. Azt pedig végképp nem kívántam, hogy Thalesnak át kelljen élnie az édesanyja elvesztését.
− Ez egyébként is amolyan… − elcsendesedtem, ahogy jó szót kerestem. Mégis miként írhattam volna le neki burkoltan, hogy ma volt anyukám halálának az évfordulója? Ebből a helyzetből talán sehogy nem jöttem ki jól. – Megemlékezés.
Talán ezt volt a megfelelő kifejezés arra, amit csináltam. Emléket akartam állítani anyának, megállni egy kis időre, hogy felidézzek mindent, amit értünk tett és nekünk adott, amíg még velünk lehetett. Ő volt a legcsodálatosabb ember a föld kerekén, és elragadták tőlünk. Éreztem, ahogy ismét könnyek szöktek a szemembe.
− Ez kedves tőled, de ígérem, vigyázok magamra – szólaltam meg azután, hogy ismét összeszedtem magam. Valahol talán jól esett ez a féltés, mégsem tudtam hová tenni, holott tisztában voltam vele, hogy tavaly óta Thales – legalább is velem szemben – elég sokat változott. Néha mégis olyan hihetetlennek tűnt az egész.
− Ha nem adnak rá okot, nem viszem túlzásba. Én csak reflektálok az engem érő hatásokra – feleltem csendesen, bár azért el kellett ismernem, akadtak dolgok, amelyekhez foggal-körömmel ragaszkodtam. Ahogy Thales is ahhoz, hogy maradjon nálam a kabátja.
Nem akartam vitatkozni vele, így beletörődően visszavettem a dzsekijét, és ismét megcsapta az orromat az illata.
− Azért szólj, ha fázni kezdenél, és visszaadom – léptem utána, némi aggodalommal a hangomban, hiszen tényleg bűntudatom lett volna, ha miattam betegedett volna le.
A mellkasomat szorító érzést lassacskán felváltotta az őszinte kíváncsiság, hiszen elképzelésem se volt arról, hogy mit szeretett volna mutatni nekem.
− Fogalmam sincs miben mesterkedsz – sétáltam utána. Talán mást az ösztönei óva intettek volna attól, hogy bárkit is kövessen az éjszaka közepén, de én nem féltem Thalestől. Nem gondoltam azt, hogy tartanom kellett volna, mi több, néha úgy éreztem, mintha ő félt volna az én reakciómtól.

− Ugye tudod, attól, hogy a múltban valami működött, vagy csak elrendelték, hogy úgy kell lennie, az nem feltétlenül jelentette azt, hogy jó volt az úgy? Javítani pedig mindig lehetett – pillantottam rá, hiszen tudtam jól, hogy teljesen megszüntetni a járőrözést úgy sem tudtam volna. Mégis hinni akartam benne, hogy nem hiába szavaztak nekem bizalmat a diákok, és szerettem volna a prefektusok, ezáltal Thales éjszakáit is könnyebbé tenni. Mert valljuk be, ahogy némi bepillantást nyertem, egyre inkább éreztem úgy, hogy ez nem volt helyes velük szemben.
Csupán halványan elmosolyodtam. Az a macska nagyon mély sebeket okozhatott a számára, ha így felemlegette, vagy lehet, hogy csak engem szeretett volna szórakozni ezzel a témával. Igazából, nem is volt fontos, hogy miért emlegette fel, legalább itt volt mellettem, és a tudtán kívül elterelte a figyelmemet szomorú dolgokról.
Végül csak rászántam magam, hogy említsem miért voltam idekint. Nem akartam letörni, vagy elvenni a kedvét, ezért hallgattam a részletekről. Így is elég komornak hangzott a válaszom után.
− Aztán, ha megfázol, és órákon hallgathatom a tüsszögésed, akkor már nem lesz ilyen nagy a szád – csóváltam a fejemet egy apró mosoly kíséretében, hiszen valljuk be, a férfi nátha mindennél rosszabb volt. Legalább is, a férfiak szerint, márpedig nekem ott volt apa és Tristan is, akik néha azért szerették sajnáltatni magukat, bár talán a bátyám hősiesen viselte a megbetegedéseket, de apa… Apa teljesen más lapra tartozott.
Megszeppentem pislogtam rá, ahogy megfogta a kezemet. Ez egészen váratlanul ért, és nem is tudtam miként reagálni hirtelen, csupán hagytam, hogy húzzon magával. Furcsa volt megérinteni őt, érezni, ahogy az ujjai összekulcsolódtak az enyémekkel. Merlinre, olyan érzésem támadt, mintha ezernyi pillangó verdesett volna a gyomromban.
− Miért? Mi az, hogy lekéssük őket? – értetlenkedtem, ahogy próbáltam tartani a lépést vele. Thales olyan váratlanul iramodott meg, csoda, hogy nem estem hasra.
Kíváncsi voltam, hogy mégis milyen meglepetést tartogatott, bár bíztam benne, hogy a Tiltott Rengeteget továbbra is messzire elkerüljük majd. Azonban nem mentünk mi olyan messze a mólótól, sőt sokkal hamarabb lefékeztünk, mint azt gondoltam volna.
A fűben, mintha ezernyi világító lény lett volna, amik aprókat verdestek a szárnyaikkal. Először képtelen voltam levenni a szememet róluk. Nem csupán azért, mert a korábban elengedett lámpásaimra emlékeztettek, hanem mert Thalesnak igaza volt, és valóban csodálatos látványt nyújtott.
− Thales… Ezek csodálatosak – suttogtam halkan, ahogy gyengéden megszorítottam a kezét. Szerettem volna egy kicsit közelebb menni hozzájuk, de tudtam jól, hogy ezzel csak elszúrtam volna mindent. Helyette megvártam, hogy maguktól emelkedjenek a magasba, és induljanak meg a tó irányába. A sötét víztükrön tükröződött a fényük, ami még különlegesebbé tette ezt a pillanatot.
− Honnan tudsz erről? – próbáltam immár a fiú irányába, miután a szentjánosbogarak egyre jobban eltávolodtak tőlünk. Kíváncsivá tett, hogy a prefektusi kiváltságát használva vajon mennyi időt tölthetett éjszaka idekint.

− Ez egy nagyon jó ötlet. Köszönöm, Thales. – Ha nem félhomályban lettünk volna, akkor most láthatta volna, hogy egy széles mosollyal jutalmaztam a javaslatát. Már csak ki kellett találnom, hogy pontosan mikor tudtam volna elcsípni őket egy megbeszélésre.
− Mit gondolsz, a háztársaid mennyire lennének nyitottak erre? – érdeklődtem tőle, hiszen a többi házból akadtak emberek, akikhez fordulhattam. A Hollóhátban nyaggathattam Melody-t, hogy terelje össze őket, a Griffendélnél Franklin bármikor segített nekem, a Hugrabugban pedig… Nos, ha nagyon szépen megkértem Maisy-t, akkor talán ő is vevő lett volna arra, hogy könnyebbé tegyük az életüket. A Mardekárral azonban egy kicsit bajban voltam, hiszen Leo ballagása óta nem tudtam, hogy ott kihez fordulhattam volna, Thales nyakába pedig nem szerettem volna varrni ezt a problémát.
− Lehet, hogy te nem, de attól én még tisztában leszek a miértekkel – sandítottam rá, hiszen egy ilyen esti kint tartózkodás után csak próbálta volna meg elhitetni velem, hogy nem most fázott meg. Ráadásul, attól, hogy ő nem haragudott volna rám, nekem még bűntudatom lenne miatta.
− Már megint te és a kis titkaid… − ráztam a fejemet, azonban a hangomnak most nyoma sem volt piszkálódásnak, inkább csak játékosan élcelődtem vele, ahogy engedtem neki, hogy magával húzzon. Igen hamar sikerült elterelnie a figyelmemet a szentjánosbogarakkal. Pillanatokig csak álltak, és csodáltam a látványt. Ha elég ügyes lettem volna, talán meg is festettem volna ezt a képet, de sajnos a családból nem én voltam az, aki szépen tudott rajzolni.
− Tetszeni? Rajongok értük… − feleltem még mindig csendesen, hiszen tényleg nem szerettem volna tönkretenni a pillanatot. Végül maguktól indultak útnak, így amíg a tekintetemmel követtem őket, közben Thales meséjét hallgattam.
− Gyakran jössz ki ide esténként? – faggatóztam, hiszen kellett valami oka legyen annak, hogy eljött idáig. Mégis, most kifejezetten örültem neki, hogy rátalált ezekre az apró lényekre. Anya is biztos velünk együtt csodálta volna a látványt. Apa pedig tuti elsütött volna egy buta viccet, ami miatt anya csak mosolyogva csóválta volna a fejét. Tristan biztosan megpróbálta volna megörökíteni őket a tó felett, vagy éppen még a fűben, Celia pedig Brutust és Margitot zaklatta volna.
Akaratlanul is elsírtam magam. Ezúttal azonban nem csupán könnyek szöktek a szemembe, hanem zokogni kezdtem, hiszen újra és újra az járt a fejemben, hogy mi lett volna, ha…
Nem is válaszoltam Thalesnak, csupán elengedtem a kezét, mert le akartam törölni a könnyeimet. Most már feleslegesen akartam volna rejtegetni előtte, egyszerűbb volt beismernem, hogy miért sírtam, mielőtt még azt gondolta volna, hogy valami rosszat tett.
− Sajnálom… Saj… − maradt félbe a mondatom, hiszen remegni kezdtem a sírástól, és csak jobban összehúztam magamon a kabátját.
− Csak arra gondoltam, hogy anyának mennyire tetszene – szólaltam meg elhaló hangon, ahogy sikerült ismét összeszednem magam. Szipogva töröltem le a könnyeimet, ahogy Thales felé fordultam.
− Ma van öt éve, hogy elveszítettük őt… − Minden egyes szónál megremegtek az ajkaim, hiszen magam sem tudtam elhinni, hogy ennyi idő eltelt azóta, hogy ő nem lehetett köztünk.
− Ne haragudj, amiért belecsöppentél ebbe – kértem halkan bocsánatot tőle, hiszen tényleg nem állt szándékomban elrontani az estéjét az én szomorúságommal, de hiába igyekeztem úgy tenni, mintha jól lennék, újra és újra elkeserített a tudat, hogy anyukámat többé nem láthattam viszont.

− Persze igazad van, és igyekszem nem előítéletes lenni, csak… Tudod, eddig mindegyik háznál akadt egy prefektus, akire számíthattam amolyan közvetítőként, és most bizonytalan vagyok, hogy a házadban lévő prefektusokkal miatta tudtam korábban együttműködni, vagy egyébként is nyitottak lennének rá. – Ezúttal szándékosan burkoltan hoztam fel a testvérét, hiszen nagyon jól tudtam, hogy mennyire nem szerette, ha hozzáhasonlították őt. Én pedig már jó ideje ügyeltem arra, hogy ezt ne tegyem meg, ettől függetlenül nem tagadhattam le, hogy Leo sokat segített nekem a Diákönkormányzat ügyeiben.
− Szeretném, ha ők se éreznék ezt nyűgnek, mert a változás nem feltétlenül rossz. Sőt, ti csak jobban járnátok vele, ha felmérhetném a nehézségeiteket, vagy igényeiteket – magyaráztam tovább neki, ahogy elmélyedtem ebben a gondolatban. Annyi teendő akadt ebben az iskolában, hogy csak remélni mertem, hogy az elnökségem idején sikerül majd jót cselekednem.
− Azért a titkaid néha bosszantóak is tudnak lenni – löktem meg finoman, játékból a kezét, hiszen alkalmanként ki tudott volna kergetni a világból, amikor tudtam, hogy valamit nem mondott el. Pedig hányszor mondtam neki, hogy inkább avasson be, mérgelődök egy sort, és hamar lehiggadok, mint az, hogy hónapokon keresztül sértetten bámulom őt.
− Szóval végre a saját szárnyaidat bontogatod – mosolyodtam el halványan. Elképzelésem se volt arról, hogy milyen érzés lehetett a saját testvéred árnyékában élni. Tristan mellett sose éltem át ilyesmit, és csak remélni mertem, hogy Celia sem érezte elnyomásban magát miattam.
Mégis, a mosolyom épp olyan röpke pillanatig tartott, mint az a csoda, amit Thales mutatott nekem. Nem akartam előtte sírni, hiszen a világért se terheltem volna őt a bánatommal, azonban akadtam olyan napok, amikor az érzelmeim felülkerekedtek mindenen.
Hallgattam őt, ahogy próbált csitítani. Beláttam, igaza volt abban, hogy feleslegesen próbáltam ellenállni ennek az érzésnek. Sose tudtam meggátolni a pityergésemet, ilyenkor csupán elvonultam a világ szeme elől, és elrejtettem a szomorúságomat.
Otthon is nagyon ritkán láttak engem letört, mert nem akartam elkeseríteni a családtagjaimat. Így is elég szomorúságot éltünk át együtt, nem hiányzott, hogy értem is aggódjanak. Nagyjából abban a pillanatban, amikor kijelentette, hogy akár a vállán sírhatok, döntöttem úgy, hogy szükségem lenne egy ölelésre.
Talán kicsit hirtelen mozdulattal karoltam át a nyakánál, és döntöttem neki a fejemet az övének. Általában nehezemre esett áthidalni a köztem és az emberek közötti távolságot, Thales azonban egy kicsit más lapra tartozott. Meg akartam mutatni neki, hogy nem voltam elérhetetlen, vagy olyasvalaki, aki teljesen elkülönítette magát az emberektől. Sőt, pontosan olyan esendő voltam, mint bárki más.

− Igazán rendes vagy, de kérhetek tőled ilyesmit. A prefektusi, jegyzői és kviddicsjátékosi teendőid mellett ez túl sok lenne – ingattam a fejemet, s bár jól esett, hogy felajánlotta a segítségét, mégsem akartam, hogy túlterhelje magát. Márpedig, nekem néha a elnöki feladatok és a korrepetálások is eléggé fárasztóak voltak, ő pedig ennél több iskolai tevékenységet végzett.
Nem akartam nehezebbé tenni a tanévét, hiszen már csak egy évünk volt hátra a RAVASZ vizsgákig. Ettől függetlenül hálás voltam a figyelmességéért. Újra és újra ráébresztett arra, hogy mennyit változott az elmúlt időszakban, és mérhetetlenül büszke voltam rá, amiért kevésbé volt önző.
− Valami megoldás biztos akad majd rá – tettem hozzá csendesen, de túlságosan is fáradt voltam ahhoz, hogy a prefektusok ügyén tovább rágódjak. Holnap is volt nap, és ilyesmikről nem feledkeztem meg sose.
Csupán halkan felsóhajtottam. Nem állíthattam azt, hogy nekem ne lettek volna titkaim, épp ellenkezőleg… Senkinek nem beszéltem a rémálmaimról, vagy az aggályaimról, de még csak arról sem, hogy pontosan mit is gondoltam Thalesről. Én is sok mindent elhallgattam, bár az előbbieket azért, mert nem akartam másokat terhelni velük, az utóbbit pedig azért, mert sose tudtam eldönteni, hogy hányadán is álltunk egymással.
− Tényleg büszke vagyok rád – jelentettem ki immár hangosan is azt, amit korábban gondoltam. Valóban nem lehetett egyszerű úgy felnőnie, hogy úgy érezte, folyton a bátyjához hasonlítgatták, vagy hogy túl kellett szárnyalnia őt. Ég és föld volt köztük a különbség, épp ezért más dolgokban is remekeltek.
Amikor megöleltem Thalest, nem számítottam arra, hogy magához húz. Éreztem, hogy az arcomat elöntötte a forróság, hiszen nem igazán szoktam megérinteni másokat, mégis jóleső érzéssel bújtam hozzá. Máskor lehet morogtam volna, ha a hajamhoz ért, most mégsem tudtam haragudni rá, sőt valahol még tetszett is az érintése.
− Csak maradjunk így egy kicsit, kérlek – suttogtam erőtlenül, ahogy öleltem őt. A reszketésem lassan alábbhagyott, ahogy a könnyeim is egyre ritkábban csorogtak végig az arcomon. A jelenléte jó hatással volt rám, s talán most először éreztem igazán azt, hogy a családomon kívül másra is számíthattam.

− Ez esetben, tudod jól, hogy bármikor bármilyenfajta segítségnek örülök, de tényleg csak akkor, ha úgy érzed, hogy belefér az idődbe, és nem terhel le túlságosan – pillantottam rá, hiszen értettem én, hogy mire célzott, és leírhatatlanul jól esett, hogy Thales az ígéretéhez tartotta magát, és igyekezett figyelmesebb lenni. Mégsem vártam el tőle mindent, nem köteleztem arra, hogy bármit, amibe belefogtam azt teljes vállszélességgel támogassa, hiszen nagyon jól tudtam, hogy mennyire véges tudott lenni egy-egy ember kapacitása. Sokszor én is a végkimerülésig hajszoltam magam, így gyakran ébredtem meg a Diákönkormányban termében estefelé, hogy sikerült elbóbiskolnom.
− Most miért mondod ezt? – jelentek meg apró ráncok a homlokomat, amikor rám szólt. – Minden embernek szüksége van pozitív és negatív visszacsatolásokra, hogy tudja, jó úton halad, vagy éppen letért a helyes útról.
Hangom szelíd, bár a jelenlegi helyzetben egyébként sem lennék képes megdorgálni őt azért, mert továbbra is azt hiszi, hogy esetleg rossz ember lenne. Szerettem volna kitérni erre a témára, azonban sem a hely, sem az időpont nem volt épp a legmegfelelőbb erre. Az elmém hátsó szegletében továbbra is ott motoszkált a gondolat, hogy anyával kellene foglalkoznom, mégis az énem másik fele szerette volna, ha egy kicsit velem törődnek.
Thales ölelése kellemes, megnyugtató érzést váltott ki belőlem. Hiába próbáltam tagadni, kedveltem őt, talán túlságosan is, mégsem tettem lépéseket ebbe az irányba, hiszen nem tudtam miként vélekedett volna a dologról. Megpróbáltam félretenni a gondolatot, s leginkább barátként gondolni rá, de el kellett ismernem, ahogy átkaroltam őt, egy icipicit talán örültem annak, hogy rám talált.
Elvesztettem az időérzékemet, de idővel a könnyeim az arcomra száradtak, én pedig egy halk sóhaj kíséretében bontakoztam ki az ölelésből, és pillantottam az égbolt felé.
− Kérlek, ne mondd el senkinek, de legfőképp a húgomnak ne említsd. Nem szeretném, ha bárki is szomorúnak látna – fordultam Thales felé, hiszen sose akartam a családomat a bánatommal terhelni. Mindannyiunknak nehéz volt ez a néhány év, s bár az élet ment tovább, anyát sose pótolhatta semmi.
− Olyan ironikus. Ha anya itt lenne, akkor biztos rám szólna, hogy ne keseregjek emiatt, de néha olyan nehéz továbbmenni, amikor nincs, aki fogja a kezed – sóhajtottam fel ismét, ahogy a fejemet ingattam. Apának nagyon sok mindent elmondtam, de voltak olyan dolgok, amiket nem lehetett vele megbeszélni. Voltak olyanok, amiket csak anya érhetett, vagy amiket ő látott át és értett meg. Apának nem beszélhettem arról, hogy melyik fiú tetszett, vagy éppen milyen érzelmi hullámvasúton ülök, mert az első esetnél apa tuti nyomozást indítana a srác ellen, a második szituációnál pedig szimplán nem tudna mit kezdeni a tinédzser lányának az érzéseivel. Nem hibáztattam érte. Apát úgy szerettem, ahogy volt: minden erényével és hibájával együtt.
Mégis néha jól esett volt anyát átölelve kipanaszkodnom magam, vagy éppen a tanácsát kikérnem olyan esetekben, amikor teljesen döntésképtelen voltam.
− Tényleg ne haragudj. Nem kellene rád zúdítanom mindezt – kértem bocsánatot Thalestől, amiért belecsöppent ebbe az egészbe. Szörnyen röstelltem, hogy így alakult.
− Biztosan nem így képzelted el az estét – adtam hangot a korábbi gondolatomnak, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kézen fogtam őt, és elindultam a kastély irányába. Nem voltam hajlandó elárulni, hogy mégis hova akartam menni, mégis ha követett, akkor hamar rájöhetett, hogy az alagsor felé vettem az irányt, ahol az egyetlen helyiség, ami ilyenkor szóba jöhetett, az csakis a konyha lehetett. Kárpótolni akartam őt ezekért a pillanatokért, ezért is hallgattam olyan mélyen a tervemről, amíg el nem értük azt a bizonyos folyosószakaszt.

− Ne mondj ilyet, kérlek. Persze, hogy aggódok érted – hangzott a válaszom éppolyan csendesen, mint az ő. Nagyon jól esett a közelsége és a segítsége, de valóban nem pakolhattam több terhet a vállára. Gyakran éreztem úgy, mintha még mindig vezekelni akarna a múltkoriért, amelyet már ezerszer átbeszéltünk. Nem tartozott nekem semmivel, sőt rengeteget változott jó irányba ahhoz képest, ahogy tavaly bánt velem. Mégis miért ne aggódhattam volna érte, amikor egy számomra fontos emberré vált? Nem véletlenül töltöttem vele oly’ sok időt. Kedveltem őt, talán túlságosan is jobban a kelletenél, s hiába reméltem, hogy egyszer észrevesz majd egy olyan lányt, mint amilyen én is voltam, tudtam jól, hogy hiú ábránd volt mindez.
− De ha szeretnél segíteni, akkor tudod jól, hogy mindig örömmel veszem és hálás vagyok érte – mosolyodtam el lágyan, hiszen az évforduló emléke nem teljesen árnyékolta be az esténket. Hiába dúltak bennem ambivalens érzések, hiába diktálta azt az eszem, hogy most édesanyámról kellene megemlékezést tartanom, Thales szintúgy fontos volt számomra, ezért nem hagytam figyelmen kívül a jelenlétét. Sőt, valamelyest nyugtatóan hatott rám, kevésbé potyogtak a könnyeim, és a szívem se akart megszakadni a gondolattól, hogy mennyi mindent szeretettem volna még elmesélni anyának, vagy éppen milyen kérdéseket tettem volna fel neki. Thales felbukkanása azonban cseppet sem volt tolakodó, sokkal inkább gyengéden elterelte a gondolataimat a cselekedeteivel.
− Minden ember követ el hibákat, Thales. Épp ezért vagyunk emberek. És tudod, ha meg is bántasz, még mindig lehetőséged van bocsánatot kérni – érintettem meg a karját finoman, ahogy kifejtettem neki a gondolataimat. Ismertem őt annyira, hogy tudjam, valóban ez volt az egyik probléma, hiszen folyton azt szajkózta, hogy meg fog bántani engem.
− Nem vagy tökéletes, ahogy én sem vagyok az, vagy bárki más a környezetünkből, de hidd el nekem, kérlek, tényleg higgy most nekem, egyáltalán nem tartalak téged rossz embernek, sőt… Régen is azért voltam mindig dühös rád, mert tudtam, hogy annál sokkal több van benned… − Annyi gondolat kavargott a fejemben, mégsem találtam a megfelelő szavakat arra, hogy kifejezzem magam. Mert ijesztő lett volna bevallom neki, hogy tavaly óta mit éreztem. Inkább csendben elharaptam a mondatom végét, ezzel együtt pedig a gondolatmenetemet is. Nem kellett mindig mindenről tudnia.
− Csak nem szeretném nagydobra verni, hogy sírni láttak, de tudom, hogy nem fogod elárulni másoknak − emeltem fel a fejemet, s a félhomályban a tekintetét kerestem. Már nem szégyelltem előtte a könnyeimet, nem volt mit takargatnom, hiszen látott a leggyengébb pillanataim egyikében, s így védtelenné váltam ezzel a szituációval szemben. Mégsem bántam. Úgy éreztem, talán ez is valamelyest hozzájárult a kettőnk közti bizalom kiépüléséhez.
− Ugyan, nem tudhattál róla, hiszen nem beszélek róla senkinek – ingattam a fejemet óvatosan, fanyar mosollyal az ajkaimon. A családom sem tudott arról, hogy mennyire érzékenyen érintett a dolog, pedig pontosan öt éve ragadták el tőlünk anyát. Az elején még gyakrabban láttak engem pityeregni, azonban, ahogy telt az idő, úgy elrejtettem a bánatomat is.
− Tudom, és hidd el, ezért is nagyon hálás vagyok. Azonban nem olyan egyszerű beszélni dolgokról, amelyekkel évek óta együtt élsz, s amikkel nem tudsz mást csinálni, csupán beletörődni – sóhajtottam halkan, hiszen nem tudtam volna még így se beszámolni a rémálmaimról, de mást sem tudtam volna elmondani neki. Nem tudtam volna beismerni, hogy mindenféle racionalitást és logikát nélkülözve kedveltem őt, még akkor is, ha mások talán óva intettek volna tőle. Ebbe végképp nem avathattam be, különben leromboltam volna mindent, amit eddig közösen felépítettünk.
A következő szavait csupán egy igen halovány mosollyal jutalmaztam, aztán elindultam vele a kastély irányába, hiszen tényleg nem szerettem volna, hogy megfázzon. Az épülethez érve vissza is adtam a kabátját, mi több, ahogy a konyhához értünk, ott forró csokoládét is készítettem kettőnknek, hogy még pár percet ott tölthessünk addig, amíg teljesen át nem melegszenek fagyos csontjaink.
Ahogy a bögrém mögött megbúvja Thalesra pillantottam, nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el ismét, hiszen ha ő nem talált volna rám, akkor talán az egész éjszakát átvirrasztva töltöttem volna.