Maxim & Kira ~ Don't stop until I'm proud of you

2021. augusztus 6. Karkaroff-birtok

A legtöbb diák a nyári szünetét lazítással töltötte. Nekem ez soha nem adatott meg, hiszen mindig cselekednem kellett. Nem lehetett egyetlen kihasználatlan percem sem, ugyanis a tétlenség egyenlő volt a haszontalansággal. A családom pedig nem kedvelte a semmittevő életmódot.
Így a lányokkal való edzés után bármennyire szerettem volna a zuhanyzó felé venni az irányt, apám küldetett értem. Válaszként pedig a nem és később szavak elfogadhatatlanok voltak, így miután elköszöntem a vérkötelék általi testvéreimtől, s elcsitítottam az elmémben visszhangzó szavaikat, a birtokunk felé vettem az irányt.
Az edzőteremből hosszú kavicsos sétány vezetett végig. Olyan gyakran megjártam ezt az utat, hogy akár csukott szemmel is végig sétáltam volna rajta.
A bakancsom alatt csikorogtak a kavicsok, ahogy elszántan lépdeltem a tisztás irányába, amelyen apám várt. Mióta Ivan elköltözött, minden olyan csendes volt. A kúriánk csendjét egyedül a nagyapám portréja vert fel néhanapján, de elég volt a nagyanyámnak rácsapnia a festményt takaró függönyre, hogy elhallgasson. Mégis, valamelyest hiányoltam a fivérem jelenlétét, még akkor is, ha ő úgy vélte, hogy elvettem tőle mindent, amelyre igazából ő született.
Síri csendben meneteltem végig, csupán akkor torpantam meg, amikor újra fel kellett kötnöm a hajamat, ugyanis annyira szétcsúszott a korábbi edzés során, nem akartam, hogy bármibe is beleakadjon.
Az öltözékem terepszínű volt, ezzel is sugallva azt a katonás képzést, amelyben gyermekkorom óta részesítettek. Mivel edzéshez öltöztem, a gyűrűmet nem viseltem, a hajamat összefogtam, s csupán egy trikót és egy nadrágot viseltem, amelyek rám simultak. Övemre egy kés és a pálcám volt erősítve, hiszen sosem lehetett tudni, hogy édesapám mit tervezett. Szerettem felkészült lenni.
Leléptem az ösvényről, amely tovább futott volna a kerten, én azonban a fák irányába fordultam, hiszen tudtam jól, hogy a kíváncsi szemek elől gondosan elrejtve különféle akadálypályák lapultak.
Apám az egyik tisztáson várt engem. Csupán két méterre álltam meg tőle, enyhe terpeszben, vigyázz állásban, a kezeimet összekulcsolva a hátam mögött. Ezúttal mellőztem minden nőiességet a mozdulataimból, hiszen nem azért voltam itt, hogy ezt az oldalamat bizonyítsam neki. Ő egy harcost, egy katonát akart látni, nem pedig egy gyámoltalan kislányt.
− Hívattál – törtem meg a csendet, ahogy az arcára pillantottam. Fogalmam se volt arról, hogy mit tervezett, vagy mi járt a fejében. Úgy gondoltam, elég jól lepleztem azt, hogy ugrásra készen voltam, hiszen ha minden jelzés nélkül akart tesztelni, akkor is készen kellett állnom rá. Nekem okozhattam csalódást sem neki, sem pedig önmagamnak.

2021. augusztus 6. Karkaroff-birtok

Nem akartam megváratni apámat, hiszen tisztában voltam vele, hogy a késlekedés más esetben a vesztemet okozhatta volna. Továbbá nem akartam kihúzni a gyufát apámnál, hiszen ha hívatott, akkor azt nyilván okkal tette.
Ahogy közeledtem a tisztáshoz egyre jobban elöntött az adrenalin. Elképzelésem se volt arról, hogy ezúttal mit tervezett, de állnom kellett a próbát. A bukás, mint opció még csak eszembe sem juthatott.
Megtorpantam vele szemben, s vártam, hogy válasz gyanánt esetleg egy átkot küld felém, de nem így tette. Az ujjaimat azonban így is az övemen pihentettem, hogy azonnal a pálcám után kaphassak.
− Rendben. Ki a célpont? – kérdeztem halkan, már-már gépiesen. Csak a parancsára vártam, ő is nagyon jól tudta, hogy csupán egy névre, vagy arcra volt szükségem ahhoz, hogy támadásba lendülhessek. Épp ezért ért váratlanul a felszólítása, hogy őt támadjam meg. Nem hátráltatott a tény, hogy apámról volt szó, sokkal inkább meglepett a kérésére, s az, hogy egy pillanatra kizökkentett, azt eredményezte, hogy ő tette meg az első lépést.
Ezúttal viszont nem tétováztam. A Protegot alkalmaztam arra, hogy visszaverjem az átkát, majd szabadjára indítottam a sajátomat. Én nem voltam kíméletes. A célpontom nem az ő pálcája volt, sokkal inkább ő maga.
A kötőhártyagyulladás átok ugyan nem volt egyszerű, mégis eleget gyakoroltam ellenőrzött iskolai párbajok során, s talán az egyik legaljasabb húzásom volt.
− Ha azt hiszed apám, hogy könyörületes leszek, akkor nagyon tévedsz – szólaltam meg, s hogy az előző mozdulatsoraim összekapcsolhassam, egy dadogó átkot küldtem az irányába. Másnál megvakítani az ellenfelet elég volt ahhoz, hogy ezt az átkot rászórhassam, utána pedig esélye nem volt egy értelmes szót kinyögni, nemhogy varázsolni, kivéve természetesen, ha ment az ellenfelemnek a nonverbális varázslás. Nagyon jól tudtam, hogy apámmal szemben ez édes kevés volt, mégis meg akartam neki mutatni, hogy a tudásomat kreatívan és logikusan használtam fel, hiszen mindent, amit tudtam, javarészt neki köszönhettem.
Akaratlanul is elmosolyodtam az összecsapásunk során, hiszen bár egy edzésen már túlestem, de még mindig terhelhetőnek éreztem magam, és imádtam másokkal összemérni a tudásomat. Apám pedig a tökéletes mércét szolgáltatta, hiszen ha képes voltam egy kicsit is felérni a szintjéhez, az azt jelentette, hogy jó úton haladtam.

2021. augusztus 6. Karkaroff-birtok

Mindig a cél lebegett a szemeim előtt. Gyerekkorom óta arra neveltek, hogy harcos váljon belőlem, s jelenleg aligha akadt a Durmstrangban olyan diák, akinek a tudásai és a képességei vetekedtek volna az enyémmel. Számomra ez mégsem volt elég. Akkor lettem volna elégedett saját magammal, ha a tulajdon apámon felül tudtam volna kerekedni egy párbajban.
Lehetséges, hogy a korosztályomat messze felülmúltam hála a családom hathatós képzésének, de ennél magasabbra helyeztem a mércét. Auror akartam lenni, bár nem azért, hogy harcoljak „bűn” ellen, hanem olyan szándékaim voltak, hogy belülről bomlasszam az ostoba rendszerüket. Egy aurornak pedig sok mindenre volt rálátása, ha megfelelően helyezkedett.
Jelenleg viszont a saját teljesítményemet se találtam megfelelőnek, bár hasonló eredményre számítottam. Biztos voltam benne, hogy a kora ellenére még a reflexei pontosan olyan jók voltak, mint hajdanán. Ugyan a némító és bénító átkokat nem tudtam kikerülni, de a pálcát nem voltam hajlandó elereszteni. Oldalra vetődtem, és gurulás közben a pálcámat egy késre cseréltem, amely szintén az övemen lógott.
Ahogy pedig közelebb lépett hozzám, elhajítottam a lába irányába a pengét, aminek a találata főként azon múlt, hogy mennyire leptem meg a húzásommal. Ezúttal nyoma sem volt érzelmeknek az arcomon. Kiürítettem az elmémet, és száműztem minden olyan gondolatot, amely gátolhatott a sikeremben. A szavaira csak bólintottam egyet, de szavakkal nem reagáltam. Ellenben, mivel még mindig guggoltam, mire kimondta volna azt, hogy kezdjük elölről, megpróbáltam kirúgni a lábát, és utána egy olyan átokkal hozakodtam elő, amelytől az ujjai zselészerű állagot vesznek fel, hogy képtelen legyen megtartani a pálcáját.
Ő maga mondta, hogy az ostobák beszéltek, viszont akkor az életük múlt rajta, így abban a pillanatban csaptam le rá, amikor oktatni akart engem. Alattomos húzás volt, de háborúban nem voltak szabályok. Épp ezért küldtem rá sorban ismét a kötőhártyagyulladásos átkot, a lefegyverző bűbájt, a dermesztőt és a némítót, remélve, hogy egyszerre ennyi mindent még ő sem tudott hárítani, és valamelyik csak eltalálja őt.

2021. augusztus 6. Karkaroff-birtok

Megállíthatatlan voltam. Ha a családom parancsba adott valamit, akkor addig nem nyugodtam, amíg véghez nem vittem azt. Legyen szó a tanulmányi eredményeimről, a kiképzésemről, vagy egyéb próbákról, amik elé állítottak, nem csillapodtam addig a percig, amíg azt nem mondták, hogy elég volt. Perfektcionista voltam. A szüleim neveltek azzá, és egyáltalán nem bántam, hogy magasra helyezték a mércét. A leendő gyermekeimmel én is hasonlóképpen fogok cselekedni akár tetszeni fog ez a hozzáállás Svennek, akár nem.
Tisztában voltam vele, hogy apám is az volt a szándéka, hogy kiemelkedő boszorkánnyá váljak, én pedig nem akartam cserbenhagyni őt, vagy szégyent hozni a Karkaroff névre. Épp ezért, ha kesztyűs kézzel bánt volna velem, akkor szörnyen haragudtam volna rá. Így azonban kizártam minden felesleges érzelmet és gondolatot az elmémből, és csak a célra koncentráltam.
A kés nem is olyan messze tőlem fúródott a földbe, de nem volt időm felmérni, hogy pontosan hová esett, ugyanis ki kellett térnem apám rúgása elől. Talán a párbajozásban még mindig felülmúlt engem, de a reflexeim neki hála elég jók voltak. Hátragurultam, majd a lendületemből pattantam talpra, mielőtt még arcon rúghatott volna. Az a sokévnyi fizikai edzés meghozta a gyümölcsét, hiszen amint elértem azt a kort, máris terhelés alá helyeztek. Épp ezért, alig akadt olyan diák a Durmstrangban, akinek a képességei felértek volna az enyémekhez.
A ráküldött átkokat azonban még mindig sikerült hárítania. Ha utat engedtem volna az érzelmeimnek, most elégedetlenül ciccentettem volna, helyette felmértem a helyzetemet, és a felém száguldó nyilak elől egy kidőlt farönk mögött találtam menedéket. A taszító varázslata is épp a rönköt érte, kishíján tudtam csak elkerülni azt, hogy rám borítsa.
Munteréknek hála azonban elsajátítottam az animágiát, így hatalmas fájdalmak közepette átalakulva épphogy szárnyra keltem. A korábbi tartózkodási helyem mögött pedig hangos csattanással repült neki a rönk az egyik fának.
Eltűntem a lombok között, legalább is, bíztam benne, hogy nem tudta lekövetni a mozgásomat. A következő bénító átkom már egy háta mögötti fa ágai közül érkezett, amikor visszaváltoztam, és megtámasztottam magam két vaskos ág között.
Nem adtam olyan könnyen magam, és volt egy olyan érzésem, hogy nem is lett volna rám túlságosan büszke, ha ilyen egyszerűen legyőzött volna. Pedig nagyobb esély volt arra, hogy ő fog nyerni, minthogy én győzedelmeskedek felette, mégsem adtam fel a harcot. Sőt, a tőlem telhető összes eszközt bevetettem arra, hogy legalább eltaláljam őt.

2021. augusztus 6. Karkaroff-birtok

Nem estem kétségbe attól, hogy nem boldogultam vele, hiszen tudtam, hogy nehéz falat lesz. Mindig az volt.
Apa olyan táncra hívott, amelyben eddig nem sikerült felülkerekednem. Mindig ő irányított, de ezúttal nem akartam olyan könnyen hagyni magam. Egyszerűen a bukás elfogadhatatlan volt. Nem azért edzettem és tanultam ennyit, hogy ne tudjam felülmúlni a saját családomat. Harcosnak neveltek. Egy katonának, aki a leglehetetlenebb helyzetekben is feltalálja magát. Épp ezért nem is lehetett olyan könnyedén megtörni az akaratomat.
Tiszta fejjel gondolkoztam. Már rég kinőttem azt a kort, amikor az indulataim és az érzelmeim vezéreltek. Azóta egy pontos, precíz géppé váltam harcos közben. Ezt várták tőlem, hát ilyen lettem.
Kitértem előre. A kitérés mindig is remekül ment. Ellenben Őt nehezen tudtam megsebezni. Bárki más könnyű célpont lett volna a számomra, olyannyira, mintha egy alvó embernek készülnél elvágni a torkát. De Apám mást volt. Sokkal tapasztaltabb, mint bármely más ellenfelem.
Az egyik átka súrolt engem átalakulás közben, de közel sem talált annyira, hogy igazán fájjon. Magas fájdalomküszöbbel rendelkeztem, hála a családom neveltetésének. Sokan az évfolyamtársaim közül csodálkoztak azon, hogy a lányokkal mennyi fájdalmat eltűrtünk, pedig igazán semmiség volt, ha egész életedben ehhez szoktattak téged.
A rejtekemből próbáltam eltalálni őt, de semmi eredménye. Ellenben az egyik lökést idéző átokkal sikerült ledönteni a fáról, a földre estem, de továbbra is a pálcámat szorongattam. Telibe talált az egyik Cruciatus is. Felsikoltottam.
Azt akartam, hogy a közelembe jöjjön, a földön vergődtem, hiszen ennek az átoknak is megtapasztaltam már a hatásait. A testem emlékezett rá, de az elmém kizárta a fájdalmat. Szimuláció.
− Kérlek... Eressz – nyöszörögtem, s bár tudtam, hogy a könyörgésem még jobban feltüzeli majd, bíztam benne, hogy arra is elegendő lesz, hogy tényleg megközelítsen. És ha közelebb jött, akkor lecsaptam rá.

2021. augusztus 6. Karkaroff-birtok

Nem éreztem semmit rideg számításon és kalkuláción kívül, holott tudtam, hogy fáradtam, s az elmém hátsó szegletében éreztem is a fájdalmat. Mindez mit sem számított. Felül kellett kerekednem rajta, erőt vennem magamon, mert addig nem állhattam le, amíg apám azt nem mondta, hogy elég volt.
A Cruciutus átokra ugyan egy kicsit rájátszottam, de nem tagadhattam azt a kínt, amelyet újra és újra okozott. Mégsem bántam. Tudtam, hogy apa jót akart vele, tisztában voltam vele, hogy mindezt azért tette, hogy mindenkinél erősebb lehessek. Sosem panaszkodtam. Elfogadtam a sorsomat, a kiképzést és a rám szálló terhet, s tulajdonképpen már nem is tudtam volna másfajta életet elképzelni magamnak. A harc tett erőssé. Rettegtek tőlem a diáktársaim is, s ez így is volt rendjén.
Nehezemre esett leplezni a mosolyomat, amikor visszakérdezett, hiszen ő talán nem is számított rá, hogy tőrbe akartam csalni. Helyette fokoztam a jajgatásomat, egészen addig, amíg mellém ért, és meg nem vágtam őt.
− Tudom – bólintottam arra, hogy tisztában voltam vele: távolálltam még a tökéletestől. A pengét a nadrágomba töröltem, majd amikor eltettem a pálcáját, én is hasonlóképpen cselekedtem. Feltápászkodtam a földről, s bár szerettem volna utat engedni a fáradtságnak, vágytam arra, hogy remegő térdekkel a földre rogyjak, és elterüljek a földön, mégsem tettem meg. Ura voltam a saját testemnek és elmémnek, s bár hatalmas lelki erőre volt szükségem hozzá, mégis feltápászkodtam.
− Rendben, készülni fogok rá – poroltam le a ruhámat, s már előre felkészítettem magamat a holnapi edzésre. Szívesebben töltöttem volna időt Munterékkel az erdőt járva, de a szigorú napirendemet egy pillanatra sem szeghettem meg.
− Azonban, lenne valami, amiről szeretnék beszélni – szólaltam meg ismét, hiszen ez a kérdés túlságosan is régóta foglalkoztatott engem. Anyámat már sikerült meggyőznöm, bár ő azt mondta, hogy apám és Herr Munter áldását kérjem erre.
− Tudom, hogy azt mondtátok, hogy az iskola elvégzése után lesz az esküvő, de végzősök vagyunk. Jövőre már csak fakultációra járunk majd, illetve rengeteg dolgot megterveztünk ezzel kapcsolatban, ezért szeretnénk idén nyáron összeházasodni, és ehhez az áldásotokra lenne szükségünk. – Az erős túlzás volt a részemről, hogy megterveztük volna az esküvőt, ugyanis a terveztem és Sven (kevésbé) lelkes bólogatása jobban leírta volna a történéseket, mégsem akartam rossz színben feltüntetni a jövendőbelimet.

2021. augusztus 6. Karkaroff-birtok

Eszembe se jutott, hogy segítsek apámnak. Csendben figyeltem, ahogy a vércseppek végig gördültek az arcán, s csupán akkor válaszoltam neki, amikor megszólalt.
− Mindig lesz hová fejlődni, apám – jelentettem ki halkan, mégis határozottan, jelezve, hogy én magam sem voltam elégedett a képességeimmel, illetve azt is, hogy nem terveztem alább adni az elvártnál. Magasra tették nekem a mércét, de a saját, belső késztetésem arra hajtott nap, mint nap, hogy én legyek a legjobb. Olyan boszorkánnyá akartam válni, akin nem találtak fogást, és akit tiszteltek, illetve rettegtek. Ehhez pedig még keményebben kellett dolgoznom. Apa is ezt várta tőlem, anya tekintetében szintén láttam, hogy többet kihozhattam volna magamból, a nagyanyámról pedig ne is beszéljünk, hiszen apa után talán ő volt a legnagyobb kritikusom.
Mégsem vettem magamra a kritikát, mindig fejlődtem általuk. Apa is örülhetett, hogy olyan alázatos tanítványra lelt bennem, akivel nem akadt gondja, hiszen Kirillről nem mondhatta el ugyanezt. Nekem pedig miatta még jobban oda kellett tennem magamat, mert nem akartam, hogy szégyenkezzenek miattam.
Az utolsó energiámat összeszedve küzdöttem talpra magam, azonban az arcomon jele sem volt kimerültségnek, vagy fájdalomnak. Megtanultam mindezt elrejteni az évek során. Ha kellett, mosolyogva ültem volna egy Cruciatus-átkot. Ha az emberek egy kis jelét is látták annak, hogy megtörtek, akkor elvesztél. Én nem engedhettem meg magamnak olyan luxust, minthogy gyengének tűnjek.
− Rendben, akkor beszélni fogok – korrigáltam a szavaimat közvetlenül azelőtt, hogy előhozakodtam volna a kérésemmel. Elég régóta tervezgettem már az esküvőmet, és sem Svennek, sem pedig nekem nem volt ellenemre, ha egy évvel korábbra hozhattuk volna a menyegzőt. Sőt, inkább csak örültünk volna neki, hogy nem kell többé tartanunk magunkat a szigorú formaiságokhoz.
Némán hallgattam őt, úgy éreztem, hogy nemet fog mondani. A gyomrom görcsbe rándult a kétely miatt, hiszen nem akartam még egy évet feleslegesen várni arra, hogy Svennel összeházasodjunk. A születésem óta tartott a jegyességünk, egyszer igazán a kedvünkre tehettek volna. Lélegzetvisszafojtva figyeltem apám minden rezdülését.
− Akkor vacsoránál visszatérünk rá  – bólintottam, s figyeltem, ahogy sarkon fordult. Csendesen figyeltem a távolodó alakját, miközben úrrá lett rajtam a csalódottság. Talán pillanatok, talán percek teltek el, ahogy ott álltam megsemmisülten, majd vettem egy mély levegőt, és elindultam a kúriánk irányába.
Szó nélkül vonultam fel az emeletre, hogy megmosakodjak, és vacsorához illő ruhát öltsek magamra. Fésülködés közben megálltam a szekrényemen lévő képek előtt, amik vagy Svent, vagy engem, vagy pedig mindkettőnket ábrázoltak. Minél jobban bámultam a kedvesem arcvonásait, annál inkább éreztem úgy, hogy nem fogom kibírni ezt az évet.
Végül, mielőtt nyolcat ütött volna az óra, az étkezőben elfoglaltam a helyemet. A nagyanyám már ott volt, de nem igazán szólt most hozzám, anya és apa még nem bukkant fel, de volt még egy kis idejük. Elgondolkozva pillantottam a bátyám üres széke irányába. Vajon ő most mit csinálhatott a fene nagy szabadságával?

2021. augusztus 6. Karkaroff-birtok

Egyetértően, némán bólintottam apám szavaira. Tisztában voltam ezzel a ténnyel, ahogy ő is azzal, hogy a feladás számomra nem létező opció volt. Tűzön-vízen át keresztülvittem a terveimet, és eltökélt szándékom volt, hogy korunk egyik legtehetségesebb, vagy legnagyobb boszorkánya lehessek. Azt akartam, hogy tiszteljenek, hogy tudja meg a világ, hogy kicsoda Kira Karkaroff, ennek tudatában pedig hallgassanak rám, és kövessen végig azon az úton, amelyet kijelöltek a varázstársadalom számára.
Ehhez pedig rengeteg edzésre, lemondásra, fájdalomra és küzdésre volt szükség, de a cél minden egyes nap ott lebegett a szemeim előtt, és ha a lábaim megremegtek volna, ha az arcomon könnycseppek csordultak volna le, akkor Sven mellettem állt, támaszt adott, és bizony emlékeztetett arra, hogy külön-külön is, de együtt erősebbek voltunk bárkinél.
Volt már alkalom, főként régebben, amikor addig hajszoltam magam, addig edzettem, hogy összeestem, elájultam a kimerültségtől. Apa láttam ezeket az eseteket, ahogyan azt is, hogy minden esetben még az utolsó erőmmel talpra küzdöttem magamat. Pokoli kínokat éltem át, de hittem benne, hogy a fájdalom eltűrésével, a határaimat feszegetni erősebbé válhatok. Így nem szóltam egy szót sem ezzel a témával kapcsolatban tovább.
Inkább előhozakodtam a kérésemmel, s szinte biztos voltam a válaszában, mégis reméltem, hogy megkaphatom az egyetlen dolgot, amire a világon vágytam. Ritkán kértem bármit is, az esetek többségében megdolgoztam azért, amit akartam, mégsem értettem, hogy apám számára miért volt olyan nehéz erre az egyszerű kérésre igent mondani.
Csak figyeltem a távolodó alakját, összezavarodottan, megsemmisülten, hiszen tényleg ez volt az egyetlen dolog, amit az életem során sürgetni szerettem volna. Igaz, főként a saját, önös érdekeim vezéreltek, de a Svennel való házasságom a családunknak is jót tett volna.
Visszatértem én is a kúriába. Koszosan és szakadt ruhákban nem jelenhettem meg a vacsorán, az hatalmas tiszteletlenség lett volna a családom irányába.
A hatalmas étkező helyiségre csend telepedett, némi motoszkálás és a lélegzetvételünk hallatszódott csupán, amíg a szüleim meg nem jelentek. Akkor azonnal felpattantam a helyemről, hogy ezzel is jelezzem az irányukba áradó, feltétel nélküli tiszteletemet.
− Jó estét – köszöntöttem őket, megvártam, hogy ők helyet foglaljanak az asztalnál, és csak utána ereszkedtem vissza a székemre. Elcsíptem apám pillantását, de mintha tükörbe nézett volna: éppolyan rezzenéstelen arcvonásokkal áldott meg az ég, mint őt magát.
A vacsora megkezdése előtt csupán akkor beszéltem, ha kérdeztek. Nagyanyám arról érdeklődött, hogy miként haladok az általa felállított edzéstervvel, anyám pedig kijelentette, hogy ugyan Amerikában hivatalosak vagyunk egy partira, de mi a lengyel rokonainkkal, illetve Munterékkel terveztünk közös programot. Békésen fogyasztottam el a vacsorámat, nyugodt, kényelmes mozdulatokkal szeleteltem fel a húst, igazi arisztokratához méltóan érintettem az ajkamhoz a poharamat. Nem siettem el, normális tempóban étkeztem, egyáltalán nem voltam mohó.
Éppen csak letettem az evőeszközöket, és a szalvétával megtöröltem a számat, amikor apám felém fordult.
− Valóban – helyeztem le a szalvétát a tányérom felé, majd a pillantásomat végighordoztam az egybegyűlteken.
− Svennel szeretnénk egy nyárral korábbra hozni az esküvőnket. Tisztában vagyok vele, hogy abban egyeztünk meg, hogy az iskola elvégzése után tartjuk meg, de hetedévesek leszünk mindketten. A tanulmányaink hivatalosan idén véget érnek, a következő tanév pedig egy választható fakultáció. Sokat mérlegeltünk, és arra jutottunk, hogy talán mindkét családnak az érdeke lenne, hogy ez a frigy minél hamarabb létrejöjjön. A két család egyesülése ugyanis a térségben még nagyobb befolyást szerezne mindkét félnek. Ezért bátorkodok előhozakodni azzal a kéréssel, hogy a következő nyáron megtarthassam az esküvőmet – zártam le a mondanivalómat, azonban én nem borospohárért nyúltam, hanem vizet ittam. Ritka alkalmak közé tartozott, hogy alkoholt ittam, ugyanis úgy gondoltam, hogy az alkohol eltompít és belassít, nekem pedig mindig a legrosszabbra kellett számítanom.

2021. augusztus 6. Karkaroff-birtok

Úgy viselkedtem, ahogy apám elvárta. Könnyed párhuzamot vonhattunk volna köztem és Kirill között, hiszen a bátyámmal ellentétben én pontosan tudtam, hogy mit akartak tőlem. Egyenes háttal, csendben fogyasztani el a vacsorámat, s csupán akkor beszélni, amikor szükséges volt. Nem szerettem a felesleges szócséplést, de ezzel sokan így voltak a családomból, így nem volt meglepő, hogy a mi közös étkezéseinket ritkán törtük meg a csendet.
Apám végül arra kért, hogy beszéljek, mondjam el, hogy mit szeretnék, én pedig elárultam neki, hogy mire vágytam már hosszú évek óta. Az ember azt gondolná, hogy ilyenkor megkönnyebbül az ember lelke, mintha egy hatalmas terhet tenne le, de ahogy apám arcát fürkésztem, egyáltalán nem éreztem könnyebbséget.
Nem tudtam olvasni az arcáról, s nem voltak legilimentor képességeim, hogy a gondolatai között kutakodhassak, így csupán felvettem a saját álarcomat, és rezzenéstelenül vártam az ítéletét. Mert ez az Ő döntése volt. Ő volt a családfő, mindannyian neki hajtottunk fejet.
− Rendben – bólintottam, majd hozzátettem: − Köszönöm, Apám.
Attól senkinek nem kellett tartania, hogy a tanulmányi eredményeim, vagy az edzéseken nyújtott teljesítményem romlana. Maximalista voltam, s egész kiskorom óta azt nevelték belőlem, hogy fáradhatatlanul képezzem magam. Én akartam a legjobb lenni, ehhez pedig folyamatosan fejlődnöm kellett.
A vacsora végeztével elhelyeztem az evőeszközeimet, s mivel nekem nem volt mondanivalóm, így ismét a szüleim és a nagyanyám felé fordultam.
− Akad még valami, amihez szükség van a jelenlétemre, vagy elmehetek? – érdeklődtem, hiszen ilyenkor még átnéztem nehéz nehezebb varázslatot, majd korán lefeküdtem aludni, hiszen hajnalban keltem. Ha apámék nem tartottak igényt rám, akkor illedelmesen megköszöntem a vacsorát, jó éjszakát kívántam, és elindultam a szobám felé. Ha mégis akadt valami, amihez feltétlenül szükségük volt rám, akkor pedig a helyemen maradtam, és némán hallgattam.