Aurelius Leonard Lestrange

"Mindenkiben van fény és némi sötétség is. A kérdés az, hogy melyik részre hallgatunk. Az jellemez minket."

Nem: Férfi

Kor: 16 év

Vér: aranyvérű

Születési hely: Lestrange kúria

Iskola/ház: Mardekár

Munka: Diák

Családi állapot: Szingli

Patrónus: Tundrai farkas

Pálca: Ezüsthárs, sárkányszívizomhúr, 13 hüvelyk

Amit szeretnek bennem

Attól tartok jó a humorom, nagy a szám, társaságközpontú vicces figura tudok lenni. De persze csak az én társaságomnak, a humorom néha éles, néha élcelődő. Sok minden érdekel, akiket tényleg a közeli barátaimnak tekintek, azokért pedig sok mindenre képes vagyok. Túlzás, hogy ölni tudnék a családomért - na nem ezért lettem mardekáros - de ha valaki sértegeti őket, bevarrom a száját. Jól bánok a seprűvel, terelőként pedig már évek óta bizonyítok, hogy igen, a csapatban a helyem. Egy ilyen nagy és nagy múltú család mellett bizony némi műveltséget is magamra aggattam, ami pedig a tanulást illeti... a prefektusi címem magáért beszél.

Ami zavar bennem másokat

Ha most mindet felsorolnám, sosem érnék a végére. Ahhoz képest, hogy mennyi jó tulajdonságom van és bizony tudok mivel dicsekedni, úgy vagyok egy kicsit hivalkodó is kissé, amit már említettem korábban, hogy egy bizonyos humort senki sem kedvel tőlem, de lehet kettőt sem. A saját törvényeim szerint élek és sokszor vagyok forrófejű. Hogy miért vagyok még prefektus? Mert időben a megfelelő pillanatban rá tudok lépni a nagy számra. Talán kissé vad vagyok sokaknak, szeretem a lányokat szédíteni, de nem erősségem megmaradni mellettük. Azt hiszem a hovatartozásom és a viselkedésem miatt hírnevem is van, ki bírja, ki megvet érte, de a legtöbben gondolnak valamit rólam és ismerik a nevem. Nem kell bemutatnom ennek a hátulütőjét, hogy így bizonyos emberek egyszerűen csak nem akarnak velem mutatkozni, egy levegőt szívni és sokan belém kötnek, mert tudják, hogy vevő vagyok rá. Nem vagyok ellenben az a fajta gyerek, aki a kisebbeket fejjel lefelé lógatja a vécé vizébe és sorolhatnám. Elég megosztó személyiség vagyok, néha én magam sem értem mit és miért teszek. Egyszerűbb csak a hormonokra fogni, amiért forrnak az indulataim. Képes vagyok ellenben nyíltan kiröhögni bárkit, ami a szívemen, az a számon sem mindig jön be és néha túl rámenős is vagyok. Az, hogy a szüleim nem kapnak rólam panaszlevelet haza, csupán azért van, mert rájöttem, hogyan ne vonjam magamra a tanárok figyelmét. Így sem minden esetben kerül el egy-egy büntető, mert nem tudom megállni, hogy egyes keményebb sértegetésekre ne vágjak vissza. De tettlegességig nagyon ritkán megyek el, hisz tudom, azzal olyanoknak szereznék örömet, akik szándékosan akarják látni az én sötét Lestrange oldalam. Ha valaki halálfaló ivadékot szeretne bennem látni, az viszont csúnyán téved. Addig az elveim és a büszkeségem sem engedne eljutni.

Életem története

Az én családom sem közelről, sem távolról nem átlagos, de még csak nem is normális. Ideértve az eszmebeli különbségeket, a generációs szakadékokat és azt, mindannyian mennyire mások vagyunk. Ha nem hasonlítanánk ennyire egymásra, akkor simán kijelenthetnénk, hogy nem is vagyunk rokonok. De annál összetartóbbak. Míg nagyapámban felcsillant a remény, hogy a fiúunokáját majd a saját képére formálhatja, úgy kellett abban csalódnia, hogy én sem vagyok elvetemült, mint ők hajdanán. Eleven, vásott gyerekkorom volt, a szüleim nagyjából mindent engedtek, én pedig a saját bőrömön tapasztaltam meg mindazt, mi jó vagy épp kevésbé jó nekem. Persze, ha valami túl veszélyessé vált volna, akkor abból egy pillanat alatt kikaptak. Talán közrejátszik az, hogy nem első gyerek vagyok a családnál és a nővérem már kitaposta az utat nekem.
A mágia már kezdettől fogva körbelengett engem, ebben a szellemületben nevelkedtem és már viszonylag korán megmutatkozott a hajlam bennem. Nagyapám előszeretettel mutogatott körbe az ő aranyvérű ismerőseinek, akik oda meg vissza voltak két jókora pofazacskómtól és előszeretettel csipkedték is az arcom. Nem tetszett, nyűgös voltam, játszani akartam, csak tegyenek le, míg végül megoldottam a dolgot. Nyúlós takony módjára csúsztam ki a nagyapám kezéből, hogy aztán elszeleljek a többi pelenkás totyogós irányába. Kis megdöbbenést okoztam a társaságnak, a nagyapám pedig roppant büszkén hangoztatta, hogy az ő vére vagyok. Aztán persze egy jó darabig a fülem botját sem mozdítottam a varázslatos megnyilvánulások felé. Ellenben szerettem, amikor anyukám azzal szórakoztat, hogy a papírlapok origamivá hajtogatódnak és körülöttem röpködnek, amikor apa meséi mintha megelevenedtek volna a könyv lapjai fölött, amikor a nővéremmel együtt  vártuk, mivel fognak minket újra és újra elkápráztatni.
Majd a kis négyesünk harmóniája megbomlott, amikor a húgom a családba érkezett. Már akkor szerettem, amikor a pocakban rugdosott, sokat beszéltem hozzá, simogattam, többször megígértem, hogy én fogom mindentől megvédeni. És így is lett, én voltam a legragaszkodóbb báty, aki mindig az ölébe akarta venni, aki minden lépését követte, aki a csínyekre buzdította és aki tényleg mindentől megóvta. Egyszer fel akart mászni a szekrényre, mert anyáék eldugták előle a sütit. Épp csak talált néhány kapaszkodót, amibe beleakasztotta a lábát és húzta fel, mikor bementem a helyiségbe. Hátra nézett rám, elvesztette az egyensúlyérzékét és hátrabillent. Amire emlékszek, hogy felkiáltottam és nagy sebesen elkezdtem felé szaladni. Majd egy jókora párnára puffant, mire odaértem. Nem tudom hogy csináltam, én csak el akartam kapni és csak arra vágytam, hogy ne essen semmi baja.
Emlékszem, mennyire el sem akartam mozdulni mellőle, amikor megtörtént a baleset. Amíg aludt, be sem engedtek hozzá, de láttam később is rajta, mennyire megszenvedte a történteket. Az én bájos, mindig mosolygós húgom zárkózottabbá vált és már nem volt olyan cserfes. Szerettem volna felvidítani, arra koncentráltam, minél előbb elsajátíthassam a jelnyelvet. Később aztán kitaláltam, hogy ha fényjátékkal megelevenednek előtte a történetek, azt sokkal jobban élvezi is. Apa rettentő sokat tett érte, hogy jobb kedve legyen és én is erre törekedtem.
Minden vágyam az volt, hogy én is megkapjam a levelem. Emlékszem, mekkora felhajtás kerekedett, amikor Celeste felvételt nyert a Roxfortba. Megkapta az első pálcáját, a tankönyveit, a baglyát és mindent, amit csak kiejtett a száján. Onnantól kezdve én is csak számoltam a napokat. Szerettem volna, ha rám is büszkék lennének, arról nem beszélve mennyire irigyeltem azt a függetlenséget a nővéremtől, amit ezzel kapott. Elkerült otthonról, a saját maga ura lett.
Most, hogy teljesen önállósodtam, sikereket értem el és azt is elmondhatom, hogy a nagyapám mennyire rettentő büszke arra, Mardekáros lettem, csak magamra figyelhettem. De mintha valami nem mindig lenne ugyanolyan, amikor hazamegyek. Mintha a szüleim között sem lenne teljesen rendben minden, vagy csak ennyire másképp élnek az emlékek a fejemben? Elfelejtettem volna azt, hogy milyen úgy igazán odafigyelni a másikra? Celeste teljesen a saját útját járja már, én vagyok a Roxfortban a rangidős és mondhatnám azt, hogy minden a legnagyobb rendben. Valami azonban nem hagy nyugodni. Csak én látom az egyik kislányon, hogy hasonlít apára? Vagy csak a szemem káprázik? Olyan érzésem van néha ebben a „minden a legnagyobb rendben” állapotban, mintha vihar előtt lennénk és valami készülődne. Vagy elég lenne csak elhessegetnem ezt és tényleg az elkövetkezendő vizsgákra készülni vagy a meccsre, dolgozatokra, számonkérésekre?

Ha tükörbe nézek

Magas, széles vállú és egy leheletnyit zömök izomzatú, már ami a sportnak köszönhető. A terelők nagy előnye, hogy nem kell azon törjék a fejüket, mivel tudják jó kondiban tartani magukat. Kicsit sem sápadt bőr, inkább kreolosabb beütés jellemző nagy barna ellenállhatatlan szemekkel párosítva, Apám karakteres arcberendezkedését és anyám lágyabb vonásait örököltem. Sötét, dús fürtök keretezik az arcom, mint a legtöbb Lestrangenek. Ja és van egy hegem bal oldalt a szám sarkától kicsit lejjebb, egyszer csúnyán zakóztam a seprűvel és felszakadt. Ilyen lett, maradhat?
Ami a megjelenést és az öltözetet illeti, szeretem a sportosat, a kényelmeset, a divatosat, de ami igazán maszkulin külsőt kölcsönöz. Szeretek macsósan kinézni, kitűnni a fiúk közül. Az otthonról magammal hozott kifinomult eleganciával válogatom össze az öltözéket. Szeretem az elegáns darabokat, azt mutatni, én hova tartozok. Ehhez szoktam hozzá, ezt szerettem meg. Tekintetem büszke, ahogy a tartásom is, nem érzem úgy, hogy nem lenne szabad emelt fővel járkálnom bárhová is megyek és bármit is teszek.

Családom

Benedict Lestrange - a követendő példa, az élő legenda, aki nem más, mint az édesapám. Amilyen könnyedén állt ellen nagyapám elveinek és nevelt minket sok problémával és nagy nyomással a vállain, őszintén tisztelem. Valamikor én is ilyen szeretnék lenni és azt is szeretném, hogy büszke legyen rám, mint az egyetlen fiára.

Amelie Lestrange az a nő, aki számomra talán azt az ideált képviseli, amit egyszer én is keresni fogok a nőkben. Igazi családanya, aki összefogja a népes seregét és a legnehezebb pillanatban is képes higgadt maradni. Azt hiszem amilyen higgadtsággal és szelídséggel kezeli az én hirtelenségemet, azt oktatni kellene.

Ó, van kettő is. Lévén, én a középsőnek születtem és persze - nem győzöm hangsúlyozni - az egyetlen fiúnak, így nincs nehéz dolgom. A nővérem ha meg is próbált befogni, hogy kifessen, vagy befonja sötét dús fürtjeimet, úgy a húgom születésével ezt a törekvését sikeresen meghiúsítottam. Nem lettem az a lányok mellett felnőtt szelídlelkű kisfiú, inkább a húgom rángattam bele minden rosszalkodásba. Nem voltam soha egy áldott lélek, de mikor háromra bővült a családunk, végképp kiengedtem azt a bizonyos dzsinnt a palackból. Nővérem, Celeste (19) iskolai sikerein felbuzdulva kezdtem el én is egyre jobban a tanulás felé fordulni, míg a húgommal, Isabellával (15) történt sajnálatos baleset után váltam egyre inkább empatikusabbá. Furcsa ezt tőlem hallani, mi? Pedig senki meg nem mondaná, de annyira a szívügyem a családom és főleg a húgom, hogy sok mindenre vetemednék értük.

Olyan, nekem? Áh, dehoogy... bár tetszik egy lány, de neki úgy fest nem jövök be. Mindegy is, ez már csak veszett ügy. Talán ki kellene kérnem valaki véleményét sürgősen? Vagy nem is, kezeltetnem kellene magam, mert hirtelen agylágyulás kerülget.

Infarktust kapnék, ha ilyenről kellene gondolkoznom. Nem szeretnék még nagyszülőket csinálni a szüleimből.

Apróságok

Sáfrány, citrom, vörös áfonya, kávé, gyömbér, zsálya, levendula, szantálfa, vanília, rózsa na és persze az elmaradhatatlan sós tenger illata.

Vicces vagy sem, rettegek a kórháztól, a légkörétől, a tűktől. A vértől addig nem vagyok rosszul, amíg meg nem érzem a szagát.

Elismerés, sikeres, boldog élet és azt hiszem lecsillapodni valahol. Majd. Egyszer.

Kviddics, egy kis sport sok edzés végett, ejtőzni a prefektusi fürdőben mert imádom a vizet minden formában, kilógni és lófrálni a Rengetegben sötétedés után farkas alakban. Ha olyanom van, lekötnek a könyvek, hosszú nyári estéken pedig nézni a csillagos eget. Vagy épp duhajkodás a Három seprűben, megtréfálni másokat.

A családom szent és sérthetetlen.
Nincs azzal baj, ha belebonyolódok egy kis csetepatéba. Jól kell kijönni belőle.
Mindig kiállok magam és a szeretteim mellett. Fontos az önérzet és a presztízs is.
Bármit csak kemény munkával lehet elérni. A kis dolgokat is.
Nem szabad elfelejteni lazítani, szórakozni. Ez fontos, gyűlölöm a görcsösséges, a stresszt, minél hamarabb szabadulok tőle.
Legyél büszke arra, aki vagy és arra, amit elértél!

Nem törnék mások életére, bármennyire is megkapom a nagyapámtól, hogy puhány pöcs vagyok, akár csak apa. Be nem tenném a lábam a Mungóba nyomós ok nélkül. Oda vagy berángatnak, vagy nem a két lábamon sétálok be. Valamint eddig még tartottam magam ahhoz, hogy semmi komoly maradandó sérülést nem okozok másoknak az átkokkal, a főbenjárókat meg még csak gondolatban sem használnám.

A pökhendiség, a kétszínűség, ha valaki feleslegesen rabolja az időmet és persze... gyűlölöm, ha bármilyen jellegű kosarat vagy lekoptatást kapok. Nem szoktam hozzá túlságosan.

A családom és a szeretteim biztonsága, pont. Nincs tovább.

Könnyedén megrázom magam az engem ért kritikákkal, de csak addig, amíg rólam van szó és nem olyanról, akit szeretek. Máskülönben meg idegesítően közönyös tudok ám lenni, ha nem érdekel valaki véleménye.

A kviddicsben elért eredmények, a prefektusi rang, a családom és az, hogy sikeresen túlestem az animágusi tortúrán és most már egyre biztosabban gyakorlom. És természetesen büszke vagyok a családomra, a kishúgomra különösen - na meg arra, hogy elsajátítottam a jelnyelvet és tudom, hogy ez neki mennyit jelent.

Olyan nincs. Ellenben újraírnám a családom történetét, ha egyet tehetnék. Manapság úgy érzem néha inkább ciki aranyvérűnek lenni mint nem. De ezt senkinek nem mondanám el a világért sem.

Igazán? Fényes jövőt látok magam előtt a családom révén, bár még rejtély, hogy miben. Napról napra változik az elképzelésem, ami ellenben fix és örök lenne, az a család, ami körül vesz. Szívesen járnám be a világot is, annyi minden várna még rám ezeken a falakon kívül.

Elsajátítottam az animágiát, amit első kitartó munkámnak is betudhatok egyben. Roppant büszke vagyok rá és szerintem igazán illik hozzám az a dús bundás ordas a furcsa két kis paca szemöldökével, aki visszatekint a tóból, pocsolyából rám.