Olivia Lamia Leeland

Apa imádta, hogy olyan vagyok, mint anya. A kíváncsiságomat roppant könnyű felkelteni, a csillogó szemeim árulkodnak arról, mennyire érdekelnek a világ dolgai, legyen szó akár a varázsló társadalomról vagy a muglik helyzetéről. Szerette, hogy könnyen átlátok dolgokat, és mulattatta, hogy néha azonban a legelemibb dolgokat sem tudom összekapcsolni és könnyű megzavarni a gondolataimat. Rajongott a diadalittas mosolyomért, ami végigkísérte a gyerekkoromat. Büszke volt arra, hogy szeretem nálamnál jóval nagyobb fákba vágni a fejszémet és meg is valósítom az elképzeléseimet.

Anya utálja, hogy pont olyan vagyok, mint apa. A nővérem simulékony, vele aztán nagyon egyszerű kijönni. Velem is, mikor jobb napom van, de mostanában ez a veszély nem fenyeget. Pont olyan konok és makacs vagyok, mint apa. Nehezen engedek az elveimből, az igazamhoz pedig még akkor is ragaszkodom, ha igazából már magamnak beismertem a tévedés tényét. Ezt el kell fogadni.

Egyikünk sem volt felkészülve rá, hogy 11 évesen megkapjuk a roxforti leveleinket. Fogalmunk sem volt róla, hogy a varázsvilág létezik, az az ominózus pillanat, mikor a szüleinknek szembesülniük kellett a ténnyel, hogy az ikreik boszorkányok, egy kicsit felkavarta az állóvizet a családban. Még emlékszem rá, hogy egy éjjel nem aludtunk, másnap a szüleink nem mentek dolgozni, hogy kutakodni tudjanak. Persze hamvában holt ötlet volt az internet korában a Google-t használni arra, hogy utánanézzünk bármilyen boszorkánysággal és varázslással kapcsolatos dolognak. A keresések több tízezer találatot hoztak elő, végül nem jutottunk előrébb és néhány nap után a szüleink is megunták a sületlenségek olvasását. De a gyanújuk sosem múlt el teljesen. Történt ugyanis néhány furcsaság körülöttünk, legfőképp akkor, mikor együtt játszottunk a nővéremmel. Anya először csak rossz viccnek hitte, hogy a homokozónkat nyakig töltöttük csillámporral hét évesen, aztán szembesült vele, hogy az egész udvar, később az egész lakás csillog. Magyarázatot nem találtak rá, ahogy néhány hasonló gyermekded csínyükre sem. Mi pedig nem fogtuk fel, hogy varázsolunk. Éltük az átlagos életünket Londonban, nyaranta délelőtt a nagyinál voltunk, délután balettórára mentünk, este hadakoztunk a szüleinkkel. Reggel kezdődött az egész elölről. Még emlékszem, hogy a nővéremmel veszekedtem éppen ébredés után, mert az dresszemet húzta ki a szekrényből, és jobb ötlet híján - mert a haját azért nem akartam megtépni - anyához futva dübörögtem le a lépcsőn, aki szokásosan késésben volt a reggelikészítéssel. A nappaliba rohanva viszont egy magas, sötét és hosszú ruhába bújt alakot pillantottam meg, akinek arca akár a nagyié, csak sokkal ráncosabb, de nem csak a ruházatán nem tértem napirendre. Olyan várakozó pillantással nézett rám, mintha csak ismerne, én viszont másra sem tudtam gondolni, minthogy az unikornisos este leittam kakaóval és abban aludtam el. Biztosan észrevette a nagy foltot, ami a hasamon éktelenkedett és azért néz rám így.
- Megtennéd, hogy szólsz a nővérednek is? - intézett felém néhány szót, én viszont tekintetemmel csak anya után kutattam, és csak azután iramodtam ismét a lépcső irányába, hogy bólintott egyet. Idő közben apa is belépett az ajtón, de meg mernék rá esküdni, hogy alig pár perce indult el dolgozni. Mégis mi a fene folyik itt?
- Pompás - fordult vissza a szüleink felé a nő, majd feljebb tolta az orrán a szemüvegét.
A bemutatkozása után persze már minden világos volt. Nehezen hihető, de világos. A Roxfort igazgatójaként megismert idős nővel később az iskola falai között is rendszeresen összefutottunk. Általában akkor, mikor valami butaságon törtem a fejemet, de a jelenléte mindig a jobb útra terelt. Megígérte a szüleinknek, hogy jó helyen leszünk, egy olyan környezetben, ahol kibontakozhat a különleges tehetségünk. Egy olyan helyen, ahol vigyáznak ránk és bár nem láthatnak minden nap, írhatnak levelet nekünk és a téli szünetben újra együtt lehet a család. Azt is elmondta nekik, hogy sokkal nagyobb baj is történhet velünk, ha nem tanuljuk meg időben kezelni a varázserőnket - persze ezen a ponton apa majdnem elájult, mert még idő kellett neki, hogy feldolgozza a hallottakat.
Végül úgy döntöttek, hogy megnézik maguknak azokat a helyeket, amikről a nő beszélt nekik. Az Abszol-úton tett látogatásunk során látott sok furcsa szerzet után pedig már egészen szokványosnak tűnt nekik az, hogy az ikreik varázslópalánták.

Ebben az évben apa már nem ölelt át, mikor felszálltam a vonatra. A hátam mögött lévő nyáron nem kerestem fel a régi barátokat és rokonokat, akik úgy tudták, hogy egy nagyon színvonalat balettiskolában tanulunk a nővéremmel. Nagyon ki sem mozdultam otthonról. Tavaly nem ünnepeltük meg a karácsonyt, nem állítottunk hatalmas fát a nappaliban, anya nem sütött mézeskalácsot. Mintha az otthonunk elvesztette volna azt a melegséget, amiért annyira szerettük. Egyedül macskám dorombolása tudott kizökkenteni a néma mélázásból, hiszen neki teljesen mindegy hogy otthon vagy a kastély falai között vagyunk, a lényeg, hogy foglalkozzam vele.

Pont úgy nézek ki, mint a nővérem, aki alig 4 perccel idősebb nálam. Na jó, bevallom, a folyosón sétálgatva nem csak házszíneink különböztetnek meg minket egymástól. Hátulról könnyen összekeverhetőek vagyunk ugyan, hiszen egyikünk sem nőtt magasabbra 155 centinél, de a szemfüleseknek rögtön feltűnik némi különbség. Rövid, szőke, rakoncátlan tincseimet csak ritkán tűröm vagy tűzöm el, és a ruhatáram is inkább a sportos vonalat követi, elvétve fordul csak elő néhány nőiesebb ruhadarab. Valószínűleg ezért van a nővéremnek sokkal nagyobb közönsége, mikor bárhol megjelenik. Arcunk vonala szabályos, akár egymás tökéletes másolatai is lehetnénk, mosolyunk íve is megtévesztésig hasonlít - dolgoztunk ezen! De ha eljutsz odáig, hogy a szemünkbe nézz, és barna íriszeinkben egészen lelkünk mélyére látsz, bizonyára sikerül megkülönböztetned minket.