Bevallom, jól esett, amikor Clyde üzenetét megkaptam, bár arra nem számítottam, hogy késni fog. Pedig ismerhettem volna már őt, így amikor már negyedórája céltalanul ácsorogtam a Foltozott Üst bejárata mellett, akkor kezdtem elengedni őt. Felváltva csekkolgattam az órámat és pillantottam körbe a zsúfolt utcán, de sehol nem láttam a bolond unokatestvérem fejét. Végül vállat rántva ellöktem magam a faltól, megigazítottam a baseball sapkámat, és megindultam a Czikornyai és Patza felé. Mondtam neki, hogy ha bármi közbe jönne, akkor végül ott keressen, mert én nem voltam hajlandó odakint ácsorogni. Az üzletbe lépve azonban elfeledkeztem minden gondomról. Még Clyde létezése is olyan távolinak tűnt, amikor a sapkát a zsebembe gyűrve megindultam a polcok mellett. Mélyen magamba szívtam a pergamen és tinta egyvelegének az illatát, miközben valami újfajta olvasmány után kutattam. Addig sem foglalkoztam azokkal a dolgokkal, amelyek a lelkemet nyomták, továbbá azon se tépelődtem, hogy Clyde mégis mi a fenét akart tőlem. Egy újabb tíz percre leragadtam az eladó hölgynél, aki eligazított engem a kortárs varázslóirodalom irányába, ott pedig valóban elvesztem. Vagy két könyvet is felnyaláboltam, hiszen mindkettő már régóta szerepelt a listámon, aztán átvándoroltam a medimágia és pszichomágia részleghez, ugyanis az első cikkemet még a nyáron meg akartam írni úgy, hogy Chris nem liheg a sarkamban. Viszont a kötet, amire szükségem lenne elég magasan van, létrát sehol nem találok, a tizenhetet pedig még mindig nem töltöttem be, így nem varázsolhattam. Bosszankodva billentettem hátra a fejemet, és lemertem volna fogadni, hogy a könyv kiröhögött engem. Szólhattam volna az eladónak, hogy segítsen, de mire megfordultam, addigra az unokatestvérem vigyorgó feje tolakodott a látóterembe. Pont annyira rémített halálra, hogy épphogy nem sikoltottam fel félelmemben. − Clyde! – suttogtam bosszankodva, hiszen azért mégsem szerettem volna ordibálni a könyvesboltban. − Hol a fenében voltál? – ráncoltam össze a homlokomat, majd ismét a fenti könyvre sandítottam. – De ha már itt vagy, akkor segíthetnél, és levehetnéd az a könyvet. Mutattam arra a vörös borítójú kötetre, remélve, hogy Clyde jó könyvet fog leemelni nekem. Legalább ennyi akartam hasznot húzni a magasságából, ha már így megváratott. − És miről akartál beszélni? – sandítottam rá, mert gyanúsan ijesztő volt a korábbi mosolya, és elképzelésem se volt arról, hogy mit akart tőlem, de bármi is járt a fejében, elfogott a rettegés.
✰ Sok szeretettel <3 ✰
Vendég
Szer. Okt. 27, 2021 8:59 pm
Lyanna & Clyde
Mielőtt még elmentem volna, biztosra akartam menni, hogy egy-két dolgot elintézek. Volt alkalmam elemezni, megfigyelni a Hollóhátas kviddics csapatot így ezt az információt és rengeteg tudást, amit én nem tudtam hasznosítani, majd valaki más fog. Ezt a tudást pedig a csapatból nem a sógornőmre hagytam, hanem valaki másra, akinek tudom, hogy szüksége van egy kis figyelemelterelésre az életéről. Ha máshogy nem is, akkor azzal segíthettem rajta, hogy még több terhet rakok szegény lány vállára. Való igaz, hogy nem én vagyok a legjobb rokon a világon, de egy próbát megért szerintem mindenképpen. Ezért hívtam el „randira” Lyanna-t a Foltozott Üstbe, de megegyeztünk, hogyha fél úton valahol eltévednék akkor ő hol is lesz. A megbeszélt időre ugyanis szókásomhoz híven nem tudtam oda érni, de inkább azért mert később indultam el, mint szerettem volna. Ölt is emiatt a méreg elég rendesen, de már nagyon jól tudtam, hogy semmi értelme a Foltozott Üstbe menni, mert Lyanna nem lesz ott. Még nem találtam ki mit fogok mondani neki azzal kapcsolatban, hogy miért késtem ennyit, egyszerűen csak nem figyeltem az idő múlására, egy ideje nagyon nincs is idő érzékem, de ez már csak részlet kérdése. Egy hosszú feltekert pergamen volt nálam, amit szándékomban állt át adni Lyanna-nak. Nagyon csendesen és óvatosan lépkedtem a polcok között, amikor végre rá bukkantam. – Szia Lyanna! – köszönök neki a lehető legnagyobb vigyorral az arcomon. – Elnéztem az időt, épp átolvastam valamit, ami nem tűrt halasztást. – kíváncsian felpillantottam a polcra, ahol a könyvnek is lennie kellett, amit Lyanna kért tőlem. Egyszerűbb lett volna, ha a a címét is mondja, de levettem egyet, reméltem a jó könyvet. – Erről akartam beszélni veled. – elő is húztam a talárom zsebéből a feltekert és összekötözött pergament, aminek nem adtam más címet, csak azt hogy Clyde hagyatéka. – Szeretném ha te lennél a Hollóhátas csapatkapitány, hogyha én már nem leszek itt. Szerintem nálad jó kezekben lesz és a csapatnak szüksége van egy női erős kézre végre. Tudom, hogy neked menni fog és hallgatni fognak rád. Ezek csak tanácsok, az én álmaim amit nem tudtam véghez vinni, nem mondom, hogy használj belőle mindent fel, de van egy-két olyan pont amire érdemes oda figyelni. – nem igazán rejtettem véka alá, hogy mi a szándékom, tehát a könyv mellé még a pergament is a kezébe nyomtam szerencsétlen lánynak.
Moroghattam volna azért, hogy Clyde sosem bírt időben megjelenni egy találkozón, de akkor elveszítette volna a saját báját, ami önmagává tette. Így, mivel sejtettem, hogy ez lesz, ezért hamar el is engedtem az egészet, úgyis jobban szerettem volna egy kicsit körbenézni a könyvesboltban. Arra azonban nem számítottam, hogy ott majd az arcomba mászik. Majdnem halálra rémültem, amikor meghallottam a jókedélyű „Szia Lyannát”, talán ugrottam volna egyet hátra, ha nem féltem volna attól, hogy feldöntök valami. A magyarázatára azonban szkeptikusan rápillantottam, hiszen lehet, hogy másokat lóvá tudott tenni, de én a kelleténél talán kicsit jobban ismertem őt és a kamus fejét. − Remélem, a végrendeleted volt az – morogtam az orrom alatt, bár sose kívánnám az unokatestvérem halálát, mégsem tudtam elképzelni, hogy miféle olvasmány volt annyira halaszthatatlan, hogy több mint fél órát késsen miatta. Nem hittem el neki, azonban ha már itt volt, akkor ki is használhattam a magasságát. − Köszönöm – biccentettem, ahogy megláttam a kért kötetet, de azért a biztonság kedvéért leellenőriztem, hogy valóban a megfelelőt emelte-e le nekem. Gyanakodva siklott a tekintetem a kezében lévő pergamenre is, amelyen kiszúrtam a címet. − Ugye tudod, hogy csak vicceltem a végrendeleteddel? Remélem, nem haldokolsz – vágtam a szavába, mielőtt megszólalhatott volna, ugyanis ezt szerettem volna tisztázni úgy, hogy nem közben nem kaptam még egy rohamot a bolt kellős közepén, ugyanis forogni kezdett körülöttem a világ. Aztán ez a forgás lecsillapodott, ahogy magyarázni kezdett, s egyszerre nyugodtam meg és váltott ki belőlem ellenkezést az ötlete. − Nézd, Clyde – sóhajtottam fel, miközben kieresztettem az összes feszültséget, amely ebben a pár másodpercben felgyűlt bennem. − Igazán megtisztelő, hogy rám gondoltál, és hidd el, nagyon szeretném, ha a kedvedért a Hollóhát egyszer megnyerné a Kviddicskupát, de nem hiszem azt, hogy én lennék erre a feladatra a legmegfelelőbb ember – húztam el a számat, hiszen nem nekem szánták a csapatkapitány szerepét, és erősen kételkedtem benne, hogy a jelenlegi állapotomban egyáltalán képes lettem volna vezetni őket. Máskor, egy másik életben talán szívesen vettem volna át tőle ezt a szerepet, csakhogy mindez túl sok volt nekem, így azzal a lendülettel, ahogy a kezembe nyomott mindent, úgy adtam vissza neki a pergamenjét. Sajnos, Clyde hagyatéka nem rám várt.
✰ Sok szeretettel <3 ✰
Vendég
Szer. Nov. 10, 2021 7:06 pm
Lyanna & Clyde
Nagyon jó kedvű voltam, függetlenül attól, hogy milyen hírt kaptam otthonról. Egyszerűen próbáltam a tudomásomon kívül helyezni ezt az egészet. Nem akartam, hogy megviseljen, hogy szomorúvá tegyen és olyan siralmas zombi legyen belőlem, akit úgy kell majd felszedni az utca sarkáról, mert annyira elbasszodott élete van. Most nem volt még olyan szinten az életem, szerencsére, azt kell, hogy mondjam. Inkább azért voltam itt, hogy más életét keserítsem meg, vagy legalábbis szint vigyek az életébe, mert az fix valami nagyon nem volt rendben Lyanna-val és azt is tudtam, hogy mi a baja. Vagy legalábbis Mephistopheles-ként tudtam, már csak el kellett volna mondani neki, hogy mindenről tudok és ne bízzon már ennyire mindenféle fiúkban, meg a barátnőiben pláne ne. De nem tudtam kioktatni őt. Egyrészt, mint mondtam Clyde-nak erről nem mesél senki. – Legilimentor vagy titokban? – viccelődtem, eddig már rég tudta volna, hogy mennyi minden foglalkoztat és hogy előttem kevés titka van. Persze a fele sem érintett, az mind lényegtelen, hogy valamilyen szinten mivel az unokatestvérem volt egy kicsit vigyázni akartam rá, amíg itt vagyok. Ez persze sose sikerült, különben most nem lenne ilyen, nem is tudom mit mondjak őszintén rá. Szóval nem kellene most elterelnem valamivel a figyelmét. Mivel elég kedvesen kért, odaadtam neki a könyvet, amit kinézett magának. Különben sem kellett volna rossznak lennem és nem odaadni neki, amit kér. Őszintén egy kicsit abban reménykedtem, hogy ezzel meghallgat majd. – Még nem haldoklom, de akármelyik pillanatban meghallhatok. Az élet ajándék. – tréfálkoztam, elég szarul, ami azt illeti, ám neki, neki nem kellett elmondanom, hogy hogyan érzek és miért érzek úgy ahogy. Ha bármi történik, nem tudom hogyan dolgozzam fel, ezért még nem veszek róla tudomást, nem akarok tudomást venni róla. Túlságosan lehangol a tudat, hogy a nagyanyám nem fog emlékezni rám ha meglátogatom őt. – Hé, ne mondd ezt! Minden vagány ötletemet beletettem és azt is tudom már, hogy Maxwell-nek hol a helye a csapatban és kiket érdemes beengedni játszani a cserék közül. Pontosan megfigyeltem őket. Légy szíves Lyanna, csak te tudod kiolvasni a kézírásomat! – ez akkora nagy kamu volt, de még nem találtam ki másikat, amiért rá bízhatnám a tekercsemet. Nem gondoltam volna, hogy ki akar kosarazni, hogy engem és a csapatkapitányi lehetőségről lemond. – Nincs más alkalmas személy rá, csak te. Nem tudom, hogy a többi háznál, hogy alakulnak a dolgok, de egy biztos, benned megvan minden, ami egy csapatkapitányhoz kell. Ha nem akarod értem megtenni, akkor tedd meg a többiekért. – ez volt a másik dolog, amivel hatni akartam rá és szépen vissza is nyomtam a kezébe a papírost. Én nem fogadok el nemet válaszul.
− Nyilván – sandítottam rá, bár csak szerettem volna az lenni. Igaz, ha jobban belegondoltam, akkor mégsem lett volna olyan élvezetes hallani mások gondolatait, mert a Clyde elméjében lévő káosztól tuti, hogy migrénes fejfájásom lett volna, vagy pedig Chris ezernyi ötletétől a falramásztam volna. Hirtelen nem is tűnt olyan rossznak édes tudatlanságban létezni. Elvettem tőle a könyvet, de amikor a halálról kezdett el magyarázni, érezhetően elkomorodtam, és megfagyott körülöttem a levegő. Akaratlanul is a nagyi jutott eszembe, ugyanis nem akartam elveszíteni őt. Vagy Clyde-ot. Merlinre! Akármennyire dohogtam az unokatestvérem miatt, nélküle akkor is üresebb lett volna az életem. − Valóban az. Szóval ne tervezz mostanában meghalni – feleltem szárazon, mert kellett egy kis idő ugyan, de amúgy eljutott a tudatomig ez a téma, akkor azonnal elment a kedvem. Tényleg nem szerettem ezzel foglalkozni, mostanában mégis nagyon sokat foglalkoztatott a halál és az azutáni élet. A hangulatomon csak az tudott javítani, hogy Clyde ismét egy őrült ötlettel állt elő. Gyanakodva néztem rá, főleg amikor a „vagány” dolgait kezdte emlegetni. − Maxwellnek nem őrzőnek kellene lennie. Sőt, több figyelmet kellene fordítani rá, mert még mindig bizonytalan seprűn. Darian Krumot pedig már rég a kezdőbe kellett volna tenned – tettem csípőre a kezeimet úgy, hogy közben a könyvet is az oldalamnak nyomtam. Majd arra, hogy csak én voltam képes kiolvasni az kézírását, szkeptikusan húztam feljebb a szemöldökömet. − Ugye tudod, hogy az új kapitánynak akkor fel tudom olvasni a „vagány ötleteidet”? – néztem rá szkeptikusan, mert ha érvelni szeretett volna, akkor egy kicsit jobban össze kellett szednie magát. − Clyde, te is nagyon jól tudod, hogy nekem nem való ez. Oké, hogy a többi házban is lesznek változások, de nem érzem azt, hogy én lennék a te embered – eresztettem le tehetetlenül a kezeimet, miközben érzelmileg próbált zsarolni. − Nézd, Clyde… Elég húzós időszakom van. A csapat pedig megérdemelné, ha valaki százszázalékban csak velük tudna foglalkozni. Nem vagyok jól, és szerintem ez változatlan marad egy jó ideig. Nem akarok kiszúrni senkivel. Tényleg megtisztelő, hogy rám gondoltál, de nem lehet – ráztam meg a fejemet, ahogy visszaerőszakoltam rá a papírját. Nem én voltam a tökéletes választás erre. Ezt neki is be kellett látnia.
✰ Sok szeretettel <3 ✰
Vendég
Szomb. Nov. 13, 2021 10:33 pm
Lyanna & Clyde
– Nem tervezek meghalni és nem is szeretnék. – de ki tudja mi vár rám az Akadémián, ahol bár lesznek ismerősök nem fogom tudni eldönteni, hogy ez jót vagy rosszat jelen a számomra. Persze, hogy nincs szívem itt hagyni a csapatot, de jobb lesz nekik nélkülem, ebben biztos vagyok. Az ötleteimet azonban bátorkodtam leírni és átadni Lyanna-nak, már csak el kellene fogadtatni vele valahogyan. Bárcsak hallgatna rám. Látszik, hogy Turpin, de ezt inkább nem firtatnám sokáig, mert semmi értelme nincs. Nem akarom az orra alá dörgölni, hogy bezzeg ha Corner lenne akkor ilyen meg olyan lenne, mert szerintem jobb ha pont ezzel nem hergelem fel őt. – Egyetértek. De amíg itt vagyok nem játszhat. Ha valami történne vele nem szeretném ha az én lelkemen száradna a dolog. A nővérével éppen, hogy sikerült kibékülnöm, nem akarok újra hadakozni vele valami miatt. – ez persze olyan kifogás volt, amit le lehetett volna küzdeni, de nem akartam egyáltalán. Miért? Inkább hagyjuk. Voltak dolgok, amiket nem nekem kellett megtennem és ez így volt rendjén, de tényleg. Esküszöm csak a jó szándék vezérelt és a legkényelmesebb lehetőség kiválasztása. Most is csak hirtelen jött ez a kézírásos dolog, de úgy tűnik nem vált be valami jól. Máshogyan kell megközelítenem Lyanna-t akkor. – Neked kell a kapitánynak lenned, ne mondd azt, hogy felolvasod neki. Mondj egy személyt, aki szerinted alkalmas lenne a feladatra és hallgatnának rá. Ugye, hogy senkit sem tudsz mondani? Én se nézném ki, hogy valakire hallgatnának, kivéve téged. Tudom, hogy te határozott vagy. – most épp persze valamilyen furcsa történéseket él át a lelkem, de kit érdekel, ha erről el lehet terelni a figyelmét… Na pont ez az! Senkit sem érdekel, kivéve engem! – Pont most van a legnagyobb szükséged arra, hogy te légy az én emberem Lyanna. – biztatóan ráhelyeztem a jobb kezem a vállára. – Ez csak gyáva kifogás, te nem vagy gyáva! Csak meg kell értened, hogy ez tényleg jót fog tenni neked is, meg a csapatnak. – most hazudhattam volna neki azt, hogy ezt jósoltam ki Jóslástanon, de ekkora kamuarc azért nem vagyok. – Legalább gondold át, megígéred nekem ezt az egyetlen egy dolgot? – komolyan néztem rá, remélve, hogy nem kell valami egyebet kitalálnom, amivel zsarolnom kellene őt, mert ahhoz őszintén nem volt nagy szívem most.
− Ne is akarj. Manapság költséges egy temetés – jegyeztem meg szájhúzva, enyhén utalva arra, hogy a családom jelenleg nem állt a helyzet magaslatán, hogy a szüleit támogatva megszervezzük a temetését. Egyébként is hiányzott volna, bár ezt sose ismertem volna el neki, mert a végén csak tovább hizlaltam volna az önbizalmát. Azt pedig nem szerettem volna, mert Clyde néha így is elrugaszkodott a valóságtól az őrült ötleteivel. − Miért ne játszhatna? – tettem csípőre a kezeimet, ahogy számon kértem a rokonomat. Emelkedett is a mellkasom, ahogy mélyen magamba szívtam a levegőt, hogy aztán rázúdítsam minden gondolatomat. − Talán sérti az egódat, hogy jobban terel bármelyikünknél? És ne mondd azt, hogy a válogatókon nem játszott elég jól, hogy a kezdőbe kerüljön, mert már évek óta mondom neked, hogy direkt csinálja! Különben is, kit érdekel, hogy a testvére mit szól ehhez? Mindketten kviddicseztek, tudja, hogy ez az öccse vágya, akkor miért akarna téged megverni, ha Dariant gurkó érné? Nem vagy bébicsősz Clyde, és ha annyira azt akartad volna, hogy a csapat nyerjen, akkor nem engem, vagy Astort rakod be a csapatba, hanem őt – fejtettem ki a véleményemet, bár kénytelen voltam fojtott hangon beszélni, ugyanis, ha kiabáltam volna vele, akkor lehet kitessékeltek volna bennünket a könyvesboltól. Ezt pedig nem akartam, mert akadt egy-két kötet, amit szerettem volna megvásárolni. − Miért nekem? Miért akarsz minden terhet az én nyakamba sózni? – ellenkeztem. Elfordultam tőle. Igaza volt. Nem tudtam volna egyetlen embert se mondani, hiszen a többiek nem születtek vezetőnek, Darianben akadt potenciál bőven, ő viszont nem foglalkozott a csapattal, csakis a saját érdekeivel. Ettől függetlenül továbbra sem gondoltam azt, hogy nekem kellene ezt végigcsinálnom, amikor így is eléggé feszült volt az életem. Még mindig a fejemben csengtek Clyde szavai. Szerinte határozott voltam. Ő nem tudta, hogy minden éjszaka elalvás előtt a sírás kerülgetett, és időnként rohamaim voltak. Elképzelése se volt arról, hogy mekkora problémák szakadtak rám. − Nem, Clyde. Nekem nyugalomra van szükségem – sepertem le a kezét a vállamról, ahogy hátrapillantottam rá. Ő nem értette… Nem tudhatta. Egyre hevesebben vert a szívem, hiába szorítottam magamhoz a könyvet, nem tudtam leplezni, hogy nem voltam jól. Lehunytam a szemeimet, megpróbáltam a lélegzetvételemre koncentrálni, miközben Clyde mondta tovább a magáét. Valaki nem akarta most azonnal leütni, hogy elduguljon végre? Nem tette könnyebbé ő sem az én dolgomat. − Még több teher és felelősség pont az ellenkezőjét váltja ki Clyde – nyitottam ki a szemeimet, amint úgy éreztem, hogy nem fogom azonnal elbőgni magamat. − Átgondolom, de ennél többet nem ígérhetek – feleltem neki csendesen, bár gondolkozás nélkül is tudtam, hogy a válaszom nem lesz. Nem éreztem magam készen arra, hogy egy csapatot vezessek. Egyszerűen nem én voltam erre a legalkalmasabb. − Ezenkívül szerettél volna mást is, vagy azért cibáltál ide és várattál meg, hogy megpróbálj erre rábeszélni? – igyekeztem terelni a témát, ahogy elindultam a sorok között. A polcokon sorakozó könyvek címét olvasgattam, ahogy próbáltam nem a mellkasomban lévő, szorító érzésre koncentrálni.
✰ Sok szeretettel <3 ✰
Vendég
Hétf. Nov. 15, 2021 11:18 am
Lyanna & Clyde
Lyanna minden volt, csak maga az együttműködés nem, amit teljesen megértenék, ha olyan hangulatba lennék, aki mindent és mindenkit leszar, de nem voltam abban. Éppen ezért ha a dolgok máshogyan alakultak volna, akkor elengedtem volna az egészet, de egyszerűen nem volt szívem hozzá. Látni akartam vagy legalábbis csak hallani akartam arról, ahogy Lyanna ragyog teljese pompájában és megmutatja mindenkinek, hogy milyen is valójában. Nem akarom túlságosan elhanyagolni őt, vagy veszni hagyni, attól függ miről is van éppen szó. Csak szeretném ha boldog lenne és ennek a híre eljutna hozzám is, ez minden. Én elhiszem, hogy ehhez istenesen meg kell őt győznöm és egy vagány okot kell találnom arra, hogy higgyen is nekem, meg magában is. Ez elsőre egy lehetetlen küldetésnek tűnik, de pont az olyan eszementeknek való feladat, mint amilyen én is vagyok. A temetéssel kapcsolatos megjegyzésére csak legyintettem egyet, azt hiszem ez a szerencse nem fenyegeti a világunkat, ha meg minden jól megy, akkor nem is fogja ebben biztos vagyok. Nem úgy, mint valaki másnak az elmúlásával kapcsolatban, aki nagyon fontos mindkettőnknek. Egy kicsit komorrá is válok, amikor a nagyira gondolok, de nem csüggedhetek. A sikerre kell koncentrálnom, nem csak magamra azt kell néznem, ami a csapatnak a legjobb lesz. A legjobb pedig most Lyanna volt, akármennyire is nem fogadta ezt most el. – Ezt most nem fogom megmagyarázni neked, mert úgysem értenéd meg. – hosszú felesleges kifogásokkal teli ösvényre vezettem volna rá őt, amire most nem akartam. Egyszerűen csak nem akartam, hogy második kommentátori mondatban ott legyen az én megmondtam Clyde, így is elégszer hallom, de most komolyan. – Nem akarok mindent a te nyakadra sózni, ne úgy gondolja erre, mint nyűgre, hanem így elterelem a gondolataidat másra. – ha nekem segített, reméljük, hogy neki is fog. Másra nem igazán tudtam gondolni, csak arra, hogy ő rendben legyen, ne a gondjai körül forogjanak a gondolatai, hanem a csapaton. Ha új stratégiákon agyalhat, hátha nem lesz ideje az otthoniakkal foglalkozni vagy a saját problémájával. – Egy idő után a nyugalom is unalmassá válik, képzeld csak el, monotonná válna az életed és semmit nem tudnál szeretni magad körül. – tudom, hogy félre beszéltem, most szándékosan húztam az agyát, nem azért mert túlságosan beleéltem volna magam a szerepembe. – Majd meglátjuk, de mindenképp gondold át. – nyomatékosítottam határozottan. Remélve, hogy nem lesz akkora nagy baj belőle, ha hallgat egy kicsit rám és elfogadja az ötletemet. – Dehogy! Hamarosan jön a nővéred születésnapja és az van, hogy meg akarom valamivel lepni őt, de nem tudom eldönteni egy könyv legyen az, vagy valami ami segíti a munkáját. Tudnál adni valami tanácsot vele kapcsolatban? – megpróbálok nem túlságosan kétségbeesetten rá vigyorogni, de azt hiszem ez nem fog menni.
− Persze, mert én biztosan nem érhetem meg a nagy Clyde Michael Corner gondolatait! – fakadtam ki, hiszen nem értettem, hogy miért hozakodott elő ezzel a témával, vagy éppen miért nem akadt le róla végre a kapitánysággal. Én nem voltam erre alkalmas, ezt ő is tudta jól, mégsem volt hajlandó kiadni a kezéből az irányítást, még akkor sem, ha többé nem tartozott a roxfortos diákok közé. Dühödten fújtatva néztem rá, hiszen így is volt elég problémám az életemben, ő pedig csak halmozni akarta ezeket. Szívesen feltettem volna neki azt a kérdést, hogy miért nem foglalkozott a saját életével mondjuk, de jelenleg lenyeltem a sértő gondolataimat. − Mégis mire? Hogy stresszeljek a csapat miatt? Hogy azon idegeskedjek, hogy milyen embereket találok a válogatón, és hogy kevés idő alatt mennyire tudom összeszoktatni őket? Ezzel nem eltereled a gondolataim, csak rontasz a helyzetemen! – böktem meg a mellkasát ingerülten, hiszen fogalma sem volt róla, hogy mennyire pokolian nehéz volt így is felkelni minden egyes nap. − Félre értesz. Nem azt mondtam, hogy soha ne történjen semmi, hanem azt, hogy jelenleg nem kívánok több szarságot – ráztam meg a fejemet. Szerettem a kuzinomat, de néha annyira, de annyira meg tudtam volna csapkodni egy vaskos kötettel, ha utána nem sajnáltam volna a könyvet. − Azt mondtam, hogy meglátom – vágtam vissza ingerülten, bár arra is mérget vehetett, hogy ha véletlenül mégis változott volna a véleményem, akkor úgy akartam volna csinálni, ahogy én gondoltam, nem pedig ahogy ő a ronda macskakaparásával papírra vetette. Inkább elfordultam tőle, és elindultam a sorok között, mielőtt még sírva fakadtam volna a frusztrációtól, mégis, amikor felemlegette a nővéremet, szinte azonnal megtorpantam. − Messzebb van még a születésnapja. Különben sem hiszem, hogy méltóztatna hazajönni – válaszoltam kurtán, és folytattam az utamat a könyvek között. Valamiért olyan érzésem támadt, mintha Clyde mindenáron szerette volna, ha lelöktem volna az emeleti galériáról, mert csupa olyan témákat feszegetett, amikről tudta, hogy utálok beszélni. − Inkább beszélj arról, hogy mi újság Bonnie-val és Elsával – váltottam témát, hiszen a szülei felől felesleges volt érdeklődnöm, anya minden nap kereste Lisa nénit, így én is hallottam egy-két dolgot.
✰ Sok szeretettel <3 ✰
Vendég
Kedd Nov. 16, 2021 7:45 pm
Lyanna & Clyde
Szemet forgatok, van egy olyan érzésem, hogy Lyanna-nak időt kell adnom, ha folyton folyvást piszkálom őt, akkor egyhamar csak valami negatívat váltok ki belőle, amit megjegyzem nem szeretnék. Túlságosan stresszesnek gondolja magát. Hogy valóban az lenne? Nem akarok és szerencsére nem is tudok a fejébe látni. – Jól van, vettem a lapot. Megvárom amíg döntesz, egy nap elég lesz, hogy átgondold vagy a következő edzésen szeretnéd megosztani velem mire jutottál? – kíváncsian megbillentem a fejem. Nyilván arra sem kaptam értelmes és megfelelő választ, hogy mivel lephetném meg a nővérét. Függetlenül attól, hogy nem fog egyhamar hazajönni és találkozni velünk, én úgy gondoltam, hogy majd elpostázom neki vagy bármi, hátha sikerül elérni őt biztosra és nem lép odébb mielőtt megérkezne hozzá a meglepetésem. De így… – Ezt majd észben tartom. – nem mondtam el, hogy még neki is egy hónappal előtte megveszem az ajándékát és nem hagyom az utolsó pillanatra, mint azt gondolná. Mégis inkább magamban tartom és nem hergelem őt ezzel a ténnyel. Nyilván követem, mert nem csak erről akartam beszélni neki, csak ez volt a legsürgősebb és a legfontosabb perpillanat. Ezután jöhet csak a pletyka. Na jó, nem az lesz nyilván, még ha egy kicsit úgy fog tűnni akkor sem. – Bonnie, ő el akarja jegyezni Melody-t vagy legalábbis nagyon érdeklődött azzal kapcsolatban, hogy nekem mi a véleményem ezzel kapcsolatban. Szerintem még nem kell az eskü miatt aggódni, csak az öcsém nagyon a birtokába akarja venni a lányt. – azt nem tettem hozzá, hogy engedtem Bonnie-nak, azt csináljon amit akar. Kíváncsian várni fogom a fejleményeket ezzel kapcsolatban amúgy. Még nem láttam az öcsémet bőgni, mert valaki kikosarazta volna őt. – Elsa auror szeretne lenni, ezért most apait anyait belead a tanulásba, hogy a vizsgái szuperek lehessenek. De én még nem tervezek semmiféle eljegyzést. Nem egy papír fogja megmondani, hogy kit szabad szeretnem és kit nem. – nekem más elképzeléseim voltak, nem akartam elsietni, függetlenül attól, hogy tudtam kit fogok választani és reméltem, hogy ő is olyan türelmes lesz majd, mint amilyen türelmes én vagyok, vagy leszek, most Lyanna-val. Tényleg szeretném ha elvállalná a csapatkapitányságot. Ő még nem látja, de szerintem a többiek hallgatnának rá a csapatból, már csak el kéne hinnie basszus.
A Clyde iránti szeretetem nagyon hamar átcsapott utálatba, amikor nem ismerte a határokat. Szerettem az unokatestvéremet, de jobban kedveltem volna, ha valami csoda folytán felismerné, hogy mikor kellett elhallgatnia és nem pofákat vágnia. − Egy nap? Clyde… − vált fenyegetően élessé a hangom. Hosszasan kifújtam a levegőt, és elszámoltam tízig. − Értem én, hogy szerinted egyetlen nap elég ahhoz, hogy az embernek minden problémája megoldódjon, de ez nem így működik. Az élet nem ilyen – tártam szét a karjaimat tehetetlenül, vészesen meglóbálva a kezemben tartott kötetet. − Különben is, nem jársz már oda, akkor mit érdekel téged a Hollóhát csapata? – fontam össze magam előtt a karjaimat, miközben a mellkasomhoz szorítottam a könyvet. Ha nem így tettem volna, akkor vélhetően alaposan fejbe vágtam volna ezzel a példánnyal. − Majd szólok, ha úgy érzem, hogy itt az ideje, és erről nem nyitok vitát – jelentettem ki határozottan. Azt hiszem, kettőnk közül mindig is én voltam az akaratosabb, és manapság sokkal hamarabb elvesztettem a türelmemet, mint szerettem volna. − Egyébként meg értékelném, ha nem hoznád fel Hazelt, ugyanis láthatóan nem érdekeljük őt. Így én sem vagyok hajlandó foglalkozni vele. Ha ennyire ajándékot akarsz venni őnagyságának, akkor Armint kérdezd – vontam meg flegmán a vállamat, hiszen még mindig nehezteltem a nővérem azért, mert itt hagyott bennünket. Inkább arra kértem, hogy beszéljen másokról, ugyanis a saját családommal nem akartam ismét szembenézni. Volt elég bajom anélkül, hogy folyton emlékeztetve lettem volna mindenre. Azonban, amikor felhozta Bonnie-t, szinte egyből megtorpantam, és visszafordultam Clyde irányába. − Hogy tessék? – pislogtam rá meglepetten, s bár örültem, hogy Bonnie úgy gondolta, megtalálta a Nagy Őt, ettől függetlenül szkeptikus voltam egy kicsit. − Nem gondolod, hogy ez egy kicsit korai? Nekem meg miért nem említette? – jelentek meg mély barázdák az arcomon, és már előre láttam, hogy ha legközelebb a közelembe kerül, akkor alaposan kifaggatom őt. Természetesen csak azután, hogy leteremtettem, amiért utoljára jutottak el hozzám ilyen fontos információk. − Remélem, összejön neki. Aurornak bekerülni nem egyszerű, de Elsa ügyes, megoldja – bólintottam helyeslően. Tiszteltem őt, amiért ilyen határozott jövőképpel rendelkezett, és egy pillanatra már Clyde-ra is elégedetten pillantottam, amikor kijelentette, hogy ő nem volt hajlandó az eljegyzésre. − Egyébként is fiatalok vagytok még. Előttetek az élet… Nem is értem Bonnie-t. Mióta vannak együtt? – Azt végképp nem tettem hozzá, hogy számomra kicsit durva lett volna egy olyan sráccal járni, aki a nővéremmel, vagy esetleg az unokatestvéremmel járt előttem, így nem is értettem az ő kapcsolatukat. Tisztában voltam vele, hogy az öcsémmel nem passzoltak össze, mégis fájt látnom, hogy Armin ennyire maga alatt volt miatta. − Hihetetlen, hogy az elmúlt időszakban mennyi szarság érte a családunkat… − ingattam a fejemet már pusztán a gondolattól, hogy egy-két év alatt mennyire megváltozott minden. Clyde Amortenciát ivott, és egy jóidőre zombi lett belőle, aztán az ikertestvérével becsajoztak, az öcsém depresszióba esett, a nővérem lelépett, apát letartóztatták, a nagyi kezdett elfelejteni minket, és még a legjobb barátnőm is tönkretette a párkapcsolatomat. Jelenleg úgy éreztem magam, mintha elátkoztak volna bennünket. − Megveszem ezt a könyvet, aztán, ha nem szeretnél mást, akkor mehetünk innen – mutattam fel a kezemben lévő vaskos kötetet, és ha Clyde nem akart körbenézni, akkor elindultam a pénztár irányába.
✰ Sok szeretettel <3 ✰
Vendég
Szer. Dec. 15, 2021 1:03 pm
Lyanna & Clyde
Komolyan ránéztem az unokatestvéremre. Az volt szerintem a legnagyobb baj, hogy nem magyaráztam meg neki, miért szeretném ha ő lenne a csapatkapitány és mennyi mindent változtatna meg, ha jó kezekbe kerülne a Hollóhátasok kviddics csapatának sorsa. – Nézd Lyanna, az előttem lévő csapatkapitány egy szar alak volt, az se tudta igazán, hogy mi fán terem a kviddics, de valakinek el kellett vállalnia alapon a kis buta másod és harmadéves Hollóhátasok engedtek neki. – ebbe magamat is belesoroltam gondolkodás nélkül. – De amióta elballagott, azóta csak egy évem volt valamennyire összeszedni a csapatot. Azelőtt minden egyes meccset elbuktunk, még a Hugrabugot se tudtuk legyőzni, ami tiszta szégyen volt, mert mindenki mást csinált, nem azt amit kellett volna. Szóval nem akarom, hogy mindaz amit elültettem a többiek szívében, az kárba vesszen. Kell valaki akire hallgatnak és akitől félnek is, de csak a tisztes keretek belül. Te pontosan ilyen vagy, csak még nem hiszel eléggé magadban. De én igen, és nagy mázlid van, mert nem fogom feladni egykönnyen, még akkor sem ha nemmel válaszolsz. – teszem hozzá gyorsan, hogy persze elfogadtam, hogy neki idő kell, azért jó ha tudja az indítékaimat is. – Jól van, ne nyissunk erről vitát. Úgyis mindketten elég kitartóan makacsak vagyunk, hogy ezen vitatkozzunk még jövő hétig is. – csak annyi időm most nincs, ezért se húzom az unokatestvérem agyát szerencséjére. – Armin-t? Tudod mikor beszéltem én utoljára vele? – vonom fel a szemöldökömet egyből, hát nem mostanában, maradjunk annyiban. De nem volt mit tenni, lehet, hogy a Hazel ügyet el kell engednem és majd ha ráér ő is, majd akkor megdobálom őt egy ajándékkal. Akármi is legyen ez az ajándék és ő akárhol is legyen éppen. Tuti a világ másik végében van, hozzá méltóan nem bír megállni egy helyben. Nem tudom melyik család vérében van ez, de jobb ha nem is tudok róla. Odaadtam a könyvet tehát és eszem ágában sem volt menni és élni hagyni Lyanna-t, mert én ilyen vagyok és követtem őt minden sarokba szó szerint. Elég furcsán jött ki a lépés maradjunk annyiban, de nem is lényeges most már. Közben azon voltam, hogy én körbe pillanthassak, vajon van-e valami amire nekem szükségem van és okvetlen be kellene szereznem, még mielőtt túl késő lesz. – Mondanám, hogy ez az ő élete az ő hibái, de ha belegondolok abba, az Amortentia-tól nekem is voltak ilyen gondolataim… akkor csak megrémülök a gondolattól. Amúgy nem tudom miért nem említette neked, lehet túl elfoglaltnak látott vagy nem tudom. Esetleg tudta, hogy te hogyan reagálnál rá. Tudod neki, sokszor nem is kell beszélnie veled, hogy tudja mi bánthat téged. Természetesen nem szándékosan de… – mindig átlátott rajta, ami talán az ikertestvérem leggyönyörűbb és leghasznosabb, valamint legutálatosabb fegyvere is volt. Én nem voltam ilyesmire képes, ami egyaránt volt áldás és átok is. De egy cseppet sem irigyeltem őt ezért. – Én is nagyon szurkolok neki, szeretném ha boldog lenne és olyasmit tanulna, ami a hasznára válhat. – én nem akartam auror lenni, már attól is felállt a szőr a hátamon, hogy el kellett képzelnem magam annak, szóval Clyde Corner és az aurorság két külön fogalom. – Fogalmam sincs. Nem figyeltem a románcukra. – megvoltak nekem is a gondjaim, Bonnie amúgy is keveset beszélt nekem az érzéseiről, egyrészt nem volt kinek, másrészt biztosan szembe röhögtem volna őt, mert bárkiről hamarabb elképzeltem volna, hogy csajozni kezd, csak róla nem. – Ez az év így kezdődött és így is ér véget. Remélem a következő más lesz. Már nagyon kezd elegem lenni. – mindenből, a sok balszerencséből leginkább ami a családunkat éri. – Jól van. Átmehetnénk Fortescuék fagyizójába, eskü szép dolgokról fogok beszélni és nem megyek majd annyira az agyadra, ha elkísérsz. – jegyzem meg nevetgélve, miközben elsétálok vele a pénztárhoz. Nekem most nem igazán tetszett meg innen semmi – ami megjegyzem nagy szó – így picit hátrébb lépve Lyanna-tól hagytam neki, hogy kifizesse a könyvét.
Clyde komolyan azon ügyködött, hogy az egekbe tolja a vérnyomásomat ezzel a témával. Nem értettem, hogy az unokatestvérem miért nem tudta felfogni annak az egyetlen, mégis roppant kifejező szócskának a jelentését, mint nem. Mégis tovább magyarázott, lökte a dumát, ahogy szokta, ügyet sem véve arról, hogy kisebb problémám is nagyobb volt az roxforti kviddics-csapatnál. Sőt, már-már kezdtem irigyelni azon, hogy ő csak ezen tudott stresszelni, ahelyett, hogy talált volna magának más elfoglaltságot az életben. A könyvet szorosan a mellkasomhoz ölelve meredtem Clyde-ra, miközben azon töprengtem, hogy mégis mennyire tudnám balesetnek álcázni, ha lelökném az emeletről. − A Hollóhátnak évek óta szar csapatkapitányai vannak, ez tény – szusszantottam fel ingerülten, s bár nem állt szándékomban leszólni a rokonom munkáját, mégsem volt túlzottan eredményes vezető. − Nyilván elbukunk minden meccset, amikor az egyik legnagyobb tehetséget a kispadon pihenteted, mert elhiszed neki a válogatókon, hogy szar játékos! – emeltem fel egy kicsit a hangomat, s ez még az egyike volt azon döntéseknek, amelyeket Clyde a kapitánysága során igencsak elbaltázott. Az pedig még inkább bosszantott, hogy ennyire rám akarta tolni ezt az egész feladatot, amikor mondtam neki, hogy jelenleg nem hiányzik ez még az életemből. Így villámló tekintettel léptem közelebb hozzá, jelezve, hogy kezdett átlépni egy határt. − Minél jobban cseszegetsz vele, annál jobban elmegy a kedvem tőle. Sőt, ha így folytatod, akkor a csapatban sem fogok játszani! – Lehet, hogy nem vette komolyan a fenyegetésemet, akkor viszont nem ismert eléggé, mert komolyan egyre inkább azon töprengtem, hogy hagyom a fenébe az egészet. Nem én akartam lenni az a személy, akin keresztül Clyde továbbra is kiélheti a főnökösködő vágyait, és nem is volt kapacitásom arra, hogy egy egész csapatot ráncba szedjek. Miként tehettem volna, amikor én magam is szét voltam csúszva? − Vitatkozni is fogok a hülye érveid ellen, ha nem hagysz békén – szusszantottam fel ingerülten, mert tényleg kezdett beigazolódni a gyanúm, hogy Clyde csak azért akart találkozni velem, hogy elszúrja a napomat. − Fogalmam sincs, nem tartom számon – vontam meg a vállamat egykedvűen, főleg azok után, hogy a kviddics után a nővéremmel mert előhozakodni. Nem akartam Hazelről beszélni, mert még mindig dühített, hogy itt hagyott minket a szarban. − Nekem édesmindegy, hogy mit csináltok, úgyse hallgat rám senki. Bár azért jó lett volna tudni a dologról – feleltem a kelleténél több éllel a hangomban, bár nem Bonnie-ra haragudtam, hanem még mindig Clyde hülyesége miatt voltam feszült. Való igaz, hogy nem értettem egyet sem Melody-val, sem Bonnie-val. Nekem legalább is furcsa volt a szituáció, de nem haragudtam egyikőjükre sem. − Biztos vagyok benne, hogy bármit választ, remekül boldogul majd vele – tettem hozzá valamivel szelídebben, bár még mindig szerettem volna nyakon vágni az unokatestvéremet az erőszakos stílusa miatt. − Megértem, én is örülnék neki, ha már vége lenne… − sóhajtottam fel halkan, mielőtt még elintéztem volna a dolgomat a pénztárnál. Egyszerűen ez túl sok volt nekem. Nem bírtam a feszültséget, s bármerre mentem, az élet minden területén csak az várt engem. − Egyezzünk meg abban, hogy befogod a szádat a kviddiccsel és Hazellel kapcsolatban, illetve jó unokatestvér módjára meghívsz, és akkor hajlandó vagyok veled menni – soroltam a feltételeimet, mert egy ilyen beszélgetés után bizony azokkal is rendelkeztem. Ellenben, nem nagyon kellett volna győzködni, hogy átsétáljak Fortescue-ék boltjába. Eltettem a könyvemet, elköszöntem a boltostól, aztán kiléptem az utcára. Séta közben egyszer kicsit erősebben meglöktem Clyde-ot a vállánál, hogy érezze a törődést, de ezek után esküszöm, hogy nagyon igyekeztem lecsillapodni.
Egy újabb tíz percre leragadtam az eladó hölgynél, aki eligazított engem a kortárs varázslóirodalom irányába, ott pedig valóban elvesztem. Vagy két könyvet is felnyaláboltam, hiszen mindkettő már régóta szerepelt a listámon, aztán átvándoroltam a medimágia és pszichomágia részleghez, ugyanis az első cikkemet még a nyáron meg akartam írni úgy, hogy Chris nem liheg a sarkamban.
Mielőtt még elmentem volna, biztosra akartam menni, hogy egy-két dolgot elintézek. Volt alkalmam elemezni, megfigyelni a Hollóhátas kviddics csapatot így ezt az információt és rengeteg tudást, amit én nem tudtam hasznosítani, majd valaki más fog. Ezt a tudást pedig a csapatból nem a sógornőmre hagytam, hanem valaki másra, akinek tudom, hogy szüksége van egy kis figyelemelterelésre az életéről. Ha máshogy nem is, akkor azzal segíthettem rajta, hogy még több terhet rakok szegény lány vállára. Való igaz, hogy nem én vagyok a legjobb rokon a világon, de egy próbát megért szerintem mindenképpen.
• 
