Their eyes are watching - Val & Marcel

Szeretek népszerű lenni. Szeretem, ha sokan vesznek körül, ha figyelnek rám, sőt, egyenesen imádom azt, hogy ha belépek valahová, akkor egyből mindenki szeme rám szegeződik önkéntelenül is. De a mai nap kezd sok lenni még nekem is. Az emberek közelsége feltölt, szinte betegesen nem szeretek egyedül lenni, de ez a három lány, aki egész nap követ kezd lassan, de biztosan az agyamra menni. A népszerűségnek is vannak bizony árnyoldalai, nem is kevés. Pláne, ha ez az egész véla-vérrel is párosul. Voltak olyanok, akik annyira nem bírtak magukkal, hogy határozottan a túlzás kategóriába esett. Előfordult, hogy az egyik lány meztelenül várt az ágyamban, amivel igazából nem is lett volna baj, de azt se tudtam ki az. Voltak olyanok is, akik szerelmi bájitalt próbáltak itatni velem, de az sem volt meglepő, hogy páran kifejezetten agresszívek lettek azokkal akiket éppen kitűntettem a figyelmemmel. Ez a három lány ugyan még nem csinált semmi drasztikusat, de kezdik kihúzni nálam a gyufát. Estefelé jár az idő, és én még nem teljesen ismerem ki magam ebben az új környezetben: már egy jó ideje próbálom megtalálni a Mardekár klubhelyiségét, egyelőre teljesen sikertelenül. Ha pedig ez nem lenne alapból bosszantó, még itt van ez a három csitri is, akik úgy követnek, mint a kutya a gazdájukat. Egész nap. Megállás nélkül. Az összes szünetben. Reggelinél. Ebédnél. Vacsoránál. Most. Még ha annyit csinálnának, hogy megszólítanának, vagy bármi, de nem, csak követnek a távolban, éás vihorásznak. Baromi bosszantó.

- Merde! - Motyogom frusztráltan, mikor a sokadik folyosóra fordulok be és még mindig nem ez az, amit keresek, pedig most már jó lenne bejutni a klubhelyiségbe és nyugiba lenni a három idegesító libától távol. De nem, még véletlenül se… valamikor akkor vesztettem el a fonalat, mikor az egyik stupide mozgó lépcső nem oda vitt, ahova én akartam, de az, hogy már fél órája nem találom a megfelelő irányt az teljes mértékben elkeserítő. Újabb vihogás hangzik fel a hátam mögött, mire megforgatom a szemeimet, és legszívesebben elküldeném őket a fenébe, de nincsenek olyan közel, hogy ezt nyugodtan megtehetném, anélkül, hogy ne nézne mindenki idiótának, főleg mivel pont megtartják azt a távolságot, ami még nem tűnik zaklatásnak, pedig már kezdem azt érezni, hogy ez az.
- Miért kell ilyenkor egyedül lennem? - Kérdezem csendben magamtól, most már felgyorsítva a lépteimet, megpróbálva lerázni a “rajongóimat”, sajnos nem sok sikerrel. Mikor már azt hinném, hogy sikerült, megint hallom az idegesítő vihogást valahonnan, és ez szépen, de biztosan kezd kiidegelni.
- Putain de bordel de merde! - Káromkodok most már hangosabban. Csak egy nyugodt estét akarok, olyan nagy kérés ez?!