Harry Potter és a Malfoy kölyök

A szokásosan zűrös munkarend egy pillanatra sem kedvezett Harry szabadidejének, sőt, kicsit mintha még körbe is röhögte volna őt minden egyes nap, amikor újabb és újabb kupacok érkeztek az irodába, így lassan be kellett látnia, nyári szünet vagy sem, ha nem akarja, hogy a hely lángra lobbanjon távollétében, akkor igen is naphosszakat kellett a falak között töltenie. Az pedig csupán hab volt a torta tetején, mikor a Nemzetközi Varázsfederáció is elkedte bolygatni a Brit Minisztériumot, így már Hermione is a nyakára járt, szóval amikor egy újabb, ám annál különösebb akta került a keze ügyébe, már nem is számított, hogy lélegezni sincs ideje, hisz legalább ez terepmunkát igényelt, így pedig Harry néha a szó legszorosabb értelmében elfuthatott a gondjai elől munka címen.
Ezek után már nem is csoda, hogy késő éjszaka, kabátját a vállára véve Harry az irodában lévő egyik tükör előtt találta magát, szépen lassan visszatűrve a karján a korábban felgyűrt pulóverujjat. Csupán egy a számtalan sebhely közül, amik bevetések alatt, szinte észrevétlenül itták magukat örökre a bőrébe, és ami kapcsán furcsán nosztalgikus hangulatba került a terepen töltött idő miatt. Ha megpróbálná, sem tudna arra a pillanatra, napra vagy éppen évre mutatni, mikor azzá vált az aurorparancsnokság, amivé, ám most, hogy épp csak pillanatokat ízlelt abból a valamiből, ami korábban a mindennapjait alkotta, a kontraszt olyan erősen csapta meg, hogy Harrynek fogalma sem volt, mégis mit kezdjen a rátörő érzéssel.
Így végül kissé borús hangulatban érkezett meg a néma családi otthonba, ahol, még két hétig — vagy épp három? Esetleg már csak egy? — mindenki egy fedél alatt aludt. Hozzá volt szokva a késői érkezéshez, így pontosan tudta, hogyan kell hang nélkül becsukni a bejárati ajtót, levetni kinti ruháit, és végigsétálni az előtéren, hisz ha felesége esetleg fel talált volna ébredni, azt Harry feje bánta volna, és legalább egy óra hozzá lett volna vágva. De mégis, órákkal ezelőtt jutott utoljára táplálék a gyomrába, és a teste hirtelen úgy döntött, hogy nem képes tovább folytatni valamennyi kaja nélkül, így az emelet helyett inkább a konyhába kanyarodott az útja.
Hirtelen a szíve is megállt zavarában, így oké, oké, utólag persze elszégyellte magát, és nem kicsit okolta saját hülyeségét meg a karikákat a szeme alatt, de ettől függetlenül meg lehet érteni, nem? Mindenki kiakadna, ha Draco Malfoy szelleme állna a konyhájában hajnali kettőkör, nem?
Megrökönyödésében megtorpant, és hátralépett egyet, keze csupán reflexből mozdulva valahova mellkasirányba, csak, hogy kitöltse azt a fél pillanatot, amíg pislog egyet, majd még egy másodpercet a következő pillantással, és összeálljon a kép.
Nem, csak a rohadt fény miatt tűnik úgy, ami besüt az ablakon, hisz lélegzik, oké, lélegzik, és nem is annyira idős, nem vagyok teljesen őrült ahhoz, hogy Malfoyokat hallucináljak a házamba, rendben?
Aztán ahogy hozzászokott a szeme a részletekhez, tisztult ki minden, hisz persze, hisz vendégük volt, hogy felejthette el Harry, és igen, persze, üt is az apjára, nem is kicsit, de nem, a vonások mások, a szeme eltér, és persze, hogy Scorpius az, te idióta.
Egy halk sóhajjal engedi ki a meglepetéstől a tüdejében rekedt levegőt, utána pedig orra alatt szitkozódva emelkedik a keze az orrnyergéhez.
– Egy pillanatra se törődj velem, bocsánat – mormolta Harry, mikor visszatért a hangja, és rájött, hogy milyen furcsa látványt is kelthet jelenleg. – Kerestél valamit? Minden rendben van? Nem tudtam, hogy idelent vagy.