Azt hiszem, kezdem megszokni, hogy az élet soha nem olyan nyugodt, mint amilyennek én szeretném. Mindig történik valami, ami megszakítja azt a békét, amit végre sikerült megteremtenem saját magam és a családom köré, mintha minden erőfeszítésemet csak kinevetné az élet. Talán ezt is teszi, szinte már hallom, ahogy a fülembe kacag, mint aki jól végezte dolgát azzal, hogy borított mindent. És ez a mostani időszakra különösen igaz volt. Alig néhány napja jártam Levin irodájában, hogy fúrjak egy második lyukat a seggére a puszta létezésemmel, ami azt hiszem, meglehetősen sikeres lett. Nem akart komolyan venni, nem érdekelte a felháborodásom és a dühöm, de hát nem is vártam tőle többet. Levint mindig csak az érdekelte, hogy neki jó legyen és minden az ő akarata szerint történjen. Szerencsés vagyok, amiért a kapcsolatunk meglehetősen hamar véget ért… Mindenesetre nem hagytam annyiban a dolgot, ha nem érti meg, hogy a “ne nyúlj a családomhoz, vagy nagyon megbánod” egy nagyon is komoly fenyegetés, akkor segítek, hogy komolyan vegye. Nem éreztem bűntudatot attól, hogy felemlegettem minden mocskot, amit az együtt töltött néhány hónapunk alatt tudtam meg róla, és egyáltalán nem ejtett foltot a lelkiismeretemen, hogy kihasználtam ellene azt a bizalmat, amit akkor belém fektetett. És gondolkodás nélkül ki is teregettem volna a szennyesét, ha az utamba áll, ezt pedig ő maga is jól tudta, ismert már ennyire. Úgyhogy elintézettnek tekintettem a dolog ezen részét, a családomat pedig már biztonságban tudhattam. Vagy mégsem. Nem hibáztattam Bertie-t, amiért ismét az elvonón kötött ki. Azok után, amire rávették Dolohovék, az lepett volna meg, ha tartja magát továbbra is a tisztaságához. Nem haragudtam rá, nem voltam csalódott sem, csak elfogadtam, hogy ez a helyzet és készen álltam arra, hogy újra végigtámogassam ugyanazon az úton, amin először is végigment… de talán nem a második lesz az utolsó. Sőt, biztosan nem a második lesz az utolsó. Erről a mostani látogatásom alkalmával bizonyosodtam meg, ahogy ránéztem, ahogy láttam a szenvedését… Borzalmas emlékeket ébresztett bennem a hellyel együtt, de tartottam magam, amíg ki nem jutottam az épületből. Nem mentem azonnal haza, hiába lett volna még dolgom otthon. Leültem az ispotály kertjében és az egyik fa árnyékában megengedtem magamnak egy gyors, rövid sírást, ami éppen elég volt arra, hogy az idegeimet megnyugtassa egy kis időre. Bertie és Alina nem látták rajtam, ennyi volt a lényeg. Még itt maradok egy kis ideig, hogy az arcomról is eltűnjenek az elmúlt percek nyomai, aztán elindulok. Igen, ezt fogom tenni. Csakhogy az ajtó felé pillantva egy nagyon ismerős alakot pillantottam meg, akinek az ideges morgása egészen hozzám is elhallatszott. Holden Briggs úgy nézett ki, mint akin áttaposott egy seregnyi randalór, úgy is vánszorgott, mint aki éppen ezután kelt fel, de azért nagyon kitartóan próbált elmászni az egyik padig. Gondolkodtam rajta, hogy megvárom, amíg magától is megoldja, de ennél kedvesebb ember vagyok, úgyhogy felálltam és odamentem hozzá. - Hadd találjam ki, neked ágyban lenne a helyed -karoltam belé óvatosan, segítőkészen. -Nem is te lennél, ha betartanád a medimágus utasításait.
✼ love is in the… nowhere ✼
Holden Briggs varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
Fájt mindenem, mint a kurvaélet. Repedt bordák, sebek az oldalamon, a karomon és néhány kisebb az arcomon, enyhe agyrázkódás és egy ezek mellett elenyésző lábszársérülés. Nagyrészt attól, hogy az a kibaszott medve letepert, kisebb részt attól, hogy mindezt sikerült a Byrne-villa kertjében felállított egyik üvegasztalon áthajítva tennie. Ott, a pillanat hevében persze mindebből semmit nem éreztem. Sem a bőrömet felszántó üvegszilánkokból, sem a bordáimat összenyomó óriási medvesúlyból, ami minden levegőt kipréselt a tüdőmből. Akkor csak az életösztön létezett, az automatikus mozdulat, amivel magam elé szegeztem a pálcámat és a saját kaszabolóátkommal felvágtam a fölém tornyosuló William Byrne-t, akinek a meleg vére ellepte a legjobb öltönyömet és kimoshatatlan foltot hagyott alatta a fehér ingen, keveredve a saját véremmel. És csak ezután jött a fájdalom, ha Jerry nem rángat fel a földről és nem támogat ki a birtokról minden maradék erejével, akkor sosem jutottam volna ki. A Mungóban ellátták a sérüléseimet, amennyire csak tudták - nem egyszerű csontrepedések és sebek voltak, hiszen a nagy részüket egy animágus okozta. A mágikus sérüléseknek pedig volt egy olyan ritka szar tulajdonságuk, hogy nem múltak el egyetlen pálcaintéstől vagy egy adag bájitaltól. Különösen akkor nem, ha sok-sok óra késéssel jutnak csak el velük medimágushoz, ahogy az én esetemben is történt. Scabior gondoskodott róla, hogy ne legyen kellemes és zökkenőmentes a hazatérés. De tulajdonképpen ráértem lábadozni, hiszen egyelőre meghatározatlan időre felfüggesztettek, amíg a Belső Ellenőrzés azt nem mondja, hogy munkavégzésre alkalmas vagyok. Ismerős forgatókönyv, nem most történt meg először, de most volt a legigazságtalanabb. Ezen pedig egy kórházi ágyban vergődve bőven volt időm elmélkedni, mikor éppen nem azon kattogtam szapora pulzussal, hogy mi lesz Lorival, akit félholtra kínoztak azok a neohalálfaló gecik. Elszorult a torkom, ha csak bekúszott aljasan a gondolataim közé, hogy talán nem fog rendbe jönni. És az már csak mellékes fájdalom, hogy ebben az esetben a mentőakciónk, ami majdnem emberéleteket - olyan emberek életét, akik nagyon fontosak voltak számomra - követelte. Természetesen az állapotom és a medimágusok tiltása nem tartott vissza attól, hogy naponta nagyon sokszor kijárjak dohányozni. Nem tudtam meglenni nélküle, a napjaim szerves része volt, az egyetlen azonnal elérhető stresszlevezetési módszert, amit sikerült kialakítanom magamnak. És most is ezt tettem, ez volt a mai második köröm a kórház udvarára. Lassan, de sikerült lejutnom a lépcsőn, az ajtóban pedig túléltem egy tolakodó nyugdíjas agresszív randalórhoz hasonló rohamát. Anyáztam egy sort, miközben a legközelebbi pad felé bicegtem, a számból már kilógott a cigaretta, erőtlen mozdulatokkal készültem meggyújtani, éppen akkor, amikor egy kar az enyémbe fonódott. Ha nem lettek volna ekkora fájdalmaim, talán reflexből elhúzódom, de szerencsére - vagy sem - nem tettem. Magam sem tudtam eldönteni, amikor tudatodult bennem Frida Scamander közelsége, hogy szerencse volt-e ez. - Tulajdonképpen betartom az utasításaikat. Megtiltották, hogy rágyújtsak a kórteremben, éppen eleget teszek a kérésüknek. - Talán kínos volt, de elfogadtam a segítő kezet, ha nem is teljes súlyommal, de Fridára támaszkodtam. - És te? Megint a varrógép alá szaladt a kezed? Nem volt erőm a régi sérelmeket emlegetni vagy bármit tenni azok kifejezésére. Pedig bőven akadtak. Mikor utoljára láttam Fridát, kiadta az utamat, a gyász kellős közepén, mikor a legnagyobb szükségem lett volna valakire. Akkor már hetek óta másból sem állt kettőnk kapcsolata, csak veszekedésből, egyikünk sem akarta meghallgatni és megérteni a másikat. A sors fintora, hogy a kapcsolatunk végét az unokaöcsém és Carol Dolohov között történtek jelentették, mostanában mégis én segítettem a Dolohov lánynak az újonnan szerzett képességével. Ha tudta volna, hogyan marakodtunk annak idején Fridával miatta... Persze lehet nem ő volt az egyetlen tényező, ami közénk állt, de a pontos okokat valószínűleg egyikünk sem tudta volna meghatározni, amik tönkretettek másfél évnyi boldogságot. Mert hogy Fridával boldogok voltunk, kurvára. Soha nem voltam olyan idilli párkapcsolatban, mint vele, életemben akkor először éreztem, hogy vele hosszútávra tervezhetek. Aztán egyetlen decemberi este mindent tönkretett... Eljutottunk a padig, lassan, kerülve a hirtelen mozdulatokat leültem rá és végre meggyújtottam a cigimet. - Alina jól van, ugye? Gondolom, felvették az Akadémiára. - A kérdés részben annak szólt, hogy bármiről egyszerűbb volt ebben a furcsa helyzetben beszélni, mint kettőnkről. De nagyobb részt inkább annak, hogy tényleg érdekelt mi volt a lányával. Egyetlen nyár és egy karácsony erejéig volt alkalmam megismerni őt, de kedveltem, különleges gyerek volt, még ha néhány tartalmasabb beszélgetésnél és közös programnál nem ismertem mélyebben, nem volt rá időnk. Habár meglepően sokat le lehet szűrni valakiről, ha az ember odafigyel rá, hogyan játssza a másik a Cluedot és Monopolyt, vagy egy mugli mozi kasszájánal melyik filmre vesz jegyet. Annyi biztos, hogy egészen a szívemhez nőtt az a talpig hugrabugos kislány és szívesebben beszéltem róla (vagy bármi másról), mint a saját siralmas állapotomról.
Ötletem sem volt, mit művelt Holden magával, hogy ennyire ramaty állapotban szenvedte ki magát a Szent Mungo kertjébe. Az eseményt pedig hiába nem tudtam, hogy mi volt, azért nem lepett meg. Régóta ismertem őt és aggódtam már halálra magam érte, amikor több sérüléssel megáldva támolygott haza egy-egy bevetés után, nem volt ez újdonság. Ennyire borzalmasan még soha nem láttam, ami azt illeti, de legalább sejtettem, hogy nem valami furcsa otthoni baleset, hanem egy komoly bevetés következtében juthatott erre a szintre. Merlinre, mennyit morgott, amikor mindig ott sürgölődtem körülötte, mint egy szorgos kis méhecske, hogy a sérüléseit rendbe tegyem. Mert hát a Mungoba bemenni túl egyszerű lenne… Na igen, ez is elég sokra engedett következtetni, hogy itt volt bent és nem otthon próbált saját magáról gondoskodni. - Bizonyára nagyon örülnek ennek a kedves gesztusnak, de azt hiszem, sokkal boldogabbak lennének akkor, ha bent bagóznál, de legalább ott maradnál a hátsódon. -A varrógépes megjegyzésére nem tudtam nem forgatni a szememet. -Nem, most nem magam miatt vagyok itt. Egyébként pedig az is csak egyszer történt meg és akkor is a te hibád volt. -Nyilvánvalóan nem csak egyszer futott a megbűvölt, mágikus varrógép alá a kezem, hiszen napi szinten több órát foglalkoztam vele, elkerülhetetlenek voltak a balesetek. Az az alkalom, amiről viszont most ő beszélt, határozottan nem az én figyelmetlenségemből adódott. Általában nem túl jó ötlet egy varrógéppel dolgozó nőt nyakon csókolni, mert megeshet, hogy hirtelen megcsúszik a keze. Igyekeztem segíteni neki leülni a padra, szemmel láthatóan olyan remek állapotban volt, hogy az is meglepett volna, ha nem ül véletlenül félre és köt ki a pad helyett a fűben. Amikor biztos lehettem benne, hogy stabilan ül a padon, én is helyet foglaltam mellette. - Persze, minden teljesen rendben van vele. És fel is vették, úgy döntött, varázsjogot fog tanulni. A kedvenc Dearbornod is tanítja -mosolyodtam el, mert tudtam, milyen reakciót fog előhozni belőle Henry említése. Szívből gyűlölte azt a nyomorult embert, még emlékeztem rá, hogy a Roxfortban is összeverekedtek egyszer. De lehet, többször is.
✼ love is in the… nowhere ✼
Holden Briggs varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
A helyszíntől eltekintve fájdalmasan ismerős volt ez a szituáció. Én lesérültem munka közben, Frida burkoltan - bár régen inkább kevésbé burkoltan tette - kioktatott, hogy legalább üljek nyugodtan a seggemen, amíg rendbe nem jövök... én pedig minden alkalommal magasról leszartam ezt a kérést, mert a tétlenkedést nem nekem találták ki. Bár mindig végigzsörtölődtem, amíg a sérüléseimmel foglalkozott, valójában nagyon is jólesett a törődése (és mellesleg hatékonyabban ment a sebfertőtlenítés is, mintha magamnak oldottam volna meg). - Nem, igazából elég nyilvánvalóvá tették, hogy nem örülnének neki. És különben is, ha egész nap ágyban kell feküdnöm, meg fogok ölni valakit unalmamban, azt pedig senki sem akarja. Halálra unom magam, még egy kibaszott könyvet sem tudok elolvasni, mert széthasad a fejem az agyrázkódástól. - Nem viseltem jól az ágyhoz kötöttséget. A fájdalmat jól tűrtem, abból bőven kijutott most is, hiába tömtek tele erős fájdalomcsillapítókkal, de azt, ha egész nap egy kórterem fehér plafonját kellett bámulnom, már nem tett jót a lelki békémnek. Különösen akkor nem, ha Lori néhány szobával arrébb vegetált és nekem halvány fogalmam sem volt róla, hogy mi lesz vele. A kurva életbe... - Persze, igazából szándékosan tettem, alig vártam a pillanatot, hogy sérülést okozhassak neked, szerencsétlen balesetnek álcázva. Ennél jobb közös programot el sem tudtam képzelni aznapra, a bántalmazó kapcsolatok éltetnek. Az eset óta maradt bennem egy enyhe ellenérzés a varrógépekkel kapcsolatban, akkor, arra az estére egészen más terveim voltak. De egy romantikus este helyett rohanhattunk a Szent Mungóba, utána pedig egyikünknek sem maradt már hangulata a korábbi elképzeléshez. Bár ha nem csaltak az emlékeim, végül így sem alakult igazán katasztrofálisan minden, mert mindketten osztottuk azt a véleményt, hogy otthon elnyúlni a kanapén és filmet nézni az egyik legjobb elfoglaltság - egyikünk sem vágyott kimozdulni, többek között ez is egy olyan dolog volt, amiben maradéktalanul egyetértettünk. Sőt... valójában kevés olyan kérdés létezett, amiben nem egyezett a véleményünk vagy nem találtunk kompromisszumot. - Gratulálok neki, bár szerintem senkit nem lepett meg, az ő eszével az lett volna furcsa, ha nem veszik fel első körben varázsjogra - mosolyodtam el fáradtan, bár a mosoly Henry Dearborn említésére szinte azonnal le is fagyott az arcomról. - Szerencsétlen Alina... Őt ismerve ki fog készülni Henry agresszív véleményterrorjától. Bár viszonylag rövid ideig volt alkalmam megismerni Alina személyiségét, abban viszont egészen biztos voltam, hogy nem fogja tolerálni Henry hajlamát arra, hogy kizárjon minden az övétől eltérő érvet és véleményt, még akkor is, ha nem neki volt igaza. Mélyen leszívtam a cigarettafüstöt, órák teltek el azóta, hogy utoljára rágyújtottam és kezdett nagyon hiányozni. Sosem viseltem jól, ha huzamosabb időt el kellett töltenem dohányzás nélkül, de egy kórházi szobába zárva még nehezebb volt. Összehúztam magamon a pulóvert, így szeptember elejére már kezdett lehűlni az idő, véget értek a nagy nyári melegek. A bordáim közé éles fájdalom nyilallt, bár próbáltam nem hangot adni neki, csak egy fájdalmas fintorral reagáltam. Még hozzá kellett szoknom, hogy kerüljek minden hirtelen mozdulatot. Csak azután néztem fel újra Frida arcára, mikor a fájdalom enyhülni kezdett. És amióta belém karolt, most először néztem valóban a szemébe. Másfél évet voltunk együtt, ezidő alatt pedig nem sok olyan alkalmat tudtam megemlíteni, amikor sírni láttam őt. Éppen ezért volt annyira megdöbbentő szembesülni vele, hogy bármilyen vidám hangot is próbált megütni, nem is olyan rég sírt. Ahhoz túl jól ismertem, hogy rákérdezzek az okára, úgysem mondta volna meg, Frida utált "panaszkodni" és gyengének látszani - mintha valaha is annak láthatta volna őt bárki is. - Kihez jöttél látogatóba, ha nem magad miatt vagy itt? Mert gondolom, nem hozzám, bármennyire is hízelgően hangzik.
Sosem értettem, miért volt ennyire fontos neki a hősködés és miért szerette annyira leplezni a fájdalmát. Anélkül is tudtam, hogy nem kellemes, amikor összevarrnak egy vágást az emberen, nem kellett elhitetnie velem az ellenkezőjét. De sosem szóltam rá semmit, ha neki így volt jó, akkor legyen. Legalább nem szenvedett soha olyan látványosan, mint Bertie. Merlinre, mennyivel egyszerűbb volt, hiába kaptam minden alkalommal infarktust, amikor megjelent otthon úgy, mint aki háborúból tért haza. Leültettem, kiaggódtam magam, miközben elláttam a sérüléseit, aztán kapott egy csókot és minden rendben volt. Nem lett volna szabad erre gondolnom, de hirtelen, ahogy itt ültünk a Szent Mungo kertjében, hihetetlenül visszavágytam abba az időbe. Öreg voltam már ehhez a stresszhez, ami most körülvett. - Sosem tudtál megülni a hátsódon, már gyerekként sem -mosolyodtam el. -Éppen ezért kaptál tintatartót a tarkódba. -Soha nem hagytam, hogy elfelejtse, amikor gyerekkorunkban fejbedobtam egy üres tintásüveggel. Amikor először megtudta, hogy én voltam, húsz évvel az eset után, el sem akarta hinni, hogy ez tényleg megtörténhetett és én képes voltam erre. Hiszen mindig úgy megbújtam hátul, láthatatlanul, ahol mindig is akartam… Ki gondolta volna, hogy két évtized távlatából ez az aprócska, jelentéktelen emlék lesz az, ami miatt kettesben andalogva rójuk Roxmorts utcáit. Az is rohadtul hiányzott. -Ó, tudtam én már akkor, ne aggódj. Egyedül a jelmezt sajnáltam, amit újra kellett szabnom, mert soha nem tudtam kiszedni belőle a vért. -Azért a kezem sem örült az eseményeknek, az egyetlen jó dolog az egészben az volt, hogy Alina nem látta a kezemet, ami úgy nézett ki, mintha Frankenstein professzor megrágta és kiköpte volna. Esküszöm, hogy nem sápadtam el hatszor, amikor megláttam. A történtek ellenére viszont az az este is jól sikerült. Nem éppen úgy, ahogy elsőre terveztük és szerettük volna, hogy véget érjen, de jó volt. Békés, csendes, amire mindig is vágytam. És Holden mellett biztonságban is éreztem magam, a szó minden értelmében. Fizikailag és lelkileg is ott álltunk egymás mellett mindenben. Azaz… majdnem mindenben. Utólag már beláttam, hogy nem kellett volna annyira durvának lennem vele, hiába dühített, ami a lányokkal történt az aurorparancsnokságom. Gyászolt, komolyan gyászolt, amiben nekem kellett volna mellette állnom támaszként, de nem tettem meg. Egyikünk sem volt képes és nem is akarta venni rá a fáradságot. - Nem vagyok ebben olyan biztos. Hiába hugrabugos, azért le sem tagadhatná, hogy az én lányom. Bele fog állni a vitákba Henryvel, és nem fogja érdekelni, mennyire agresszív, amíg hisz a saját igazában. Ne aggódj, majd minden sztorit átadok neked, tudom, mennyire szereted Henry Dearbornt. Biztos jólesne hallani, ahogy egy tizenéves lányban ellenfelére talál. -Mindig nevetségesnek találtam az állandó csatározásukat. Azt a részét megértettem, hogy Henry konkurenciának tartotta Holdent, Holden pedig utálta őt, amiért összetörte egyszer Fawcett szívét, de ennyi év után mindkettő túlléphetett volna rajta. Nem, sosem sikerült nekik, és van egy érzésem, hogy kilencven évesen is forgathatom a szemem a szánalmas cicaharcukat hallgatva. Fázott abban az egy szál pulóverben, ezt nem volt nehéz megállapítanom, pedig csak a szemem sarkából láttam, ahogy összébb húzza magán. Ha most pár évvel ezelőtt lettünk volna, azonnal megkérdezem, hogy hozzak-e neki kabátot. Mindig azon aggodalmaskodtam, hogy megfázik, ő pedig állandóan lerázott, hogy hagyjam már békén ezzel, úgyis tudja, hogy mikor van kellően hideg. Sosem tudta. Ennek ellenére nem betegedett le egyszer sem abban az időben, amikor együtt voltunk, bizonyára az életvitelének köszönhetően. Jól bírt mindent. - Valóban hízelgő lenne. De… -Elhallgattam, nem voltam biztos benne, hogy folytatni akarom. Mégis ki részletezi a párkapcsolati problémáit az exének? Valamiért mégis szóra nyílt a szám egy rövid szünet után. -Bertie-nél jártam. Majdnem minden nap meglátogatom, amióta bekerült, de szokás szerint nem végződött jól.
✼ love is in the… nowhere ✼
Holden Briggs varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
- Rengeteg pozitív tulajdonságom egyike - forgattam a szemem. - Majd javaslom a medimágusoknak is, hogy basszanak nyakon egy tintatartóval, ha változást akarnak elérni. Az ő módszereik nem túl hatásosak. Felnőtt fejjel már valószínűleg Frida is talált volna jobb és kevésbé erőszakos megoldást az elhallgattatásomra. Sőt, valójában a mellette töltött másfél évben rájöhetett arra is, hogy bár a munkámban és a tanulásban valóban nem tudtam megülni a seggemen vagy csendben maradni, az élet többi területén ez már közel sem volt így. A hétköznapokban kifejezetten szerettem a csendet, a nyugalmat, és sok mindennek lehetett nevezni, de bőbeszédűnek, a társaság középpontjának vagy éppen kalandvágyónak biztosan nem. És ez - többek között - egy olyan dolog volt, amiben hasonlítottunk egymásra. Illetve valami olyan, amiben Lorival nagyon is eltérőek voltak az elképzeléseink. Nem mintha bármelyik is számított volna még. Frida kihajított, Lori pedig... arra nem létezett megnevezés, ami kettőnk között volt, vagyis inkább nem volt. - Pedig az én egyenruhámból mindig ki tudtad mosni valahogy. Azóta sem jöttem rá, hogyan csináltad. - Nem szorultam rá, hogy gondoskodjanak rólam. Korán fel kellett nőnöm, a legtöbb gyereknél sokkal hamarabb megtanultam ellátni magam. Ez azonban nem azt jelentette, hogy nem esett jól a legkisebb törődés is, igen, akár még annyi is, ha valaki segített kimosni egy fehér ingbe száradt vérfoltot vagy ebéddel várt, mikor hazaestem munka után. Nem ezt kerestem elsősorban a kapcsolataimban, de mindenképp örömet okozott és azzal az érzéssel töltött el, hogy számítottam valakinek. Ez is egy olyan dolog volt, amiben Frida mellett egy percig sem szenvedtem hiányt. És mennyire szánalmas, hogy éppen ez jutott eszembe, amikor ennyi idő után újra találkoztunk. - Egy másodpercig sem kételkedtem benne, hogy Henry Alinában emberére talál majd. A te lányod, függetlenül attól, hogy hugrabugos volt, azért nem kell félteni. Örülök, hogy jogra ment, szeretni fogja. Ha elmenne valahova gyakornokoskodni, akkor szóljon nyugodtan, akár a Wizengamothoz is be tudom szervezni pár hónapra, nem verik túl nagy dobra, de azért kellenek nekik is jól terhelhető akadémisták. Nem kávét főzni, rendes szakmai gyakorlatra gondoltam, természetesen. - A Scamander név a mai napig ismerősen csengett a legtöbb brit számára, de azzal is tisztában voltam, hogy sem Frida, sem az apja nem mozogtak otthonosan minisztériumi vagy jogász körökben. És bárhogy is nézzük, a szorgalom és a tehetség önmagában nem mindig volt elegendő, Alina pedig megérdemelte, hogy a szakmai gyakorlatát ne kávét főzve és vécét pucolva szerezze meg egy névtelen ügyvédi irodánál, mint a többség. Beszívtam a cigarettafüstöt, igyekeztem nem túl mély levegőket venni, hogy ne hasítson az összezúzott bordáimba a fájdalom. Csak remélni mertem, hogy William Byrne még nálam is szarabb állapotban volt... vagy meghalt. Igen, annak örültem volna a legjobban. De ebben nem lehettem biztos, ezelőtt animáguson, főleg ekkora állaton nem használtam a saját átkomat. Biztosan számított, hogy nem emberként hasítottam fel. - Bertie? Mármint Bertie Ollivander...? Komolyan amiatt a balfasz miatt vagy itt? - És komolyan miatta sírsz? A kérdés sokkal inkább erre vonatkozott. A kapcsolatunk ideje alatt, ha nem is azonnal és nem is örömmel, de elmondta, kitől volt Alina. Akkor ez nem jelentett nekem semmit, a parancsnokságon nem volt dolgom Ollivanderrel, az utolsó emlékeim róla pedig a Roxfortból származtak, amikor nem volt más, mint a kedves, lúzer füves srác a Hugrabugból, akit senki nem vett túl komolyan és még nálam is csóróbb volt. Csak Kyle halála után, a nyomozás közepén tudtam meg, mi lett abból a szerencsétlen, de jólelkűnek látszó hugrabugos fiúból. Letartóztatták és bár én nem vettem részt a nyomozásban, tudtam minden részletről. Arról is, hogy Ollivandert dílerkedésért hozták be és arról is, hogy napokig vergődött a fogdában az elvonási tünetektől. Ezek után nem volt nehéz kitalálnom, mit keresett a Mungóban. A kérdés sokkal inkább az volt, hogy Frida miért látogatta, amikor számomra annyira nyilvánvalónak tűnt még két éve, hogy minden kapcsolatot megszakítottak. - Elvonó vagy túladagolás? - Más lehetőséget nem láttam. - Alinának elmondtad már, hogy ő az apja? Nem értettem, hogy miért titkolt mindent a lánya elől, de sosem szóltam bele. Az ő dolga volt, ő tudta, mi a legjobb a gyerekének.
- Igazság szerint a tintatartó is csak rövid távon volt hatásos. A következő órán éppen olyan idegesítő voltál, csak Gen röhögött ki folyton, hogy tintatartót kapsz megint a fejedbe. Remélem, azóta már elfelejtette… -Gen Fawcettről beszéltünk, aki soha, semmit nem felejtett el, ha azt valakinek az orra alá tudta dörgölni. Már annyiból lejött, hogy amikor Henryvel kavartam, mindig tudta, mivel taposson a leendő férje lelkébe és mindent felemlegetett, amit csak lehetett. Persze sunyin, mert másképpen biztos nem lett volna akkora hatása. Sokatmondóan elmosolyodtam, de nem válaszoltam neki. Kár lett volna kikotyogni a hatalmas titkomat, hogy ha kellett, órákon át vakartam a vért és a koszt az egyenruhájáról, ha rossz volt a helyzet. Szuper megoldásaim voltak, elvégre jelmezekkel és különféle ruhaanyagokkal foglalkoztam, de általában mindennek az volt a kulcsa, hogy még időben be legyen áztatva. Ha egy kicsit is megszáradt, akkor már kifejezetten nehéz dolgom volt vele, de nem adtam fel, tényleg képes voltam hosszú ideig küzdeni az ingekkel, amíg újra hófehérek nem lettek. Úgy éreztem, ez a legkevesebb, amit megtehetek érte. - Egy jó bűvész sosem fedi fel a titkait -válaszoltam végül, elkerülve a kissé kellemetlennek ígérkező jelenetet, ahol elmondom neki, hogy mosónőként sikáltam a ruháit. Nem azért, mert nem érdemelte meg, hanem mert házimanónak éreztem volna magam, ha ő is tud róla. - Kedves tőled, köszönöm a nevében is. Majd felvetem neki a lehetőséget, bár nem tudom, mennyire akar majd élni vele. Lehet, csalásnak érezné, ha nem önerőből jut el odáig. Ha így lesz… nos, majd meggyőzöm valahogy, abban egész jó vagyok. -Azt nem tettem hozzá, hogy amilyen makacs tud lenni a lányom, ha egyszer megveti a lábát, órákon keresztül próbálhatom tovább lökdösni, akkor sem sikerülne. Akaratlanul is elvörösödtem a szavaira, nem tudom, miért, önkéntelen reakció volt. Nem kellett volna kellemetlenül éreznem magam ilyesmi miatt, hiszen teljesen az én döntésem volt Bertie mellett kikötni és én őszintén szerettem őt még mindig. Valamiért mégis elképesztően zavart az ítélkezés Holden részéről, legyen bármilyen jogos is. - Igen, bejöttem meglátogatni. De nem maradtam sokat, már régen otthon lehetnék, csak kellett egy kis friss levegő. -Friss levegő, hogyne. Végül is, nevezhetjük annak is. Borzalmas érzés volt egyszerre szégyenkezni egy kapcsolat miatt, mert tudtam, mit gondolnak rólam (vagyis inkább Bertie-ről) mások, ugyanakkor viszont a szabadulás is képtelenségnek tűnt. Mert minden nehézség és akadály ellenére én tényleg, őszintén szerettem Bertie-t és nem akartam éppen a legrosszabb időszakában magára hagyni. Meg máskor sem, ami azt illeti. Az utóbbi időben azonban egyre többször fordult meg a fejemben a gondolat, az az undorítóan aljas gondolat, hogy mennyivel egyszerűbb és nyugodtabb volt az életem nélküle. Akármilyen jó volt újra a karjaiban lenni, sokszor éreztem azt, hogy az eddig jól eltemetett rossz emlékek a múltamból erősebbek, mint az ő szeretete. Arra pedig már gondolni sem mertem, hogy mennyivel jobb volt minden Holden mellett. - Elvonó -válaszoltam röviden, nem akartam túlzottan belemenni a történésekbe. -Nem volt szükség rá, hogy elmondjam, magától is rájött. Vagyis azt hiszem, Bertie húgától tudta meg valahogy, annyira nem érdekel, mert a lényegen úgysem változtat, hogy tudja. Nem véletlenül került vissza az életembe sem… -Sajnos. Nem kéne így gondolnom és így éreznem, de sajnos.
✼ love is in the… nowhere ✼
Holden Briggs varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
- Dehogy felejtette el, Genről beszélünk - forgattam a szemem. - Semmit nem felejt el, amivel kínos helyzetbe hozhat. Bár úgy tűnik, hogy te sem... Gen és Frida között viszonylag kevés hasonlóság volt, eltekintve a szőkeségüktől és az anyaságról alkotott elképzeléseiktől, és bár a tintatartós eset azt mutatta, hogy mindketten előszeretettel rombolták le az egómat, a valóság az volt, hogy egyikük sem tette túl gyakran. Különösen Frida nem. Legtöbbször pedig én is törekedtem rá, hogy még véletlenül se csorbítsam az amúgy sem túl nagy önbizalmát, bár így is néha előfordult, hogy akaratlanul is megbántottam - szerencsére, ha nem is mindig azonnal, de meg tudtuk beszélni. És talán ez volt annak idején a harmonikus kapcsolatunk titka, a kommunikáció. - Akkor ideje beletörődnöm, hogy sosem fogom elérni ugyanazt a hatást, mint te. Pedig jó lenne, sikerült tönkretennem a legjobb öltönyöm. Tiszta medvevér. Ne kérdezz semmit... Mármint tényleg ne, nem beszélhetek róla. - Nem féltem tőle, hogy Frida Scamander visszaélt volna az Auguránvadász Projekt bizalmas információival. Ettől függetlenül azonban a titoktartás vonatkozott rá is, és valószínűleg amúgy sem érdekelték a részletek. Hiszen nekünk már nem volt semmi közünk egymáshoz. - Ugyan, semmit nem venne el az érdemeiből, és egy kis segítség mindenkinek kell. Utána már úgyis rajta múlik, hogy mit kezd a lehetőséggel, őt ismerve pedig úgyis kihozná belőle a maximumot. Bárki örülhet, aki megnyer egy olyan lehetséges gyakornokot, mint Alina. Még szerencse, hogy végül nem ment el kviddicsezni, az ő eszével... - Abban a néhány hónapban, amíg gyakran találkoztam Frida lányával, valószínűleg az indokoltnál többször mondtam ki: a te eszeddel nehogy kviddicsjátékos legyél... Biztosan ügyes őrző volt, bár ezt nem tudtam reálisan megítélni, hiszen nem is értettem különösebben a kviddicshez és egyszer sem láttam játszani. Azt viszont fenntartottam, hogy nem gurkókkal és kvaffokkal kellett volna szétcsapatnia a fejét, ennél többre is vihette. A sport nem volt egy hosszútávú karrierút, az én szememben semmiképp. Persze nem sok közöm volt hozzá, hogy végül merre akart elindulni az életben, semmi jogom nem volt beleszólni az életébe, legfeljebb megoszthattam vele a véleményemet - aminek volt némi alapja, hiszen évek óta tanítottam nála alig idősebb aurortanoncokat, fel tudtam mérni, ki rendelkezett kimagasló képességekkel és ki nem. És talán kicsit a szívemen is viseltem Alina sorsát, részben, mert annak a nőnek a lánya volt, akit úgy szerettem két évvel ezelőtt, részben pedig azért, mert ő is csak egy apátlan kamaszgyerek volt, és ezt a helyzetet nagyon jól ismertem. Habár az, hogy annak idején majdnem letéptem a fejét annak a szaros kis nyomozónak, aki berángatta Alinát az anyja nélkül kihallgatásra, már csak félig-meddig történt ilyen személyes, mély okokból, az hasonlóan nagy szerepet játszott benne, hogy végre levezethettem valakin a tehetetlen dühömet. - Friss levegő, hát persze... Az kibaszott fontos, a friss levegő. - Nem voltam hülye, nem tudott meggyőzni róla, hogy nem sírt, ahogyan arról sem, hogy ennek nem volt köze Bertie Ollivanderhez. Sosem értettem, Frida hogyan állhatott össze vele. Lehetett fogni a fiatalság meggondolatlan döntéseire, de már nem volt tizenéves, és mégis beengedte az életébe. Persze tőlem volt a legkevésbé jogos ez a kritika, több hónapnyi se veled, se nélküled vergődés után, amit Lorival műveltünk. Éppen úgy távol kellett volna tartanom tőle magamat, ahogyan Fridának Ollivandertől. És mégis mindketten újra és újra pofára ejtettük saját magunkat, mert az érzelmek bonyolultak és nem megregulázhatók. - És most együtt vagytok vagy mi? - Kerülgethettem volna a témát, megfogalmazhattam volna kedvesebben és kevesebb negatív éllel a hangomban, de úgy éreztem, hogy kettőnk között ez felesleges lenne, és amúgy is távol állt tőlem bárminek is a cukormázas köntösbe burkolása. - Mert most minden önfényezés nélkül mondom, hogy sosem hittem volna, hogy lecserélnek egy Ollivander-félére... Mármint a te dolgod, nekem kurva mindegy, csak elég abszurd.
- Nos, igen. Ha valamiben jó vagyok, az a másokkal kapcsolatos, jelentéktelennek tűnő információk raktározása. -Aztán fel is hozom őket bármikor, de ezt már nem tettem hozzá. Pontosan tudta, milyen velem vitatkozni, még azt is a fejéhez vágtam, amiről egyáltalán nem tehetett és nem volt semmi köze hozzá, ahogy a régi, elvileg lerendezett sérelmeket is kérdés nélkül felemlegettem. Nem volt jó ötlet velem vitába szállni, mert úgyis én nyertem, bármi áron. Na igen… bármi áron… Utólag persze könnyű volt megbánni mindent, amit mondtam, a tényeken nem változtatott. Felvontam a szemöldököm, de tényleg csendben maradtam, ahogy kérte. Persze anélkül is így lett volna, nagyon jól ismertem Holdent és a munkájából is éppen eleget láttam az együtt töltött hónapjaink során, úgyhogy nem kérdeztem semmit. Nem akartam tudni ezeket a dolgokat, ha elmondhatta volna sem, így ugyanazt alkalmaztam nála, mint anno Levin Dolohovnál is. Bármiről beszélhetünk, de ha valamiről nem lehet vagy nem akarunk, akkor azt inkább fel se hozzuk. Könnyebb volt így. - Még soha életemben nem kellett medvevért kiszednem ruhákból, de nem hiszem, hogy nagyban különbözne az emberitől. Ha kiengednek innen, hozd be nyugodtan a színházba és megnézem, mit tehetek érte. -Legfeljebb megkérdezem Eddie Harveyt, hogy van-e valami jófajta folttisztítója, az ő boltjában úgyis mindent meg lehet találni. Egyébként is sokat köszönhettem neki Bertie miatt, talán ebben is tud segíteni. Hazudnék, ha az mondanám, hogy repestem volna az örömtől, ha Alina a kviddicskarriert választja a jog helyett. Nem elleneztem volna, támogatnám mindenben a végsőkig és az első számú rajongója lennék… de ki tudja, hány gyomorfekélyt, agyvérzést és szívrohamot kapnék az aggodalomtól. A kviddics nem egy életbiztosítás és az utolsó ember, akit látni akarok, ahogy megsérül a pályán, a saját lányom. Jobban esett a lelkemnek a békésebb jogász szak, és mérhetetlenül büszke is voltam rá, amiért ezt elérte. - Én is ugyanezt fogom mondani neki, a döntés viszont akkor is az övé. Ha nem akar élni vele, nem kényszeríthetem rá, legfeljebb határozottan győzködhetem, hogy jobban teszi, ha elfogadja ezt a lehetőséget. A kviddicset pedig ne is mondd, azt hittem, elájulok, amikor elmondta, hogy megkeresték egy csapattól… Mármint büszke vagyok rá, hogy ilyen remek őrző, de nem szeretném, ha huszonpár évesen egy életre lerokkanna vagy egy csúnya fejütést követően szobanövénnyé avanzsálna a kislányom. -Gondoskodtam volna róla akkor is, kérdés nélkül, de biztosra vettem, hogy egy életre megnyomorítana, ha így kéne látnom Alinát. Tudtam, hogy tudja. Holden mindig olyan könnyedén átlátott rajtam, mindig látta, ha valami nem volt rendben, ha valami bántott, vagy ha éppen kifejezetten jó napom volt. Nem tudtam, hogyan csinálja, de ebből az egyetlen szempontból nagyon hasonlított Bertie-re. Mindketten érzékenyek voltak a környezetükre, vagy legalábbis rám. Habár ki tudja, lehet, csak rólam ordított minden érzésem akkor is, amikor azt hittem, hogy csodásan leplezem. Aztán mintha mindez sosem történt volna meg, a következő megjegyzésével úgy húzott fel, ahogyan… nos, mondhatnám, hogy még soha, de az igazság az, hogy Holdennel mindig volt min vitatkoznunk. És mindig nekem volt igazam, gondoljon bármit is. - Ezt most éppen úgy mondod, mintha te annyira tökéletes lennél, komplexusok és függőségek nélkül -jegyeztem meg, a hangomon pedig hallhatta, hogy nem értékeltem túlzottan a megjegyzését. -Ahhoz meg nem sok közöd van, hogy én éppen kivel vagyok együtt és kivel nem, de ha ennyire tudni akarod, akkor igen, Bertie-vel vagyok. Jelenleg még. -Talán nem kellett volna hozzátennem a bizonytalanságomat a saját párkapcsolatommal kapcsolatban, de úgy éreztem, ezt szükséges megtennem.
✼ love is in the… nowhere ✼
Holden Briggs varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
- Meglepődnél, néhány munkaterületen milyen hasznos képesség. Ha megunnád a varrást, majd írok ajánlólevelet a hírszerzéshez. - Frida tökéletesen alkalmatlan lett volna erre a munkakörre, ezzel én is tisztában voltam, bár vele ellentétben nem a szellemi képességei hiányosságának tudtam be, pusztán a jelleme ütközött a hírszerzés feladataival. Bár valószínűleg Frida ezt nem így gondolta volna, amennyiben nem változott meg gyökeresen a legutóbbi találkozásunk óta. Akkor és gyerekkorunkban is teljes, megingathatatlan meggyőződéssel vallotta, hogy ő ostoba és tehetségtelen, ez pedig egy olyan elképzelés volt, aminek az ellenkezőjéről még én sem tudtam meggyőzni. Azt az aprócska tényt pedig inkább meg sem említettem, hogy a hírszerzés igazgatója, az a méretes fasztarisznya Scabior jelenleg nem járt volna örömtáncot az ajánlólevelem láttán, amikor éppen minden erejével azon dolgozott, hogy repüljek a Minisztériumból. Biztosan nehéz lehetett elfogadnia, hogy ez egy halva született próbálkozás volt, a mágiaügyi miniszter kisöccsét nehéz kibaszarintani a kényelmes parancsnoki irodájából. Az már más kérdés, hogy Maurice nem repesett az örömtől, mikor megtudta mit műveltem San Franciscóban, ami után még volt pofám Silvanus Scabior lába elé dobni a jelvényemet és közölni az öreggel, hogy szopja le Corban Yaxley-t, ha már úgyis neki térdel. Szerintem, figyelembe véve a történteket és az akkori állapotomat, tulajdonképpen egészen jól reagáltam le a helyzetet. - Ugyan már, az egy dolog, hogy régen megtetted, de... - Megráztam a fejem. Felesleges volt befejezni a mondatot, anélkül is tudtuk mindketten, hogy mi következett volna: de már nem vagyunk együtt. Ezt viszont szánalmasan hangzott volna felemlegetni, mintha azóta is vágytam volna arra, ami kettőnk között volt. Még akkor is, ha ez részben igaz volt... - Vagy egyszerűen csak egy kisebb sérülés után munka nélkül maradna és hátralévő életében az edzői seprűről üvöltözhetne a nála szerencsésebb sorsú játékosoknak, utálva a sorsot. Azért ennél többre hivatott, és annál is, hogy labdákat védjen ki karikák előtt repkedve. Persze a jogon is aggódhatsz érte, a saját akadémiai élményeimből kiindulva a jogászok két dologban múltak felül mindenkit: bárkit az asztal alá ittak és bárkinél többet stresszeltek. - Nem hazudtam, valóban végignéztem párszor, ahogy a jogászhallgatók lealjasodtak, ahogyan annak is többször szemtanúja voltam, hogyan kerültek a teljes idegösszeomlás szélére a vizsgaidőszakban. Bár utóbbiról én is sokat tudtam volna mesélni, előbbiről... tulajdonképpen arról csak azért nem, mert az ember nehezen idézi fel, ha úgy leitatják, hogy azt sem tudja arccal merre van. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy meg fogom sérteni Fridát. Bár bizonygattam, hogy nem érdekelt, kivel volt együtt és kivel nem, valójában nagyon is érdekelt és zavart, sőt, egyenesen sértette a büszkeségemet a gondolat, hogy lecserélt Ollivanderre. Ezt pedig nehéz volt lenyelni és akár csak egy hangyafasznyival is finomabban fogalmazni. - Nem mondtam, hogy tökéletes vagyok. De mindketten tudjuk, hogy miattam egyszer sem kellett a Szent Mungó kertjében sírnod és az elvonóra járni látogatóba. Persze csinálhatunk úgy, mintha egy doboz cigi felérne azzal a faszomsetudjamivel, ami ide juttatta a csávódat, csak te is tisztában vagy vele, hogy ez nem igaz - szívtam bele a cigarettába. - Tulajdonképpen van hozzá közöm, mert gyakorlatilag egyik napról a másikra, életem egyik legszarabb időszakában egyszerűen kihajítottál, mint macskát szarni, kurvára minden magyarázat nélkül, nulla empátiával, és ezek után nem tudom, gondolom valami elégtételt kéne éreznem, hogy hurrá, látszólag mégsem vagy boldog azzal, akire lecseréltél... De igazából csak nem értelek. Veheted támadásnak a puszta kérdést is, de attól még nem volt az. Nekem is van valakim, aki most nagyjából egy összetaposott paradicsom állapotában fekszik az egyik kórteremben, elhiheted, hogy nem azért tettem fel neked a kérdést, mert azóta is miattad kesergek és volt bármi hátsó szándékom.
- Kár, hogy sosem tudnék ilyen munkát végezni, izgalmasnak hangzik. -Tökéletesen alkalmatlan lettem volna minden ilyen munkára, meglehetősen komplex volt az én képességeimhez mérten, ezt pedig teljes objektivitással állíthattam. Az én helyem éppen olyan helyen volt, mint a Helios jelmeztára, csendben, nyugalomban, ruhák, anyagok, tűk és varrógépek társaságában. És ha őszinte akarok lenni magammal, szerettem is azt az létezést, a békéjét és hogy szép, látható eredményeket produkáltam. Úgy éreztem, megérte a munkát. A hírszerzésnél valószínűleg nem éreztem volna így magam. Holdenre pillantottam, a tekintetem óvatosan figyelte az arcát. Tudtam, mire gondol, ennyire nem voltam hülye. Valóban véget ért közöttünk minden, ami egykor volt, ezzel kapcsolatban pedig nem kellett volna ennyire keserűen éreznem magam. Amíg volt, jó volt, utána pedig egyszerűen csak szétváltak az útjaink és mindketten túltettük magunkat a szakításon, ahogyan azt a felnőtt emberek szokták. Mégis mintha savat ittam volna, olyan érzés volt arra gondolni, hogy mit hagytunk csak úgy elúszni. Nem lett volna szabad erre gondolnom, hiszen hivatalosan párkapcsolatban voltam azzal az emberrel, akit életem szerelmének gondoltam… de minden annyival egyszerűbb volt Holdennel, egyszerűbb, nyugodtabb és biztonságosabb. Mindhármat mérhetetlenül hiányoltam a jelenlegi életemből, legalább annyira mint magát Holdent. Erre pedig lehet, soha nem döbbentem volna rá, ha nem hozza úgy az élet, hogy most itt üljek mellette. - Semmiség lenne. De rád bízom, nem fogok erőszakoskodni. -Talán jobb is így. Nem kísért meg senki és semmi, ha megtartjuk a szükségesnél is nagyobb távolságot egymástól. Merlinre, miért is gondolok én ilyesmire? Már a gondolatba is beleborzongtam, hogy Alinára egy ilyen szörnyű sors várjon, mint ez. Hiszen mindig ott volt a sérülés lehetősége elég nagy valószínűséggel, engem pedig már az is biztosan egy korai sírba juttatott volna. Hát még az, ha látnom kéne, ahogy a kislányom egy életre lerokkan és ilyen monoton, élvezhetetlen munkát kelljen végeznie… Valóban többre volt hivatott és többet is érdemelt ennél. Például mindent a világon. - Nem tudom, Alina mennyire ismeri a stressz fogalmát, annyira jól kezel mindent… Fogalmam sincs, honnan örökölte, mert az egész biztos, hogy nem tőlem, az apjától meg főleg nem. Szeretném azt hinni, hogy csak a jó tulajdonságokat örökölte tőlünk. -Ha jobban belegondoltam, tényleg ez volt a helyzet, ezért pedig nagyon hálás lehettem a sorsnak. Annyira szörnyen is alakulhatott volna az a terhesség és olyan borzalmas genetikát is örökölhetett volna a lányom, hogy azzal nem tudtam volna mit kezdeni. Persze akkor is ő lett volna a tökéletes számomra, így azonban még nagyobb magabiztossággal és büszkeséggel mondhattam ezt. Holden szavai sok érzést váltottak ki belőlem, amik szép sorrendben váltották egymást, de mindig azzal a haraggal, vagy inkább bosszúsággal vegyültek, amit azért éreztem, mert tudtam, hogy igaza van. Tagadni sem tudtam volna, hogy ez pontosan úgy van, ahogy ő mondja, egyetlen pontját sem. Nem is válaszoltam neki azonnal, kellett néhány csendes másodperc, amíg összeszedtem magam és a gondolataimat. - Te meg tudod választani, hogy kit szeretsz? Erősen kétlem, mert akkor nem állnál ki a semmirekellő testvéreid mellett. Én sem tudatosan választottam a Bertie iránti szeretetemet, sem most, sem pedig akkor, amikor az életem legszebb ajándékát adta nekem tudtán kívül. És azt sem tudom soha semmissé tenni, hogy mi mindent tett értem és én mennyi csalódást okoztam neki, amit nem érdemelt meg. -Nem tudtam, miért igyekszem ennyire megmagyarázni azt, amit nem lehetett. Jobb lett volna, ha csendben maradok. -Kurva sokat hibáztam az életemben, ezt nem tagadom, többet mint a legtöbb ember. Hiba volt az is, hogy nem álltam akkor melletted, amikor szükséged lett volna rám, lényegtelen, hogy téged sem érdekelt az én problémám akkor. Hidd el, ezt azóta is nagyon sajnálom, mert többet érdemeltél volna. Mindig is többet érdemeltél annál, amit nyújtani tudtam neked, ez akkor is igaz, ha a legjobb hónapok voltak, amiket veled töltöttem el és gyűlölöm azt, ahogy véget ért. Vagy hogy egyáltalán véget ért… Felálltam a padról, hirtelen mozdulattal, de éreztem, hogy nem maradhatok itt tovább. - Vigyázz magadra, Holden. Minél jobban viselkedsz, annál hamarabb haza fognak engedni innen.
✼ love is in the… nowhere ✼
Holden Briggs varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
- Igaz is, te pont elég veszélyes vagy a jelmezeid között is - mosolyodtam el. Mindig különösnek találtam ezt a kettősséget Frida személyiségében. Minden mozdulata, minden mondata mögött megbújt az önbizalomhiány, olyan mélyen, hogy nem létezett az a bátorító szó, ami kirángathatta ebből a nem túl jól leplezett önutálatból. És közben mégis volt valamifele természetes határozottsága és remek érzéke ahhoz, hogy helyre tegyen más embereket - előbbivel ellentétben ezt mindig nagyon vonzónak találtam benne. Még akkor is, ha nem értettem, hogyan létezhet két ennyire eltérő viselkedésforma egy emberen belül. - Egy darabig még úgyis itt leszek, nem hiszem, hogy kiugorhatok az Abszol útra - tértem ki a konkrét válasz elől. Nem tudtam volna konkrétan megfogalmazni, miért lenne helytelen elvinni Fridához azt az öltönyt. Nem azt ajánlotta fel, hogy feküdjünk le a Helios jelmeztárának közepén, csupán segíteni szeretett volna. Mégis, valami nem volt rendben - és talán nem is az ajánlattal, nem is kettőnkkel, hanem valami másból eredt a probléma. Annyi viszont biztos volt, hogy nem most akartam erről dönteni. - Vagy csak a megfelelő környezet. Az egy dolog, hogy mit örökölsz, az fontosabb, hogy mi vesz körbe. És hidd el, nálad jobb anyukát nem is kívánhatna, talán nem is tudja, hogy mennyire szerencsés. - Nem láttam bele teljesen a kapcsolatukba és a történetükbe, Frida gondosan ügyelt rá, hogy maradjanak homályos foltok az előéletét illetően. Azt viszont nagyon is meg tudtam ítélni, hogy Frida jó anya volt. Nem egyszerűen jó anya, hanem a lehető legjobb, aki erején felül teljesített. Alina kislány volt még, talán nem is látta, hogy az édesanyja mennyit tett érte és mennyire szerencsés volt, hogy ő nevelte. Nem akartam megbántani Fridát, bár a szavaim biztosan nem erre utaltak. Pedig, hiába nem váltunk el szépen, nem kívántam neki semmi rosszat. Merlinre, de még milyen kibaszottul nem... Történt, ami történt, de azon a tényen nem változtatott, hogy Frida Scamander fontos volt számomra és volt időszak, amikor nagyon szerettem őt. És talán, ha valakit ennyire szeretünk, akkor ez az érzés sosem tud igazán elmúlni... Talán ezért nem is reagáltam semmit arra, hogy a testvéreimet sértegette - megérdemeltem, én is beletiportam az ő lelkébe. - Nem, nem tudom megválasztani. Kurvára nem. - Akkor nem lettem volna itt. Akkor soha nem ismertem volna meg Lorit, soha nem szerettem volna bele, soha nem lett volna alkalma teljesen összetörni a szívem... És éppen ahogy Frida mondta, a testvéreim iránt érzett lojalitás sem késztetett volna arra a szörnyűségre... De az ember nem tehet semmit az érzései ellen, ebben igaza volt. Ha képes lettem volna gyors mozdulatokra, felpattantam volna a padról, hogy megállítsam Fridát. Nem engedhettem, hogy itthagyjon, így biztosan nem... - Frida, várj már - kaptam el a karját, talán a kelleténél gyorsabb és erősebb mozdulattal. - Ne haragudj, nem akartalak letámadni. Komolyan. Igazad van, tényleg semmi közöm hozzá, hogy kivel vagy együtt és kivel nem, és rá sem kellett volna kérdeznem. Megráztam a fejem és elengedtem Frida karját. - Ne kezdd megint ezt a faszságot, kérlek, hogy nem vagy elég vagy ki mit érdemel... Ez a legnagyobb bajod, hogy ezt gondolod magadról... - Idegesen beleszívtam a cigarettába. - Nem voltál kevés, kurvára nem. Ne haragudj, hogy ekkora pöcs vagyok és akkor is egy pöcs voltam. Nem akarom kimagyarázni magam, de életem legrosszabb hónapjain vagyok túl, soha nem volt még ennyire rossz, de nem rajtad kéne levezetnem. Azt hiszem, csak kibaszott dühös vagyok az egész világra, mert utoljára akkor volt minden rendben, mikor veled voltam. És ez most tudatosult bennem igazán, ami elég szar érzés... De nem rád kéne zúdítanom ezt, főleg nem most, mert látom, hogy nem vagy jól. Mindig elég szarul titkoltad, ha valami bajod volt...
Vitába tudtam volna szállni azzal, hogy mennyire voltam veszélyes, de azt hiszem, felesleges lett volna Holdennel vitatkoznom. Mindig az volt, mégis mindig megtettem, mert nem szerettem, ha nem nekem volt igazam… Nos, igen, azt hiszem, néha túlságosan határozottan kiálltam azok mellett a dolgok mellett, amikben bíztam és hittem. Ez soha nem én magam voltam és soha nem az én érdekemet szolgálta, de ha azokról az emberekről volt szó, akik jelentettek nekem bármit is, akkor egy igazi hárpia tudtam lenni. Persze csak látszatra, én tipikus példája voltam az "amelyik kutya ugat, az nem harap" mondásnak. Nagyon fenyegetőnek mutatkoztam és elmentem bármeddig, hogy én kerekedjek felül… leszámítva a tényleges cselekvést. Még Dolohov ellen is működött, amikor befenyítettem, hogy minden rám bízott titkát kikotyogom Briggséknek. - Jobb is, ha nem engednek haza, amíg ilyen állapotban vagy. Ne vedd sértésnek, de borzalmasan festesz. -Sokszor láttam megviseltnek és nem egyszer ápoltam a sérüléseit, nyilván, de egyszer sem volt ennyire megviselt, ilyen fájdalmasnak tűnő sérülésekkel, és nem is kellett vele rendszeresen a Szent Mungót látogatnom, pláne nem hosszú időre. Nem mondtam ki hangosan, de tényleg aggódtam érte, talán a szeretetnek hála, ami anno összekötött minket, talán csak az anyai ösztönöknek hála. - Nem értem, miért mondod mindig ezt -ingattam a fejemet. -Igyekszem jó anyja lenni és próbálok tényleg mindent megtenni, amit tudok, de ez nem jelenti azt, hogy ennyire tökéletes lennék. Én is hibáztam már Alinával, nem egyszer és nem kétszer, az pedig szinte teljesen biztos, hogy fogok is még hibázni. Van, aki jobban csinálja nálam, ez nem kérdéses. -Ebben egy percig sem kételkedtem. Szerettem a lányomat, nem is hittem, hogy ennél sokkal több kellene azért, hogy jó élete legyen, de azért biztosan akadt nő, aki sokkal jobban értett a gyerekneveléshez. Sok hibát vétettem, ezt pedig nem törölheti el a szeretetem, legfeljebb elfedheti. Nem tudtam, mennyire volt szándékos a sértegetése, de nem is érdekelt, a lényeg, hogy megtette. Máskor talán elengedtem volna a fülem mellett, megszoktam, hogy Bertie-re mindig érkezett valamilyen megjegyzés valakitől, még a tulajdon családomtól is és azoktól az emberektől, akik fontosak nekem. Még gondolni sem akartam rá, hogy Hesterrel milyen csúnyán összevesztünk, amikor közöltem vele, hogy megint Bertie-vel vagyok… Ő volt az egyetlen, akitől a szívemre vettem, egészen mostanáig, csak Holdennél nem éppen a közeli kapcsolatunk miatt zavart a dolog, hanem a lelkiállapotom miatt. Jelenleg nem voltam elég erős ahhoz, hogy könnyedén kezeljem a helyzetet. - Van egy olyan érzésem, hogy ha így lenne, akkor most egyikünk sem ülne itt… -Nem tudtam, mi történt vele, nem kérdeztem, de a szavaiból és a hangjából ítélve benne lehetett egy nő a dologban. Egyik részem örülni akart neki, hogy van valakije, a másik felem viszont sajnálta, hogy ilyen mélységekbe került miatta. Mellettem ez sosem történt volna meg, abban biztos lehet, feltéve, hogy rajtam múlik a dolog. Nem akartam, de azért megálltam. Tudtam értékelni, ha valaki képes bocsánatot kérni a viselkedéséért, Holdentől meg főleg. Hozzám hasonlóan ő is híres volt a csökönyösségéről és amíg együtt voltunk is rengeteg olyan esténk volt, amikor valamelyikünk a hálószobán kívülre kényszerült egy ostoba vita és a bocsánatkérés elmaradása miatt. Elhúztam tőle a kezem, kicsit erősebbre sikerült a szorítása, mint tervezhette - és talán nekem sem az volt az első reakcióm rá, mint kellett volna. - Nincsen okom rá, hogy másképpen gondoljam. Mindig is ez voltam, mindig is ez leszek. Nem sajnáltatom magam, mert nincsen okom rá, az életem egész jó ahhoz képest, amilyen lehetne akár. -A szavaira elcsendesedtem egy kicsit, az arcomra egészen halvány, keserédes mosoly húzódott. -Tudod, most, hogy így látlak, én is pontosan ugyanerre gondoltam. Minden sokkal… békésebb volt és biztonságosabb. Rosszul kéne éreznem magam, amiért így gondolom, de néha visszasírom azt az időt. Sajnálom, hogy akkor nem vettem kellően figyelembe a gyászodat és nem álltam melletted. Ha másképpen kezeljük a dolgokat, talán most sem lennénk itt, ilyen állapotban.
✼ love is in the… nowhere ✼
Holden Briggs varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
- Nem vettem sértésnek, magamtól is tudom - ingattam a fejem fáradtan. - Az ember azt gondolná, hogy néhány törött csont és zúzódás nem akkora feladat a medimágusoknak, de mint kiderült, csodákra még ők sem képesek. Bár valószínűleg az sem segített, hogy nem jöttem be azonnal. Jöttem volna, de feltartottak, enyhén szólva. Ilyenkor mindig megfordul a fejemben, hogy a faszért nem maradtam az Akadémián tanítani inkább... Mindketten tudtuk a választ: ahhoz nem bírtam nyugton megülni a seggemen. Talán majd egyszer, ha élek addig, hogy nyugdíjazzanak a parancsnokságon. Legalábbis mindig ezt mondtam, hogy kihúzom hatvanvalahány éves koromig, aztán amikor már nem lesznek a reflexeim a régiek, akkor remélhetőleg egészséges számú végtaggal fogok felállni a katedrára. Szép jövőkép volt, bár az utóbbi időszak után nem kellett volna reménykednem benne, hogy nem öletem meg magam, mielőtt betölteném a negyvenet. - Nem mondtam, hogy tökéletes vagy, olyan úgysem létezik. De hidd el, saját tapasztalatból tudom, hogy annál, amit tőled kapott, egyetlen apátlan gyereknek sem kell több. - Gyerekként nem láttam, anyámnak milyen nehéz lehetett egyedül nevelni minket, de felnőtt fejjel már átéreztem az áldozatot, amit értünk hozott, hogy hány olyan napja lehetett, mikor úgy érezte, szélmalomharcot vív és soha nem tud majd nekünk mindent megadni, amit szeretne. Frida helyzete sok mindenben különbözött, de abban nem, hogy az én anyámhoz hasonlóan mindent, tényleg mindent megtett Alináért. Ennél több pedig nem kellett. Mégis mit mondhattam volna? Igen, valószínűleg nem lettem volna itt, ha nincs Lori, hibáztatni azonban nem tudtam érte - legalábbis ezért nem. Azonban a Lorival kapcsolatos valódi problémáimat nem akartam megosztani Fridával, különösen nem egy vita kellős közepén. Nem tartozott rá és jelenleg volt nagyobb gondja is az én elbaszott szerelmi életemnél... például a sajátja. Valahol rettentő ironikus volt, hogy kettőnk szakításának az oka elenyésző kis semmiség volt a mostani párkapcsolati konfliktusainkhoz képest, mindketten szenvedtünk egy olyan ember mellett, akit elméletileg nagyon szerettünk, de a boldogságot és a hétköznapi biztonságérzetet nem kaptuk meg tőlük. Azt nem, amit mi ketten, egymás mellett megtapasztaltunk. Az ember visszatekintve sok mindent átértékel, különösen közelítve a negyvenhez. Ilyenkor már könnyű belátni, hogy nem a mindent elsöprő szerelem számít igazán, idővel az úgyis elhalványul, nincs ezen mit szépíteni. És ha más nem marad utána, akkor azt a kapcsolatot halálra ítélték. Lehet, hogy úgy beleestem Lori Fontaine-be, mint utoljára hősszerelmes kamaszfiúként és lehet, hogy Frida tizenéves kora óta őrizte a Bertie Ollivander iránti érzéseit, de ez nem volt elég, kurvára nem. Lorival minden izgalmas volt, felfokozott, annyira különbözött tőlem a személyisége, felrázott a kényelmes kis életemből, de nem ezt akartam, hosszútávon biztosan nem. Fridával nem volt izgalmakkal teli a kapcsolatunk, nem simogatta az önérzetemet, hogy fiatalabb, nem rajongott értem úgy, mint Lori, nem rángatott ki a komfortzónámból, de... az az igazság, hogy utólag belegondolva ez egy másodpercig sem hiányzott. Szeretett, én is szerettem őt, nem nagy gesztusokkal, hiszen arra nem is volt szükség. Hozzá jó volt hazamenni, meghitt és békés, amire mindig vágytam. Családias. És most bármit megadtam volna érte, hogy a kórházból erre térhessek haza. Helyette viszont várt az üres lakásom, egy bizonytalan, talán újrakezdhető kapcsolat, ami ki tudja milyen irányba tartott, már ha egyáltalán tartott valahova. - Még szerencse, hogy engem lehetetlen meggyőzni - mosolyodtam el halványan, némi keserűséggel. Nem számított, mit gondolt, bennem nem az a kép élt róla, amire ő lefokozta magát már sok-sok évvel ezelőtt. - Most már úgyis mindegy, nem igaz? Elbasztuk. Te is, én is, nincs értelme tagadni. Bár elöntött a nosztalgiával vegyes önsajnálat, valahol mégis megkönnyebbülést éreztem. Utáltam, hogy kettőnk kapcsolata egyetlen nagy vitával véget ért és sosem volt alkalmunk tisztességesen lezárni, megbeszélni a történteket. Legalább ennyivel könnyebb lehetett a lelkem. - Jó volt újra látni, tényleg. - Talán most először kúszott egy őszinte és tényleg boldog mosoly az arcomra. - És Frida... hidd el, többet érdemelsz annál, mint hogy a Szent Mungó elvonója mellett sírj. Tudtam, hogy nem fogja elhinni nekem, de muszáj volt kimondanom. - Ideje visszamennem, mielőtt a medimágusok észreveszik, hogy már megint kilógtam - tornáztam fel magam kisebb küzdelem árán a padról, hogy aztán búcsúzóul egy szoros (vagy legalábbis jelenlegi erőmmel mérve szoros) ölelésbe vonjam Fridát. - Üdvözlöm Alinát és mondd meg neki, hogy gratulálok a felvételihez. Elengedtem Fridát, az épület felé visszavánszorogva pedig még elnyomtam az elszívott cigarettacsikket és bedobtam a legközelebbi kukába. Tudtam, hogy pár óra múlva úgyis ugyanitt fogok ülni a következővel, csak éppen kevésbé kellemes társaságban. Merlin faszára, lehetett még ennél is bonyolultabb az életem?
