Wendy Robins

Az emberek szeretik minél jobb színben feltüntetni magukat... mégis azt kell mondjam, hogy egy javíthatatlanul infantilis, gátlástalan, esetenként túlságosan is önző és cinikus, erkölcsileg újra és újra elbukó, könnyelmű nő vagyok, aki egyszerre indulhatna nagyon jó esélyekkel "A világ legrosszabb feministája" és "A legbénább boszorkány" címekért. Nem is hibáztattam még soha senkit, amiért nem volt hajlandó komolyan venni. Nehéz is lenne úgy, hogy közben én is egy pocsék tréfaként gondolok magamra.

A nagybetűs ÉLET földi dolgait képes vagyok teljes egészében figyelmen kívül hagyni. A pedáns életmódot élő és stabil egzisztenciát hajszoló emberek szemében olyan vagyok, mint az Antikrisztus, csak nőben, ami tovább súlyosbítja a tényt, hogy képtelen vagyok a normakövetésre. Irtózom a kötöttségektől, mert idővel elunok mindent, ami állandósul vagy kiszámíthatóvá válik. Nehezemre esik hosszasan egy dologra koncentrálni, így nem csoda, hogy az iskolás évek valóságos tortúrát jelentettek a számomra.

A humoromat kevesen értik jól, és még annál is kevesebben értékelik igazán. Pedig az angolokét elég sajátosnak gondolják, de a szarkazmustól még ők is könnyen zavarba jönnek. Nem mindig célom a botránykeltés, de mivel nem létezik a tabu kifejezés a szótáramban, és mivel mindig is a szám volt a legnagyobb fegyverem a pálca helyett, így nem meglepő, hogy általában csípősebb vagyok a kelleténél. Az viszont bosszantó tud lenni még nekem is, hogy bár látom felfestve azt a bizonyos határvonalat, amit olykor nem tanácsos átlépni, mégsem tudom megállni a dolgot. Hivatalban mindez egy kész rémálom!

A koránkelés nem az én sportom, és akik már ismernek jól tudják, hogy mindig megérkezek, csak legfeljebb később, mint ahogyan az meg volt beszélve. Onnan tudom, ha valójában nem akarok menni valahová, hogy indulás előtt az utolsó utáni percben is még mindig piszmogok valamivel. Mivel nem hoppanálok az utolsó amputoportálásom óta (három lábujjat és a jobb fülcimpámat hagytam hátra), a kitűzött cél mindig az, hogy a tervezetthez képest legalább öt perccel hamarabb elkészüljek. Ehhez képest negyed óra késéssel szoktam feltépni a fészer ajtaját, ahol egy igazi veteránt, egy Jólsep-R 7-et tárolok, miközben a fél pár cipő még a kezemben, és nem a lábamon van.

Mivel pontosan tudom, hogy a harsány és könnyen teherré váló személyiségemet nehéz elviselni, a legnagyobb lojalitással vagyok mindazok felé, akik kitartanak mellettem. Igen, ez volna az én szuper képességem, hiszen nem lehet mindenki kviddics sztár vagy átoktörő a Gringottsnál. Én a barát vagyok, akin és akivel jól lehet szórakozni, de két feles és egy korsó sör után is képes világmegváltó ötletekkel bombázni a másikat, vagy épp vigaszt nyújtani egy fájdalmas szakítást követően, miközben egy percre sem tűnik fel, hogy ugyanúgy érnek csalódások engem is, csak ezzel az olykor kiállhatatlan viselkedéssel leplezem a gondjaimat, hogy senkinek se kelljen aggódnia miattam.

A lehető legunalmasabb, de tényleg... Lacockban nőttem fel, amitől kevesebb csendesebb és hullaszagúbb települést ismerek. Mindenki ismer mindenkit, és mindenki naprakész a friss pletykákat illetően, így nincs is értelme titkolóznia az embernek, mivel már azelőtt visszahallja a vélt vagy valós történéseit, mielőtt még elérné az utca végét. Sohasem volt honvágyam, mivel sohasem éreztem, hogy ide tartoznék. El sem hittem, amikor megkaptam a levelemet a Roxfortból, hogy magam mögött hagyhatom Lacockot. Jobban izgultam emiatt, mint azért, hogy megtanuljak varázsolni és bájitalokat kotyvasztani. És ezzel el is mondtam mindent a mágiával kapcsolatos tudásomról és egyéb ismereteimről.

Külsőd, stílusod leírása, minden, ami kívülről látszik.