Crystal & Maddox ~ are you a little damsel in distress?

Különös volt a számomra az új hely, megpróbáltam beilleszkedni és nem csak azokkal beszélgetni akikkel jöttem. Ám nagyjából sikerült külön házba kerülnöm azokkal akiket sikerült meggyőzni erre a cserediák programra. De sebaj. Látom őket szüneten! Mindenki jól láthatja, hogy bizony most ezzel áltatom magam. Valójában hiányoznak, mert sikerült olyanokkal egy légkörbe kerülnöm akik ritkán beszélgetnek, de nem akarok szándékosan az agyukra menni például. Szóval a szobatársaimmal inkább nem kezdtem el csak úgy akármiről beszélgetni. Még nem tudom eldönteni, hogy milyen véleménnyel vannak rólam, ezért csak visszafogottan szólok hozzá mindenhez. Most is épp az egyik órámra sietnék, csak nem tudtam pontosan eldönteni, hogy merre is van az arra. Nem mintha most először mennék az órára, csak nekem mindegyik folyosó egyformának tűnik. Lehet, hogy egyformák is, nem beszélve a lépcsőkről, amik hol a jó irányba mennek, hol pedig a rosszba. Ez elég elkeserítő volt a számomra, mert őszintén nem tudtam, hogy hová is kellene mennem, bezzeg ha csatlakoztam volna a lányokhoz, most nem lennék bajban sem. Gyorsan szedtem a lépteimet, azt sejtettem, hogy valahová le kell menni, de ezek kívül hová és merre, nos azon még dolgoznom kellett. Rá is léptem az egyik lépcsőre, amiről úgy gondoltam, hogy jó irányba és lefele is visz, csak amint letettem a lábam az egyik lépcsőfokra ért egy kis meglepetés. Csak le kellett volna lépnem a lépcsőről, hogy tovább mehessek, amikor meg ez történik velem. Bezzeg senki se jár ilyenkor erre felé! Biztos mindenki már rég beült a megfelelő terembe és a tanárt várja, amíg én itt szerencsétlenkedek ezzel a lépcsővel. Nem tudom hogyan kellene kiszabadítanom innen a lábam ami ide beszorult. Sajnos nem mondták el, hogy ilyen esetben mit kellene tennem. Az ember azt gondolná, ennyire kellemetlen meglepetések csak akkor érhetik őt ha vonzza a balszerencsét, akivel eddig egész jól elkerültük egymást, na de most. Nem tudom, hogy fogok szembe nézni a tanárral, hogyha kiderül késés lesz a vége. Vajon ez valami rejtvény lenne? Biztosan meg van hozzá a megfelelő stratégia amivel ki lehetett volna kerülni ezt a baljós lépcsőfokot is, de hát ki gondolt erre ugyebár, amikor sietett, hát persze, hogy senki. Elbíbelődtem egy kicsit a lábam kiszabadításával, de nem igazán jutottam vele valami sokra, amikor egyszer csak a semmiből – biztos jött valahonnan, csak én nem voltam abban a helyzetben, hogy lássam honnan – megjelent ez a srác. Kíváncsian pillantottam felé, amikor „hercegnőnek” nevezett és kissé igyekeznem kellett, hogy még véletlenül se forgassam meg a szemeimet a téves feltételezésre. Inkább csak vállat vontam. Most egy ilyen kérdésre mit lehet mondani komolyan?
Kihúzom egy kicsit magam, amennyire a helyzet engedi és ahelyett, hogy lekezelően beszélnék hozzá, inkább elpillantok tőle és úgy válaszolok a kérdésére.
– Segíthetsz, nem tudom hogyan történt, csak leléptem arról a lépcsőfokról, amin most te állsz és ez lett a végeredménye. Nálatok nemcsak a lépcsők hanem még a lépcsőfokok is ilyen szeszélyesek? – újra rápillantok és felé nyújtom a kezem, hogyha tényleg segíteni akar akkor kihúzhasson ebből a helyzetből. De hirtelen vissza is húzom a kezem, amikor eszembe jut, hogyha én órára sietek, akkor ő szintén ebben a helyzetben lehet.
– Ne is törődj a Hollóhátas prefektusokkal, biztos mondták már, csak nem tudtam, hogy pont erről a lépcsőről beszéltek. – csak menteni próbálom a menthetetlent, nyilván elmondták, hogy melyik lépcsőre kell figyelni s, mivel túlságosan be voltam zsongva ettől a helytől akkor nem igazán figyeltem rájuk.
– Nem akarom, hogy miattam késs az óráról. Szörnyen érezném magam ha, miattam szidna le téged az egyik professzor. – ezzel magyarázom meg neki a hirtelen mozdulatot, amivel visszahúztam magamhoz a kinyújtott kezem.

Hallgatnom kellett volna a többiekre és nem lemaradni, de nem tettem így. Maradjunk annyiban, hogy ez nem volt a legjobb döntés amit valaha hoztam az életemben, de nem számít már egyáltalán. Épp órára tartottam amikor bekövetkezett a baj és ami miatt most itt szidalmazom magam gondolatban. Ha ez a fiú nem jelenik meg csak úgy a semmiből, vagy Merlin tudja honnan, akkor valószínűleg még mindig itt átkoznám magam és a napot is, amikor úgy döntöttem, hogy ráérek még. Hát nem értem rá! A döntésem miatt pedig csak magamat okolhatom és szidalmazhatom amiért ennyire felelőtlen és meggondolatlan voltam. Épp a fiúra pillantok, amikor Bagmanről és az iskolai élet rejtelmeiről beszél, így láthatom az arcán megülő és csöppet sem megbújó kaján vigyort.
– Ennyire rossz itt a diákok élete? – teszem fel a költői kérdést, remélem nem hiszi, hogy ennyire naiv vagyok.
Vajon mindig így vigyorog, mint Cheshire cat, a fakutya vigyorgásával megkoronázva egy beszélgetést? Azt hiszem nem akartam megkapni erre a kérdésemre a választ, ezért gyorsan elpillantottam róla és a kiszabadításommal ügyködtem, mind hiába.
– Van még ezekből a szeszélyes lépcsőkből máshol is? – a beszorult lábamra néztem, majd újra a srácra. Nem mintha abban kételkedtem volna, hogy tudna segíteni rajtam vagy ilyesmi. A bokámat sem akartam nagyon eltörni, szóval kénytelen voltam elfogadni a segítségét, ezért meg fogtam a kezét és ha elmormolta a varázsigét akkor megpróbáltam a szabad lábammal felhúzni magam arra a lépcsőfokra, amin ő is állt. Ha ez sikerült, akkor odébb léptem tőle, miután már mindkét lábam szabad volt.
– A hely újdonsága miatt van, nem igazán tudom eldönteni ki az aki tényleg segíteni akar. – a Hollóhátasoktól meg nem sok jót hallottam a többi házzal kapcsolatban, volt olyan ház akit nagyon utáltak és mindenképpen azt javasolták, hogy kerüljem el annak a háznak a diákjait, de hogy melyik volt ez azt már pontosan nem tudtam, mert nem érdekelt annyira, hogy figyeljek erre. Pletykának gondoltam ezt is, mint minden mást, ami tele volt rossz akarással és ki tudja mivel.
– Bájitaltanra mennék, Warrington professzor órájára, nagyjából emlékszem melyik terem lesz, de megköszönöm, hogy elkísérsz. – mert tényleg nagy szükségem volt valakire, aki ma még megmondja, hogy merre kell menni és hogyan juthatok el oda ahová szeretnék. Igyekeztem megjegyezni azt a varázsigét is amit az imént a lépcsőre mondott, hogyha legközelebb ebbe a helyzetbe kerülök, akkor ne ragadjak itt.
– Itt minden ennyire szokatlanul váratlan éri az embert? Nem gondoltam volna, hogyha rálépek arra a lépcsőfokra akkor, mint valami piramist védő csapóajtóba beszorulok. – kiégtem ettől a pillanattól, komolyan mondom, még szerencse, hogy nem kellett sokáig ott szenvednem a lépcsővel. Nem igazán számított most, hogy hogyan hívják őt, csak el akartam jutni az órámra és neki is hagyni, hogy eljusson az övére akármelyikre is menjen éppen.

Nem éreztem teljesen ügyetlennek magam, amiért egy itteni diáktól kértem segítséget vagyis elfogadtam a segítségét, végül is, ő sokkal több mindent átélt itt, nem úgy mint én. Egy kicsit elgondolkodtam azon, hogy tényleg a jó arcok közé tartozna-e vagy sem. De végig mérve őt, azt hiszem egyelőre hittem neki. Legalábbis tényleg semmi okot nem adott arra, hogy másképpen vélekedjek róla. Ez egy kicsit meg is növelte a jó kedvemet, olyannyira, hogy csak bólintottam az iménti jóarc vagyok megjegyzésén. Valami elismerőféle akart lenni, mert végül is, még semmi olyat nem tett, amivel azt kellene mondanom róla, hogy de seggarc, nem pedig jóarc, ahogy ő nevezte magát.
Egy pillanat alatt fel is csillant a szemem amikor azt mondta, hogy akár órák után szívesen megmutatja nekem ezeket a becsapós helyeket, amikre figyelnem kellene a közeljövőben.
– Tényleg segítenél? Azt nagyon megköszönném. – azt már nem tettem hozzá, hogy csak akkor tegye, hogyha tényleg ráér és nem esik nehézre. Valószínűleg, hogyha így lenne, akkor nem javasolta volna ezt.
– Nem esett semmi bajom. – Wampusos vagyok, mondhattam volna, de itt kétlem, hogy bármit is érthetett volna ebből, ezért ezt inkább csak magamban tartottam. – Hála neked. – gyorsan hozzá tettem, még mielőtt azt hihette volna, hogy hálátlan vagyok. Ha nagyon nyomulós lettem volna, akkor még meg is ölelem, de nem voltam az, ezért inkább a hálám egy talán az övéhez hasonló széles mosolyban mutatkozott meg csupán.
– Nincs is seggfej kinézeted, akik azok azokról már messziről lesűt, hogy nem beszámíthatóak. – nem egyáltalán nem volt ez így, de biztos jól eset neki is egy kis dicséret, hogy azt mondtam ő nem olyan.
Simán lehetett az, végül is nem ismerem őt régebb óta. De eddig tényleg elég normálisan viselkedett, nem úgy, mint ahogy a seggfejek szoktak. Álca is lehet, őszintén szólva bármi. Ám nem hittem, hogy olyan rossz alak lenne.
– Nincs olyan messze, ez szuper! – miután ő átlépte a lépcsőfokot és felém nyújtotta a kezét, természetesen elfogadtam a segítségét.
Szerintem ezzel még magamat is megleptem. Követtem őt a saját tempómban, de azért igyekeztem egyszerre lépni velem a lépcsőfokokon.
– Szeszélyes szellemeitek vannak az egyszer biztos. – jegyeztem meg halkan a szellemes témával kapcsolatban. Biztosan rosszul érezném magam, hogyha velem történne meg ilyesmi, de azért létezik mindenre varázslat nem? Csak nem lehet olyan veszett ügy, ha valaki találkozik ezzel a Hóborc-cal.
– Én úgy írnám le, hogy egy kicsivel nyugalmasabb, mint Roxfort-ban, de ott is van élet. Viszont nincs Bagman. Hogy ez rám nézve jó vagy rossz, már nem számít, nem ott vagyok. – most inkább bele törődő voltam, mintsem honvágytól szenvedő. De még mindig azt mondom, hogy változtatni, kíváncsinak lenni és új iskolákat megismerni nem is olyan rossz dolog.
– Izgulok egy kicsit ettől az órától. – vallottam be neki őszintén. Már nem teljesen emlékszem milyen alaknak tartották a többiek a profot, de biztos nem kell félnem annyira tőle.

Nem tudtam eldönteni, hogy ennek a fiúnak a mosolya volt ennyire meggyőző vagy az amit mondott és tett közben. Most persze nem akartam erre választ kapni, nyilván nem a helyes pofija és a mosolya miatt fogok szépeket gondolni róla vagy hinni abban amit mond.
– Oh az szuperül hangzik! Végre nem kell csak arra mennem amerre a többiek akarnak! – boldogabb lettem és örömömben a levegőbe boxoltam. Nem számoltam, hogy hányadik sikerélményem lehet ez az ittlétem során, de nem is volt szükség a számolásra, biztos valahol az elsők között lehetett.
– Ha nem muszáj oda nem is szívesen kerülnék. – a gyengélkedők a rémálmaim, a régi iskolámban még lett volna aki meglátogasson engem, de itt, egy kicsit kételkedtem benne, hogy azok idejéből pont kitelne, hogy engem szórakoztasson, amíg fel nem épülök.
– Kedves vagy, ezt nem fogom elfelejteni sosem. – valami ilyesmit motyogtam, arra, hogy ő csak valami varázsigét mormolt rá a lépcsőre és semmi extra.
Nekem igenis sokat jelentett. De nem fogom hangoztatni ok nélkül.
Megkérdezhettem volna, hogy ki az ő édesapja, de sokra nem mentem volna vele, mert akár az igazgató rokona is lehet, akkor is úgy kezeltem volna őt, ahogy most. Normálisan.
– Nem az apád miatt beszélgetnék veled. – vagy barátkoznék vele, nem igazán beszélgettem sokat azokkal, akik csak azért jó pofiztak, mert Benett volt a családnevem és tudták, hogy esetleg közöm van Christian vagy Dina Benett-hez. Azt hiszem kevesen ismernének fel a bátyámról, vagy gondolnák azt, hogy a húga vagyok. Amivel őszintén szólva semmi, de semmi baj sincs. Nem tudom, hogy itt hogyan viselkedik, igazából csak remélni tudom, hogy nem fognak miatta engem is egy kalap alá venni vele és fújólni ha őt fújolják.
– Majd mindenképpen szólni fogok neked. – vagy nem, meg tudtam magam annyira védeni, hogy ne szoruljak fiúk segítségére ha ki kellett állnom magamért. Ha nagyon akartam tudtam volna én ijesztő is lenni, sőt meg sem kellett túlságosan erőltetnem magam miatta, de ezt nem fogom hangoztatni a fiú előtt.
– Remélem minél hamarabb sikerülni fog. Valószínűleg még egyszer-kétszer eltévedek ebben a nagy kastélyban, de ha legközelebb is felbukkansz, akkor tényleg szerencsés leszek. – nyilván nem akartam, hogy olyan helyzetben lásson engem minduntalan. Túlságosan kényelmetlenül érezném magam, de ez csak nézőpont kérdése, hogy melyikünk szórakozna ezen újra és melyikünk nem.
– A Hollóhátasoké elég komor. – jegyzem meg röviden. – Teljesen megértem, hogy a többiek mitől barátságosabbak.
– Az iskolám és a Castelobruxo diákjai versenyezni szoktak egymással, évente rendeznek ilyet. Vagy nálunk vagy náluk, attól függ, hogy előző évben ki volt a házigazda. Minden diák részt szokott venni rajta, mert azon felül, hogy megmérik egymás tudását új ismeretségre is tesznek szert a résztvevők. Sajnos csak öt személy vehet részt minden évfolyamból és ha nem vagy szerencsés, akkor sosem veszel részt ezekben a versenyekben. – magyarázok lelkesen, de persze nem csak ebből áll az iskolánk.
– Két-három éve azt hiszem az egyik volt itteni diák kitalált egy olyan időszakot, amikor találomra meglepünk valakit egy ajándékkal, nem kell túlságosan nagyra gondolni, volt aki sütit kapott vagy hajcsatot. – nem tudtam volna megmondani neki, hogy minek nevezik az illetőt, mert annyira nem tartoztunk egymás baráti körébe.
– Itt tanul a bátyám, már nagyon hiányzott és persze kíváncsi voltam, hogy milyen a Roxfortban tanulni, Bagman ide vagy oda. – elég egyszerű magyarázatnak tűnt, de tényleg ilyen egyszerű is volt, csak annyi részt hallgattam el belőle, hogy a szüleink megfeledkeztek rólam és számomra édes mindegy volt, hogy mennyire vagyok távol tőlük. Közben kipillantottam a viadukt baloldali részén. Kíváncsi voltam, hogy milyen messze vagyunk.

Aggódva pillantottam rá, amikor azt említette, hogy ő gyakran kerül a gyengélkedőbe. Persze nem kérdeztem meg, hogy miért vagy mi történik azelőtt, hogy bekerülne oda, most kivételesen nem is nagyon akartam megtudni ezt. Nem szeretek sérülésekről beszélni, meg horzsolásokról sem. Amikor valaki jobban szeret megsérülni, mint kikerülni a bajt, egy kicsit elfog a félelem és nem akarok tudomást venni az ilyesmiről és kész. Akármilyen inditatás is legyen az oka, ezért nem bátorítottam a fiút, hogy nyugodtan beszéljen a gyengélkedős élményeiről, mert nem akartam, hogy beszéljen róla és esetleg egy-két kellemetlen emléket is felidézzek benne.
Kissé kételkedően megnéztem amikor az apjáról beszélt és hogyha ismerném akkor szóba sem akarnék állni vele, a fiával.
– Nem hiszem, hogy engem ez érdekelne. Különben is, attól, hogy az apádról másoknak megvan a véleménye, te még lehetsz más, mint ő. – buták azok a személyek, akik valakit azért büntetnek mert az apja a normálistól eltérően viselkedett és ezzel kivívta mások utálatát mondjuk. Nyilván nem tudtam, hogy neki ez mennyire jelent jót vagy rosszat, de az biztos, csak azt szerettem volna ha nem hiszi magáról azt, hogy utálnám, mert tudnám ki az apja. Különben is, ha magának az igazgatónak lenne az unokája akkor sem érdekelne engem ez. Lehet, hogy az igazgató kedves, a fia rémes és az unokája pedig… Na jó ez csak egy feltevés volt, nem kell mindennek úgy lennie, ahogy én feltételezem.
– Nem erről van szó, csak nem akarok gyengének tűnni. – mert nem voltam gyenge, függetlenül attól, hogy ezt elég szarul bizonygattam neki.
– Kiderül ha eljön az ideje. – nem akartam azt mondani, hogy meglepődnék hogyha másképp lenne, de ez maradjon az én titkom inkább.
– Igen, azt észre vettem, nagyon, de nagyon, mintha rejtegetnivalója lenne és attól fél, hogy kifecsegi a tudását ha beszélgetni kezd valakivel, ezért inkább hallgat, mint a sír. – persze csak viccelődtem. Nem gondoltam, hogy ez így lenne csak úgy tűnt, mint aki nagyon megunta már a halálát is.
– Nem igazán. Senki élete nem forog kockán, csak időre kész kell lenni egy bájitallal, vagy már kész bájitalt kell bemutatni és amelyik igazán jól sikerült, nem ment félre azt díjazzák. Van tesztes része is, ahol a tudásodra van szükség, nem pedig a technikádra. Legalábbis a bájitalos verseny ilyen volt. De amelyik tantárgyból lehet mindegyiket megtartják egy bizonyos időszakban csak más más csapatokkal. Kész felfordulás szokott lenni akkor az élet, nagy a nyüzsgés és a készülődés is. - persze nem mondom azt, hogy a bátyám bánhatja amiért átiratkozott a Roxfortba mert ilyenben nem volt nagyon része, amit egy kicsit sajnálok is.
– Igen, a bájitaloson engem is kiválasztott a tanár így részt vettem én is. A tavaly mi nyertünk. – nem dicsekedni akartam, lehet, hogy úgy hangzott, de tényleg nem annak szántam.
– Lehetséges, nem emlékszem a nevére, de majd rákérdezek a többieknél, hátha ők tudják ki is kezdte el az egészet. – a többiek alatt nyilván azokat értettem akik itt voltak, de még az ő tudásukban sem voltam teljesen biztos.
– Marcus Benett-nek hívják a bátyámat. – szándékosan vele kezdtem, én tényleg ennyire büszke voltam rá. – Engem pedig Crystal-nak hívnak, de szólíts nyugodtan Crissy-nek. Téged pedig, hogy hívnak "ha ismernéd az apámat, akkor szóban sem állnál velem" uraság? – természetesen csak viccelődtem. Már egyre biztosabb volt, hogy nem vagyunk már olyan messze a teremtől. Egy hatalmas kőszikla kezdett legurulni a szívemről, annyira megkönnyebbültem, hogy kezdünk végre odaérni és nem leszünk túlságosan leszidva sem.

A fiú mellett már nem éreztem annyira elveszettnek magam, sőt rosszul sem amiért annyira nem tudtam eldönteni, hogy hová kell menni és mit kell tenni az ilyen elvarázsolt lépcsőfokokkal, mint amilyenben én is beszorultam. Ez van, szerencsére ő jött és kiszabadított, amiért iszonyatosan hálás vagyok. Ennél már csak az lehet jobb, hogy nem unalmas témákat dob fel, hanem olyasmit, amihez nem szoktam hozzá mindenkitől és ez máris egy plusz pont. Csak annyira izgulok, hogy nem tudom mit mondhatnék neki válaszul. Talán valami olyasmit, hogy:
– Nem kell aggódnod, engem nem érdekel, hogy ki milyen családból való. – nem tettem hozzá, hogy ez csak azért volt, mert a szüleim elfoglaltak voltak és nem igazán irigyeltem senkit sem, egyrészt nem igazán volt miért, másrészt pedig tudom, hogy mindenkinek megvan a maga gondja.
– Meg tudom oldani, csak másképpen, mint mások tennék. – titokzatos voltam, persze, nem akartam elmondani neki, hogy valójában miért is vagyok ilyen magabiztos. Nem tudom az itteni varázslók, hogyan fogadják az elementalistákat, főleg az olyanokat, mint én, ezért ezt az aprócska részletet inkább elhanyagolom megosztani vele. Pedig nem látszik egyáltalán ijedősnek, csak az emberek nem szoktak ilyesmit magukról közölni az első alkalomkor.
– Neked van kire számítanod? – kíváncsiskodtam, csak úgy mellékesen, ha már ilyesmiről beszélt. Nyilván nem én leszek az első akinek ilyesmiről fog beszélni, de talán egy próbát megért. Valamiért elég közvetlenek vagyunk és ez tetszik. Néha nem mindenkivel sikerül így megtalálni az összhangot egy beszélgetés során.
– Még én sem ismerem, de talán nem is baj, hogy így van. Lehet engem is lehangolna. – húzom el a számat a Hollóhát ház szellemének történetére gondolva. De igazából annyira nem is nagyon vagyok kíváncsi, lehet, hogy jobb ha nem is foglalkozom ezzel, mert ez is olyasmi, ami nem rám tartozik. Függetlenül attól, hogy mennyire vagyok kíváncsi vagy sem.
– Pontosan. Senki nem hal bele, csak a résztvevők egoja, amiért veszítettek. – vallom be végül, gyakran engem is elfogott ez az érzés, mert nagyon nyerni akartam akármiben, és nem jött össze, de itt szerintem ki fogom tudni nőni, vagy legalábbis azt remélem.
– Köszi, én csak igyekeztem. – mindig mindenkinek ezt mondom, ez nem lehet újdonság, mert tényleg így volt. Szerettem volna ha valamire büszke lehetek az életemben és az ez volt.
A megjegyzésére, csak bólogattam, hogy majd ő is megkérdezi, vajon ki lehetett az, aki hozzánk ilyen vagány dolgot hozott át úgymond.
Nem tudtam miért állt meg amikor kimondtam a bátyám nevét, legalábbis elsőre nem, de amikor bemutatkozott… Valahogy minden értelmet nyert. A bátyám nekem erről a srácról szokott beszélni!
– Szóval te vagy TE! – nyilván nem fogok rögvest elájulni a srác nevétől, de ez nem is lényeges, mert olyan sokat hallottam róla, mintha egy nagy sztár lenne. A bátyámnak talán egy kicsit az is és így nekem is mert az a lelkesedés amivel néha róla beszélt, átragadt ilyen formán rám.
– Semmi gond, én sem tudtam, hogy te Marcus barátja vagy. – jegyzem meg végül csendesen. Még egy kicsi és elérünk az ajtóhoz is, akkor már csak a tanárral és a többiekkel kell szembe néznünk.
– Kedves tőled, hogy segítesz. – mosolyogtam rá. – Óra után rá érsz esetleg?