Gael Wilkes

Kiismerhetetlen. Talán még önmagának is képes meglepetést okozni egyes döntéseivel, de mindig az adott pillanatnak megfelelőeket hozza meg. Még akkor is, ha a jövőben a korábbi döntéseivel nem ért egyet. Nem bán meg semmit, mindig azt teszi, amit akkor és ott jónak, számára helyesnek ítél meg.
Megfigyel, tanulmányoz, elemez és az alapján megfontolt döntéseket hoz. Munkájában alapos, pontos és precíz, nem szereti, ha megzavarják. Humora gunyoros, ironikus. Képes a lelkedbe gázolni kendőzetlen szókimondásával. Megszoksz, vagy megszöksz.
Arrogáns és modortalan. Többnyire ezeket a jelzőket aggatják rá. De vádolták már meg kedvességgel is. Megosztó személyiséget tudhat magáénak. Rokonszenvezel vele, vagy ki nem állhatod. Nincs arany középút. Gyakran, sőt, inkább elég sűrűn tapintatlan, lenéző és érzéketlen másokkal szemben. A viselkedése sokszor távolságtartó, hideg. Nehéz igazán kiismerni, hiszen nincs kőbe vésve, hogy pontosan miként viselkedik egyes szituációkban.

Apám hívő ember volt, bár a maga nemében különleges. Hitt a felsőbb entitásokban, s meggyőződése volt, hogy a hit egy olyan eszköz, mely által az emberiség emberségesebbé válhat.
A titkok, tudásom, és éveim azonban egyre gyarapodtak, s rá kellett döbbennem, hogy a vöröslő fürtök, melyek iránt olybára vágyakoztam, sosem lehetnek az enyémek, más út rendeltett számunkra. Apám halálával, az utolsó kötél is elszakadt, mely a jegyesemhez kötött, és Ignatius támogatásával nekikezdhettem tanulmányaimnak…
Na de a legeslegközepével kezdjük életem történéseit, ugyebár!

1998
Ignatius szerint gyerek vagyok még, mások szerint is, és mit tippelsz, én mit mondok magamról? Azt, pontosan azt, amit ők. Nem akarok felnőni, nem is tudok, de hogy ezt nem atyámtól örököltem, az is hétszentség.
Szerettem az életet, a balhékat, a bajt, de nehogy azt hidd, én keresem őket, ők találtak meg engem, mert mágnesként vonzottam. Ez így van, kérdezd meg Ignatius-t, ő is tudja. Én sosem kezdeményeztem ilyesmit, magától jött, hidd el, így van! Ja, hogy néha magam kreáltam? Az nem számított annak.
1998
Ez annyira igazságtalan! Hogy fogom megmondani Atyámnak hogy nem is én voltam? Bár talán tudja... meg ugyan kivel levelezgetnék én órán!? A professzort olyan könnyű megtéveszteni, hát sejthetné hogy nem én voltam aki azokat firkálta a pergamenre, én sosem rajzolnék olyan gonosz dolgokat a tanár úrról... mondjuk elég jól sikerült karikatúra lett! Ráadásul úgy állították be, mintha én lettem volna az elkövető... a professzor persze büntetőmunkára ítélt, pontot vont le a háztól, de mégsem szóltak, mert azt mondta a prof., ha ügyesen ledolgozom a büntetést visszaadja azt a tizekét pontot. Szóval most remegő lábakkal baktatok vissza így órák után, késő délután az alagsorba és keresem a büntető tanárom.  Micsoda kegyetlenség! A professzor nem ér rá még arra sem hogy megbüntessen, de cserébe segíthetek rendszerezni a meglévő bájital összetevőket, felcímkézni és... amire még a prof utasít.
Csak lopva néztem azt a srácot, aki annyi elismerést, díjat zsebelt már be rövid idő alatt. Olvastam hogy feltalált egy főzetet, ami kimutatja a családfát. De hogy én össze legyek zárva egy ilyen okos és tehetséges fiúval mint ez... Mit fogok én mondani neki?! Talán meg sem kell nyikkannom csak csendben nézhetem szigorú vonásait.

Sokat tanultam apámtól és nagyapától. A világról, a sötét varázslatokról, a tiltott varázslatokról. Már akkoriban is a verekedésről voltam híres, felszedtem egy kis izomköteget, nem voltam se vézna, se pufók. Nem riadtam meg a kétajtós szekrényektől.
Miután apám meghalt, Ignatiussal szerettünk éjszaka kint lenni a kúria előtti füves dombon, csillagokat bámulni, azokban az órákban mindig sokat nevettünk. Ő égbolt-térképnek nevezte, a csillagok ugyanott helyezkedtek el minden éjjel.
- Szerinted mikor hal meg valaki? - tette fel hirtelen a kérdést, meglepetten pillantottam rá, majd kisebb késlekedéssel válaszoltam.
- Talán, amikor keresztül lövik a fejét egy átokkal?
- Nem.
- Amikor elkap egy gyógyíthatatlan betegséget? - kérdeztem tovább félre billentett értettlen fejjel.
- Nem, hanem akkor, ha elfelejtik. - pillantott rám, a tekintete olyan mélységes volt, hogy talán még a bensőmbe is látott. Újra a csillagokat figyeltem. - Soha nem felejtem el apámat! Meg azt sem hagyom, hogy más elfeledje!
Attól kezdve, hogy az ember elkezd töprengeni azon, hogy miért is élünk, onnantól fogva értelmetlenné válik az élete. Összezavarodik, nem találja a helyét, nem tudja, hogy mi lenne a legtermészetesebb dolog a számára. Nem tudja mi értelme van életben lennie. Válaszokat szeretne találni arra a rengetegnyi kérdésre, ami ekkor felötlött benne, de sajnos nem talál semmit azon kívül, hogy megtörik.

Túlélek-e egy dementoroktól hemzsegő helyen, ha úgy adódik, nagykorúként ugyanis nem csak hoppnáláshoz váltottam jegyet, de a törvény is másképpen kezel.
Gyűlölöm az érintések szakralizálását, saját korlátaim és minden momentumot benne, tényleg, valami olyasmit találtak ki nekem, amit nem lehet túlélni egészséggel, hogy valójában sokkal több defektem van, íme ez, hogy fáj, idegen, félelmetes, mélyen elásott deficit, meg az is mennyire akartam akkor eltüntetni, megtörni.
Túlsuhanni, hiszen az elveszőknek bármi megengedett, egyetlen lendület, amíg az őrült fájdalomból vágy lesz, csak mert túlontúl szeretném.
Annyira félek. Mert ez mégis sokkal nagyobb hegy, mint amit valaha megmásztam. Apám már akkor régóta oda igért egy másik Aranyvérű család leányának, már talán 11 éves korunk óta, ám a halálával mindez felbomlott. De most itt vagyunk újra. Egymásba gabalyodva pár órára csupán, hogy sokkal közelebbről megismerjük egymást. Noha csak 1-2 napig tartott a jó, de több volt ez minden másnál!

Az emlékeket eltemethetjük, eláshatjuk magunkban, de ha nem tesszük jól, újra a felszínre törnek.
A föld egy harctér, ahol mindenki egy báb. A leghatalmasabb uralkodótól az utolsó koldusig mind mind egy földön csúszó féreg, egy báb olyan hatalmak kezében, melyet, mivel csak tudatlan bábok, nem is érthetik A világ...az Aranyvérűek színtere.  

- Azt mondják, hogy a házimanóival szokott…
- ...hogy több tucat törvénytelen gyereke van.
- ... hogy a varázsbűn-üldözési főosztály hetente látogatja.
- ... hogy kihalás szélén álló varázslényeket szokott eladni a feketepiacra.
- ... hamis pálcákkal is kereskedik. Folyton házkutatást tartanak nála, de sosem találnak semmit.
- ... senki nem tudja, pontosan mivel foglalkozik
- ...professzor a fenét, mindene az örökségéből származik, az apja fösvény volt, senki még csak el se tudta képzelni, mennyi galleont halmozott fel a kúriájukban.
-... a fiúkat szereti.

Csillagok születnek és halnak meg. A körforgás örökké ismétlődik. Következő nap, következő éjszaka, és megint újra.
Szórakozz, amikor szórakozni akarsz. Légy dühös, amikor dühös vagy, és sírj, amikor sírni akarsz. Amikor magadban tartod a fájdalmat, az árt meg a legjobban

Magasság 180 cm, hozzá 75 kg. A testalkata kisportolt, erős felépítésű. Az arcán általában pár napos borosta díszeleg, az arckifejezése általában komor, a tekintetétől sokszor másokat a hideg ráz. Egyébként a szemei színe a kékhez hasonló, de ha elborul az agya, azt mondják a szín egészen elsötétül. Ruházata változó, szereti az ingek villágát, a kalapokat, de az egyszerű ruhákat sem veti meg. Hangja inkább fülbemászóan duruzsoló, mintha hipnotizálni próbálna vele másokat. A mosolya látszólag nyílt, és őszinte… nem mellesleg elég nagy szimpátiát képes elérni vele a nők körében. Bár vonásai nem teszik megjelenését tiszteletet parancsolóvá, mégis van egy olyan kiállása, aurája, ami tiszteletet követel magának.