Hannah & Frankie ~ nothing in the universe can stop you from letting go and starting over

Hatalmas ellenérzésekkel érkeztem meg a házba, amelyet anyáék választottak maguknak. Mármint, nem a hellyel volt bajom, hiszen szép volt a maga módján, de valahogy nem passzolt az én stílusomhoz. Jobban tükrözte anya finom, modern eleganciáját, mint az Üst feletti megszokott otthoni kényelmet. Márpedig én ragaszkodtam a már meglévő dolgokhoz, így nem volt meglepő, hogy sokáig tartott, mire elfogadtam, hogy a családom nem lesz ugyanaz, mint egykor volt.
− Remélem, Ő nem lesz itt – jegyeztem meg, miközben zsebre tett kézzel átléptem a küszöbön. Elvégre, bár anyával és apával hajlandó voltam szóba állni, addig a partnereiket továbbra is kerültem. Egyszerűen csak nem volt energiám jó képet vágni ehhez az egészhez, bár mentségemre szóljon, ezen a nyáron rengeteget javult a viselkedésem. Sokat segített benne Cassandra, illetve az, hogy az időm javarészében nem otthon tartózkodtam, hanem vagy Jamesnél, vagy pedig a Szent Mungóban voltam a nagyszüleimnél. Néha elég volt csak a városban csatangolnom, hogy kiszellőztessem a fejemet.
Volt időm gondolkozni. Átértékeltem az egész eddigi időszakot, és bizony ráeszméltem arra, hogy a haragom és a sértettségem ellenére undorítóan viselkedtem azokkal az emberekkel, akiket a legjobban szeretek. Ezért is döntöttem úgy, hogy bár nem itt tervezem leélni az életem, de adok egy esélyt a dolognak, vagy legalább is, ennyibe nem halok bele. Szörnyű bűntudatom volt amiért annyiszor kiabáltam anyával, vagy éppen vágtam rá a szobám ajtaját, ha éppen olyan hangulatba kerültem.
Az előszobába lépve automatikusan levettem a cipőmet, és anya felé fordultam.
− Hová tehetem őket? – kérdeztem, hiszen nem ismertem sem a helyet, sem pedig azt, hogy itt mik voltak a szokások. Abban viszont biztos voltam, hogy kényszeresen törekedtem a rend fenntartására, így ha megmutatta hova pakolhatok, akkor óvatosan tettem beljebb egy-két lépést.
A dekorációt és a bútorokat bámultam. Elég tágasnak és világosnak tűnt a mostani otthonunkhoz képest. Láttam néhány képet is kirakva, de valahogy annyira idegennek hatott ezen a helyen.
− Körbe vezetsz? – kérdeztem csendesen, némileg tartózkodva ettől az egésztől. Nehezemre esett elképzelnem magamat a kanapén ellazulva ülni, ahogy azt se láttam magam előtt, hogy a hűtőben kutatok majd valami kaja után.
Kényelmetlenül éreztem magam, de igyekeztem mindezt nem kimutatni, hiszen mint mondtam, szerettem volna jóvátenni mindazt, amit eddig tettem. Senki nem érdemelte volna meg azokat a szavakat, amiket a fejükhöz vágtam, még akkor sem, ha a mai napig úgy gondoltam, volt bennük igazság.