Until you come and sit awhile with me, 2020 sept - Ada & Leo

 Teljesen más érzés úgy elkezdeni a sulit, hogy tudom, ez lesz az utolsó. Még ugyan csak a negyedik hétben járunk, mégis olyan érzésem van az egésztől, mintha már holnap csomagolhatnék is vissza. Majd megszokom, hangoztattam magamban a napokban, hisz azért a nyári szünet után mégis csak nehezebb visszaállni a fejben, mint mondjuk egy karácsony után. Őszintén szólva a sok rokonnal való találkozás után inkább vágytam vissza, mint fordítva. De a nyári szünet után, amikor annyiszor lehettem Livvel, ahányszor csak szerettem volna, oda hívtam el, ahová csak szerettem volna és működött rendesen a mobiltelefon, na az valami csoda volt. Ellenben most semmi kütyü, sok a szabály, külön helyen is vagyunk és felejtsük el egymás társaságát, ha épp nem óraközi szünet, ebéd, roxmortsi kiruccanás vagy a szükség szobája játszik be. Ezúttal most egyik sem igazán adta, mert Liv a könyvtárban maradt tanulni, nekem pedig addig sulykolta, hogy menjek akkor is a barátaimmal a faluba, ha így külön leszünk. Szerintem csak nem akarta, hogy elvonjam a figyelmét, de feltételezem amiatt is ideges, mert tudja, hogy ez az utolsó közös évünk és aztán jó egy évig alig fogunk találkozni. Én is tartok tőle, hogy embert próbáló lesz, de bízok annyira a kapcsolatunkban, hogy ne így legyen. Aztán ki tudja, hogy alakul…
Tyler inni akart, mégpedig sokat. Ezt pedig egy összeverbuválódott többnyire végzős fiúkból álló bandával tervezte kivitelezni, ami alól én sem lehettem kivétel. Én mégsem akartam inni, csupán csak kimozdulni. Nehéz úgy teljesen ellazulni a haverokkal, ha közben két másik helyen is szívesen lennék. Így aztán nem csoda, ha sem a hangzavar, sem a téma nem fogott meg. Egy korsó félig megivott vajsör után már unottan hallgattam valamelyikük csajos felszedős sztoriját, miközben az öklömmel a fejemet támasztottam. Nem tetszett ez így és tíz perc múlva úgy kellett felocsúdnom, hogy majdnem bealudtam ülve, miközben a többieket hallgattam. Máskor harsány voltam és a társaság középpontjában, most pedig csüggedt és fáradt. Mintha kiütközött volna rajtam az őszi fáradtság, a sulikezdés és a vonatút teljesen egyszerre. Hisz eddig meg sem álltam, kezdődtek az órák, a prefektusi teendőim, a beválogató, az első edzések és mellette még megannyi emberre szakítottam időt, csak magamra nem. Egy újabb körre bejelentkezve keltem fel egy ültő helyemről és indultam is el a pult felé, amikor a szemem sarkából megláttam, hogy Harper Briggs sietősen a nyakába csapja a sálat, felkapja a melegítőjét és elsiet. A franc sem tudja, hogy a Briggsekbe mi ütött, vagy rohannak, vagy egyszerűen csak érthetetlen a viselkedésük. De legalább Kyle halála óta nincs annyi balhé. Nem akartam sosem bunkó lenni az ikrekkel, egyszerűen csak ők sem tehettek arról, hogy ennyire fasz rokont kaptak. Aztán megérdemelte, amit kapott. De ezt a véleményt csak a vallatáson hangoztattam, utána soha nyíltan senki előtt. Nem esett nehezemre kiszúrni, hogy az asztal mégsem ürült meg, hisz ott maradt a beszélgetőpartnere. Adával azóta nem váltottunk pár szót, amióta volt a balhéjuk Livvel. Azóta kerültük egymást, vagyis többnyire ő engem, aztán nyáron sem futottunk össze, mert mindig úgy mentem, hogy ő már lelépett valahova. Annyira titokzatos lett és zárkózott. Én pedig annyira sajnáltam, hogy a mi közel két éves barátságunk sutba lett dobva, amikor bepróbálkozott nálam. Nem tudom én magam sem, hogy mit várt a szituációtól, tőlem, de legfőképp a testvérétől. Én azonban sosem rejtettem véka alá, hogy egyszer szerettem volna tisztázni a nézeteltérést, mert hosszú távon egyikünk sem járt volna jól, másrészt nekem hiányoztak a laza beszélgetések, a belógás az általunk felfedezett alagútba, ami a Szellemszálláson lyukadt ki és nyomkodni annak az ütött-kopott, majdnem teljesen szétesett zongorának a billentyűit merő poénból. Nem voltunk százasok és ez azért hiányzott. Nem is vajsört kértem végül a pultnál, hanem két kávét. Elpillantva a fiúk gyűrűjéhez pedig meggyőződtem arról, hogy nem hiányol egyikük sem a nagy sztorizásról. Nem hiányzott most a duhajkodás, ellenben lassan Ada asztalához sétáltam és kérdezés nélkül tettem le a két pohár kávét.
− Remélem még mindig a karamellás frapuccino a kedvenced. – köszönés helyett persze, hogy ezzel indítottam, miközben egy halovány mosolyt is küldtem felé és csak bízni bízhattam abban, hogy nem kel fel hirtelen, hogy dolga van és rohannia kell.