Mostanra valószínűleg mindketten teljesen kimerültünk – legalábbis nagyjából öt kilométerrel a lábamban, négy megrakott szatyorral (rendben, bűbáj fogja a súly jelentős részét, elismerem) és három valamelyikünk vagy megcsókolja, vagy megfojtja a másikat pillanattal később érkezőnk édes kettesben az egyetlen tanszerellátó boltba. Alig tizenhárom nap múlva kilenc hónapra költözünk vissza a Roxfort falai közé, lassan úgy gondolom a családi fészkünkre, mint valamiféle különös, ízlésesen berendezett, mindig kicsit üres és utánunk sóvárgó nyaralóra, amely kifényesedik és élettel telik meg, amint a nyár kezdetén visszatérünk, hozzá és belé, egyfajta ráérős, gyöngéden vibráló, kényelmes szünetre. Villásreggelik, kirándulások – elfeküdni a kertben, és bárányfelhőkben kisállatok sziluettjeit keresni; nézni, ahogyan a lányok megbűvölt labdával játszanak, vagy a földön heverve olvasnak, vagy bogarak után kutatnak és kerti törpéket kergetnek; jelen lenni valami megtörhetetlen tökéletességben, a limonádék és vakító kékség övezte boldogságban. Apu vállalta mindkettejüket mára, lélegzetvételnyi csend, közösen vállalt és szeretett magány, visszatér a bolyongás romantikája, az összepillantások és futtában létező érintések bizsergése, most megint fiatalok vagyunk, egy picit, egy teljes délutánra, szinte elfelejtem az elmúlt tizenhárom (tizennégy, tizenöt) évet, a kötelességet, anyaságot, megfelelési kényszert, most nem vagyok anyu, professzor asszony, kisasszony, tanárnő, mama, egyik sem, nem, most Arthur felesége vagyok, és ráérősen végignézem a kirakott, megérinthető pennákat, és kiválaszthatom, melyik tetszik a legjobban. Nekem. Nem másoknak, és nincs sietség, sem sürgetés, nem kell fél szemmel figyelnem, mit csinálnak, nem kell bocsánatot kérnem, szabadkoznom, a Czikornyai & Patza idilli mozdulatlansága kész felüdülés. – Nézd, drágám – pillantásommal Arthur tekintetét és figyelmét keresem, ilyenkor mindketten egész évre bevásárolunk, jegyzeteléshez és javításhoz szükséges pergameneket, pennákat, füzeteket, pecsétet, apró kiegészítőket. – Kettő között hezitálok – folytatom, mielőtt megbizonyosodnék a megszólítás sikerességéről, néha attól félek, amióta megszülettek a lányok, úgy hozzászoktam a rohanáshoz, az előre gondolkodáshoz, a gyors döntések meghozatalához, hogy szinte átszáguldok a létezésen. Képtelen vagyok levetkőzni magamról. – Ez chilei bhutan fenyőből készült, letisztult, nagyon szép, ez viszont japáncseresznyéből, annyira elegáns, és kellemes a fogása. – Nyomatékosításképpen mindkettőt a kezembe fogom, hol a jobbra, hol a balra nézek. Mennyire hétköznapi, dísztelen, szinte üres pillanat, és mégis… mégis, hogy itt vagyunk mi ketten, együtt, megbonthatatlan egységben, mindennél többet jelent.
Oh, when you see everything in red
Vendég
Hétf. Szept. 27, 2021 10:57 pm
Lehet a mainál csodásabb nap? Biztosan nem mostanában lesz ilyesmi. De azt hiszem minden fáradtságot megért, hogy az apósom elvállalta a lányokat addig amíg beszerzünk magunknak ezt meg azt a Roxfortba. Nehéz lett volna most magunkkal hozni őket is, valószínűleg rájuk kellett volna vigyáznia az egyikünknek, nehogy valami megtetszen nekik és nemet kelljen mondjunk nekik. Nem szeretek nemet mondani sem a lányoknak, sem pedig Emma-nak. Az a legnehezebb, amikor mindhárman különböző és ellentétes dolgokat szeretnének, aminek az a vége, hogy a háromból csak egyvalami teljesülhet. Ezekben a helyzetekben nagyon nehéz egy közös nevezőre jutni velük. Most nem kellett meggyőznöm őket arról, hogy legyen valami olyasmi, ami mindegyikünknek jó, mert ketten voltunk, én tudtam engedni Emma kéréseinek, ő kevésbé volt akaratos és ez néha jól jött a lányaink viharos természete után. Mire elértünk a következő úti célunkhoz, már fejben ki is találtam, hogy ezután hová fogunk menni, mi az ami még kellhet, de még nem gondoltunk rá, mert csak egy bizonyos helyről lehet beszerezni. A Czikornyai & Patza olyan hely volt, ahová szívesen eljártam úgy a gyerekekkel, mint nélkülük vagy éppen csak Emma-val. Ezen a helyen volt valami varázslatos, ami megfogta az embert, magával vonta és nem eresztette el. Nem feltétlenül a könyvek varázsáról volt szó, azok felett mindig képes vagyok elidőzni és beszerezni egy olyan példányt, ami igazából nem az én szakterületem, de érdekel. Most is egy ilyen érdekesnek tűnő könyv mellett ragadtam le, holott nekem is penna meg pergamen után kellett volna kutakodni, csakhogy szeretem felhalmozni magam körül a felesleges könyveket, mert biztosan megveszem és elfelejtem újra elővenni, mert minden fontosabbá válik, csak ez a könyv nem, amit a kezemben tartok most. Szerencsére Emma pont jókor fordul hozzám egy kéréssel, hogy kizökkenhessek a könyv béklyójából, ami azt suttogta gondolkodás nélkül vegyem meg. Épp időben tettem le, vissza a helyére, hogy ne vegyem meg. Emma felé fordultam és rápillantottam a kezében tartott pennákra. – Legyen a japáncseresznyés. Lehet, hogy sokat kell majd használnod és jobb ha kellemes a fogása. Ami szép még nem biztos, hogy hasznos is lesz a számodra. De szépnek szép a másik is. Nem akarom elvenni a kedved a fenyőstől sem, ha mégis azt szeretnéd. – tudom, hogy ezzel nem nagyon segítettem ki őt. – Megveheted mindkettőt ha ez tart vissza. Belepótolok, nekem úgysem kellene megvennem ezt a könyvet. – mutatok az imént elengedett könyvre, ami csak dekoráció lenne a könyvespolcomon. Ismer már eléggé ahhoz, hogy tudja mi az amitől el kell engem húzni, különben a régi mese lesz a vége: hogy költöm a pénzt feleslegesen.
