Gyűlöltem okklumenciát tanulni. Pontosítok: gyűlöltem okklumenciát tanulni Holdennel. Elég egyértelműen nem akart egyikünk sem ott lenni, ami már önmagában megalapozta a hangulatot, hát még az események. Rohadtul nem tetszett, hogy kénye-kedvére turkál a fejemben és olyan emlékeket is felszínre hoz, amiket nagyon nem akartam újraélni. Volt, amelyiket azért, mert gyűlöltem, de olyan is akadt, amitől csak sírni lett volna kedvem, amiért a múltban voltak és örökre ott is maradtak. De talán a hatalma zavart igazán, ami ezáltal felettem volt. Minden alkalommal előre felhúztam magam már a tudattól, hogy nemsokára ismét kiszolgáltatott leszek és Holden úgy turkálhat majd a gondolataim és az emlékeim között, ahogy az neki tetszik. Az már csak a hab volt a tortán, hogy mellette mit kellett végighallgatnom, hogy mennyire tehetségtelen voltam és mennyire képtelen voltam ellenállni neki. Nem tudtam kikapcsolni az érzelmeimet és koncentrálni, de ez nehéz is lett volna, amikor szívem szerint közelről mutattam volna meg neki az öklömet, annyira felhúzott a szavaival. Valóban nem ment, szinte semmit nem haladtunk, akármilyen sokáig kínzott ezzel a rohadt legilimenciával, de azt hiszem, már kezdtem fel is adni. Ezen a napon különösen nem volt kedvem ehhez a tanórához. Előző reggel értem vissza San Franciscoból, a nap során minden friss információt megosztottam Prestonnal és Holdennel, aztán hazamentem és álmatlanul néztem a plafont. Egyrészt azért, mert tudtam, mi vár ma rám, másrészt pedig az elmúlt hét eseményei nem hagytak nyugodni. Az egy dolog volt, amikor Williamet kellett elcsábítanom, hogy valami hasznosat húzzak ki belőle, de az apja már egy teljesen más téma. Erős voltam, tartottam magam és megtettem, amit akartam, de ez nem jelenti azt, hogy nem éreztem magam borzasztóan tőle és nem jött rám megmagyarázhatatlan undor még a gondolatra is. És semmi esetre sem láthatta meg Holden mindezt. Na jó, azt hiszem, mégsem volt minden veszve. Mert ahogy ott ültem a székben és arra koncentráltam, hogy Holden semmiképpen ne találja meg azt az estét a gondolataim közül, képes voltam jelentéktelen, gyerekkori emlékekkel beetetni. Ez egyszer nem is volt annyira kellemetlen az óra, szívesebben néztem azt, ahogy a nővéremmel kincskeresőset játszottunk a családi birtokon, mint… nos, bármi mást.
Minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha valóban élvezem Lori gyötrését. De az igazság az, hogy nekem talán még nála is jobban fájt ez a vergődés, amit jobb szó híján okklumencia különóráknak neveztünk. Egyikünk sem akarta ezt, de elkerülhetetlen volt, amennyiben nem akartuk, hogy lebukjon és vele együtt az egész Auguránvadász Projekt is. Brendan Byrne, valódi nevén Corban Yaxley képzett legilimentor volt, ahogy a környezetében még sokan mások is. Elég volt egyetlen óvatlan pillanat, egyetlen gyanús lépés, hogy szükségét érezzék a képességük használatának, erre az eshetőségre pedig fel kellett készülnünk, biztos védelem kellett Lorinak. A Projekt résztvevői közül ketten gyakoroltuk elég magas szinten a legilimenciát és okklumenciát ahhoz, hogy Lorit is felvértezhessük a legrosszabb ellen, azonban Jerryvel magától értetődőnek találtuk, hogy ez a feladat rám hárult és nem Cassie-re, aki amúgy sem akart részt venni ebben az egész szarságban - és ezért nem is okolhattam, mert egy kurva nagy öngyilkos vállalkozás volt az egész, a siker minimális esélyével. Azonban az, hogy valami magától értetődő, még nem jelenti azt, hogy egyben kellemes is. Nem akartam kettesben lenni Lorival, a gondolataimban így is többször szerepelt, mint arra vágytam volna. A sok miért és milettvolnaha váltakozott még több dühös, sértett és egészen elkeseredett gondolattal, hol az önmarcangolásba süppedtem, folyton kerestem magamban a hibát és az okokat, amiért senki nem tudott szeretni, máskor alig bírtam lenyelni a rám törő dühöt és késztetést, hogy élve elássam a nőt, akit nem is olyan régen a legjobb dolognak találtam az életemben. És mindez mit eredményezett? Szarul végződő okklumenciaórákat, mérhetetlenül sok frusztrációt és veszekedést, a romantika szikráját is nélkülöző, stresszlevezetésnek hazudott dugást - mert erre szofisztikáltabb kifejezést kár is lett volna használni -, és leginkább mindenkinek újabb lelki pofonokat. Persze lehettem volna türelmesebb Lorival, megértőbb, kedvesebb, faszomtudja, biztosan jobb végeredménnyel járt volna. Tudtam, mert nem ő volt az első, akinek okklumenciát és legilimenciát oktattam, és a közhiedelemmel ellentétben kifejezetten türelmes voltam azokkal, akik vették a fáradságot és különórákat kértek. Csak amíg Cameronnal, ha éppen nem baszott fel, olyan egyszerű volt mindez, annyira természetesnek tűnt, hogy motiváltam és támogattam a kölyköt, addig Lorival éppen annyira lehetetlen feladatnak bizonyult. Nem akartam a fejében kutakodni, mert féltem mindentől, amit ott találhatok, mintha nem kaptam volna már eddig is elég bizonyítékot arra, hogy szart se jelentettem neki - ő pedig nekem kurva sokat, bármennyire is fájt ezt beismerni. Ezúttal sem volt ez másképp, a Projekt külön irodájában ülve vele szemben, tartva a szemkontaktust, amikor legszívesebben rá sem néztem volna. Semmit nem fejlődött a múltkori alkalom óta, ahogyan az én türelmem sem lett több. Tudtam, hogy semmit sem segít, ha erőszakosan söpröm félre az okklumenciára tett ócska próbálkozásait, felszínre rángatva minden emléket, amelyeket úgy próbált rejtve tartani. Elidőztem egy darabig a gyerekkori emlékképen, amit annyira görcsösen próbált a többi elé helyezni, láttam a két kislányt, ahogy egy hatalmas birtokon kutattak valamilyen kitalált kincs után. Nem is olyan régen még jót mosolyogtam volna mindezen, hiszen tudtam, milyen közel állt a nővéréhez. Tudtam, mert elmesélte - és legalább erről bebizonyosodott, hogy nem hazugság volt, mint szinte minden más, amit nekem mondott. Most viszont hamar meguntam a két gyerek kalandozását, olyan könnyedén löktem félre, mintha csak egy elsős roxfortossal kellett volna leállnom párbajozni. Épp csak néhány másodpercre pillantottam bele egy másik képbe, egy másik birtokon játszódó jelenetbe, de azonnal ott is hagytam, mikor megláttam William Byrne medveméretű alakját. - Ennél még egy kalap doxyszar is többet ér. Komolyan, mi a faszt nem lehet érteni azon, hogy legalább próbálj meg koncentrálni? - Ingerülten felálltam a székről és átsétáltam az asztalhoz, amire a zubbonyomat dobtam nem sokkal ezelőtt. Kihalásztam a zsebéből egy doboz cigarettát, meggyújtottam a pálcámmal, majd a varázspálcát visszadobtam az asztalra, jelenleg nem volt rá szükségem. Mélyet szívtam a cigarettából, mielőtt visszaültem volna a székre, Lorival szemben. - Gyerünk, újra, és most próbálj meg valami elfogadhatóbbat nyújtani, mert ennél az elsőéves aurortanoncaim is különbek lennének, pedig azoknak még ott a tojáshéj a seggükön. - Azt a tényt, hogy én már akkor legilimenciát és okklumenciát tanultam, mikor Lori még élete első varázspálcáját sem kapta meg, egyszerűen nem vettem figyelembe. Köcsög húzás volt visszaélni a fölényemmel? Nyilván. De többek között erre is feljogosítva éreztem magam, mert ugyan mi lett volna köcsögebb húzás annál, amit ő művelt velem?
