tortafiaskó

Már rég nem tudom, mit ír a recept, Dumbledore szerelmére, ennyi sör után már az is csoda, hogy olvasni tudok - például, itt, itt a lapon, egyértelműen áfonyáról van szó, meg mézről, de hogy tettünk-e mézet a krémbe, azt már nem tudnám megmondani.
- Gin? Gin? Gin! Gin! Gin! - Párszor, na jó, egy csomószor megbököm a húgom vállát, aki perdülő hajjal felém fordul, és ebben a mozdulatban egyszerre látom anyánkat, és hirtelen kedvem támad összecsinálni magam, és a kamasz Ginnyt, aki a maga módján szintén tudott egyenesen kibírhatatlan lenni. - Na, ne, ne, ne nézz rám így, mert hazaküldelek! - rázom meg előtte a mutatóujjamat feddést szimbolizálva. Na, nem mintha ezzel bármit is elérnék. Mindketten tudjuk, hogy ez az egész torta-biznisz csak párosan élvezhető, és mivel tavaly Billék vállalták a dolgot - amúgy eléggé biztos vagyok abban, hogy a tavalyi tortasütést Bill úgy oldotta meg, hogy lepasszolta Fleurnek a lehetőséget, és utána bezsebelte a bókokat, mikor a felesége a buli hevében kiment a mosdóba -, szóval, idén a közakarat azt szavazta meg, hogy mi süssünk. Roncimonci úgyis brillírozik a konyhában, szinte hallom George negédes hangját, ami miatt később seggbe is átkoztam, de persze csak anya tekintetének hatósugarán kívül. Azért hülye nem vagyok.

- Te emlékszel, hogy tettünk-e mézet a krémbe? Vagy tettünk? Vagy nem tettünk? Vagy hát... a francba, Hermione biztos tudná! - lerogyok az asztalhoz és megdörzsölöm a homlokom. Össze kéne szedni magamat, mert ez már a második próbálkozás, miután az első piskótának a közepe kettérepedt, na jó, szabályosan ketté hasadt sütés közben, de hé, minden önképző cukrásznak lehet gyenge pontja. Az enyém, történetesen, a piskóta. - Talán jobb lenne, ha csak kiugranánk valami mugli cukrászdába, és leadnánk egy rendelést, nem? Úgyse tudná meg senki. Nem is rossz ötlet! Csak a mi titkunk lesz! A sírig hallgatok! Na! Naa?

Vércse módjára kapom Ronra a pillantásom, amit nem, hogy nem akarok visszafogottabbá tenni, attól tartok, nem is tudnám - amennyi sörnek a fenekére néztem az elmúlt órában, képtelenség volna, de egyébként, miért is kéne? Olyan szinten bökdös, hogy elkerülhetetlenül James jut róla eszembe, kisgyerekként ő cibálta a ruhám szélét ugyanígy. Anya-anya-anya, hát, pontosan ezt hallom vissza a bátyám szájából, és ezek után még van mersze ilyen... rémült pocok arckifejezéssel engem utasítani!
Persze, mindketten tudjuk, hogy ez az egész torta-biznisz csak párosan élvezhető, de mostanra biztossá vált számomra az is, hogy a vállalkozásunk egyet jelent egy óvodai foglalkozással. Nem azt mondom, hogy Ron ne remekelne olykor, hivatásos cukrászokat megszégyenítően a sütő vonzáskörzetében, anya idei szülinapja kapcsán viszont megszállt valami baljóslatú előérzet, hogy ne hagyjam egyedül ügyködni. Amitől csak baljóslatúbb az, ha magunkat hagyom vak vezet világtalant effektussá inni - csúfos vége lett az előző piskótának, nem juthatunk a sorsára.

Részletkérdés, hogy mostanra nekem sem rémlik, fogtam-e mézet a kezembe, de azért félredöntött fejjel várok, miközben lyukat könyörög a hasamba. Legalábbis szeretne, Hermionét, nyilván rögtön bekarikázzuk a kilátástalanság háromszor hármas BINGÓ-ján. Meg sem állom, hogy szemet forgassak.
- Azt próbáld meg, Ronald Weasley, úgy ismersz, mint aki belemenne ilyen olcsó húzásba? Tettünk vagy nem tettünk, semmi sem lehet eléggé mézes, majd borítunk hozzá... valamennyit - egyébként, simán kóstolható az állapota, érthetetlen, miért imponál neki bolti tortát dugni anyánk orra alá. Basszus, szinte fáj ez a nyűglődés. - Erre tanított a griffes virtus, hm? Gyerünk, segget fel, különben sem rossz ez a krém - nézek rá, végül aztán a pulttól visszafordulva, a félig krémes kisujjammal együtt csak megnyomkodom még párszor a vállát, hogy érezze a törődést.

Felemelt kezekkel vágom magam megadást jelző pózba, mit is gondoltam, hogy én majd megmondom a kis hugicámnak, hogy hogyan kecmeregjünk ki ebből a helyzetből a méltóságunk morzsáival együtt?
- Oké, oké, lassíts! Elnézést kérek, hogy az feltételeztem, hogy meg akarod úszni ezt az egész hülyeséget - teszem hozzá, mielőtt mellé lépnék, hogy ismét szemügyre vegyem a krémet, majd jobb ötletem nem lévén, fogok egy leveseskanalat, és a csuporból átplaccsantok a keverőtálba kettő, nem, nem is kettő, inkább három adag mézet. Vállat vonva felnézek a húgomra. - Na, így már elég griffendéles neked, anyuci?

Elvigyorodok. Vajon, ahogy öregszünk, mind egyre jobban emlékeztetünk az őseinkre? Ginny tiszta anyánk, én nem is értem, hogy bír Harry néha felkelni mellette, már anélkül, hogy az anyósára ne gondolna, ami, lássuk be, elég lohasztó lehet, én sem szeretek Hermione anyjára gondolni, miközben a feleségemhez bújok. Jaj, ne. Tessék, erre megint eszembe jutott az anyósom. Vajon ő is igényelné, hogy tortát süssünk neki a szülinapjára? Bárhogy is, neki majd a feleségem süt, aki az ő lánya, tehát neki minden joga megvan hozzá, ellenben nekem - kár volt ennyi sört innom, igaz?
- Proszit - biccentek Gin felé a poharammal, és egy hajtásra kiiszom a söröm maradékát. - Remélem, éhes vagy. Ha szar lesz, itt helyben el kell tüntetnünk a terhelő bizonyítékokat.