Büszke Bats feleségként olyan hangosan ordítottam a barátaimmal, mint aki menten megőrül. Nem tehettem róla, hiszen amikor Rachel elkapta a cikeszt, akkor egy pillanatra talán mindenki elvesztette a fejét. Nagyon szoros volt a mérkőzés, tényleg csak húszpontnyi különbség lehetett a két csapat között, amikor a két fogó ismét megiramodott az aranylabda után. Akkor lélegzetvisszafojtva figyeltem a párbajukat, talán csak a kommentátorok hangja volt az egyetlen erőteljes zaj a stadionban. Rachel kijátszotta a Hárpiák fogóját, én pedig kiereszkedettem a tüdőmbe szorult összes levegőt. Sokan nem értették, hogy miért volt élvezetes nézőként végigülni egy meccset, azonban ők nem is érezték azt a fajta adrenalint, amely elárasztott. Néha talán én is a levegőbe vágytam, de a kviddiccsel kapcsolatos álmaimon Shawnnal osztoztak, és amíg ő sikert sikerre halmozott, addig én a háttérből támogattam őt ebben. A Roxfort elvégzése után hamar ráébredtem, hogy nekem nem sportolói karriert szánt az ég, hanem sokkal jobban érdekelt a mágikus lények megsegítsége. Így minden kviddicsezői ábrándomat a férjemen keresztül éltem meg, és épp annyira örültem az eredményeinek, mintha a sajátom lett volna. Azonban mi sem bizonyította jobban, hogy képesek voltunk félretenni a rivalizálást, hogy pár órával később már a Shooting Star nevű klubban gyülekeztünk. A név már csak azért is szórakoztatónak tűnt a szememben, hiszen az Universal Brooms Ltd. leszármazottai nyitották a klubot, akik az azonos nevű seprűmárkát dobták piacra még az ötvenes években. Arról nem is beszélve, hogy bár mindannyian kviddics-sztárnak számítottak, egyszer sajnos eljön majd az a pont az életükben, amikor nekik is lefelé ível majd a karrierjük. A klub egy alsó és egy felső szintből állt, azonban amíg az alsó szinten mindenki elvegyülhetett, addig a felső szintekre tényleg csak a játékosokat, elemzőket, kommentátorokat, szakmabelieket engedték be, továbbá az általuk meghívott embereket. Olyan régóta jártunk ebbe a klubba, hogy nem is volt kérdés, hogy beengednek-e. Egy darabig Shawnnal és a csapattársaival beszélgettünk és táncoltunk a parketten, de végül Zane félrevonta vonta magával a férjemet. Én pedig ott maradtam egy pohár koktéllal a kezemben, és mivel ismertem a fiúkat, ezért új társaság után kutattam. Ekkor szúrtam ki kicsivel odébb Lilou-t, akivel egy-két alkalommal még együtt játszottunk a Roxfortban, bár más csapatokat erősítettük akkor is. Mosolyogva indultam meg felé, hiszen attól, hogy másik csapatnak szurkoltam, még emberek voltunk. Nem terveztem senkit utálni azért, mert más dolgokért rajongott. − Lilou! Szia! – köszöntöttem őt régi ismerősként, bár régen nem beszéltünk túlságosan sokat, és manapság is teljesen más körökben mozogtunk, de azt nem állíthattam, hogy ne csíptem volna el néha egy-két szóra. Kicsit meg kellett emelnem a hangomat a zene miatt, de sose esett nehezemre kitűnni a tömegből, ha úgy tartotta kedvem. Nem csoda, hogy talán én voltam az egyik legharsányabb szurkolója a csapatnak. − Gyönyörű mérkőzés volt. Meccsről-meccsre egy jobban kiemelkedsz a mezőnyből – dicsértem meg őt, hiszen Rachelnek tényleg csak a szerencséjén múlott, hogy ne a Hárpiáknál landoljon az aranylabda. − Remélem, azért nem vagy elkeseredett. Messze van még a szezon vége – tettem hozzá, elvégre még számtalan lehetősége akadt arra, hogy visszavágjon majd a Batsnek. Én pedig kíváncsian vártam a legközelebbi mérkőzésüket, hiszen a két csapat között mindig is nagy volt a rivalizálás.
