highway to hell - Sid&Lyra

Nem kell ahhoz innia, hogy a Highway to Hell tökéletes bevonuló zenét szolgáltasson számára. Úgy vonul be ugyanis a pubba, mintha valaki lenne, mintha attól, mert a neve szerepel a bejárat mellett kirakott táblán (krétával felírva), már hírneve lenne. Nem is számít, igazából csak az, hogy az akadémián is híre ment a fellépésének és néhányan közülük most egy asztalt kitesznek. Lepacsizik velük, mikor megérkezik, aztán a mosdó felé veszi az irányt, ahol leellenőrzi, a hoppanálás alatt nem kenődött-e el csillámos-füstös szemsminkje, vagy a hozzá passzoló eperhab színű szájfénye.
Nagy rutinja van a színpadon való éneklésben, mégis mindig izgul, amíg meg nem pengeti a gitárja húrjait. Saját dalokat énekel leginkább, de néhány feldolgozással is előhozakodik, melyeket együtt énekel vele a kis közönsége. Köztük idővel kiszúr egy nagyon is ismerős szempárt, majd ahogy a fények mellett kitisztul a látása, fel is ismeri Őt. Elmosolyodik, de talán még halványan el is pirul.
A koncert végéhez közelednek, az utolsó dal pedig egy nemrégiben született, szomorú, szerelmes dal. Szövegében a lemondásról és be nem teljesülő szerelemről énekel. Fél felnézni, ezért egész idő alatt az ölében pengetett gitárját figyeli, majd az utolsó hangnál néhány másodpercre lehunyja szemét.
Széles mosollyal arcán hajol meg a közönség előtt. Lyra jól érezte magát, a tapsból ítélve pedig ők is. Csak ahogy mindig, most is első dolga, hogy a gitárját a tokjába rakja, csak ezután megy a pulthoz, hogy egy felessel hidratálja fáradt hangszálait.
A színpadon eközben felkonferálják a következő zenés játékot, a karaoket. Egy ideig még itt lesz, ez biztos, fejében pedig megszületik az ötlet. Mi lenne, ha felrángatná magával a színpadra a kedvenc lakótársát, hogy együtt énekeljenek? Ehhez azonban több bátorságot kell gyűjtenie...