Isabella Lestrange

A tapasztalatoknak élek. Ez önmagában rengeteg jót és rosszat is magába foglal. Motivál arra, hogy mindent kipróbáljak, amit csak szeretnék, hogy minél többet ismerjek meg az engem körülvevő világból, legyen az olyan elvont dolog mint a spiritualitás vagy akár a kosárfonáshoz hasonló kézműves elfoglaltságok. Sokszor nem figyelek oda az intő szavakra és hallgatok inkább a saját impulzusaimra, ami miatt nem kis problémáim voltak már, de ezen igyekszem dolgozni. Sajnos nem annyira szokott működni. Mindenesetre én nem hiszem el mások véleményét egészen addig, amíg magam is meg nem bizonyosodtam róla, hogy az valóban úgy van.
Makacs vagyok és eltökélt. Ha valami egyszer megfogalmazódott a fejemben, akkor azt megteszem, nem lehet jobb belátásra bírni. Életveszély vagy mások biztonságának veszélyeztetése esetén igen, de ha csak magamról van szó, akkor egész biztosan nem hagyom magam. Ez legtöbbször szerencsére csak ártalmatlan hobbiknál nyilvánul meg, mint amikor elkezdtem csigafarmot nyitni a szobámban vagy amikor először töltöttem csordultig a szobámat növényekkel. Utóbbi megmaradt, a csigákat szerencsére elengedtem. Legerősebben ez abban nyilvánult meg, amikor a hallásom elvesztése után megígértettem apuval, hogy amint elkezd egy kicsit is romlani a kiejtésem és már nem úgy beszélek, mint egy átlagos ember, azonnal le kell ülnie velem és újratanítani nekem az egészet. Az ideológiáim, elveim és úgy nagy vonalakban a világ működéséhez való hozzáállásom hasonlóan működik. Meghallgatom mások véleményét, elfogadom, ha nem úgy gondolkodnak a dolgokról mint én, de kizárt, hogy engem eltérítsenek az addigi meggyőződésemről.
Mindezek ellenére sokmindenben ragaszkodom a megszokotthoz és a rutinhoz. Határozottan szeretek belekóstolni ebbe-abba és néhány dolgot bele is építek az életembe, ha csak rövid időre is, de szeretem, ha nem érnek túl váratlan események és a napjaim legfontosabb részei nyugodtan telnek. Ehhez sok köze lehet a nyilvánvaló kommunikációs akadályaimnak, mert a megszokott dolgok azok, amik segítenek, hogy biztonságban érezzem magam.
Nagyon szeretem a mesék világát, a gyerekkor ártatlan, gondtalan szépségét, talán éppen azért, mert nekem ez olyan hamar véget ért. Könnyen el tudnám képzelni magam, hogy gyerekekkel foglalkozzak, sőt, azt hiszem, semmilyen más munkában nem látom magam jó helyen. Nagyon szeretem a kicsiket és elképzelni sem tudok annál szebb dolgot, minthogy kisgyerekek életét tegyem szebbé és jobbá a munkámmal.
Álmodozó típus vagyok, ez azt hiszem, könnyedén köthető a korábbiekhoz. Szeretek álomvilágokban élni, a legkevésbé sem realisztikus álmaimat tovább és tovább fokozni és napokat eltölteni egy ilyennel. Nem hiszek bennük, nem mindegyikben, de boldoggá tesznek, addig pedig nem akarok lemondani róluk. Hiszek a fehér lovon érkező szőke hercegben, akkor is, ha végül nem herceg lesz, nem szőke, és ló helyett csak szamara van. Mondjuk azt, hogy az igaz szerelemben hiszek igazán és biztos vagyok benne, hogy engem is meg fog találni, és végül ugyanúgy megházasodom és gyerekeim lesznek, mint az én szüleimnek.

Különös dolog egy többszáz éves múlttal rendelkező arisztokrata családba születni. Pláne, ha a szüleidet már hatalmas szakadék választja el gondolkodásmódban a nagyszüleidtől. Nálunk egész biztosan ez a helyzet, apu és anyu messze nem olyanok, mint a nagyszüleim, már amennyire megismertem őket. Szerencsére nem kell gyakran látnom őket, akkor is éppen elég, ha elfordulok, rögtön nem tudom, miről beszélnek, így nem is bosszant fel. Mindenesetre így, ezzel a kettőséggel elég furcsa néha együttélni és ez kiskoromban jóval meghatározóbb része volt az életemnek mint most. Sok ember soha nem felejti el, hogy milyen poklot hozott rájuk többek között a Lestrange név is, és húzni fogják a szájukat, amikor meghallják. Elfogadom. Emberek haltak meg, valakinek a testvére, anyja, apja, legrosszabb esetben a gyereke. Valahol jogos a megvetésük és hogy taszítják őket az aranyvérűek, csak én ezt kisgyerekként még nem értettem.
Apuék csodálatos emberek voltak akkor is és még azok a mai napig is. Olyan szeretettel neveltek engem és a testvéreimet, amilyet szerintem nagyon kevés gyerek élhet meg, bizalommal fordulhattam feléjük, legyen szó bármilyen apró ostobaságról vagy hatalmas bajról. Együtt töltöttük a hétvégéket, vidáman, néha szórakozva, néha csak pihenve, de mindig együtt, mint egy rendes, normális család, amit mindenki megérdemelne. Akkor nagyon rosszul esett, amikor más gyerekek kiközösítettek néha, mert a tulajdon nagyanyjuk vagy nagybátyjukat éppenséggel Rodolphus Lestrange ölte meg. Nem értettem, nekem mi közöm van ehhez, mert hiába ugyanaz a név és ugyanaz a család, én nem vagyok gonosz ember. A szüleim sem gonosz emberek, a drága nagybátyám sem az, akkor miért éppen én? Aztán megtanultam, hogy ez sokszor így lesz még és el kell fogadnom, hogy néhányan soha nem békélnek meg a létezésemmel. Természetesen nem törődtem bele és azóta is minden erőmmel azon vagyok, hogy bebizonyítsam az egész világnak a jóságomat.
Visszatekintve a múltra és a gyermekkori emlékeimre a nagyszüleimmel... Annyira nem is meglepő, hogy utálnak minket, akik nem aranyvérűek. Nagyapám egy kiállhatatlan ember volt, egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy ne kössön bele valamibe engem és a testvéreimet illetően. Apuék nem tűrték szó nélkül, én sosem vettem fel, mert mindig nagyon burkolt volt, úgyhogy nem tudott traumatizálni azzal, hogy ha a szüleim nem figyelnek, még a végén olyan leszek, mint a kitagadott fia. Utólag visszanézve is hatalmas dicséretnek veszem, mert Rody bácsinál nagyobb szívű ember csak egy van, Richard bácsi.
Szeretném azt mondani, hogy nagyapám szavaiban nem volt semmi igazságtartalom, de akkor nagyot hazudnék. Az esetek nagyrészében jól viselkedtem, anyunak sosem kellett igazán leszidnia, mert mindig tudtam a határokat és gyorsan tanultam. Már akkor is fontos volt nekem, hogy a szeretteim kedvére tegyek. Éppen emiatt tudtak bármire rávenni a testvéreim. Egyáltalán nem rosszindulatból, mindig nagyon jó viszonyunk volt egymással, persze alkalmankénti civakodással megspékelve, de azért jól megvoltunk és soha nem ártottunk volna szándékosan egymásnak. De ha azt mondta a bátyám, hogy egyek meg egy marék mákot, akkor megettem egy marék mákot. Azt hiszem, akkor még a Griffendélbe osztott volna a Teszlek Süveg, ha minden így marad és így megyek a Roxfortba. De minden megváltozott, nagyon hamar.
Nyolc éves voltam, amikor Celeste-tel elmentünk játszani. De nem ám ki az udvarra, nem, hanem a kúriától meglehetősen messze lévő tóhoz. Tél volt, hideg volt, én anyu többszöri szólása ellenére sem vettem fel sapkát, csak egy vékony sálat a nyakamba és a kabátomat. Határozottan nem volt megfelelő az időhöz az öltözködésem, de mire anyu elkapott volna, addigra már kint voltam, rohantam a nővérem után, aki már kint várt rám. A tónál hógolyóztunk Celeste-tel, ott a bokrok között és a fagyott nádas mögött rengeteg búvóhely volt, csodásan lehetett háborúzni. Még mások sem voltak ott akkor és a miénk volt az egész.
Egyetlen rossz lépés volt az egész. Megbotlottam egy kiálló gyökérben, ráestem a jégre és beljebb csúsztam a tavon. Persze az eséstől megrepedt az amúgy is elég vékony jég, én pedig amint megpróbáltam felállni, hogy kimenjek a tó partjára, belezúgtam a jéghideg vízbe. Egy pillanatra azt hittem, a szívem is megállt a hidegtől, pánikszerűen kezdtem csapkodni a karjaimmal, hogy kievickéljek valahogy a tó partjára, ami akkor borzasztóan messzinek tűnt. Végül Celeste kezei kulcsolódtak az enyémekre és ő húzott ki a vízből. Sírtam a hideg okozta fájdalomtól és a rémülettől, pedig nem gyakran sírtam, sosem láttam értelmét. Akkor viszont keservesen zokogtam, Celeste meg rögtön hazarángatott. Szakadt a hó, kicsit a szél is fújt, én tetőtől talpig vizes voltam, elkékült a szám, a hajam a fejemre fagyott... Nem nyújthattam biztató látványt. És az otthon nagyon messze volt még.
Tisztán emlékszem az első, utolsó és egyetlen alkalomra, amikor hazaérve apu olyan keményen leszidott minket, hogy csak megszeppenve álltunk a küszöbön, én reszkettem és szipogtam az arcomra fagyott könnyek mögött, Celeste meg a kezemet szorongatta, nem akart elengedni. Próbáltam elmagyarázni apunak, hogy csak baleset volt, hógolyóztunk és megbotlottam, Celeste-nek semmi köze hozzá, az én hibám, de hallani sem akart róla. Tudom, hogy csak aggódott értünk, de attól még nagyon ijesztő volt és akkor eldöntöttem, hogy sosem akarom ilyen mérgesnek látni.
Anyu fokozatosan felmelegített, először pokrócokkal, aztán levessel, végül egy forró zuhannyal, és este a szokásosnál korábban már az ágyban voltam, fáradtan, kimerülten és pokolian betegen. Akkor egyszerű megfázásnak tűnt a dolog, kaptam anyutól Kalapkúra bájitalt és addig ott volt mellettem, amíg el nem aludtam. Hajnalban azonban teljesen megváltozott a betegség. Reszketve ébredtem fel, hasogatott a fejem, szédültem, hánytam is a szobám közepére, elviselhetetlenül fáztam a magas láztól... és mentem is felkelteni anyuékat. Úgy estem be az ajtón, még járni is nehéz volt az erős szédüléstől, aztán azt hiszem, miközben a síráshoz közeli állapotban magyaráztam apunak, hogy mennyire rosszul vagyok, elájulhattam. Nem tudom pontosan, mi történt, lehet, csak a betegség miatt romlott az emlékezetem, mindenesetre a következő, amire emlékszem, a Szent Mungó egyik kórtermének mennyezete volt, ahogy kinyitottam egy reggel a szemem.
Csend volt odabent, rémisztően nagy csend. Már akkor feltűnt, hogy valami nagyon nincsen rendben. Elfordítottam a fejemet és az első ember, akit megláttam, apu volt. Az ágy mellett ült, az arca borzasztóan fáradtnak és kimerültnek tűnt, mintha éveket öregedett volna. Merlinre, ugye nem feküdtem itt évekig? Hozzám beszélt, láttam, hogy mozgott a szája, de fogalmam sem volt, mit mondott. Egy szavát sem hallottam.
Nem hallottam semmit.
Nagyon hosszú hónapok és évek vártak rám. Miután két hétig feküdtem a Szent Mungóban életveszélyes állapotban, várható volt, hogy nem fogok száz százalékosan felépülni. De senki nem gondolta, hogy a hallásom teljes egészét elveszítem. Egy nyolcéves gyerek pedig aligha tud ezzel olyan könnyedén megbirkózni. Az első hetekben rettentően kétségbe voltam esve, már imádkoztam azért, hogy hadd kapjam vissza a hallásomat, hogy még egyszer hadd halljam, ahogy apuék a nevemen szólítanak... De természetesen nem történt semmi. A medimágusok szerint a nagyon magas láz volt az oka, amiatt sérült meg nagyon komolyan a csiga a füleimben és amiatt nem fogok soha többet hallani. Nehéz volt elfogadni, de szépen lassan sikerült. Elvégre nem nagyon tehettem mást, gyerek voltam még és egy egész élet állt előttem, ha ezt akkor még annyira nem is tudtam felfogni.
Elkezdtem jelnyelvet tanulni szakemberek segítségével. Olyan volt, mintha az egész beszédet újra kellene tanulnom, hiszen a jelbeszéd teljesen másképpen működött mint az angol. De nem adtam fel, egy percig sem. Nagyon eltökélt voltam, de arra még inkább, hogy megtanuljak szájról olvasni. Láttam a szüleimnél, hogy nekik is mennyire megerőltető volt, hogy a jelnyelvet tanulják miattam, úgyhogy elhatároztam, hogy megkönnyítem a dolgukat. Minden percemet erre áldoztam, figyeltem az emberekt, tanárt kértem hozzá apuéktól, de ezt többször is majdnem feladtam. Rettentő nehéz volt, sokkal több tudást és készülést igényelt mint a jelbeszéd és lehetetlennek tűnt. Szenvedtem vele, de megtanultam. Nem tökéletes, még most is néha vissza kell kérdeznem egy-egy szóra, ha éppen nem vagyok biztos magamban, de fejlődtem és még fogok is fejlődni. Nem adhatom fel, az élet olyan szép. Még a festmények sem írják le tökéletesen, mennyire szép is. Csak az tudja igazán értékelni ezt a látványt, akit nem zavarják meg a háttérzajok.

Aránylag magas vagyok, talán kicsit vékony is. A nagybátyám szerint kórosan sovány vagyok, de szerintem csak azért mondja, hogy főzhessen nekem csodás ételeket, mintha amúgy nem tenné meg. A szemem barna, a hajam szintén, általában vállig ér vagy hosszabb, eddig még nem kaptam olyan impulzust, hogy megkopasszam magam. A bőröm világos, szinte hófehér, ez egész biztosan anyától van. Nagyon változatosan öltözködöm, szeretem kifejezni magam a ruháimmal és a megjelenésemmel, általában az aznapi, vagy legalábbis aznap reggeli hangulatomat tükrözi minden, ami rajtam van, de még a hajviseletem is.