Carlo & Frankie ~ welcome to Hogwarts!

Az új tanév mindig izgatottsággal tölt el. Főleg azok után, hogy iskolakezdés előtt mindig alaposan kifaggatom apát, hogy hány új diákra lehet számítani, így talán nem is meglepő, hogy Cassandra és James között gubbasztva, a nyakamat nyújtogatva nézegetem a beosztásra váró diákokat. Tíz-tizenkét fő, többségükben fiúk várnak arra, hogy végre leülhessenek valamelyik asztalhoz. Az egyikükön megakad a pillantásom, ugyanis szinte kimagaslik a tömegből.
Kicsit sajnálom őket, biztos nem kellemes nekik, hogy az egész iskola minden mozzanatukat figyeli, azonban én baromira kíváncsi vagyok, hogy ki érkezik még a Griffendélbe.
Átölelem Cassie derekát, odasúgok valamit Jamesnek, ugratom kicsit Tatiana és Flora párosát, faggatom Larsot egy sort arról, hogy talált-e magának barátnőt, majd Chrispy felé fordulok, hogy mik a tervei az iskolaújsággal.
Az idei nyáron nagyon sok minden történt, olyan események, amelyek valamelyest helyre billentettek, így az iskola kapuján már úgy léptem át, mintha a tavalyi év meg sem történt volna. Egészen addig fecsegek, amíg csendre nem intenek bennünket. Akkor elhallgatok, és kíváncsian a tanári asztal elé állított kis szék irányába fordulok. Előkerül az új diákok névsora és a Teszlek Süveg is. Talán nem hazudok, ha azt mondom, ez a kedvenc eseményem az iskolában. Amikor mindenki feszült izgatottsággal figyel, majd valamennyi alkalommal, amikor a Süveg hangja felcsendül, mi tapsviharban törünk ki.
Megkezdődik a ceremónia: az emberek jönnek-mennek. Valakinek épphogy a fejéhez ér a kalap, és már beosztásra is került, valakinél gondolkozik egy keveset, de az biztos, hogy tényleg mindig tapssal és kurjongatással köszöntjük az újakat.
A széktől feláll a magas srác, és az asztalunk felé indul el. Nyomok egy csókot Cassie homlokára, majd amikor minden cserediák elfoglalja a helyét, és már pattanok is fel a sajátomról.
− Majd visszajövök, eskü. Megyek bemutatkozni. – Pár pillanattal később pedig udvariasan megkérem Marcust, hogy csusszanjon odébb, majd széles mosollyal letelepedek közé, és az új srác közé. Van még egy kis időnk, amíg az elsősöket bevezetnék, így megpróbálom szóra bírni egy kicsit.
− Hali! Carlo, ugye? – pillantok a jövevény felé, és szándékosan kurtítom meg a nevét, mert Merlin nem tudna annyi pénzt adni nekem, hogy azt kiejtsem a számon. A kezemet nyújtom felé kézfogás céljából, miközben az arcomon széles vigyor terül szét.
− Üdv a Griffendélben! – köszöntöm őt, és ismét rádöbbenek arra, hogy miért is kértek fel engem prefektusnak: túlságosan is sok időt töltök azzal, hogy másoknak jó legyen.
− Amúgy Franklin Longbottom vagyok, ha bármi gondod, bajod, kérésed és sóhajod van, akkor szólj nyugodtan, mert én vagyok a hetedik évfolyam egyik prefektusa. De nyugodj szólíts csak Frankie-nek, mint mindenki más – nevetek fel halkan, miközben megállapítom magamban, hogy még ülve is rohadt magasnak számított, főleg a túlsófelén lévő Lily és a kis évfolyamtársai teljesen eltörpülnek mellette.

Nem az volt minden vágyam, hogy megismerjem az ötödik iskolát is Euróában, de az élet így hozta. Nem kellett volna annyira bepöccennem és megvernem azt a francia srácot, de utólag mindig minden késő bánatnak bizonyult. Pedig az a suli annyira könnyű lett volna a Durmstrang után, még akkor is, ha egy évet ismételnem kellett, amiért félév kellős közepén mentem át és egyszerűen nem tudtam felvenni a tempót a másabb fajta tanulási módszerrel. De határozottan könnyebb volt, most pedig megint itt álltam egy rakás idegennel körülvéve, akik ráadásul rettentően néztek minket. Főleg magamon éreztem a tekinteteket, hisz rendesen kimagaslottam a többiek közül. Először nagyon nem is értettem, hogy mi következik, mert ahány iskolát megjártam, annyiféle beavatási szokást ismertem meg, de szerencsére nem nekem kellett kezdenem a sort és hamar rájöttem, hogy csak le kell ülnöm arra a székre, a fejemre teszik azt az ősöreg beszélő sapkát és már mehetek is a helyemre. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most csak nekünk volt könnyebbség, vagy egyszerűen itt ilyen volt a beosztási ceremónia. Mindenesetre minden gondolatomat sikerült lecsillapítanom a fejemben és amint hogy a fejemhez ért a süveg, már visszhangozta is: "Griffendél!"
Elpillantottam az asztal felé, amelyiktől némi tapsot kaptam, hogy aztán felkelve oda vegyem az irányt. Rettenetesen fáradt voltam a vonatúttól, de mindennek tetejében borzasztóan éhes. Ha tehettem volna, akkor felvásároltam volna a büféskocsi tartalmát, de csak édességekből akkor sem laktam volna jól, ha mindenki elől lenyúlok mindent. Másfelől spórolnom kellett a cigire, ami elég visszatartó ok volt ahhoz, hogy csak valami rágcsát és innivalót vegyek magamhoz az út alatt. Tudtam, hogy az üres tányér, amihez leültem nem sokáig marad úgy, mert már nyúltam is az első dolog után, amin megakadt a szemem. Már épp felpakoltam négyszer annyi kajával a készletet és betoltam az első falatot, amikor egy nagyjából velem egykorú srác ült le mellém és megszólított engem. Nem tudtam eldönteni, hogy hirtelen a kaját vagy Franklint, aka "Frankie-t" csapjam le. De végül csak vettem egy mély levegőt és megtörölve a kezem felé nyújtottam.
- Örülök, Longbottom. - a hangom nem volt túlságosan kedves, de igazán bunkó sem. Csak bosszús, mert megszakított a vacsorában. De ha az még nem vigasztalt, épp a hátunk mögött csődült be egy halom törpe, akik valószínűleg most kerültek be az iskolába.
- Ahogy látom lesz kiket istápolnod még, nem tartanálak fel.

Hajthatatlan voltam, amikor új diákokról volt szó, így elég hamar az egyik cserediák mellett kötöttem ki, akit szintén a Griffendélbe osztottak, bár be kellett vallanom, nem kicsit döbbentem meg azon a kajaadagon, amit addigra maga elé pakolt. De vélhetően nem én voltam az egyetlen, hiszen a körülötte ülők is meglepetten meredtek rá és a tányérjára. Ha olyan hangulatban lettem volna, akkor tuti megjegyezném, hogy nem kell félnie, itt nem fog éhezni, de inkább a bemutatkozásra akartam koncentrálni.
Így hát vigyorogva ráztam vele kezet akkor is, ha érzékeltem a hangján, hogy nem örvendezett annyira a társaságomnak. Mégsem érdekelt túlzottan, hiszen tele voltam energiával és jókedvvel, hogy ismét itt lehettem, ráadásul a beosztási ceremónia és az évnyitó lakoma mindig a kedvenceim közé tartozott.
Az elsősök érkezésére én is felkaptam a fejemet, de tudtommal nem volt köztük ismerősöm, így nem voltam annyira izgatott, hogy minden figyelmemet nekik szenteljem.
− Ó, nem tartasz fel! Tudod, általában én szoktam foglalkozni a cserediákok beilleszkedésével a házunkban, ráadásul akad még rajtam kívül öt másik prefektus is, szóval igazán jófej vagy, hogy ennyire aggódsz az elsősökért, de kibírják egy darabig nélkülem – vigyorogtam rá, mert engem ilyen könnyen nem lehetett lerázni. Az asztalnál kicsit odébb elcsíptem Tatiana és James értetlenkedő pillantását, de akkor sem voltam hajlandó még visszaülni közéjük.
− Azt viszont látom, hogy szereted a gyomrodat. Ne aggódj, itt minden vacsora ilyen bőséges – utaltam arra, hogy szükségtelen volt degeszre ennie magát, mert ha attól tartott, hogy az év hátralévő részében éhezni fog, akkor igencsak tévedett.
− És honnan jöttél közénk? – vetettem fel a szokásos kérdéseim egyikét, hogy beszélgetést kezdeményezzek, amíg az elsősöket sorba rendezték. Természetesen, ha majd megkezdődik a ceremónia, akkor én is befogom majd a számat, de addig még volt egy kis időm.

Ha azt hittem, hogy könnyedén lerázom a srácot, akkor ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Már épp felnyársaltam a villámmal a következő falatot, amire hallottam a reakcióját. Ennél a lerázásnál sokkal többre lett volna szükségem és a jelen álláspont szerint az sem zavarta kölönösebben, hogy a felszúrt kajával jelezni szerettem volna felé, ennék inkább, mint hallgatnám a magasztos dumáját. Most az egyszer sajnáltam, hogy nem tudtam semmit a leendő háztársaimról, főleg az ilyen idegesítőekről, hogy kiket és miért kellene kikerülnöm, de legalább elhallgattatnom valamilyen módon. Ezt a gyereket lehetetlennek tűnt második végiggondolásra is. Vettem lassan egy nagy levegőt és még lassabban fújtam ki, hogy közben átgondoljam, mit is válaszolok neki. Azért ennél meredekebb volt még az én beosztásom is párszor, az angol gyerekek el voltak kényeztetve egyszerűen.
- Nem féltem az elsősöket, úgy látom, hogy csak leteszik a kis popójukat a sapi alá és már el is dől a sorsuk. - cseppet sem érdekelt a jelenlétük és a további beosztási ceremónia. Az már annál inkább, hogy ahová kerültem, nem épp olyan tagokból állt, akik szerették volna elhallgattatni Longbottomot. Én tényleg nem akartam sem bunkó, sem a rosszabbik oldalamról bemutatkozni mindenkinek. A kajás megjegyzésére már azonban a fintor is kiült az arcomra. Most ezt muszáj?
- Örülök, de éppen készülsz elvenni az étvágyam. - kissé hátradőltem és felvont szemöldökkel meredtem rá. De végre bekaptam a második falatot is és ismét előre görnyedve igyekeztem folytatni az étkezést ott, ahol megszakított. Éreztem magamon, hogy Franklin megjegyzésére még többen kezdtek el figyelni, bár emiatt nem nagyon zavartattam magam. Előbb vagy utóbb úgyis feltűnik majd mindenkinek.
- A franciáktól. - adtam meg a bőséges választ neki, aztán rá bíztam, hogy miféle konzekvenciákat von le, mit keresett egy olasz mégis a Beauxbatonsban.
- Érdekel még valami?

Az új srác elég kemény diónak bizonyult, de ha Tatianát képes voltam megtörni, akkor ő sem lehetett nehezebb eset nála. Mondjuk, azért senkinek nem árultam volna el, hogy a durmstrangos lány volt a mércém ahhoz, hogy ki mennyire volt zárkózott, mert a végén még lehet ízelítőt kaptam volna az ott tanult átkokból. Arra pedig a legkevésbé sem vágytam.
Így hát minden figyelmemet Carlonak szenteltem, aki bár eléggé felpakolt kajával, ez nem jelentette azt, hogy ennyivel békén hagyom. Mi evés közben is szoktunk beszélgetni egymással, ilyen egyszerű indokkal nem húzhatta ki magát a beszélgetés alól.
− Miért? Milyen beosztásra számítottál? Küzdjenek meg egy magyar mennydörgővel? – nevettem fel, amiért ilyen egyszerűnek titulálta a mi szokásainkat. Személy szerint én jobban preferáltam ezt a fajta módszert, mint valami beteg húzást a tanári kar részéről. A Süveg gyors és kényelmes megoldás volt mindenre.
− Ugyan már, nem igazán úgy tűnik, mintha el lehetne venni az étvágyadat – jegyeztem meg továbbra is széles mosollyal az arcomon, hiszen az imént kapott be egy falatot. Szerintem ennek a srácnak nem lehetett elvenni a kedvét az evéstől, már csak az alapján, hogy mennyi mindent pakolt maga elé. Komolyan… Mintha éheztették volna.
− Igen. Miért jöttél el tőlük? – érdeklődtem. – Mármint, aki megfordult a franciáknál azok mind azt mondták, hogy kellemes, nyugodt ott a légkör. Volt olyan barátom, aki egy-két évet ott töltött, és nagyon vissza se akart jönni.
− De egyébként nem az a lényeg, hogy engem mi érdekel. Sokkal inkább az a fontos, hogy én miben tudok segíteni neked – tettem hozzá, hiszen azért ültem át ide mellé, hogy megválaszoljam az esetleges kérdéseit, elkalauzoljam az iskolai élet rejtelmeiben és hasonlók.
− Franklin! Hagyd már szerencsétlent! – kiáltott át az asztal túlsó feléről Tatiana, de én csak vigyorogva leintettem őt. Később is ráértem visszaülni Cassie-hez és a srácokhoz, vagyis egyelőre még nem érzékeltem azt, hogy túlságosan is zavaró lenne a jelenlétem, így bár láthatóan bosszantottam Carlot, de nem adta a jelét annak, hogy nagyon elege volt belőlem.
− Szóval, még mindig áll az ajánlatom. Ha segítség kell, akkor szólj nyugodtan – fordultam vissza Carlo felé, bár eléggé kellemetlen volt Tatiana pillantását érezni a hátamon.