Kimberly & Eric ~ charity ball

Leemeltem egy pezsgős poharat az egyik elhaladó pincér tálcájáról. Muszáj volt innom valamit, hiszen az este hosszúnak ígérkezett, ez pedig egyet jelentett azzal, hogy édesanyámmal ismét tökéletesen kell játszanunk a szerepünket. Naomi nem jött velünk, láttam, hogy nem érezte jól magát, így egy remek kifogással hárítottam apát, így ő otthon maradhatott. Kicsit talán féltékeny voltam rá, hiszen neki nem kellett műmosollyal köszönteni a vendégeket, és elvegyülni közöttük, de tisztában voltam vele, ha itt lenne, akkor csak még feszültebb lenne.
Néha én is szerettem volna kibújni a kötelezettségek alól, amiket apám tett a vállaimra. Untam már játszani a tökéletes fiú szerepét, hogy nem lehettem önmagam, mert gondosan kellett ügyelni arra a képre, amelyet a külvilág felé mutatottunk.
A terem széle felé indultam meg, kezemben még mindig ott gyöngyözött a pezsgő, hiszen én Holdennel ellentétben jólnevelt voltam, és tisztában voltam azzal, hogy melyik alkoholt miként kellett fogyasztani. Őt ismerve szimplán egy húzásra magába döntötte volna az italt, de szerencsére, ebben nem hasonlítottunk.
Fiatal lányok súgtak össze, amikor elhaladtam mellettük. Hallottam, hogy félhangosan arról sopánkodtak, szeretnének táncolni, de nem akadt partnerük.
− Ez igen kellemetlen, hölgyeim. Ígérem, egy kis idővel később felkérem majd valamelyiküket táncolni – torpantam meg egy pillanatra, és fordultam feléjük, bár a kezemben lévő pezsgőspohár talán elég egyértelmű célzás volt arra, hogy miért nem most azonnal vittem őket táncba.
Láttam az arcukon a lelkesedést, hiszen felismertek engem, így gyorsan továbbálltam, mintha hívott volna valaki. Csupán nem akartam üresfejűekkel bájcsevegni. Márpedig ebben a teremben szinte mindenki ebbe a kategóriába esett.
A falhoz húzódva találtam magamnak egy olyan helyet, ahol kevesebben fordultak meg. Csak néhány széket helyeztek ide, hogyha valaki a tánc után elfáradt volna, akkor valahol ki tudják pihenni magukat. Én nem ültem le, csak megálltam a székrengeteg egyik szélén, és a tekintetemet a táncolókra szegeztem.
− Jótékonysági bál. Meg a francokat… − morogtam magam előtt, észre sem véve, hogy a közelemben tartózkodott egy ismeretlen lány.
Továbbra is bosszantott a tény, hogy apám a nagy-britanniai ispotályok számára szervezett, bálnak álcázott gyűjtésre és aukcióra annyi pénzt költött el, amelyet azonnal szétoszthatott volna a kórházak között. Nyilvánvalóan mégsem tette, hanem egy puccos fogadás kíséretében kellett a világ tudomására adni, hogy mi mennyire adakozószelleműek vagyunk. Kár, hogy az nem jutott el a csökött agyáig, hogy a parti és a legújabb intézkedései miatt kritizálni fogja őt a sajtó, hiszen mindenhová még nem neki sem ért el a keze.

Abszolút nem volt kedvem a ma esti partihoz, de apám világossá tette számomra, hogy ha a gyerekei közül legalább az egyikünk nem jelenik meg, akkor borzasztóan mérges lesz. Én pedig nem akartam Naomit kitenni ennek az egész hercehurcának, hiszen nagyon jól tudtam micsoda kínszenvedés volt neki. Ehelyett feláldoztam saját magamat, és bármennyire is próbáltam kibúvót keresni, nem tudtam menekülni. A szemem sarkából láttam, ahogy anya elcsevegett a barátnőivel, és ha a terem galériájára esett a pillantásom, tisztán kivettem apám alakját, aki bizonyára valami ostoba és fennhéjázó történettel szórakoztatta a támogatóit.
A háttérbe vágytam. Messze minden bájcsevejtől és műmosolytól, mert ez már nálam is megütötte azt a szintet, amelyet a gyomrom nem bírt befogadni. Alkoholt pedig csak mértékkel fogyaszthattam, hiszen a végén a család címlapra került volna azzal, hogy a Mágiaügyi Miniszter fia a sárga földig itta magát egy jótékonysági bálon. Épp elég volt, amikor Russel bácsikám néha felöntött a garatra.
Amikor egy ismeretlen fűzött megjegyzést a motyogásomhoz, a hang irányába fordítottam a fejemet. Végigmértem őt, nem túl feltűnően, sőt a pillantásom hosszabban időzött el az arcán, mint az öltözékén, mégsem tudtam kicsoda volt ő. A vendéglistát átbogarászva talán kideríthettem volna, azonban jelenleg nem tűnt túlságosan fontosnak, hogy elsétáljak odáig.
− Valóban az – feleltem csendesen, miközben a táncoló párok mozgását figyeltem. Továbbra is úgy gondoltam, hogy mindez másképp is alakulhatott volna, azonban az én szavam semmiben nem számított, ha apám egyszer a fejébe vett valamit.
− Egyetértek az egészségügy támogatásával. Rászorulnak a befolyó összegre – biccentettem. Megértettem az ő álláspontját, és valóban nem engedhettem volna meg magamnak, hogy bármilyen megjegyzés kicsússzon a számon. Felsóhajtottam, a remegő ujjaimat inkább ökölbe szorítottam. Jól esett volna egy szál cigaretta, vagy talán kettő is, de nem hagyhattam el a helyemet. Kötelezően a teremben kellett maradnom, néha az újságírók és a fotósok látóterébe keveredni, mert ezt várták el tőlem. Hogy játsszam a szerepet, amit kiszabtak rám.
− Másabb szervezéssel jobban kivitelezhető lett volna – vándorolt a pillantásom ismét a lány arcára, miközben lassan kinyújtottam az ujjaimat. Ostobán viselkedtem, hogy engedtem egy pillanatra is belátni a szerepem mögé. Inkább ismét mosolyt erőltettem az arcomra, miközben teljes testtel felé fordultam.
− És egy olyan bájos hölgy, mint te, miért ücsörög a parkett mellett? Bizonyára rengetegen szeretnének táncolni veled – váltottam témát, hiszen így is túlságosan sokat árultam el a rendezvénnyel kapcsolatos véleményemről.
Szerencsésnek nevezhettem magam, hogy ismertem az összes firkászt, így pontosan tudtam, hogy kiket érdemes elkerülni. Ha pedig bárki megkérdezte volna, hogy mit kerestem itt, nyugodt szívvel feleltem volna, hogy megpillantottam ezt a lányt magában üldögélni, és kötelességemnek éreztem megérdeklődni miként érzi magát a partin.

A báli forgatagban a jelentéktelen emberek könnyedén elvesztek, de sajnálatomra én nem tartoztam közéjük. Bárhová mentem, bárhová fordultam mindig akadt valaki, aki táncolni szeretett volna, vagy csupán szóba elegyedni velem. Sokan apám munkáját dicsérték, megint mások információkat akartak volna szerezni tőlem, azonban én álszent mosollyal hárítottam az ilyesfajta közeledéseket. Azonban ahogy egyre jobban telt az idő, úgy fáradtam én is, és mit meg nem adtam volna azért, ha talán pár órára csak, de ne Eric Briggs lettem volna, hanem valaki más, akinek nem férkőztek be a magánszférájába állandóan.
A fiatal lány azonban mégsem zavart annyira, mint a riporterek, akik jelen pillanatban apámat keresték megszállottan a teremben. Talán némiképp kellemetlen volt, hogy hallotta az apró megjegyzésemet, de igyekeztem könnyedén tovább lendülni a tényen, miszerint egy pillanatra leengedtem a védelmemet.
− Elsősorban kevesebbet költöttem volna a dekorációra, illetve ennek a teremnek egy része továbbra is kihasználatlan. A díszítésen és a bérleti díjon megspórolt összeget is az ispotályok ügyébe lehetett volna forgatni, ráadásul a szomszédos termek sem aprók, bőven lett volna hely mindennek egy kisebb helyiségben – vettem tárgyilagosabbra a figurát, gondosan ügyelve arra, hogy ezúttal a véleményemet csakis az a személy hallhassa, akivel megosztani kívántam.
− Tisztában vagyok vele, hogy a tehetősebb választókat kívánta megnyerni magának, azonban indokolatlannak tartom ezt a mennyiségű költekezést – utaltam ezalatt a méregdrága kristálycsillárra, a tömérdek mennyiségű gyöngyöző pezsgőre és a túlértékelt zenekarra, akik még csak nem is voltak igazán tehetségesek.
− Ha pedig valakik számára rendezek egy bált, én mindenképpen meghívtam volna pár embert közülük. – Elvégre, lehet, hogy az ispotályok vezetői mind itt voltak, azonban az ott dolgozókat kellett volna jobban megbecsülni, és valami olyan programot szervezni, amely közelebb állt volna hozzájuk. Én szívesebben töltöttem volna időt a medimágusok megismerésével, hogy egy kicsit személyesebben megtapasztalhassam a mindennapi nehézségeiket és megpróbáljak megoldást találni rá, vagy pedig meglátogattam volna a beteg gyerekeket valami aprósággal. Sajnos azonban apám a hatalomra kerülése óta elfelejtett emberséges lenni, és mindenképpen a látszatnak élt.
− Értem – feleltem halkan egy apró bólintás kíséretében, miközben elraktároztam magamnak az információt. Jelenleg azonban nem kívántam táncolni, ezért sem kértem fel azonnal, bár az elvárás vélhetően ez lett volna a részemről.
− Már táncoltam egy-két hölggyel a megnyitó idején. Most szeretnék pihenni valamelyest mielőtt visszatérnék közéjük – pillantottam a parkett irányába, majd ismét a lány felé fordultam. A kérdése nem ért váratlanul, hiszen mindenki, aki egy kicsit is hallott rólam bizonyára azon tanakodott, hogy miért vonultam félre.
− Időnként mindenkinek szüksége van arra, hogy egy kicsit elcsitítsa a gondolatait – tértem ki udvariasan a válaszadás elől, hiszen nem akartam beavatni őt abba, hogy mennyire elvágyódtam innen. Szerettem volna ránézni a testvéremre miként érezte magát, vagy pedig csak egy hosszú sétát tenni a városban kíváncsi tekintetek nélkül. Bármi jobb lett volna, mint apám nyomasztó aurája.
Amikor a pincér elhaladt mellettünk, akkor a lány után én is leemeltem egy poharat a tálcáról.
− A sikeres estére – ismételtem el a szavait olyan meggyőzően hamis mosollyal, amiért szörnyen éreztem magamat, hiszen az én szememben mindez csupán egy újabb lehetőség volt arra, hogy apám megtömhesse a zsebeit.
Óvatosan belekortyoltam a pezsgőbe, azonban már most leszögeztem magamban, hogy az este folyamán nem állt szándékomban többet inni a kelleténél, hiszen nem akartam kellemetlenséget okozni senkinek.
− Ne haragudj, amiért ilyen feledékeny és modortalan vagyok, azonban úgy tűnik, elég jól ismersz engem, azonban én sajnos nem emlékszem a te nevedre. Hogy hívnak? – érdeklődtem, hiszen nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valamiért furcsán ismerős volt nekem ez a lány, de nem mertem volna megesküdni rá, hol láttam korábban.

Feszélyezett a rendezvény, de leginkább az, hogy tényleg bármely irányba fordultam mindenhol egy riportert, vagy olyan személyt találtam, aki apámnak akart a kedvére tenni. Mégis ismét magamra öltöttem a kirakatbábu szerepét, hiszen nem akartam, hogy a testvérem jobban szenvedjen. Hatalmas elvárásokat állítottak elénk, de talán én mindezt egy fokkal jobban kezeltem, mint a húgom. Pedig néha – mint például most is −, csupán kedvem támadt volna kisétálni a teremből, és menni, amíg a lábam elbírt. Fiatalabb koromban élveztem a középpontban lenni, bájologni apám barátai előtt, mintagyereket játszani a fotósoknak, azonban minél jobban telt az idő, annál jobban éreztem a fojtogató légkört.
Ennek a lánynak a jelenléte viszont nem feszélyezett. Igaz, nem tudtam ki volt ő, vagy miként kellett volna viszonyulnom hozzá, mégis a kérdése egyáltalán nem volt tolakodó, sőt, egy korabeli lány nem igazán tett fel nekem ilyen kérdéseket. A beszélgetéseim másokkal javarészt kimerültek üres szócséplésben, viszont eddig még senkit nem érdekelt igazán, hogy miként is vélekedtem én a dolgokról.
− Édesapám egy büszke ember, aki ragaszkodik a saját elképzeléseihez – pillantottam oldalra, mintha valami igazán érdekes ragadta volna meg a figyelmemet a táncparketten. A hangomra szándékosan ügyeltem, hogy véletlenül se sugározzon keserű sértettséget, hiszen abban igaza volt, hogy figyelnem kellett arra kinek mit mondtam. Ezzel pedig talán semmi rosszat nem említettem meg vele kapcsolatban. Bőven tudtam volna mit mondani apámra, hiszen nap, mint nap előállt valami újabb dologgal, a mely a nemtetszésemet váltotta ki. Mégsem hallathattam a hangomat, mert szerinte nekem nem volt jogom beszélni. Meg úgy egyáltalán a saját életemet se irányíthattam úgy, ahogy szerettem volna.
− Ha nem is kifejezetten ezekkel az emberekkel vegyülve, de úgy gondolom, hogy nem csak fényűző partikkal és adománygyűjtéssel lehetne köszönetet mondani nekik. Hiszen, elméletileg most is miattuk gyűltünk össze, de gondolt-e bárki is akár egyetlen medimágusra azóta, hogy belépett azon az ajtón? – böktem az állammal a kétszárnyú bejárati ajtó irányába, ahol korábban a meghívókat ellenőrizték, és jelenleg is két auror állt őrt.
− De igazad van. A rendezvény jellege is lehetne másabb, sokkal személyesebb – vándorolt végig a tekintetem a termen, ahol fiatal lányok viháncolva kérették fel magukat táncolni, idősebb hölgyek vélhetően az uraikat, vagy a családjaikat tárgyalták ki, a férfiak pedig úgy tettek, mintha értettek volna a világ dolgaihoz, pedig ez közel sem volt így.
Lehetséges, hogy hozzászoktam ehhez az életmódhoz, mégis furcsamód vonzott az emberek közelsége, azoké, akik valóban őszinték voltak, és azoké, akik minden egyes nap a társaik életéről gondoskodtak. Az itt egybegyűltek, köztük jómagam is, szánalmasak voltunk hozzájuk képest.
− És azt is elfelejtik, hogy amikor olyan betegséggel küzdenek, vagy pedig egy baleset érte őket, akkor az életük olyan emberek kezei közt lesznek, akiket nem becsültek meg eléggé – bólintottam, miközben akaratlanul is elszorult a torkom a gondolatra, hogy az unokatestvéremet is bármelyik pillanatban leteríthette a betegsége. Apámnak minden eszköze meglett volna arra, hogy gyógyír után kutasson, mégis jobbnak látta a pénzét az ostoba politikai kampányaiba fektetni. Keserű szájízzel pillantottam a galérián nevetgélő apám irányába, aki vélhetően most is egy tehetős üzletember támogatását próbálta megszerezni.
− Ugyan, semmi gond – fordultam valamivel szelídebb hangnemet megütve vele szemben, miközben igyekeztem elnyomni a feltörő negatív érzéseimet, hiszen a mai estét nem kellett volna beárnyékolnia semminek. – Azonban, ha úgy adódik, megtisztelnél egy tánccal.
Nem mostanra akartam időzíteni a táncot, úgy éreztem, hogy bőven akadt időnk arra, hogy az éjszaka folyamán felkérjem őt, és nem is volt bennem késztetés arra, hogy mihamarabb visszatérjek a táncolók közé. Jobban élveztem a magányt, és azt, hogy végre elbeszélgethettem valakivel úgy, hogy az a személy nem volt elvakult a családomat illetően.
− Való igaz. Engem mindenki ismer… − ismételtem elgondolkodva a szavait, miközben a pezsgőben lévő apró buborékokat szemléltem. Valóban ismertek volna engem? Erősen kételkedtem benne. Mindenki csupán annyit tudott, amelyet látni akart belőlem, vagy amennyit mutatni szándékoztam nekik. Még a tulajdon családom se ismert igazán, hiszen apám nem figyelt rám, anyámnak és a nővéremnek pedig nem árultam el valamit, ami hosszú ideje nyomta a lelkemet. Mondhattam volna, hogy akkor ott volt még Holden, de… Holden épp annyira volt proli, hogy a nyilvánvalót sem vette észre, és vélhetően elkönyvelt engem egy taknyos suhancnak. Legalább is, a múltkori beszélgetésünk kapcsán valami hasonlót vágott a fejemhez. Az egészben pedig az volt a legszomorúbb, hogy néha én sem ismertem rá saját magamra.
− Meglehet, sajnos nem emlékszem mindenkire – feleltem, miközben letettem a poharamat a mellettem lévő asztalra. Nekem ezek szerint teljesen feleslegesen lett volna bemutatkoznom, hiszen a családom híre megelőzött engem, és pontosan tisztában a kilétemmel kapcsolatban. Ha engedte, akkor kezet csókoltam neki, ugyanis nem voltam olyan modortalan, mint a nagybátyáim, akik közül az egyikük szimplán ostoba volt, a másik pedig alul szocializálódott.
− Örvendek a szerencsének, Miss Blake – jelent meg egy apró félmosoly az arcomon, hiszen a rengeteg ismerős között felüdülés volt vele csevegni. Ugyan a vezetékneve ismerősen csengett, de nem ástam bele annyira az amerikai hírekbe, hogy mindez menten eszembe jusson. Mégis, némileg zavart, hogy a Blake névvel mintha már találkoztam volna valahol.
Ismét kezembe a vettem a poharamat, majd némi szünet után ismét megszólaltam.
− Tudod, az imént eltöprengtem azon, hogy kilátogatok a balkonra, ha van kedved… Esetleg velem tarthatnál. Odakint úgyis kellemesebb a légkör. – Természetesen nem akartam ráerőltetni semmit, azonban ahogy a fotósok nem messze tőlünk sütötték el a kameráikat, úgy ismét elfogott az a szorongó érzés, amelytől mindig úgy éreztem magam, mint egy sarokba szorított vad. Most már kevésbé lepleztem, hogy menekülni akartam erről a helyről, egyre gyakrabban sandítottam a fényképészek irányába, akik jelenleg a parkettről terveztek egy pillanatképet készíteni.

Nem szívesen diskuráltam apámról, vagy az általa hozott döntésekről. Miért is tettem volna? Nem adhattam hangot a saját véleményemnek, amely gyakran szöges ellentéte volt az övének. Bármit is akartam tanácsolni neki, általában csak leintett, miszerint én nem érhettem azt, amit ő képviselt. Nem akarta, hogy bármelyikünknek beleszólása legyen az ő életművébe, de arra tökéletesek voltunk, hogy eladja a saját családját.
Képtelen voltam elhinni, hogy én valaha is felnéztem arra az emberre, aki most a pódiumon bájcsevegett olyan személyekkel, akiket nem kedvelt, csupán a pénzükre és a szavazatukra volt szüksége. Mindenesetre ezeket az érzéseket és gondolatokat mélyen elzártam magamban.
Azonban a beszélgetőpartnerem felvetése elütette a bogarat a fülembe, és biztosra vettem, hogy erre még Holden se merte volna azt mondani, hogy feleslegesen pocsékoltam el apám pénzét. Mégis, akadt pár tényező, amely visszatartó erőnek tűnt a szememben.
− Bevallom, nem sok tapasztalatom van rendezvényszervezés terén – cseréltem ki az üres poharamat egy telire, amikor elhaladt mellettünk egy pincér egy hatalmas tálcával egyensúlyozva a karján.
− Ismerek embereket, akik ezzel foglalkoznak, tudok egy-két helyet, ahonnan a dekorációhoz szükséges kellékeket szokták venni és hasonló dolgokat, de egyik sem olyan jellegű, amelyre gondoltam – kortyoltam bele az italomba, ahogy egyre inkább azon járt az eszem, hogy miként lehetne ezt az ötletet kivitelezni. Sajnos, a kevésbé hétköznapibb, egyszerűbb dolgokhoz nem értettem.
− Még átgondolom – jelentettem ki némi tétovázás után, hiszen tucatnyi ötletfoszlány jutott eszembe, de ahhoz, hogy kiválasszam és kivitelezzem a megfelelőt, ahhoz időre volt szükségem.
− Mindenesetre köszönöm az ötleted. Ha esetleg eljutok véghez viteléig, akkor örömmel látlak majd köztünk – tettem hozzá, hiszen nem voltam hálátlan ember, még akkor sem, ha előszeretettel mutattam meg egy másik oldalamat a külvilágnak. Azonban bármennyire is lett volna csábító a gondolat, hogy a sajátomként állítsam be ezt a gondolatot, mégsem tettem így. Pedig gyakran vágytam cselekvésre, mégis a tudat, hogy apám mit fog szólni hozzá, visszatartott. Mostanra azonban kezdett elegem lenni abból, hogy az életemet ő szabta meg.
Arra, hogy sok emberrel találkozom, csupán bólintottam, és ismét a számhoz emeltem a poharamat. Voltak pillanatok, amikor élveztem a nyüzsgést, hogy körülvettek az emberek, de a mai napon inkább csak tehernek éreztem a környezetemet.
− Rendben, Kimberly – bólintottam egy apró mosollyal miközben megszabadultam a poharamtól, mielőtt még magammal invitáltam volna a teraszra. Mellőzni szerettem volna a formaiságokat, bár leginkább arra akartam ügyelni, hogy a sajtó még véletlenül se képzeljen többet ebbe a beszélgetésbe, mint ami valójában volt.
Ahogy a friss levegőt magamba szívtam, olyan érzésem támadt, mintha csupán egy pillanatra, de megízleltem volna a szabadságát ízét. Kár, hogy csupán hiú ábránd volt mindez.
A korlátnak dőltem, egy pillanatra lehunytam a szemeimet, majd ismét Kimberly felé pillantottam, csupán csendesen figyeltem, ahogy a hajába kapott a szél. Pontosan erre volt szükségem. Távol lenni a kíváncsi tekintetektől, a fényképészektől és elsősorban apámtól.
− Jobban érezném magam, ha rágyújthatnék, de előtted nem szeretnék dohányozni – feleltem fanyar mosollyal, hiszen biztosan nem értékelte volna a cigarettafüstöt. Sokan utálták, magam sem értettem miért, elvégre az én életembe békességet hozott, akkor is, ha közben a szervezetemet roncsoltam vele.
− Egyébként köszönöm, valamivel jobb – tettem hozzá, mielőtt még az előző szavaim esetleg túlzottan udvariatlanul, vagy az egyik általa rám állított auror szavaival élve „túlzottan Holdenesen” hangzottak volna.
Nem akartam mást, csupán élvezni a csendet egy olyan személy társaságában, aki nem akart mindent tudni rólam, vagy éppen a családomról. Tisztában volt vele, hogy ki voltam, mégsem kezelt másképp. Egy-két éve talán bosszantott volna a dolog, sőt sértette volna az önérzetemet, most mégis jobban értékeltem, hogy egyenrangú félként kezelt, és nem Maurice Briggs fiát látta csak bennem.
− Vélhetően felbolydulna mindenki, apám őrjöngve szólna a nagybátyámnak, hogy állítsa a keresésemre az összes aurort, miközben anyám próbálná őt elcsitítani. A sajtó és a vendégek pedig élveznék a botrányt – vontam meg a vállamat, bár nem tudtam elnyomni a mosolyomat, amikor nevetni kezdett.
− Egyébként még sosem próbáltam ki – tettem hozzá, bár szinte biztos voltam a korábbi forgatókönyvben. Rengetegszer ráztam már le Holden beosztottjait, de sose mertem apám akaratával nyíltan szembe menni, és otthagyni egy rendezvény kellős közepén.
− Miért kérded? Csak nem szeretnél megszöktetni? – kérdeztem vissza élcelődve, azonban tényleg bármennyire szerettem volna máshol lenni jelenleg, nem mehettem el a parti végéig.

− Ezer örömmel elfogadom a segítségedet, bár ha tudnál némi referenciát mutatni, azt értékelném. – Örültem volna, ha tudom, hogy mire is vállalkoztam vele, bár nyilvánvalóan több tapasztalattal rendelkezett, mint jómagam, akinek mindig elintéztek mindent. Időnként átoknak éreztem azt, hogy a Mágiaügyi Miniszter fia voltam. Régen még elég jó dolognak tartottam, de ahogy elszálltak felettem is az évek, és apám egyre drasztikusabb döntéseket hozott, úgy inkább éreztem kellemetlenségnek, mint kiváltságnak. Mégis, az ehhez hasonló gondolataimat általában Naomival osztottam meg, más talán nem is tudott arról, hogy mennyire gyűlöltem ezt a helyzetet.
Ezért is kerestem minden alkalommal lehetőséget arra, hogy meneküljek ebből a fojtogató légkörből, mert abszolút nem éreztem jól magamat az ilyen partikon. Így hát hálásan pillantottam Kimberly-re, amikor elfogadta a meghívásomat, és kiléptünk a teraszra.
− Legyen – bólintottam egy gyors köszönöm kíséretében, léptem kicsit odébb, mielőtt rágyújtottam volna a cigarettámra.
− Ugyan, akadnak olyan emberek, akik nem szeretik a cigarettafüstöt, a hölgyek pedig még kevésbé díjazzák – feleltem csendesebben, már koránt sem volt olyan határozott, vagy éppen hangoskodó a stílusom, mint korábban. Tényleg csak arra vágytam, hogy kevésbé zúgjon a fejem a hangzavartól, és lecsillapodjon a lelkem. Bármilyen extrovertáltnak is tűntem mások számára, hatalmas erőfeszítéseimbe telt, hogy mindez így legyen.
− Nem csak felfordulás, hanem kész botrány – fújtam ki a füstöt, majd ismét az ajkaimhoz emeltem a cigarettát, ahogy a fejemet csóváltam. Márpedig az hiányzott a legkevésbé, hogy az újságok arról cikkezenek, hogy eltűntem apám rendezvényéről. Meg aztán, ki szeretné ráhozni a frászt a vendégseregre azzal, hogy az aurorok átkutatnak mindent és kikérdeznek mindenkit?
− Így van – bólintottam ismét, bár ez nem jelentette azt, hogy soha nem is tenném meg. Mert képes lettem volna tönkretenni a karrierjét, ha a kedvem úgy tartaná, mégis féltem a következményektől, hogy meghurcolják azokat a családtagjaimat, akiket szeretek. Csak ezt tartott vissza. Ha apával és Russellel hárman lettünk volna, akkor nem állíthattak volna meg, hogy szétzúzzak mindent, de gondolnom kellett a többiekre is, így lenyeltem mindent, amit apa a fejemhez vágott, és játszottam a szerepemet.
− Nem biztos, hogy annyira győzködni kellene – tettem hozzá szórakozottan, hiszen nem tagadhattam, hogy tombolt bennem a szabadság iránti vágy, csupán nem élhettem annak, amit szerettem volna.
− Ez valóban így van. Elég fárasztó, ha a tanulmányaid mellett még hivatalos eseményeken is képviselned kell a családodat – tettem hozzá, hiszen az utóbbi időben nem igazán volt alkalmam a pihenésre, hiába kerestem mindig kibúvót, vagy valami menekülési útvonalat, mindig csak részlegesen oldotta meg a problémámat.
Már épp ellenkezni szerettem volna, hogy az imént beszéltük meg, hogy miért is nem mehettem el, amikor hozzátette, hogy gondolatban tegyük meg mindezt. Összeráncoltam a homlokomat, majd egy halk sóhaj kíséretében elnyomtam a cigarettámat, és kidobtam a kint elhelyezett tartók egyikében. Utána visszaléptem Kimberly mellé, a hátamat a korlátnak vetve összekulcsoltam magam előtt a karjaimat, és lehunytam a szemeimet.
Igyekeztem odafigyelni a légzésemre, és lecsillapítani a gondolataimat, ahogyan ő is kérte. Ahogy lehunytam a szemeimet, egyből a hippogriffem karámja bontakozott ki előttem.
− Csendes és nyugodt. Kintről besüvít a szél, a levegőben némi kellemetlen szag uralkodik, és a szél mellett egy állat neszezése hallatszódik a karámok felől. A falakra nyergeket, kantárokat és mindenféle eszközöket eszközöket rögzítettek. Most éppen kellemesen idő van. Se nem túl hideg, de nem is meleg. Emberek nincsenek körülöttem, de az istálló végében egy fekete hippogriff emeli fel a fejét, ahogy meghallja a lépteimet. A szemei csillognak, hiszen tudja, hogy a terepre fogom vinni. Nincs ott senki más csak ő és én – írtam körül neki azt a helyet, ahogy Hadest tartottuk, ahová szabadidőmben szívesen jártam, és ahol elfeledkezhettem arról, hogy kicsoda voltam valójában. Hades nem ítélkezett, nem játszott játékokat, hanem őszinte szeretettel és ragaszkodással viszonyult hozzám. Úgy, ahogy talán idegen ember sose.
Aztán kinyitottam a szemeimet, megráztam a fejemet, hogy elhessegessem magam elől ezt a képet, majd Kimberly-re pillantottam.
− És te? Hol lennél most szívesen?