All that we love deeply becomes a part of us | George x Angie | late August, 1998

Percek, órák, napok. Az idő nem állt meg. A napokból hetek lettek, azok pedig lassan hónapokká dagadtak. A fájdalom viszont nem tompult, még csak meg sem kopott senki szívében. Talán soha nem is fog. Az elmúlt hónapok történései végzetes veszteséggel jártak mindannyiunk számára. Persze tudtuk, senki nem álltatta magát azzal, hogy nem lesz baj. Háborúba indultunk. Olyan háborúba, amit senki nem vívott meg helyettünk, és sokszor csak remélhettük, hogy nem hagyja ott mindegyikünk a fogát. Csak tompán emlékszem rá és a mai napig vannak vakfoltok, melyek örökre elvesztek. És persze ott vannak a barátok és családtagok, akik már nem tudnak velünk osztozni a győzelemben és akik nélkül valószínűleg nem lenne lehetőségünk arra, hogy megpróbáljuk egyenesbe hozni az életünket. Nincs nap, hogy ne jutnának eszembe. Hogy ne hiányoznának pokolian.
Talán George járt mindünk közül a legrosszabbul, a depresszió is őt érinti legmélyebben. Senki nem vádolja őt érte, Fred hirtelen bekövetkezett tragikus halála mindenkit megrázott, de eltelt három hónap, nekünk pedig meg kell találnunk a módját annak, hogy tovább lépjünk. Nem, nem annak az ideje jött el, hogy megfeledkezzünk a halottainkról, hanem annak, hogy ráeszméljünk, hogy - ha egy romhalmaz is az életünk, de - mi még élünk. Csakhogy elég nehéz derűsen állni a világhoz, ha az ügyeletes mókamester nem tud, vagy nem akar kiszakadni a melankóliából. Nekem is nehezemre esett erőt venni magamon. Csak néhány hete vettem rá magam, hogy visszatérjek a csapathoz, s bár a roxforti csata után vettem a bátorságot, hogy visszaköltözzek az apámhoz, Molly még mindig úgy fogad az Odúban, mintha csak a lánya volnék. Sokat köszönhetek neki, bár nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy teljesen tisztában van azzal mi folyt Fred és köztem, ezt tapintatosan egyikünk sem hozta fel mindezidáig.
Most viszont nem azért érkeztem a Weasley-lakba, hogy Molly fantasztikus és utánozhatatlan répás csirkés pitéjének főkóstolója legyek, hanem mert volt egy megállapodásunk George-dzsal, amit nem tartott be. Pocsék barát lennék, ha nem kérném számon érte. Két halk koppanás a szobája ajtaján, majd beengedem magam. Még mindig borzasztóan furcsa úgy belépni az ikrek szobájába, hogy tudom, csak az egyikükkel találhatom szemben magam.
- George Fabian Weasley, mit tudsz felhozni mentségedre? - eresztek meg felé egy halvány mosolyt, pedig messziről látom rajta, hogy talán nem most kellene őt zaklatnom. Még a szoba ajtajából is visszafordulhatnék, de nem teszem. George-nál az utóbbi időben egyébként sincs olyan, hogy jó időpont, mikor értelmesen is lehet vele beszélni. Nem tudom, most dühkitörésre vagy sírásra kellene-e számítanom, őt ismerve ebben sem lehetek biztos soha. De remélem nem gondolta, hogy csak viccelek, mikor bejelentettem, hogy meglátogatom őt az üzletben. Augusztus vége és a Weasley Varázsvicc Vállalat kapui zárva vannak. Azt még értem, hogy nem akar visszaköltözni a bátyjával közös lakásukba a bolt felett, de hogy az iskolakezdési szezonban, mikor a legnagyobb attrakciókkal készülhetne, nem nyitja ki a kereskedést... Nos, nem tűnik úgy, mint akinek sikerül egyenesbe hoznia magát. Vagy legalább dolgozna rajta...