Carlo & Tatiana ~ maybe one day we will be two people meeting again for the first time

− Örülök, hogy a szerelemtől be vagy zsongva Franklin, de én most kihagyom – ráztam le Longbottomot, aki Cassandra derekát átölelve próbált meggyőzni arról, hogy csatlakozzak ahhoz a kis csapathoz, amit a roxmorts-i hétvégéhez verbuvált össze. Komolyan nem tudtam miként csinálja, de rengeteg embert megmozgatott ebben az iskolában és közösségben. Néha irigyeltem azt a természetes, csapatépítő jellemét, amellyel képes volt összerántani mindenkit. Most viszont nem volt kedvem a faluban mászkálni, így intve elköszöntem a kis bagázstól, és a jegyzeteimmel együtt elindultam a kastélyban.
Ugyan nem sokan tartózkodtak az épületben, mégis valami félreeső helyet akartam keresni, ahol nyugodtan gyakorolhattam azt a tananyagot, amelyet a Durmstrangból küldtek ki. Sok időt szántam arra, hogy az onnan kapott jegyzeteket egyedül tanuljam meg, ugyanis egyetlen cserediák sem húzhatta ki magát a különbözeti vizsga alól. Fogalmam sincs, hogy anya milyen csoda folytán intézte el, hogy az utolsó évemet is ilyen módszerrel tölthessem el, de nem akartam magára hagyni sem Florát, sem Larsot. Pedig vonzott az északi táj, a hideg, és bár az emberek viselkedése valamelyest taszított, úgy éreztem, most hogy én is változtam, minden másképpen alakult volna. Mégsem mentem. Maradtam a többiek miatt, de nem tudtam eldönteni, hogy mire is vállalkoztam ebben az évben.
A gondolataimba merülve fordultam be a következő folyosóra, majd a következőre. Még nekem is szoknom kellett, hogy az iskola nem volt hangos sem Cornernéktől, sem pedig Maddenéktől. Kezdtem megérteni Florát is, hiszen az előző évfolyam elballagásával tényleg minden teljesen más lett.
Halkan dúdolgatva fordultam be az Átváltoztatástan terem folyosójára, de az elém táruló látványra egyáltalán nem számítottam. Az új fiú ismét balhéba keveredett. Ráadásul valami alsóbb éves diák gallérját szorongatta, miközben szerencsétlen gyereket a falnak nyomva a magasba tartotta.
Élesen beszívtam a levegőt, megpróbáltam tízig elszámolni, hogy higgadtan kezeljem a helyzetet, azonban mire eljutottam hétig, addigra a hangom már bezengte az egész folyosót.
− SABATELLI! Teszed le azt a gyereket, de rögtön! – ripakodtam rá szerencsétlenre, miközben odamasíroztam hozzájuk, és megpróbáltam lenyomni a karját.
Ismertem a másik srácot is. Jól tudtam, hogy annak a seggfej Mulcibernek a haverja volt, így vélhetően megérdemelt volna egy verést, azonban ezen a helyen nem így intéztük a dolgainkat.
− Engedd el! Nem éri meg – morrantam rá a háztársamra, miközben ügyet sem vetettem a mardekáros fiúra. Nem érdekelt a kölyök pampogása, egyszerűen csak nem akartam őket balhézni látni, főleg úgy, hogy az esélyek rohadtul kiegyenlítetlenek voltak.

Esküszöm, hogy megpróbáltam megőrizni a hidegvéremet, és nem lekiabálni a fejét, mégis ahogy a hangja bezengte a folyosót, és a keze találkozott Stefan arcával, elöntötte az agyamat a vörös köd. Pedig nagyon igyekeztem, hogy nyugodt maradjak, mégis sértette az igazságérzetemet az egész szituáció. Az ösztöneim pedig felülkerekedtek mindenen, így senki nem csodálkozhatott azon, hogy odamasíroztam hozzájuk. A verekedést senkinél nem toleráltam. Pláne az új fiúnál nem. A táskámba gyömöszöltem hát a jegyzeimet, miközben arra az elhatározásra jutottam, hogy közbe fogok lépni. Mindig közbeléptem.
Számtalanszor találkoztam már ezzel a forgatókönyvvel, viszont még mindig nem tudtam elfogadni ezeket a helyzeteket. Így hát a pillantásom a mardekáros összevert arca és Carlo között vándorolt, miközben mélyen magamba szívtam a levegőt, hogy legyen időm megfontolni a következő cselekedeteimet. Mert valljuk be, szükség volt rá.
− Nem vagyok senkinek nem az őrangyala, legfőképp az övé nem – vágtam vissza pár másodperccel később, miközben lefékeztem a párosuk mellett. Nem volt időm arra, hogy elkapjam a kezét a következő ütésnél, viszont mielőtt megint lendülhetne az ökle, az ujjaim már a csuklójára fonódtak. Finoman megszorítottam, de épp csak annyira, hogy érezhesse a nyomást, remélve, hogy ez majd valamelyest kijózanítja majd.
− Azt hiszed, hogy tétlenül végig fogom nézni, ahogy összevered? – kérdeztem halkan, miközben enyhén hátrabiccentettem a fejemet, hogy a tekintetem találkozhasson az övével. Legalább egy fejjel magasabb volt nálam, könnyedén felém tornyosulhatott volna, azonban én egyáltalán nem tartottam tőle. Másoknak talán riasztónak tűnt, de találkoztam már rosszabbal is.
− Carlo – szólítottam meg valamivel higgadtabb hangon, abban bízva, hogy valamelyest tudok majd hatni rá. – Nem ér annyit. Engedd el szépen – próbáltam gyengéden lejjebb nyomni a kezeit, utalva arra, hogy most már tényleg elég volt ebből az egészből.
− Kapott már eleget, és kötve hiszem, hogy az első heteidben már a házvezetőnél szeretnél kikötni. – Nem érdekelt különösebben Stefan hogyléte. Valóban egy kis görény volt, de az új fiúnak nem kellett volna szinte azonnal problémákat generálnia maga körül. Hiszen nem akartam én neki rosszat. Előfordult, hogy mogorván méregettem, amikor volt szerencsém látni őt balhézni, de egyébiránt nem alkottam véleményt róla, hiszen nem túlzottan beszélgettünk eddig a pontig.

Egyszerűen szerettem volna megérteni és felfogni a provokatív viselkedését, de nem tudtam sehová sem elhelyezni őt. Franklin ugyan kissé zárkózott személyiségnek tartotta, ellenben nem gondolta rossz embernek, mégis a kép, amit Carlo lefestett magáról igencsak ellentmondott a haverom jellemzésének. Én pedig nem akartam úgy ítélkezni felette, hogy nem ismertem őt, mégis minden egyes cselekedete arra sarkalt, hogy szembe szegüljek vele, ugyanis nem értettem egyet azzal, amit képviselt.
− Könnyű úgy bármit is állítani a másikról, hogy nem ismered – feleltem higgadtan, bár belülről szétfeszített az ideg, és szerettem volna alaposan tarkón vágni őt azért, ahogy viselkedett. Mégis, emlékeztettem magamat arra, hogy legalább nekem meg kellett volna őriznem a hidegvéremet ebben a szituációban.
− Csak szerinted. – A hangom még mindig nyugodtságot tükrözött, de abban a pillanatban, ahogy el akarta húzni a kezét, úgy erősödött a szorításom. Erősebb lehetett nálam, ez tagadhatatlan, de engem sem kellett félteni, hiszen egész életemben edzettem és sportoltam, így nem esett nehezemre erőt kifejteni. Enyhén még a körmeimet is a bőrébe mélyesztettem, miközben felvettem vele a szemkontaktust. Nem akartam balhét, nem akartam összeverekedni vele, de nem nagyon akaródzott más lehetőséget adni.
− Nahát, már meg sem lepődök, hogy nem tudsz úgy kiejteni egy mondatot se a szádon, hogy ne csöpögne belőle a gúny – mélyesztettem még mélyebbre a feketére festett körmeimet, miközben a szemem sarkából láttam Stefan ficánkolását. Többet akartam tenni érte, viszont elsőkörben meg akartam Carlo józan eszére hatni.
− Én pedig nem vagyok kislány, hogy így kaffogj nekem! Különben is, te aztán biztos tudod – feleseltem neki. Megmakacsoltam magam, és a másik kezemmel is ráfogtam a karjára, hogy megmutassam neki: nem terveztem kihátrálni ebből a szituációból.
Először nem bíztam benne, amikor azt mondta, hogy elengedi a mardekárost, így még mindig belecsimpaszkodtam, csupán akkor lazítottam a szorításomon, ha Stefant eleresztette. Akkor viszont elhúztam a kezeimet, talán még a körmeim nyoma ott díszelgett a csuklója körül. Kicsit rosszul éreztem magam emiatt, de ő akart mindenáron kötekedni.
Nem kaptam Stefan után, mint mondtam, tisztában voltam a személyiségével, ettől függetlenül Carlonak nem kellett volna bajba keverednie. Mielőtt azonban elránthattam volna az előkerülő pálcát, addigra Stefan szájából hab tört elő. Élesen beszívtam a levegőt, és a kezeimet a csípőmre csúsztattam, miközben az új srác felé fordultam.
− Hé, ez muszáj volt? – löktem meg egy kicsit a karját, de nem túlságosan erősen, épp annyira, hogy felfigyeljen rám.
− Nem tudom, hogy honnan jöttél, de mi felénk ezt a viselkedést nem tolerálják! Neked pedig nem kellene állandóan bajba keveredned! – teremtettem le. Fel nem tudtam fogni, hogy másoknak miért volt jó állandóan gerjeszteni a feszültséget, de jelenleg úgy tűnt, hogy ő közéjük tartozott.
− Stefan egy patkány, akit meg kell tanulni ignorálni. Azt akarod, hogy még többen rád szálljak, mert ezt a kis hülyét elgyepáltad? – pillantottam rá kérdőn, hiszen a mardekárosok mindig is csoportosan támadtak, s egy valakit betámadtál a bandájukból, utána az egész bagázzsal meggyűlt a bajod.

Nem voltam vak. Láttam, ahogy megfeszültek az izmai az idegességtől, és bár az ösztöneim talán óvatosságra intettek volna, de volt egy olyan oldalam, amely hajtott előre, hogy akkor is győztesen akarjak kikeveredni ebből a helyzetből.
− Talán, mert nem kellene lesüllyedned az ő szintjükre, és úgy viselkedni, mint egy baromarc. – Még mindig kontrolláltam magamat, de éreztem, igencsak közelálltam ahhoz, hogy nekem is eldurranjon az agyam. Elvégre, ahogy ő sem, én sem nyeltem le a békát, és előszeretettel hangoztattam ki a véleményemet.
− Majd a hősködési hajlamaim elcsitulnak, ha te abbahagyod a faszméregetést! Addig pedig ne akard nekem megmondani, hogy mit csináljak! – Csupán egy árnyalatnyival volt erényesebb a hangom, de még mindig nem éreztem magam teljesen dühösnek. Annyi volt a célom, hogy kitisztuljon az agya végre, bár kezdtem úgy érezni, nála észérvekkel semmire nem fogok menni, de akkor nekem is akaratossá kellett válnom. Hát így történt, hogy beszálltam a nagyfiú játékába, mert én nem az az ember voltam, aki kihátrált volna egy ilyen helyzetből.
− Talán nem ugatnék, ha te is lakatot tennél a mocskos szádra, vagy legalább fékeznéd a nyelvedet, mert rohadtul nem vagy különb nála! – intettem a srác irányába, akit még mindig nem akart elengedni. Némi közjáték után viszont Stefan csak megszabadult tőle, és olyan gyorsan, habot öklendezve futott el, mint amilyennek még soha nem láttam.
− Persze, muszáj volt! – léptem hozzá közelebb, és talán egy kicsit lábujjhegyre is ágaskodtam, hogy beleférkőzhessek az aurájába. Az arcom igen közel volt az övéhez, és ha nem hátrált ki belőle, akkor bizony továbbra is próbálkoztam felé kerekedni ebben a szituációban.
− Talán mert nem akarom, hogy pár hét után kivágjanak innen, te szerencsétlen! Bár biztos ez lehet a hobbid, hogy iskoláról iskolára vándorolsz… Mondd csak, hányadik iskolád is ez? – Telibe ignoráltam a véleményét azzal kapcsolatban, hogy sokat jártattam számat. El kellett keserítenem, ő is rohadt sokat ugatott a semmire.
− Ó, bocsánat! El is felejtettem, hogy olyan nagyfiú vagy, hogy leversz bárkit, aki a közeledbe jön! Mert az aztán rohadtul felnőttes megoldás, hogy összeversz mindenkit, ugyebár?! Egyébként meg  nem tudom mit akarsz felvágni azzal, hogy előttem akarnál verekedni, mert tudom, hogy csak magadnak okozol galibát! – Éreztem, ahogy a minden egyes lélegzetvételemnél nem csak a mellkasom, de a hangom is emelkedett, amely akkor teljesedett ki igazán, amikor a baráti körömet és engem kezdett ócsárolni.
− Nekem legalább vannak barátaim, seggfej! Te is szerethetnél magadnak párat! Ja, bocs, nem tudsz, mert még azzal is gyökér vagy, aki segíteni akar neked! – Egy újabb lépést tettem felé, viszont ezúttal nem az ő hangja, hanem az enyém söpört végig a folyosón megrezegtetve az ablaktáblákat.

− Netán aranyos beceneveket szeretnél? Ahhoz be kellene állnod a sorba, ahol a jómodort osztogatják – billentettem oldalra a fejemet, viszonozva azt a pimasz mosolyt, ami az ő arcán is megjelent. Mert a francba is, tetszett, hogy  a körülményektől eltekintve fel merte venni azt a bizonyos kesztyűt. Az ilyen esetek ritkaságszámba mentek, sőt nem is tudtam volna pontosan megmondani, hogy ki kötötte ennyire az ebet a karóhoz utoljára a saját véleményével kapcsolatban. Azonban amennyire imponáló tudott lenni a határozottsága, épp annyira bosszantott a makacssága.
− Mert ugye te attól sokkal jobb ember leszel, ha megruházol másokat, ugye? – emeltem rá a tekintetemet szkeptikusan. Komolyan, tipikus pasi volt, aki azt hitte, hogy ha dominanciát mutatott, akkor majd mindenki elkerüli őt. Hát, el kellett keserítenem, hogy az ilyen húzásaival csak azt fogja elérni, hogy csoportosan mennek majd neki. – De ha nem teszed le, akkor te is meg fogod emlegetni, hogy idejöttél.
Csak úgy, mellékesen megjegyeztem, bár nem kifejezetten arra gondoltam, hogy megkeseríteném az életét, ugyanis nem szoktam ilyesmit csinálni, de biztos voltam benne, már most nem lopta be magát mások szívébe. És ha az egész iskolát magára akarta haragítani, akkor nagyon jó úton haladt afelé.
− Mégis szóba állok veled, mert bíztam benne, hogy vagy annyira intelligens, hogy visszafogd magad, és egy konfliktust helyénvalóan tudj kezelni. Ha pedig nincs szükséged a tanácsaimra, jól van, legyen. Elfogadom. Nem érdekel különösebben, mert ha magad alatt fogod vágni a fát, akkor én majd távolról fogom végignézni, és nem foglak leállítani, ha el akarod cseszni az életedet. – Ettől függetlenül nem engedtem én sem a saját igazamból, és egyelőre még képes voltam jótékonyan elengedni a fülem mellett a rosszmájú megjegyzéseit. Az viszont kifejezetten idegesített, hogy meg akarta mondani nekem, mivel is töltsem az időmet.
− Valóban, de az iskolaváltás az én döntésem volt – feleltem, figyelmen kívül hagyva a Durmstrangra tett megjegyzését. Nem akartam egyetérteni vele, amikor éppen egy vita közepén voltunk.
Az arcunk majdnem összeért. Éreztem a belőle áradó dohány és parfümillat keveréket, amely finoman az orromat csiklandozta. A pillantásom ugyan csak rövid időre, de összekapcsolódott az ő haragoskék tekintetével, miközben hirtelen nyomást éreztem a vállaimon. Ó, nem! Ezt a játékot nem így fogjuk játszani.
Megpróbáltam ellökni magamtól a kezeit, vagy csupán erőből rájuk ütni, majd a határaimhoz mérten olyan magasra nyújtózkodtam, amennyire csak tudtam. Utáltam, hogy ilyen magas volt egyébként. Utáltam, hogy mindenre volt valami válasza. De legfőképpen azért utáltam, mert a barátaimmal piszkált.
− Ja, biztosan azért. Ahogy neked biztosan azért nincs senkid, mert olyan rendes vagy másokkal – vágtam rá ingerültebben, azonban tudtam jól, hogy az itteni barátaim mások voltak. Felismertem a különbséget az őszinte szándékok és a kétes baráti kapcsolatok között, viszont Neki nem óhajtottam magyarázkodni. Úgyse értette volna.
Az utolsó megjegyzése egy pillanatra kizökkentett, hiszen nem így fordultak hozzám az emberek. Ha megtudták, hogy kiknek a lánya volt, szinte azonnal megrohamoztak kérdésekkel, vagy kérésekkel, amik elől kelletlenül menekülni szoktam.
− Nem is kellene, hogy bármit is érdekeljen – feleltem kevesebb vehemenciával a hangomban. Itt talán le is zárhattuk volna ezt a beszélgetést, hagyhattam volna, hogy elmenjen, mégsem tűrtem el, hogy ne az enyém legyen az utolsó szó.
Ahogy elindult a folyosón, lehunytam a szemeimet, megpróbáltam elcsitítani az elmémet, majd amikor elért az első ablakhoz, az kivágódott mellette. Aztán a következő, a következő. Végül az összes tárva-nyitva állt azon a folyosószakaszon, amely felé ő is indult.
− Miért kell neked mindenkivel seggfejnek lenned? – szóltam utána, hiszen továbbra sem tudtam megfejteni a viselkedését. Ettől függetlenül a magam módján bosszút álltam rajta, hiszen a képességeimet kiaknázva megpróbáltam elvenni tőle a kezében tartott cigarettás dobozt. Ha sikerült, akkor a dobozka végiglebegett köztünk a folyosón, majd a tenyeremen landolt.

Pimasz mosolyom elégedetté szelídült a kapott reakció láttán. Valahol még élveztem is, hogy pofákat vágott, mert ezzel is csak a nemtetszését fejezte ki. Azt pedig nem akartam, hogy egy ilyen helyzet után még büszke is legyen magára.
–  Ne aggódj, én sem osztogatom úgy a beceneveket. – Belegondolva talán Clyde és Judas volt az a páros, akiket szerettem különféle nevekkel illetve szapulni. Másokat általában rendesen a kereszt egén szólítottam. Így neki sem kellett félnie attól, hogy ráaggatok valamit, elvégre közel sem álltunk olyan viszonyban, hogy erre egyáltalán késztetést érezzek.
–  Ahogy tapasztalhatod, én sem bírom elviselni ezt. Ezért is kértelek meg rá, hogy engedd el. Ezzel valóban csak magadat teszed tönkre, szóval egyáltalán nem lényegtelen. – Még mindig nem adtam fel a reményt arra, hogy értelmesen elbeszélgessünk egymással, és ő is érezhette, hogy enyhítettem a szorításomon. Nem volt célom bántani őt, de azt sem hagyhattam, hogy azt csináljon, amit csak akar. Egy pillanatra sem vettem le a szememet az arcáról. Nem voltunk még olyan helyzetben, hogy lehetőségem adódjon közelebbről is megfigyelni őt. Így aztán minden egyes arcrezdülését megpróbáltam kielemezni magamban.
–  Mit akarsz ezzel elérni amúgy? Hogy megijedjek tőled? Hogy erősebbnek tituláljalak? Értem én, hogy a pasik szeretnek keményedni, de ezzel nem mész semmire. – Legalább is nálam nem, azonkívül, hogy legközelebb majd egy széllökettel lelököm őt arról a srácról, akit éppen püföl.
Hiába húzta ki magát, attól még hogy magasabb volt nálam, álltam a tekintetét, és ugyanolyan határozottan meredtem rá, mint a kezdetekkor. Engem nem lehetett csak úgy lerázni.
–  Én szerettem azt a helyet is – feleltem, hiszen a Durmstrangnak nagyon sok olyan tulajdonsága volt, ami miatt visszavágytam oda. Aztán akadt néhány tényező, amely miatt itt maradtam. Talán jobb is, meg kell fékeznem ezt a srácot. Minél jobban erőlködött azon, hogy eltoljon magától, annál makacsabban ragaszkodtam hozzá, és ahhoz, hogy a személyes terébe férkőzzek. Lehet, hogy fizikailag felém tudott volna kerekedni, de a mentális hadviselés én jobban szerepeltem.
–  Nem meghatni akarlak, hanem elgondolkoztatni, hogy vajon mi lehet a gond. Tudod, összetehetnéd a két kezedet, amiért Franklin ilyen ragaszkodó, mert ő tényleg segíteni akar neked – szusszantam fel, és szerettem volna a fejéhez vágni, hogy itt nem kellett volna játszania a kemény legényt, de végül csak elszámoltam magamban húszig, ugyanis nem akartam még több feszültséget generálni.
Azonban tagadhatatlan volt, hogy sikerült összezavarnia azzal az utolsó megszólalásával, ugyanis erre egyáltalán nem számítottam. Az évek során nagyon sokan próbáltak kihasználni, körbezsongni csupán a szüleim miatt. Nem csoda, hogy azt hittem, rosszul hallottam.
Ettől függetlenül nem terveztem annyiban hagyni, csupán másképp megközelíteni a fiút. Ahogy a cigis doboza a tenyeremre hullott, büszkén konstatáltam, hogy a célomat elértem vele.
Kinyitottam a dobozkát, megszámoltam a benne lévőt szálakat, miközben lassan elindultam az irányába.
–  Tudom, hogy leszálltál róla, de szerintem még nem végeztünk Carlo – kerestem ismét a tekintetét, amikor lefékeztem előtte.
–  Gyere velem sétálni, ígérem, visszaadom a cigarettádat – próbáltam alkut kötni vele, hiszen ahogy a dobozba pillantottam korábban, eszembe jutottak azok a hetek, amiket én töltöttem itt először. Talán neki is jót tett volna, ha olyasvalakivel beszélhetne, aki volt már hasonló helyzetben. Arról nem is beszélve, hogy addig sem kellett volna attól tartani, hogy elver valakit.

–  Mondd csak, neked soha semmi nem tetszik? – kérdeztem, bár nem mintha annyira szerettem volna beceneveket aggatni rá. Felfoghatatlan, hogy a legtöbb dolog ellen ellenkezett, és nem értettem mire volt ez jó neki.
Anya mindig arra buzdított, hogy ne ítélkezzek mások felett, és a saját bőrömön is gyakorta tapasztaltam, hogy mások előítéletekkel viseltetnek irántam. Olyan emberek, akikkel két szót nem váltottam. Nem akartam beállni a sorba, és egy lenni közülük. Carlo viszont nem könnyítette meg a dolgomat, mert alaposan megdolgozott azért, hogy ellenszenvet váltson ki a környezetéből. Kicsit a viselkedése a sajátomra hajazott, amikor átkerültem ide. Csak én nem verekedtem.
–  Nem. Egyáltalán nem mindegy – néztem vele farkasszemet, hiszen az iskolai piszkálódások a Durmstrang óta érzékeny pontnak számítottak a szememben, ami ellen minden alkalommal tenni próbáltam. Akadtak javíthatatlan seggfejek, akik csak a bajt keresték, és akadtak olyanok is, akik belekeveredtek ebbe. Egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy ő melyik csoporthoz tartozott volna.
Azonban elpárolgott minden határozottságot, amikor engem hozott szóba, és hogy miként bántak velem abban az iskolában. Pontosítottam volna: mit láthattak az emberek azon a helyen belőlem.
–  Ezt meg honnan...? – becsuktam a számát, hiszen nyilván mindenki azt gondolta, hogy Viktor Krum lánya kivételezett volt. Ez koránt sem volt így az első éveimben. Nekem is meg kellett mutatnom, hogy méltó helyem van az ott kialakult hierarchiában.
–  Ez rohadtul nem így volt – préseltem össze az ajkaimat, miután ismét rátaláltam a hangomra.
–  Én legalább másokért cselekszem, és nem vagyok egy önző segg! – Ismét felment bennem a pumpa, hiszen folyamatosan azon járt az eszem, hogy mégis miből gondolta, hogy nekem annyira tökéletes életem volt ott.
–  Egyébként meg inkább legyen ilyen, mint amilyen tavaly volt – szólaltam fel Franklin védelmében, hiszen a múlt évben elég sok szarságon ment keresztül. Most végre boldognak tűnt.
Nem akartam elengedni őt. Eszem ágában sem volt lezárni ezen a ponton ezt a beszélgetést, hiszen bőven lett volna még mondanivalóm. Az ablakokat arra használtam fel, hogy megállítsam őt, a cigaretta elcsenése pedig már csak hab volt a tortán.
–  Csak annyit kérek, hogy hallgass meg, és utána mehetsz a dolgodra – sétáltam mellé, de továbbra sem engedtem neki, hogy övé legyen az utolsó szó. Túl sok emléket ébresztett fel az első napjaimmal kapcsolatban, amelyek eszembe jutották, hogy mennyire nem volt könnyű a beilleszkedés.
Igyekeztem anyám lánya lenni. Ő mindig arra ösztönzött, hogy legyek nyitott a kompromisszumokra, és nézzem a másik fél szemszögéből a dolgokat. Mostanában nem volt szükségem erre a tudásra, de talán Carloval szemben hasznosíthattam a tanításait.
–  Szóval, benne vagy? – húztam egy apró, bátorító mosolyra az ajkaimat, miközben a dobozt felé nyújtottam. Minden egyes pillanat, amelyet mellette töltöttem, arra emlékeztetett, mintha egy hullámvasútra ültettek volna fel: egyszer felemelt a magasságokba, egyszer pedig magával rántott a mélybe, és előcsalogatta az én legrosszabb oldalamat is.

Továbbra is makacsul, már-már eltántoríthatatlanul álltam a tekintetét. Tőlem nem lehetett olyan könnyedén megszabadulni, és attól, hogy szúrós szemekkel méregetett még nem terveztem visszatáncolni. A megérzéseim azt súgták, hogy nem tetszett neki, ahogy a személyes terébe férkőztem, én pedig tovább akartam feszegetni a határait.
− Az igazán szomorú. Remélem, ezen a helyen megtanulod másképp látni a dolgokat – lágyult el az arcom. Őszintén kívántam ezt neki, hiszen ha valóban ennyire borúlátó lett volna, akkor bizony nem érhette túl sok jó az élete során. Mégis, valami naiv, idealista módon hinni akartam benne, hogy hátha ez a környezet jó hatással lenne rá. Talán kevesebb levelet kellene váltanom édesanyámmal, mert már-már a gondolataim közé férkőztek az ő szavai, és megfertőzték az elmémet. Miatta cselekedtem így, miatta akartam helyesen cselekedni, és pórázra kötni az énem indulatosabbik felét.
Tisztában voltam vele, hogy nem indult ez a találkozó túlzottan zökkenőmentesen – ahogy az előző néhány alkalom sem −, de ezen mindenképpen változtatni szerettem volna. Tudtam, hogy az én hozzáállásom volt az egyetlen tényező, amin ennek a sikeressége múlt.
Egy pillanatra sem szakítottam meg vele a szemkontaktust. Sőt, igyekeztem a tekintetembe minél több szelídséget csempészni úgy, hogy ettől függetlenül határozott kisugárzásom maradjon. Nem tudtam, hogy ez kívülről megvalósítja miként jött át.
A tétova válasza miatt ezúttal rajtam volt a sor, hogy a homlokomat ráncoljam, és értetlenül nézzek rá.
− Az apám az volt, de ebből nem feltétlenül következett az, hogy én is ott kezdtem meg a tanulmányaimat. – Ismét végigmértem őt. Honnan tudhatott rólam? Ismernem kellett volna őt? Mégis, bármennyire próbáltam felidézni az arcvonásait, nem leltem semmi kapaszkodóra.
Apám és Durmstrang szóba kerülése még nem is okozott volna olyan nagy gondot. Hihetett azt, amit akart, de azt egyenesen kikértem magamnak, ahogy az iskolában betöltött szerepemről nyilatkozott. Pillanatok alatt felment bennem a pumpa, ugyanis igazságtalannak tartottam a szavait. Mégis, mély levegőt véve megpróbáltam mindezt elengedni, és inkább Franklint a védelmembe vettem.
− Otthon nem alakultak túl jól a dolgok. Ahhoz képest egész jól összeszedte magát, és a helyedben örülnék neki, hogy akkor is ott van segíteni, amikor le akarod koptatni. – Magamból indultam ki, hiszen emlékeztem azokra a napokra, amikor először tévedtem el az iskolában, de ő mindig jött, elkalauzolt annak ellenére, hogy mindig rideg voltam vele. Épp ezért volt lelkiismeret-furdalásom néha miatta, és tudtam jól, hogy akármilyen buzgómócsing volt, nem érdemelt ilyesfajta bánásmódot. Ettől függetlenül nem éreztem azt, hogy az én dolgom lenne mesélni az ő életéről, így hanyagoltam a témát.
Egyébiránt is szívesebben beszélgettem volna Carlo viselkedéséről, mint Franklin tavalyi válságáról. Az utóbbi már a múlt része volt, az előbbi pedig egy megfejtésre váró talány.
Szinte egyszerre fújtam ki a levegőt vele együtt, bár én nem azért, mert terhemre lenne a társasága, hanem azért egyre inkább hajaztam anyámra, aki mindenkinek a viselkedésében okokat keresett.
− Ahogy kívánod – mosolyodtam el, miközben átnyújtottam neki a cigarettáját, ahogy a kezébe nyomtam azt, egy pillanatra hozzáértem, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Helyette végre a helyére csúsztattam mindent a táskámban, hogy összezárhassam.
− Akkor gyere, tudok egy félreeső helyet, ahol nyugodtan cigizhetsz – indultam meg a folyosón, majd két lépés után várakozóan hátralestem, hogy követett-e engem.

Hatalmas pechjére, ha valamit megtanultam az élettől az az volt, hogy eltántoríthatatlan legyek. Márpedig ha beszélgetni szerettem volna vele, akkor bizony esélyt sem adtam neki a menekülésre. Egy ideje már kerülgettük egymást, időnként nézeteltéréseink is akadtak, de nekem nem az volt a célom, hogy megkeserítsem az életet. Sőt.
Jelenleg nem igazán tudott olyasvalamit mondani, amivel belegázolt volna a lelki világomba. Ahhoz kicsit többre volt szükség, s talán arra is, hogy ismerjen engem. De még sose dumáltunk huzamosabb ideig, így aztán csak a pletykákra alapozhatott bármit is velem kapcsolatban.
Szelíd mosolyomba elégedettség vegyült, hiszen láttam rajta, hogy nem tudott mit mondani. Anyának és Franklinnek is igazat kellett adnom abban, hogy a higgadt viselkedés néha épp olyan hatásos tudott lenni, mint egy lefegyverző bűbáj. Ettől függetlenül valóban őszintén kívántam neki a legjobbakat ezzel a hellyel kapcsolatban, már csak azért is, mert nekem nem okozott csalódást. Talán egy kicsit örültem volna neki, ha ő is hasonló utat járhatott volna itt be, mint ahogy mi is tettük Dariannel.
− Nem minden ennyire magától értetődő - feleltem elgondolkozva, miközben azon járt az eszem, hogy talán nem kellett volna hetente háromszor levelet váltanom anyával, mert még belőlem is kihozta a pszichomedimágust, pedig nem is értettem hozzá. Minden esetre szórakoztatónak találtam azokat az apró, elhintett jeleket a testbeszédében, amely bizonytalanságra utalt.
− Franklin a szívén viseli mások sorsát, és ha nem kéri senki, akkor is arra törekszik, hogy az új diákok minél hamarabb megtalálják a helyüket. Nem hajt el senkit, sőt rengeteget segít másoknak. Hidd el, idővel még hálás leszel az azért, hogy a szobatársad lett - mosolyogtam rá, bár megértettem, hogy elsőre sok lehetett neki. Ha valaki inkább az introvertáltak sorát gazdagította, annak nehezére esett megszokni Franklin közvetlen stílusát. Néha nekem is meggyűlt vele a bajom. Ettől függetlenül rendes srácnak tartottam.
− Azokra gondolsz, akikkel előszeretettel kerülsz összetűzésbe? - billentettem oldalra a fejemet kíváncsian. Kicsit több választ akart belőle kiszedi. Finoman tolakodtam a személyes terébe. Apró kérdésekkel, amelyekre még csak nem is volt kötelező válasz adnia, mégis óvatosan nyomást fejtettem ki rá.
Büszkén könyveltem el magamban azt az apró győzelmet, amelyet a makacssága felett arattam, hiszen már az is nagy szónak számított, hogy nem bunkózott állandó jelleggel. Így hát vidáman indultam el az egyik kedvenc helyem, a kőhíd irányába. Azon a helyen a délutáni órákban kevesen jártak, ráadásul mivel szinte mindenki Roxmortsban tartózkodott, ezért biztos voltam benne, hogy ott lehetőségünk nyílik nyugodt csevegésre.
A hídon állva én is a kőkorlát támaszkodtam, és letekintettem a mélybe. Csupán Carlo megjegyzése billentett ki a gondolataimból. A mosoly továbbra sem akart eltűnni az arcomról.
− Valóban. Volt ízlésük az alapítóknak - jegyzem meg békésen, miközben a tekintetemet Carlora emelem.
− Mondd csak, azért dohányzol, mert idegeskedsz? - érdeklődtem, elvégre vagy pótcselekvésként, vagy nyugtató célból, vagy pedig azért dohányoztak manapság, hogy menők legyenek. Pár másodpercig figyeltem az ég felé tekergő füstöt, majd ismét megszólaltam.
− Nem is annyira fontos. Másról szerettem volna beszélni veled - simítottam végig a korláton mindkét kezemmel.
− Tudom, hogy baromi nehéz lehet neked. Elkerülni egy új helyre, új kultúrával találkozni, új emberekkel, egy össze szokott csapattal, mindezt az utolsó évben. De próbáld meg azért jól érezni magad. Nem vagyunk szörnyű emberek, aki szeretne beilleszkedni, az előbb-utóbb megtalálja a maga közösségét. Hidd el nekem, tapasztalat… - kezdtem bele végül is abba, hogy miért hívtam magammal, hiszen úgy gondoltam, talán neki is jót tett volna, ha beszélhetett volna valakivel erről.
− És mielőtt megszólalnál, ezek az emberek nem azért a barátaim, mert én lennék Viktor Krum lánya. - Amilyen határozottan csendült fel a hangom, éppolyan bizonytalanságban, suttogva halt el a rossz emlékek hatására.

Talán kotnyelesnek tartott, ami nem is állt olyan messze a valóságtól, mégsem bírtam elnézni, ahogy másokat bántottak. A szüleimtől azt a nézetet sajátítottam el, hogy ne bántsak másokat, így nagyon idegesnek kell lennem ahhoz, hogy végső lehetőségként az erőszakhoz forduljak. Általában elég volt leugatnom másokat, hogy elnyugodjanak, nem kellett tettlegességig fajulnia. Carlo mégis más volt. Nem értettem miért viselkedett így, bár szerettem volna megtalálni az okokat rá. Ezért erőltettem nyugalmat magamra, még akkor is, ha időnként úgy felidegesített, hogy alaposan leteremtettem volna. Az ösztöneim – vagy talán anya tanítása – ezzel szemben türelemre intett vele szemben.
Halvány mosolyt csalt az arcomra, hogy akkor sem nyugodott bele, hogy nem lehetett övé az utolsó szó, sőt még a kákán is a csomót kereste. Esküszöm, mintha csak a saját pár évvel ezelőtti énemet hallottam volna vissza.
− És miért olyan magától értetődő, hogy el kell kerülniük az embereknek? Mert rondán nézel rájuk? Mert verekszel? Mert nincs egy kedves szavad másokhoz? Nem, Carlo, te csak szeretnéd, hogy mindez magától értetődő legyen. Okot akarsz adni az embereknek, semmi több – vontam meg a vállamat, hiszen minél többet beszéltettem, annál jobban ráismertem a saját védelmi mechanizmusomra, csupán kettőnk között annyi volt a különbség, hogy baromi sokat eltűrtem. Amíg nem volt muszáj, addig nem fitogtattam az erőmet.
Próbáltam a szemeit fürkészni, azonban elfordította tőlem a tekintetét. Hiába próbáltam utat találni hozzá, az ő falai talán még az enyémeknél is magasabban álltak. Az én váramat már megtépázta a Corner-Longbottom-Madden-Potter négyes, akik miatt talán egy kicsivel jobban nyitottam a világ felé. Akármilyen hülyék is voltak, sokat köszönhettem nekik.
− Lehet, hogy esetenként bosszantó, de nem akar senkinek sem rosszat. Sőt, rengeteg embernek segített már a beilleszkedésben. – Oké, elismertem, hogy Franklin néha túlbuzgó tudott lenni, de ettől függetlenül remek barátnak tartottam.
− De megértem, ha mindez téged zavar. Ahelyett viszont, hogy egyből ütnél, próbáld meg esetleg megkérni, hogy vegyen vissza egy kicsit. Ha szólsz neki, biztos figyelni fog erre – javasoltam egy apró mosoly kíséretében, enyhe célzás gyanánt, hogy nem kellett minden embernél azonnal öklöt lendíteni, hiszen bőven akadtak olyanok, akikkel le lehetett ülni megbeszélni a problémádat.
− Tényleg? Ha nem mondod, észre sem veszem – csatlakoztam egy kicsit. Még mindig mosolyogtam, bár elgondolkoztam rajta, hogy valóban viccnek szánta-e, vagy halálosan komolyan beszélt. Azonban, amikor az ő arca is megváltozott, akkor én is valamivel komorabbá váltam.
A hídon állva azonban egyszerűbb volt levetkőzni a gátlásaimat. Csupán elég volt egy pillanatra lehunyni a szemeimet, és megérezni a szellő érintését az arcomon és a hajamon, hogy megnyugodjak. Amíg Carlo számára a dohány hozott megnyugvást, addig nekem az, ha a magasban lehettem, ha érezhettem a szelet, ahogy a ruhámba kapott. Minél közelebb voltam a fellegekhez, annál kényelmesebben éreztem magam.
Itt is egészen hamar ellazultam annyira, hogy nyíltan kezdjek beszélni arról a problémáról, amely szerintem Carlot is érintette. Elvégre, abszolút megértettem, hogy a háta közepére nem kívánta az embereket, vagy éppen nem tudta kik felé közelíthetett. Aztán ki tudja, lehet, hogy csupán a saját érzéseimet vetítettem ki rá.
− Ne mondd nekem, hogy az az ok, hogy félnek tőled, mert ez nevetséges. Én nem tartok tőled – emeltem rá a tekintetemet. Összeráncoltam a homlokomat, miközben az ujjaim apró köröket írtak le a kőkorlát tetején.
− És neked tényleg jó, hogy elzárkózol? – kérdeztem kíváncsian, hiszen én egész életemben azt éreztem, mintha egy kalitkában éltem volna. Nem a szüleim hibájából, hiszen ők csak védelmezni akartak engem és az öcsémet. Ettől függetlenül gyerekként nagyon is magányosnak éreztem magam.
A gondolatmenetem végeztével inkább a kezeim mellett masírozó apró hangyákat kezdtem figyelni. A torkomat mardosta az a kellemetlen gondolat, amely gyerekkorom óta magával kísért. Nem csoda, hogy Carlo szavai után lassan emeltem csak fel a fejemet, mintha magam sem akartam volna elhinni, amit mondott.
− Nos, ritka kivételek egyike vagy akkor – mosolyodtam el keserűen, ahogy ismét fel akartam venni vele a szemkontaktust. Aztán egy halk sóhaj után finoman megráztam a fejemet, majd megfordultam és nekidőltem a korlátnak.
− De eltértünk a tárgytól. Nem tudom milyen iskolában voltál előtte, de hidd el, a legtöbb emberrel lehet beszélni. Nem kell azonnal verekedni – próbáltam visszaterelni a témát oda, ahonnan eredetileg indultunk.
Nem akartam magamról beszélni, ráadásul biztosra vettem, hogy Carlot sem érdekelte volna a körülöttem lévő felhajtás. Más célból hívtam el, amelyhez nem tartozott az, hogy megnyíljak előtte. Csupán annyit szerettem volna, hogy ő próbáljon meg kevésbé hevesen állni az emberekhez.