Hogy mikor őrültem meg teljesen? Erre egyszerű a válasz, akkor, amikor őszinte érdeklődést mutattam René malaca iránt. Most meg persze ihatom a levét annak, hogy próbálok jó nagybácsi lenni. És megengedni az unokaöcsémnek azt, hogy szabadidejében a pálcaboltban dekkoljon. És azt hiszem lehet azzal vádolni, hogy kapuzárási pánikom van, de talán az sokkal valószerűbb, hogy tényleg megpróbálok foglalkozni is a családommal. Elvégre ők az egyetlenek, akire számíthatok és hülyeség lenne ellökni őket magamtól, vagy pusztán nem foglalkozni velük. Vagy éppen csak Mavis társaságát keresni és a többiekét nem. Ennek nyomán még jól is hangzott tőlem a „Maradj csak itt René, amíg elszaladok néhány dologért az Abszol útra. Csak vigyázz arra a röfögő izére, ne engedd szabadon.” Nyilván nem sejtettem semmit, értsétek, tényleg semmit akkor, amikor kiléptem az üzletből és elindultam néhány dologért az Abszol útra. Fáért, speciális ragasztóért, különböző dolgokért, ilyesmi. A tértágítóval megnagyobbított táskában nem hazudok, legalább félszáz kilónyi apróság volt, így komótosan lebegett utánam, mikor leálltam egy korábbi vásárlómmal beszélgetni. Nem volt könnyű elszabadulni, de fél óra igazán kellemetlen „jajésacsaládhogyvan?; Laylamégmindigitt?; hjajmostmárrandizhatnál” után bizony végre el tudtam szabadulni, ami annyit jelentett, hogy siethettem vissza az üzletbe. Mert aki René unokaöcsémet magára meri hagyni bárhol is öt percnél tovább, az bizony… magára vessen. Azt hiszem Mavis már ezerszer elmondta, hogy a srác tényleg olyan, mintha a feje fölött állandóan dörögne az ég, de ez nem magára vetül ki, hanem a környezetére. Ennek ellenére kedvelem, mert eszembe juttatja saját magamat, még a fiatalabb koromból. Talán túl gyorsan és vészjósló módon komorodtam meg, de az élet nem szánt nekem könnyű utat. És még hol a vége. Nem igazán vettem sietősre a figurát, elhatározásommal ellenben, azonban ahogy az üzlet felé értem, gyanúsan nagy volt a csönd. Mintha egy tank végigszaladt volna az üzleten, aztán már csak a porai maradtak volna. De ahogy a sarkon kilestem, igazából nem történt semmi ilyen – látszólag az üzlet a helyén volt, a kirakat is, így egy hatalmas mosollyal nyugtáztam, hogy René biztos magára cáfolt. – és ne is tudtam, hogy ekkor mekkorát tévedek. Röf-röf. Ó jaj, ez nem hangzik túl jól. Inkább oda sem merek nézni, ahogy lenyomom a bolt kilincsét. Lehajtott fejjel lépek be az üzletbe, először fel sem merek nézni. Bár ne tettem volna így. - Itt meg mi a Merlin rojtos, megtépázott, dementorok által megcsókolt, bodzapálcával kifilézett, sellők által megerőszakolt, kákalagok által lehúzott… – sóhajtok egyet, ahogy a fejemet fogva körbe pillantok a romhalmazban. - …legnemesebbik tagja történt? – nem szoktam egyébként káromkodni. Távol áll tőlem, az esetek döntő többségében ügyelek arra, hogy megválogassam a szavaimat. - René. – lágyulnak el vonásaim, ahogy az unokaöcsémre pillantok. - Hol a malac? – mintha piros nyíllal mutogatnák egy filmben egyébként azt, hogy valami hiányzik. Na ennyit a nyugodt napról az unokaöcsémmel. Pedig egyébként eddig egész jól telt.
