Not gonna judge you when you're with somebody else
Ritmusosan kopogó cipősarkak, üres téren átívelő visszhang, még mindig maximum határozottnak aposztrofálható sebességgel és indulattal nyakalom az aurorparancsnokságig vezető, tágas folyosót, miközben harmadszorra is igyekszem végigolvasni a kiküldött és általam később módosított jelentést. Tudom, őrültnek gondolnak majd, vagy legalábbis erőteljesen megkérdőjelezik a szakmai kompetenciámat, nem probléma, vállalok néhány megjegyzést, felvont szemöldököt és fejcsóválást, cserébe egy ártatlan ember kiszabadulásáért. Talán három hete rabosíthatták, a hatályos törvényekre hivatkozva, tulajdonképpen abszolút jogosan jártak el, nem is tervezem firtatni a nyomozati eljárást, mindenki végzi a saját feladatát, mindössze sikerült összekaparnom egy új bizonyítékot. Mr. Dawlish természetesen munkaidő lejártára hivatkozva megpróbálta elnapolni a személyes találkozót, mindenkinek kellemetlenség lenne ilyen késői órán, valami ilyesmit mondott, ha jól emlékszem, az emberek szeretnének hazamenni a családjukhoz, nem túlórában papírmunkával bajlódni, igen, valami ilyesmit mondott. Munkaerő jelenlét hiányától kongó előtérbe érkezem, másra számítottam, beismerem, édesapám munkahelye szolgáltatta a prekoncepcióm alapját, dohányfüst, kávéillat, nevetgélő férfiak, billentyűzetkattogás, valaki éppen keresztülordít egy fontosnak aligha mondható információt, mert nincs kedve három métert lesétálni a bizalmas közlés érdekében. Valaki mindig őrt ült náluk, újságba mélyedve, emlékszem, kislányként imádtam bolyongani az asztalok között, kinyitott és széttúrt aktákban kutakodni, nézni a faliújságra kitűzött fantomképeket, és azon gondolkodni, találkoztam-e már valamelyikükkel, például a boltban nyalókaválogatás közben. Életet kreáltam nekik, konkrét cselekmények sorozatát, amellyel megmagyarázható, miért rabolták ki Ginnifer Towsend, nyolcvanegy éves, özvegy lakost, vagy tagadták meg a tartásdíj megfizetését H. és N. Kurtley gyermekek után. Visszafogottan megköszörülöm a torkomat, apró csilingelés hallatszik, valószínűleg ezzel jelzik a legújabb minisztériumi munkatárs megjelenését, de az üvegezett ajtón túl sem neszezés, sem motoszkálás, sem mozgásra utaló árnyék nem szűrődik ki. – Elnézést…? – igyekszem rejtett ajtók után nézelődni, valahol valakinek bent kell még lennie, az előcsarnokban nagyon kedvesen és udvariasan igazítottak el, felküldtek, menjen csak, kisasszony, valamelyik műszak fogadja majd. Valamivel bizonytalanabbul pillantok körbe, talán Mr. Dawlish mégsem tévedett akkorát, kizárólag a magamfajta megszállottak tartják fontosnak egy abszolút idegen ember félreértelmezett sorsát. Kizárólag a magamfajta futóbolondok rohannak az utolsó tanítási óra után a boncterembe egy kedves kolléga kérésére, vizsgálják felül a korábban kirendelt patológus jegyzőkönyvét, és hagyják ki a vacsorát szűk családi körben – pár száz diák a nagyteremben szinte már meghittnek minősül ennyi idő után –, hogy valakit felmentsenek minden vád alól.
As long as you swear you won't be pissed when I do it myself
- ...Műszak végén leadom a hírszerzésnek a jelentést, hagyd csak - legyintettem Prestonnak, kilépve az Auguránvadász Projekt dohányfüstben úszó irodájából. Kattant utánunk a zár, a védőbűbájok aktiválódtak az ajtón, kizárva a Projektben nem kompetens kollégákat a rumlis helyiségből, elfedve előlük a lopva készített fotók, a kis híján emberéleteket követelő dokumentumok, tervezetek és hálózati ábrák, a tornyosuló papírmunka halmait. - Jössz nekem három szállal - közöltem búcsúzóul Prestonnal, meggyújtva a felé nyújtott cigarettát, mielőtt az öreg auror széles válla eltűnt volna a szervezett bűnözés szakosztály irodáihoz vezető mellékfolyosón. Mélyen letüdőztem a cigarettafüstöt, visszasüllyesztettem a dobozt a tengerészkék zubbonyom zsebébe, letaglózott a munkával és önmarcangolással töltött hetek fáradtsága - és a tudat, hogy a Holden Briggs, parancsnok gravírozású névtáblával díszített mahagóni ajtó mögött ott vár majd a rém unalmas félkész jelentések serege, lelki szemeim előtt már láttam Potter sürgető tekintetét, a hírszerzés állandó picsogásáról és mindenbe belepofázásról nem is beszélve. "Ha ezt előre tudom..." - kezdtem mostanság a kelleténél gyakrabban ezzel a felütéssel a panaszkodást, noha mindenki tudta, engem is beleértve, hogy akkor sem táncoltam volna vissza ebből a projektből, ha előre látom a vele járó kényelmetlenségeket és a minisztériumi vezetés rövidre fogott pórázát. Ez több volt egyszerű munkánál és kötelességnél, nem tudtam rá másként gondolni, csak a karrierem nagy dobásaként és több mint két évtized csendben gyűlő haragjának kicsúcsosodásaként. El akartam kapni azokat a rohadékokat, bassza meg, mindennél jobban. Kiléptem az üresnek vélt előtérbe - a járőröknél éppen műszakváltás volt, a tanoncok a tantermekben magolták az emelt szintű defenzív és offenzív mágia alapjait, a többiek talán kiugrottak a büfébe egy langyos, gumis sajttal borított melegszendvicsért és szar minisztériumi kávéért, csak mint mindig -, hónom alatt a titkosított aktaköteggel, lendületesen vágtam be magam után az ajtót, nem véletlenül emlegettek a kevésbé rokonszenvező kollégák egyszerűen csak "a tankként". Az előtérben egy ránézésre harmincas, szőke nő ácsorgott a látogatók tanácstalanságával, hosszú másodpercekig elidőzött a tekintetem az arcán, elfogott egy elsőre megmagyarázhatatlan nosztalgia. Mint amikor legutoljára munkaügyben beléptem a roxforti birtokra, ahhoz hasonló érzés, bár az okát nem értettem abban a másodpercben. - Keres valakit? - Csak ahogy a kérdésre teljesen felém fordult, akkor csapott belém a felismerés egy jól megcélzott gurkó erejével. Eltelt húsz év, de léteznek arcok, emberek, akiket ezer közül is felismerünk. Mikor és hol láttam őt utoljára? A roxforti könyvtárban, félszegen átnézve egy vaskos tankönyv megsárgult lapjai felett a kamaszfiúk minden esetlenségével? Roxmorts egyik macskaköves utcáján, azon tépelődve, hogy mondjak-e valami jelentőségteljesebbet a R.A.V.A.Sz. vizsgák tételsorának kielemzésénél? A Hollóhát klubhelyiségében, a ropogó kandallótűz mellett, ahol végül sokadszorra sem mondtam ki, hogy tulajdonképpen kedvelem, mert akkoriban minden jó dolog ijesztően múlandónak tűnt és inkább elzártam magam a veszteségnek még a lehetőségétől is? Fasz se tudja már, olyan rég volt. De felismertem, bárhol felismertem volna, mert senki nem felejti el az első kamaszszerelmek ártatlanságát - különösen nem akkor, ha utána az élet szűkmarkúan osztotta a tiszta és ártatlan pillanatokat. - Emma Williams - ingattam hitetlenkedve fejem. - Merlin bassza meg, hát ezt alig hiszem el... A csinos szőke kamaszlányból még csinosabb felnőtt nő lett, de a vonásaiban könnyedén felismertem azt a negyedéves, okos tekintetű diáklányt, aki valahol a mélyebbre száműzött emlékeimben élt. És ahogy ott álltam előtte, hirtelen nagynak éreztem magamon a parancsnoki egyenruhát, az aurorkollégákat állandó készenlétben és terrorban tartó magabiztosságom elpárolgott, és inkább éreztem magam elveszett, nyakigláb vézna tinifiúnak, mint annak a felnőtt férfinek, akinek a vállát nyomta a főosztály legnagyobb projektjének koordinálása. - Szóval... keresel valakit? - szívtam bele a cigarettába, leplezve a kínos mosolyt, ami minden igyekezetem ellenére el akart terülni az arcomon.
Not gonna judge you when you're with somebody else
Negyedszerre járatom körbe egyre habozóbbá csupaszodó tekintetemet, lábamban valamiféle furcsa bizonytalansággal, mintha bármelyik pillanatban átlendülhetnék az eltökéltségemen, a kitartásomon, a rendíthetetlenségemen, miközben türelmem megingathatatlanul kitart, mert képtelen lennék haragudni azokra, akik testi épségüket, mentális egészségüket képesek kockára tenni más emberek biztonsága érdekében. Talán éppen jól megérdemelt, rövidke szünetüket töltik – Mr. Dawlish számíthat néhány kérdésre az Aurorparancsnokság működését illetően, persze kizárólag a későbbi kapcsolattartás megkönnyítésének céljából –, vagy valami banális okból kifolyólag csúszik keveset az éjszakai váltás, nem tudom, mert nem tudhatom, egyelőre legalábbis. Alig észrevehetően összerezzenek a becsapódó ajtó robajára, szándékosan nem fordulok azonnal felé a hanghatás felé, kivárok, mert illetlenség lenne ingerültségen kapni valaki mást, inkább tapintatosan tudomást sem veszek róla. De a kérdés… a tónus, a hangszín, a gerinc mentén végigszaladó, nosztalgiával átitatott ingerület mozgásra kényszerít, nincs benne tudatosság, primer ösztönökből táplálkozik, tekintet ütközik tekintetnek, a múlt szinapszisai felizzanak. Szinte letarol kamaszkori önmagam, átitatódom vele, ahogy pillantásommal félszegen, mégis egyfajta megmagyarázhatatlan éhséggel bejárom arcvonásait, megváltozott, állapítom meg nőként és lányként egyszerre, mégis ugyanolyan maradt, szemében valami letaglózó mélységgel, és a vonásai is, erősödtek, de ott lapul még alatta a nyakigláb tinédzser, a szépen metszett ívek és puha görbületek játéka. Számtalanszor figyeltem meg, bár sosem kapott rajta, erről gondoskodtam, szemben ülve vele a könyvtárban, időről időre a sorok fölé siklottam, olvasásra hajtott fejjel, arra gondoltam, miért ráncolja mindig annyira a homlokát, mi kínozza mindig, és mögé képzeltem fájdalmat, tragédiát, zuhanást, valami elemi és súlyos tudást, de sosem mertem rákérdezni, ő pedig sosem beszélt róla. – Holden… Holden Briggs? – hitetlenkedve ejtem ki a nevét, belső, elfojtott borzongással, annyi minden sűrűsödik két szóba, annyi minden társítható hozzá, annyi minden fakad belőle, és hirtelen, minden különösebb nehézség nélkül, visszafelé kezd suhanni az idő, fülemben zúgnak az évek. Helyreigazíthatnám, igen, tudom, most kellene azt mondani, már Slughorn a nevem, Holden, valahogyan belecsempészni, hogy máshoz tartozom, mégis néma maradok, nincs széljegyzet, nincs pontosítás, annyira jó egyszerűen Emma Williams-nek lenni az első beteljesületlen szerelem légmozgásában. – Régen nem káromkodtál ennyit – zavarba ejtően könnyű visszarázódni valamibe, ami sosem lehetett a miénk, mert egyikünk sem mert, tudott vagy akart változtatni a tétlen toporgáson. Kevésbé ügyesen rejtette el érdeklődését, azokat a furcsa, fojtottan izzó pillantásokat, a majdnem szóra nyíló szájat, a habozást. És maradhatnánk itt, ebben, az új mozdulatlanságban, a boldog dermedtségben, a viszontlátás eufóriájában, félrerakhatnánk mindent, hogy nézzük egymást, ki tudja, meddig és valójában miért, magyarázkodás nélkül, egyszerűen. Maradhatnánk, de nem tehetjük. Attól tartok, egyikünk sem. – Ami azt illeti, igen, egy aurort szeretnék a GX47 – ellenőriznem kell a számokat, gyorsan áthajtom a fedlapot, és végigfuttatom tekintetemet a jelentésre gépelt szám- és betűkombinációt –, 59H/13-as ügy kapcsán feltartani pár perc erejéig. Ha esetleg tudnál segíteni benne, kit keressek, vagy kinek a hatáskörébe tartozik…
As long as you swear you won't be pissed when I do it myself
Milyen nevetséges, hogy telnek az évek, az ember öregszik, változik, aztán talán kissé meg is szilárdul a személyisége - már akibe szorult elég gerinc -, de olykor elég egy-egy nosztalgikus pillanat, és megint egy tizenéves bőrében érezzük magunkat, annak minden szépségével és szorongásával. Mikor hozott utoljára ennyire zavarba, hogy egy nővel (ráadásul ismerős nővel!) szorultam egy légtérbe? Talán tizennyolc évesen? Zavart a pillanatnyi bizonytalanságom, legalább annyira, mint az elűzhetetlen gondolatok, amelyek többnyire aköré szerveződtek, mennyire előnyére változott Emma. Persze ennek nem akartam hangot adni, ahogy az unokaöcsém mondta, "igazi proli voltam", de nem ennyire. Megtartottam magamnak a csendes csodálatot, ami biztosan nem csak nosztalgiából táplálkozott. - Teljes életnagyságban. - Eszembe jutott, hogy tizenhét-tizennyolc éves önmagam most hozzátette volna: Holden Briggs parancsnok, csak hogy felvágjon Emma előtt, akkoriban valahogy görcsösen kapaszkodtam a kiemelkedő eredményekbe, a Kiváló minősítésű dolgozatoktól, a prefektusi jelvénytől, az évfolyamelső titulustól függött az önértékelésem és szentül hittem, hogy mások szemében is ezen állt vagy bukott, kicsoda is Holden Briggs. Azóta sok minden változott, és szerettem volna azt hinni, hogy elengedtem ezt a beteges megfelelési kényszert, bár a lelkem mélyén tudtam, hogy még mindig kibaszott fontos volt számomra a környezetem elismerése és tisztelete. Különösen akkor, ha nagyra tartottam valakit. - Az még az aurorképző előtt volt, ott gyorsan megtanítják rá az embert, hogy a "baszd meg" tulajdonképpen egy tökéletes kötőszó. És az öreg McGalagony sincs itt, hogy a puszta tekintetével meggyilkoljon érte. - Letörölhetetlen volt a mosolyom, a megjegyzése nem hozott zavarba, az aurorparancsnokság ismerős falai között otthonosan éreztem magam, szép lassan szivárgott vissza belém minden magabiztosság. Most már nem "régen" volt, és azóta nem csak a szókincsem egészült ki Jerry Preston válogatott ocsmányságaival, amik jobban ragadtak itt az emberre, mint a kosz a gyakorlópályán. Amilyen gyorsan és intenzíven letaglóztak az emlékek, olyan hamar el is távoztak ezek a különös, kellemetlen érzések. Felnőttek voltunk, akik egyszer régen, gyerekként kerülgették egymást, sután, sosem célt érve... Tulajdonképpen ez az egész, a mi kis tinikori, ügyetlen történetünk nem számított semmit. És mégis, a kezdeti zavar után hirtelen úgy éreztem, hogy nagyon fontos összeszednem magam, egyértelműen Emma tudomására hozni, hogy már nem egy béna kamaszfiú voltam, akinek percekig kellett gyűjtenie a bátorságát, hogy egyáltalán megszólítsa és azt is csak azért tettem meg, mert Gen Dearborn minden erejét bevetve sípcsonton rúgott a könyvtár asztalai alatt. Minden szándék nélkül, persze, mert biztosra vettem, hogy a találkozásaink ezt követően sem lesznek gyakoribbak Emmával, mint az elmúlt két évtizedben. Azt hiszem, mindez csak a saját önbecsülésemnek kellett, amit mostanság erősen megtépázott az élet. Kérdés és engedély nélkül elvettem Emma kezéből a mappát, hogy vessek egy pillantást a felolvasott kódra, majd felcsapjam a dossziét és gyorsan átfussam a rövid ismertetőt. - Ó, erre emlékszem. Egy vérfarkas széttépett egy mugli családot Surrey-ben, legalábbis a patológus azt mondta, hogy vérfarkas volt. Többet nem tudok, a gyilkossági nyomozók és a Varázslény-felügyeleti Főosztály hatásköre, nem az enyém. A gyilkosságiaknál meeting van, a főnyomozót ismerve nem szabadulnak ki mostanság. - Visszaadtam Emmának a papírköteget. - Ha van időd megvárni valamelyik nyomozókollégát, akkor egy kávé vagy tea mellett beavathatnál, miért érdekel annyira ez az ügy és hogy mi van veled mostanság. Főleg utóbbi. Az elszabadult vérfarkasoknál azt hiszem, érdekesebb az elmúlt húsz év. Hú, de szar ezt kimondani, öregnek érzem magam tőle... Intettem az ajtó felé, amely az irodákhoz vezetett, többek között az én kényelmes parancsnoki irodámhoz is.
