Ancient History - Hera & Lena

zene • 629 szó • outfit

Éreztem ahogy a párás mediterrán szél az arcomba csapja a sós tengervizet és meglebegteti a vállamra terített díszköpenyt, ahogy arcomon egy lusta, széles mosoly terült el. A levegőben egyszerre keveredtek az angol, olasz és francia szavak, amikre csak fél füllel figyeltem, míg a lassanként lenyugvó napot kémleltem az öbölre néző teraszról. A házigazda nem fogta magát vissza idén sem, a bérelt villa lenyűgöző panorámával, kifogástalanul berendezve, a magángyűjtemények ritka darabjaival tömve várta az adakozni vágyókat és a műkedvelőket idén is - valóban kár lett volna kihagyni, ahogy Michele is figyelmeztetett pár napja.
Hogy egészen őszinte legyek, nem terveztem megjelenni, amíg ki nem derült, hogy Vincenzo Valetti végre áruba bocsátja Aurelius Antias mellszobrát is az aukción, amire már rég fájt a fogam, de sehogy sem tudtam eddig meggyőzni, hogy adja el nekem. A szobor nem csak kora és gyönyörű megmunkáltsága okán számított ritkaságnak, de egyesek szerint az alkotó emlékeit is tartalmazza pár fondorlatos védőbűbájjal ellátva, ami érdekfeszítő kihívásnak ígérkezett. Persze teljes mértékben lehetséges, hogy az egész csak mendemonda és a szobor feje éppolyan üres, mint pár escort lányé, akiket a bár körül láttam lézengeni, de ez nem fontos. A lényeg, hogy az enyém legyen.

Ahogy hátat fordítottam a naplementének, újra végigjárattam a tekintetem a nyüzsgő partin: természetesen több ismerős is felbukkant a nézelődők, beszélgetők, táncolók között, a műkincsek tökéletes elrendezésben törték meg a tágas teret, a francia pezsgő vízesésként folyt a bárpult mögötti falon és minden sarkon házimanók várták, hogy a vendégek minden kívánságát teljesítsék. Mélyet sóhajtottam. Egyszerre éreztem magam furán otthonosan és mégis idegennek itt.
Egész életemben ilyen helyekre jártam és vannak napok, amikor nagyon is élvezem ezt a miliőt, amikor lubickolok a felszínes kis csevelyekben, az új arcok kiismerésében, de valahogy a mai nem ilyen volt. Kissé unottan forgattam a poharam alján a gin-tonicom maradékát, próbálva megfejteni, hogy mégis mitől van mostanában ilyen búvalb*szott, sose-jó-semmi kedvem. Ha emberek közt vagyok és minden este másutt hajtom nyugalomra a fejem, az nem tetszik, ha pár napot csak leltározással töltök Suttonban, akkor abból van elegem. Lehet hogy el kellene mennem nyaralni? Vagy inkább töltsek el pár hetet Firenzében Donna Benedettánál? Az ő mellébeszélés-mentes, “szedd már össze magad!” attitűdje és eszméletlenül finom főztje általában helyretesz kicsit, de ki tudja… Ez a megfoghatatlan görcs a gyomromban nem hiszem, hogy egy nagy tál pastával és néhány örökérvényű életbölcsességgel gyógyítható lenne.

Egy újabb mély sóhajjal ellöktem magam a terasz korlátjától, átszeltem a kényelmes kanapék és könyöklőasztalok akadálypályáját és a pult felé vettem az irányt, hogy még egy italt magamhoz vehessek mielőtt megkezdődne az licitálás és teljes figyelmemet a munkámnak kell szentelnem. Ekkor pillantottam meg a magas, ismerős alakot, aki szintén a pult felé tartott, de elsőre nem mertem megszólítani, nem mertem hinni a szememnek, az emlékezetemnek.
Mit is kereshetne Hera Lestrange itt? Hiszen amikor legutóbb láttam, még éppen azzal dicsekedett az anyja, hogy legközelebb az évtized esküvőjén láthatjuk majd feleségként! Vagy máris a nászúton sikerült elkapnom őt?
Kísérője azonban nem akadt, így tettem pár lépést az irányába és amikor meggyőződtem, hogy nem csak egy hasonlóan magas, sötét hajú nőt sikerült összetévesztenem vele, a háta mögül finoman a vállára ejtettem a bal kezem és megszólítottam:
- Bonsoir, mademoiselle! - kerültem mellé és mosolyogtam rá őszinte meglepetséggel, majd intettem a pultosnak, hogy töltse újra a poharam. - Ezer éve nem láttalak - folytatom, ha ő is felismert, ahogy végigpillantok rajta. - De nem gondoltam, hogy pont Monacoban futunk majd össze legközelebb! - rázom meg a fejem hitetlenkedve, majd hirtelen eszembe jut, hogy hol is vagyunk és milyen körülmények között, amitől meglepettségem csak fokozódik. Nem gondoltam volna, hogy Hera is jár ilyen… eseményekre, de rövid szünet után azért hozzáteszem:
- Szólíts csak Karthágónak, ma ezt a nevet kaptam Rómától… - intek a fejemmel a pár méterrel arrább beszélgetgő házigazda felé, aki nagy fanatikusa a Római Birodalomnak, így a résztvevők álnevei is mind ókori városok év-év után.